Vasárnapi Új Szó, 1989. július-december (22. évfolyam, 27-52. szám)
1989-08-04 / 31. szám
A lenini jelmondat - luccse menyse, da luccse melyet mondanivalóm címéül választottam, mind a mai napig nemcsak megőrizte időszerűségét, hanem az átépítés időszakában fokozott mértékben és új tartalommal ismét aktuálissá válik. Nem szándékozom belebonyolódni az ex- tenzív és intenzív gazdálkodási formák egymáshoz való viszonyába, mellyel kétségtelenül összefügg az említett idézet, inkább a felsőfokú oktatás néhány szembeötlő kérdéséről kívánok pár gondolatot kifejteni. Ehhez elégséges jogalapot ad számomra, hogy huzamosabb ideig egészen közeli kapcsolatban voltam mind a szovjet, mind a hazai felsőfokú oktatással. Először diákként, majd később átkerülve a katedra túlsó oldalára, mindkét helyen lényegében azonos helyzettel találtam szemben magam. Európai és világviszonylatban nem vívtunk ki előkelő helyezést többek között az átlagéletkor, a dohányzás, az alkoholfogyasztás mellett a felsőfokú végzettségűek százalékarányát tekintve sem. Ennek ellenére egyre több fiatal diplomásnak okoz nem kis nehézséget az elhelyezkedés, a megfelelő munkahely megtalálása. Ha sikerrel jár is próbálkozásuk, kevés kivétellel kiábrándító helyzet fogadja őket a gyakorlatban. Leszűkítve a kört a műszaki értelmiségre, az tapasztalható, hogy mérnökeinktől nem alkotó jellegű, nagy szakértelmet és tudást igénylő munkát várnak el, hanem általában olyan tevékenységet, melyet akár középfokú szakipari érettségivel is könnyűszerrel elláthatnának, így a főiskolán, egyetemen szerzett mélyebb ismereteiket a szögre akaszthatják. Akiknek netán még kisebb a szerencséjük, kénytelenek beérni úgynevezett provizórikus aktatologató vagy „vidd ki - öblítsd ki“ jellegű munkával. Hadd ne beszéljek most arról, hogy vannak, bár nem sokan, akiknek ez így nagyon jól megfelel és jövedelmez. A legtöbb termelőegység és üzem csak azért vesz fel évről évre újabb és újabb műszaki kádereket, mert kénytelen eleget tenni a központilag megküldött iránymutatóknak és ha tehetné, huzamosabb időre létszámstopot vezetne be. Konkrét adatokkal is előhuzakodhatnék, ám nem szeretnék egyetlen vállalatnak sem rossz reklámot csinálni, hiszen valljuk be őszintén, kevés lehetőségük van arra, hogy gyökeresen változtatni tudjanak a helyzetükön.* Más lapra tartozik, hogy a főiskolát végzettek nem jelentéktelen hányada nem áll éppenséggel hivatásának és szakértelmének magaslatán már a diploma átvételekor sem, nemhogy néhány felejtő év elteltével. Szerény véleményem szerint az államvizsgán átjutóknak mindössze egyharmada sajátította el a tananyagot annyira, hogy képes nemcsak a kreatív tervezőmunkára, hanem a szakmai fejlődésre is. Legalább egyharmadukról a tanulmányévek alatt úgy pergett le minden tudomány, mint nedves falról a felületesen felvitt vakolat. Találkoztam nem egy olyan, automatizációs szakon végzett fiatallal is, aki képtelen volt önállóan egy tízsoros Basic programot megírni és számítógépbe vinni. A fennmaradó utolsó harmad pedig valahol a kettő langyos mezsgyéjén lavírozik, szaporítva a botcsinálta mérnökök népes táborát. Persze a hozzáértés hiánya a fentebb említett okok miatt jobbára megmarad nem igazolható, de vészesen valószínű sejtésként kísérteni, fokozva a társadalom elutasító bizalmatlanságát a mai műszaki értelmiség iránt. Fennáll tehát a veszély, hogy a netán mégis igazi mérnöki munkára felvett diplomás a későbbiekben siralmas teljesítménnyel tovább devalválja a mérnöki titulust, sőt továbbmegyek, esetleg csoport- illetve részlegvezetői minőségben megpróbálja majd minden erejével palástolni esetleg rátermett beosztottjai előtt saját hiányosságait. A következmények pedig közismertek. Mivel az ilyen esetek előfordulási valószínűsége elképesztően nagy, manapság nem lehet azon csodálkozni, hogy vezető beosztásban lenni nálunk kevés kivétellel nem jelent mindig szakmai tudással, mérnöki éleslátással kivívott megbecsült pozíciót, mint ahogyan az a vezető világipari cégek esetében természetes. Az okok egy része ismert. Slusovicétől eltekintve, országunkban a fehér hollók ritkaságával vetekszenek az olyan vállalatok és intézmények, melyek betöltetlen állásaikra igazi megmérettetést szavatoló pályázatot vagy versenyfeltételeket hirdetnek, avagy valamiképpen tekintetbe veszik elhelyezkedéskor az elért tanulmányi eredményeket. így nem lehet csodálkozni azon, hogy a tanulmányok alatt nincsenek jelentősebb külső motivációk, melyek nagyobb erőbedobásra serkentenék a hallgatókat. Lényegében pontosan az ellenkező tendenciával volt szerencsém találkozni kirívó példák formájában. Valóságos csodabogaraknak számítanak azok, akik netán belső kényszerből és igényességből túlzott figyelmet fordítanak az előadásokra, a jegyzetekre és esti tivornyázások helyett - melyek sajnos szerves részei lettek a kollégiumi életnek - uram bocsá', tanulnak. Kifejezetten az a legény a talpán, az a hangadó, ha úgy tetszik, a hős, aki már sokszor repült a vizsgákról, bánatát pedig sörbe, borba fojtogatja. Kimondott császárok pedig a negyed- és ötödévesek, hiszen sikeres bukdácsolásaik után a felsőbb évfolyamokban a vizsgáztatók szigora a minimumra, elné- zökészségük a maximumra nő. Ezzel kapcsolatban egyik volt docenskollégám úgy fogalmazott, hogy a mérnöki pálya nem túl vonzó anyagi és erkölcsi perspektíváit tekintve, a hallgatók jelenlegi teljesítménye is dicséretes és nem lát okot arra, hogy pusztán öncélú fiktív meggondolásokból megszigorítsák a követelményeket, emeljék a mércét. Ezt én így valóban meggyőzőnek találom. Sajnos, nem hiszem, hogy kedvezően változtatna a helyzeten, ha központilag írnák elő a vállalatoknak és kutatóintézeteknek az általam olyannyira hiányolt pályázatokat. Ha a versenyfeltétel nem alulról jövő valóságos igényként jelentkezik, csak korrupciókhoz, lekenyerezésekhez vezet, jobbik esetben formális, belső tartalom nélküli aktussá fajul. Ebben a helyzetben nem tartanám helyesnek a mindenáron európai színvonalon maradás érdekében a felsőfokú képesítésű műszaki káderek képzésének mennyiségi növelését csak azért, hogy a statisztikák fényében jobb színben mutatkozzunk a nemzetközi porondon. Nem igaz az a paraszti ész diktálta elv sem, mely szerint sok lúd disznót győz, mert, mint egy riportmú- sorban hallottam: amig hiába bíbelődik évekig hasztalanul bizonyos problémákkal egy hadseregnyi középszerű kutató, addig egy tehetséges mérnök számára a megoldás csak annyi, mint az ismert magyar „müszi“ reklám sejtelmes urának az elegáns cset- tintés. Amíg tehát az ipar és a gazdaság más, magasabb fórumokon hozott döntések hatására az átalakítás jegyében meg nem élénkül, addig sem rövid, sem hosszabb távon nem lehet ésszerű több, de gyengébb képességű mérnök képzése. Véleményem szerint csökkenteni kellene, akár radikálisan is, a főiskolákra felvett hallgatók számát úgy, hogy a jelenlegi szinte futószalagon történő, sokszor személytelenné váló oktatás újból áttérhessen a nagyhírű egyetemeken mindmáig bevált módszerre, mester és tanítvány személyes kapcsolatára. Ennek lényege, hogy ez nemcsak a mélyebb emberi kapcsolatok kialakulásának kedvez, hanem teret nyújt a valóban kimagasló egyéniségeknek, lehetővé teszi a szakmai fogások alaposabb elsajátítását, képletesen szólva, ellesését. Milliós nagyságrendű összegek szabadulnának fel a kollégiumok és más, a tömegoktatást szolgáló, hasztalanul elfolyó pénzek megtakarításával, melyeket a főiskolák sokat kritizált hiányos műszerparkjának a fejlesztésére lehetne fordítani, megvalósítva többek között azt az eszményi elvet, hogy ahány hallgató, annyi személyi (nem véletlenül „personal“ computer) számítógép. A hiányzó mérnököket, akik nem is mérnöki munkát végeznek, tökéletesen helyettesíteni lehetne az arányosan fejlesztett szakipari középiskolákból kikerült növendékekkel. Minden gazdasági vezető tudja, hogy manapság a mérnökökkel ellentétben aranyat érnek például a gyengeáramot, számítógéptechnikát, automatizációt tanult középkáderek, akik iránt óriási a kereslet. Minden lehetséges úton-módon meg kellene tehát akadályozni, hogy főiskolai végzettségre tegyenek szert azok, akiknek nincs semmiféle belső igényük, sem pozitív viszonyuk a szakhoz, a főiskolai éveket pedig csak a gondtalan fiatalság meghosz- szabbításának tekintik és legjobb esetben is csupán szülői unszolásra kezdenek a tanulmányokhoz! Fokozott mértékben vonatkozik ez azokra a nem műszaki pályákra is, ahol a hibás emberi döntés több mint végzetes, a lelkiismeretesség hiánya pedig maradandó erkölcsi károkat okozhat, emberi sorsokat nyomoríthat meg. Püspöki Nagy Péter történész amerikai tanulmányútja után rendezett előadásán hallottam az azóta számomra szállóigévé vált mondást, mely szerint Amerikában a főiskola minőségi jellemzője az, hogy milyen mértékben vannak elfoglalva a hallgatók. A gyengécske főiskola legbiztosabb jele, ha hallgatói rengeteg szabadidővel rendelkeznek. Úgy vélem, ez nálunk is kiváló mércéül szolgálhatna. Hozzá kell azonban tennem, bizonyos félreértések elkerülése végett, hogy itt nem a hivatalosan kimutatott kötelező órák száma a mérvadó, hiszen rengeteg olyan főiskolai foglalkozás van, melynek hasznossága csak egy sörözőben eltöltött bambatag délutánhoz hasonlítható. De erről majd legközelebb. RÉPÁS ISTVÁN mérnök Avagy: mennyit ér a mérnöki diploma? Anna tanárnő tanítana N em vagyok annyira optimista, hogy abban reménykedjem, eltérve a megszokott gyakorlattól, Sándor Anna magyar -történelem-latin szakos tanárnőt a közeljövőben levélben, telefonon, netán személyesen megkeresi valaki, és képesítésének megfelelő pedagógusi állást kínál neki. De abban szilárdan hiszek, hogy belátható időn belül szülőhelyéhez közel talál majd olyan iskolát, amelyben - amiként azt a diploma átvételekor megfogadta - szaktudását a felnövekvő nemzedék okítására és nevelésére hasznosítja. Hiszem ezt annak ellenére, hogy - az időt és a tanárnő derékba tört pályájának eseményeit visszapergetve - látnom kell: a fiatal pedagógus előtt, mögött - nem a saját hibájából - a lehetőségek fogyton-fogytak. Ahhoz, hogy szülőfalujában vagy annak környékén újra katedrára állhasson, nemzetiségi iskolahálózatunk némi módosítására (bővítésére) lenne szükség. Friss tanári diplomával a kezében a Komensky Egyetemről 1974-ben Nyitrára (Nitra) került. Az ottani gimnáziumban - amelynek az idő tájt még voltak magyar osztályai - magyar irodalmat és nyelvtant, egyszersmind magyar és szlovák diákoknak latint tanított. A tanárnő jövőjét előbb az fenyegette, hogy Nyitrán elfogytak a magyar osztályok. Később azért került kilátástalan helyzetbe, mert a tantervből kimaradt a latin: ÚJ SZÚ els° münkahelyén tehát, a magyar-latin szakkal, kenyér m nélkül maradt. Hivatását, melyre tudatosan készült, nem szerette volna feladni, ezért, hogy a gimnáziumban maradhasson, elvégezte a történelem szakot is. Egy idő után azonban mégis becsukta maga mögött a nyitrai alma mater kapuját. Az ok: nehezen viselte, nem bírta tovább, hogy nem tanított, oktathatott magyar irodalmat és nyelvtant.- Kolonban (Kolínany), ahol lakom, négy évvel ezelőtt nevelőotthont nyitottak - mondja Sándor Anna. - Úgy gondoltam, ha nem taníthatok magyar nyelvet, a gyermekgondozást vállalva is pedagógus maradhatok, és megpályáztam a nevelői állást. Azóta is ott dolgozom, de az intézményben, sajnos, nincs szükségem arra a tudásra, amelyet az egyetemen szereztem, arra meg végképp nincs, hogy továbbképezzem magam. Jóllehet bíztam és bízom abban, hogy egyszer mégiscsak tanítani fogok, s hogy a megszerzett tudás nemes cél érdekében hasznosítható, ezért a doktori fokozatot is megszereztem. Hogy a tudás szorgalommal és akarattal kamatoztatható, bizonyítja, hogy az idén Kassán (Kosice), a Kazinczy nyelvművelő napokon Sándor Anna vehette át a nyelvjárásgyűjtési pályázat első diját. A Kolonban használatos ragadványneveket rendszerező tudományos dolgozatát a bírálóbizottság kiadásra javasolta.- A pályázat alkalom volt számomra a próbatételre, lehetőség alkotómunkára - mondja a tanárnő. - Fontosnak tartom, hogy olyasmit csináljak, ami ugyanolyan hasznos, mint a tanítás, jövőnk, magyar nyelvünk szempontjából legalább oly mértékben jelentős. Szeretnék valamiképpen hozzájárulni ahhoz, hogy környékünkön erősödjék a nemzetiségi öntudat, s ezt, bízom benne, pozitívan befolyásolja az is, ha sikerül meggyőznöm az embereket, hogy nyelvjárásunkat, a középső palóc dialektust nem kell szégyellnünk, saját környezetünkben bátran használhatjuk. Megpróbálok majd a Zoboralja egyes falvaiban gyűjtött anyagból nyelvjárási olvasókönyvet összeállítani. A Nyitra-vidéki falvakban minél több - a magyar nyelvtörténet forrásául szolgáló - nyelvjárási szöveget kell magnetofonszalagra rögzítenünk, illetve lejegyeznünk. És nem holnap, holnapután, hanem ma: mert a Zoboralján egyre csökken a magyar nemzetiségű lakosok száma, és idővel kihalnak az adatközlők. Folyamatosan kell gyűjtenünk az anyagot azért is, mert annak ellenére, hogy úgy tűnik, úgy hisszük, a nyelvjárás mozdulatlan nyelvváltozat, változik. Arra kell gondolnunk, hogy a falusiak beszédkultúráját, nyelvhasználatát is alakítják, ilyen vagy olyan módon formálják a telekommunikációs eszközök. A tévé és a rádió hatására a tájnyelv eltolódik, közelít a köznyelv felé. Ebben némiképp az olvasottság is szerepet játszik. A köznyelviesedéssel pedig bizonyos nyelvjárási elemek, tájnyelvi jelenségek kivesznek a beszédből, kiszorulnak a használatból. Ahogy - jóllehet, csak „amatőrként“ - figyelem a dialektológia helyzetét, alakulását, úgy látom, fellendültek az ilyen jellegű nyelvtudományi kutatások. És nemcsak Magyarországon, hanem nálunk is. Sok újat sikerült feltárniuk a tudósoknak, de úgy gondolom, van még teendőnk.- Jómagam ezzel a tevékenységgel, elfoglaltsággal kompenzálom azt, hogy nem taníthatok, mivel a Nyitrai járásban jelenleg nem sikerül elhelyezkednem magyar tanítási nyelvű iskolában. Abba természetesen még nem nyugodtam bele, hogy soha többé ne álljak fel a katedrára. Nem mondok újat, tudjuk, a pedagógus személyisége, példamutatása, viszonya szülőkhöz, tanulókhoz, szakmai felkészültsége, erkölcsi tartása.. . ez mind-mind befolyásolja iskoláink sorsának alakulását falvainkban. Jelenleg ugyan nem tanítok, de tanár vagyok. Teszem, amit tehetek, és amellett tanulok. Igyekszem nem elfelejteni latinul. Annak ellenére, hogy nem vagyunk olyan sokan latin szakosok, latin tudásom, úgy tűnik, nem hiányzik senkinek, nincs rá szükség. így aztán igazán csak nyelvtanulásban veszem hasznát: tudvalevő, a latinnak olyan logikus és világos nyelvtani szerkezete van, hogy azt ismerve, nem nehéz elsajátítani bármely más nyelv nyelvtanát és magát a nyelvet. Ezért volt könnyű angolt, németet tanulnom, most pedig finnül szeretnék még jobban megtanulni. Valószínű, nagyobb hasznát venném, mint a latinnak vagy az ógörögnek. Szótárral ma sem okozna különösebb gondot, ha ógörög szöveget kellene fordítanom. Gondoltam már arra is, hogy nyelv- és történelemtanári diplomámmal múzeumban is dolgozhatnék, ám oda se sikerült bejutnom. Végezhetnék tudományos kutatómunkát. De én nem vagyok tudóstípus. Tanártípus vagyok. Pedagógus. TALLÓSI BÉLA Nem vagyunk olyan sokan latin szakosok (Gyökeres György felvétele) 389. Vili. 4.
