Vasárnapi Új Szó, 1989. január-június (22. évfolyam, 1-26. szám)
1989-01-20 / 3. szám
Kellemes, napfényes délután sétálgatok a község temetőjében. Mint minden csiliz- közi faluban, egykor Szapon (Palkoviőovo) is dombra temetkeztek az ősök. Mesterséges domb ez, épp úgy, mint az, melyre a falu épült. A közeli Duna egy-egy áradása még a közelmúltban is elsodorta volna a falut házaival, temetőjével együtt, ha tapasztalt elődök nem alakítják ki fáradságos munkával a biztonságot adó dombokat. A régebbi sírokat nézegetem, feliratokat olvasgatok. Köbe, fába vésett üzenetek az utódoknak. Nevek, évszámok. Éltek ennyi vagy annyi évet. Éltek, itt voltak. Küzdöttek. Mint a ma élők. Ápolt hármas sír előtt állok. Döbbenten olvasom a szürke márványba vésett aranybetús neveket. Bartalos Árpád 1904-1945. A név alatt a következő sorok: „Megtört lelke pihenni kívánt gránát által elragadott gyermekei után". Két gyermeknév - Árpád 1935-1945, Rezső 1939-1945. A háborús évek emlékei rémlenek fel bennem. Újabb gyermeksír. ,,Koller Pistike, élt tíz évet. Meghalt 1945. október 31-én". Ez hihetetlen, itt valami rettenetes dolognak kellett történnie azon a napon... Idős, fekete ruhás néni köszön rám. Az ott a Köplinger Lajoska sírja, amott pedig Varga Béluska van eltemetve - tájékoztat készségesen. Mert heten voltak ezek a szerencsétlenek. Közülük csak kettő élte túl a robbanást. De már azok sem élnek. Bazsó Gáborka 1950-ben tizehhárom évesen, Esztergályos Árpád fiatalon, de már felnőtt emberként követte pajtásait. Az ö sírjaikat is megmutatja a néni. Visszatérek a kis sírokhoz, azután indulni készülök. Megérett bennem az elhatározás - utána kell járnom, meg kell tudnom, mi történt ebben a csendes kis falucskában néhány évtizeddel ezelőtt, 1945. október 31-én. A második világháború utolsó és a béke első évében más volt ez a falu. Kisebb volt, s a mai utcák modern, hivalkodó házainak helyén csakis nádfedeles kis házacskák szerénykedtek alacsony, fúzfaágakból font kerítések mögött. A háború utolsó évében a kis falucskában is nehezebb lett az élet. A férfiak - sebesültek, rokkantak vagy betegek -, akik otthon maradtak, ha másként nem, legalább tanácsokkal segítették az asszonyokat és a gyerekeket a mindennapi munkában. Mert abból a nehéz időkben is kijutott a falusiaknak. A földet művelni kellett. A mindennapi kenyeret akkor is elő kellett teremteni. Az asszonyoknak, a gyerekeknek. A gyeplőt, az ostort, az eke szarvát azok fogták marokra, akik otthon voltak. A csordát is ki kellett hajtani naponta a legelőre. Ez ősidők óta a gyerekek feladata volt a Csilizközben. Mennyi élményre, csínytevésre, játékra adott lehetőséget ez annak idején. A közeli medvei hidat védő légvédelmi tüzérség ütegei közül jó néhány itt a közelben, a Duna-parti erdők lombjai alatt volt elhelyezve. Micsoda élmény a gyerekeknek?! Megcsodálni a hosszú csövű nehézágyúkat, a gyakorlatozó katonákat, a rézhüvelyes lövedékeket. A kétcsövű gépágyúk bámulatos gyorsasággal tudták követni a hidat támadó repülőgépeket. Abban az időben Csilizköz légterében gyakran jelentek meg a szövetséges bombázórepülök. Támadták a hidat, bombázták Győrt. Közben német tüzérek is érkeztek a faluba. Lőszerraktárukat a közeli nyáradi majorban alakították ki. Valóságos kincseskamra volt ez a gyerekek képzeletében. Kezdetben az őrök nem engedték őket az ágyúk közelébe. Később annál inkább. Az üteg kiskatonái- nak tekintették a nyolc-tízéves legénykéket. .. A napfényes őszi napokon gyakrabban verte fel a Duna-parti csendet úgyúdörej, gépfegyverek kelepelése, repülörajok félelmetesen dübörgő hangja. Ez már a háború volt. Rémületet keltő látvány. Ilyennek tűnt mindazok szemében is, akiknek volt merszük kitekinteni a kertekben kötelezően kiépített bunkerekből, vagy akiket éppen a határban ért a légi csata. A gyerekek alkalmazkodtak leggyorsabban az új, addig ismeretlen veszélyekhez. Talán játéknak vélték az egészet. A felnőttek utánozható játékának. Az azúrkék égbolton elhúzó, ezüstös felcsillanó bombázórajok gépei közé légvédelmi ágyúk „szórtak" szürkéskék pamacsokat. Ezt a félelmetesen szép látványt festette alá a már említett zaj, a dübörgő hang. Közben a megsérült gépekből láng csapott ki, és ahogy zuhantak, füstcsíkot húztak maguk után. És feltűntek a gépekből a mélységbe ugró pilóták, navigátorok, lövészek ejtőernyői... Ilyeneket láttak a gyerekek, kisiskolások. Iskolások? Az iskolák, a tantermek más célt szolgáltak abban az időben. De 1945 tavaszával visszatért a béke a faluba. Igaz, nem éppen úgy, ahogy azt az itt élők remélték. A katonák, az ágyúk eltűntek ugyan a környékről, de az élet, a békés munka döcögve, nehezen indult meg. Az iskolák továbbra is zárva maradtak. A gyerekek újból kihajtották a legelőre a csordát s játszottak katonásdit, úgy, ahogy azt a háborús években megszokták. Kiktől és hol tanultak volna mást... Október 31-e a reformáció emlékünnepe. Ilyenkor ünneplőbe öltöztek és templomba mentek a reformátusok. Délután a katolikusok is ünnepeltek. A halottak napjának előestéjén pedig a temetőbe vonultak az emberek, sok-sok virággal. Bartalos Árpádné az istentisztelet után könnyű kocsiba fogta a lovakat. Az akkor még távolinak tartott második faluba, Pa- dányba (Padán) indult. Rokoni látogatás, virágcsokrok elhelyezése a hozzátartozók sírján - ezzel telt ez a nap azóta, amióta ide került menyecskének. Férje, Bartalos Árpád, valahol messze, Csehországban dolgozott, egy nagygazda birtokán. Itthon neki kellett helytállnia, nevelni a két csintalan apróságot, Rezsőkét és Árpikát. Segítséget csupán a még gyereknek számító Esztergályos Magduska, a kis szolgalány jelentett a családnak, akire a távozó édesanya most is ráhagyta a házat, a gyerekeket, a jószágot. Magduska kora délután alágyújtott a katlannak, hogy megfőzze a hízóknak a krumplit. A kamrában matatott, amikor Varga Béluska hívta a gyerekeket. Gyertek, kihajtunk ma is, játszani is fogunk. S a két kis Bartalos gyerek már hajtotta is a teheneket az alvégi legelőre. Szép, kellemes őszi nap volt. A réteken zöldellt a sarjú. A legelésző állatok terelgetése nem jelentett sok munkát. Jutott idő a játékra. Játékszer is akadt. A nyáradi majorban tanyázó német katonák jóvoltából. Ők ugyan idejében elmenekültek, de a lőszerraktárat hátrahagyták. Micsoda kincs! Szép, szabályos formájú zöld fém és fadobozok. Bennük párosával gránátok. Fénylő sárgaréz töltényhüvelyek, ezüstösen csillogó, kúp alakú fényes gránátok. Csúcsukon számozott fémkarika, mellyel a robbanást lehetett időzíteni. Szétszerelésükhöz biztos, szakavatott kezek kellettek. Akadtak is. Varga Béluska kezei. Bizonyították ezt a töltényhüvelyekböl készült virágvázák, melyek otthon, a szépszobában sorakoztak. S micsoda pompás látványt nyújtott a tűzijáték, melyet a töltényhüvelyekből kiszerelt, puskaporból préselt rudacskákkal lehetett csinálni. A felnőttek alig köhajításnyira a temetőben. Szabad a gazda. Az egyik, a legkisebbik, az alig tízéves Koller Pistike cipeli lihegve a zöld színű löszeres ládát. Ügyesen, gyorsan, nehogy meglássák a felnőttek. A többiek megbújva, a kanális árkában várják. Még fe legelnek a köz előkerülnek a törökülésben súlyos lóvédéi az egyetlen í felemelkedik, De csak a r csézáját látja í a legkisebbik < állatokat. És magát, lássa e minden rendbi A következi nás éles han< erdők. Füstfell intéző csézája re. Borzasztó gyermektest rr ka még él. Es zuhan a kanál Amit a szei lenne leírni. T életben marac szalmára hely bálták a legki a szomszéd fe Bartalosnét merték megrr ő megérezte, feküdtek, amil lovak befordu fájdalmát, gyá viselte sorsát értesítsék a tö A falu és a diát, amikor ec országból Bar ölelte át gyász s vágyta a ny; kék kacaját, m ajándéknak, tv mi történt. Ne Csak elnémult A lakásba ne A hátsó kamr Beszélgetni is szélgetett, a te Nem sokáig. K ö is. Ott nyui keivel... A közepén ütötte föl a könyvet, és nézegetni kezdte a baloldali képet. A dombtetőn félelmetesen sötétlő várrom, olyan színű, mint a háttérben levő titokzatos rengeteg meg a barlang titkos bejárata a sziklafalban. Ijesztő kép volt, nem kedvelte. Túlságosan sötét és komor. Csupán a hegy lábánál álló házikó ablaka fénylett az éjszakában, ami elszántság és biztonság érzetét keltette benne. Megszólalt az előszoba csengője. Hosszan és ijesztően berregett. A lányka a heverőn felriadt rá. A mesekönyvet az asztalra tette, majd a szőnyegre huppant. Kinyílt a hálószoba ajtaja, a mama hajolt be rajta:-Katka, szaladj, nyiss ajtót...! Biztosan Hanka néni lesz. Amíg az előszobáig ért, megpróbálta maga elé képzelni anyu barátnőjének, Hanka néninek az arcát, és elkomorodott. Nem szerette a mély, kissé rekedtes hangját, sem a mosolyát, mely soha nem tűnt elég őszintének. Váratlanul jelent meg az arcán, s ugyanolyan hirtelen elhervadt.- Nézd, milyen finomat hoztam neked. .. - kezdte a néni már az ajtóban, és egy szeletke csokoládét nyújtott feléje. Katka ránézett, és egy lépést hátrált. Az asszony meglepődött, arcáról eltűnt a mosoly.- Nem kell? - kérdezte álmélkodva, és felvonta a szemöldökét.- Nem szeretem - felelte halkan a lányka, és lesütötte a szemét.- De azért anyukát elengeded velem a színházba, ugye? A mama éppen kijött a hálóból, az utolsó gombot igazította meg az estélyi ruháján.-Még kérdezed...? - jegyezte meg a konyhába menet, és a polcra nyúlt az órájáért. - Nagy ínyenc a kis Katka. Meg aztán csokoládét mindig kap, ha megyek valahová. Még könnyű kabátkát vett magára, közben egyre mondta, sorolta a teendőket. A hangnemben nem kérés volt, hanem csupa parancs, utasítás, csupa elkerülhetetlen magától értetődő, megfellebbezhetetlen feladat.-Katka...! A pástétom meg a kenyér az asztalon van, a tej a hűtőben... Pét'a reggelig aludni fog, de ha felébredne, tedd tisztába. Mosakodj meg, mosd meg a fogad és mars az ágyba! Televíziózás nincs! Rádiózás nincs! Hamarosan jövök... Szia...! Mindezt már jól ismerte, mindig ugyanaz a szöveg, csupán az emberek mások, akik a mamáért jönnek... Az arcuk, de a hangjuk meg a mosolyuk is egyformán mézes-mázos, s nyomban abbamarad, amint a felvonó megérkezik. LUBOMÍR MIKISEK Az ajtó becsukódott, a lányka mögötte maradt, mereven nézett maga elé. A folyosóról behallatszott még a felvonó kattanása és az asszonyok visszafojtott hangja:- Nem kell annyira sietnünk - mondta halkan Hanka néni -, a főpincér foglal nekünk asztalt...- Látszik, hogy mindenre gondoltál - felelte a mama, de ahogy a felvonó távolodott, halkult a hangjuk, majd felhangzott a betört bejárati ajtó csapódása, aztán elcsendesült minden. Egy ideig még feszülten figyelt, de tapasztalatból tudta, hogy a bejárati ajtó csapódásával végződik és kezdődik minden. Lassan megfordult, és az ebédlőbe ment. Az ablakhoz lépett, elhúzta a függönyt, és szomorú, tanácstalan arccal figyelte távolodó édesanyja hátát. Aztán a szemközti panelház fénylő ablakára tévedt a tekintete. Egy férfit pillantott meg az egyik erkélyen. Éppen cigarettára gyújtott, majd a korlátra támaszkodott. A lányka figyelte, ahogy időnként felizzik az égő cigaretta parazsa, egy pillanatra megvilágítja a férfi arcát, aztán ismét elhalványul. Bement a konyhába, hozott egy széket, felmászott rá, kinyitotta az ablakot, és mélyen kihajolt az utca fölé, úgy figyelte a dohányzó férfit. így most már sokkal jobb volt. Az üveg nem akadályozta többé, s a lánykát fűtötte az érzés, hogy a férfi csaknem érintésnyire a közelébe került. Eszébe jutott, hátha ő is egyedül van és nincs senkije, akivel játszhatna, beszélgethetne, de hiába igyekezett megfejteni, merre irányul a figyelme. A férfi utoljára megszívta a cigarettát, a még parázsló csikket kihajította a sötétbe és visszament Jutó Polák rajza a lakásba. A lányka csalódottan becsukta az ablakot, és leült a heverőre. A nyitott könyvre esett a pillantása. A kép most még sötétebbnek és komorabbnak tűnt. Csavart egyet a rádió gombján, a csöndben felhangzottak a hírek, nem értette őket. Kikapcsolta a rádiót, a faragott faliórára tekintett, és tűnődve figyelte a csillogó inga egyenletes lengését. Szerette kellemes hangját, gyakran elnézte, mert mozgás volt benne, örökös mozgás - élet. Az előszobában halkan felberregett a csengő. Indult ajtót nyitni. A folyosón a szemközt lakó néni állt, kezében fehér papírból készült tölcséres zacskót tartott:- Katka, itthon van a mama?- Nincs. Színházba ment.-Aha. Kávét szerettem volna kérni... Ha tudnál esetleg... Bólintott. Örült, hogy legalább egy pillanatra nincs egyedül. Ebben a helyzetben rábólintana mindenre. Aztán kikísérte a folyosóra a nénit és nézte, mint csukódik be mögötte az ajtó. A folyosó közepén állt, és egy csöppet sem volt kedve visszamenni a lakásba. Egy pillanatra eljátszott a gondolattal, hogy becsönget a nénihez, de nem tudta, mit mondjon, ha kinyitja. Megnyomta a gombot és figyelte a felvonó ismerős, sistergő hangját. A földszinten becsapódott a bejárati ajtó, átható csattanása visszhangzott az egész házban. Aztán közeledő léptek zaja hallatszott, mire a lányka feszülten figyelni kezdett. Egy pillanatra az anyjára gondolt, de ezek férfiléptek voltak, nehéz lábbeliben, súlyosan dobbantak a padlón, s ahogy közeledtek, a lányt félelem fogta el. Bement a lakásba. Hangtalanul csukta be maga mögött az ajtót, és visszafojtott lélegzettel hallgatózott, amíg a lépések elhaladtak ajtajuk előtt, mentek fölfelé a lépcsőn, egyre távolodtak, végül elhaltak valahol az épület felső emeletein. A fogasok melletti polcon megpillantotta a szeletke csokoládét. Bement a konyhába és a szemétkosárba dobta. Óvatosan - mintha valamiben reménykedne - az ablakhoz lépett, elhúzta a függönyt, és fürkésző tekintettel kutatta a szemközti ház erkélyét. De nem volt ott senki, a mögötte levő szobában is sötét volt. Magára maradt. Egyedül. VÉRCSE MIKLÓS fordítása MARTON IVÁN két vona se éjjel szágt a Csali én és szerel elmem M Egy ház, egy nyaralt egy-két au A talán. S mi szám sasok közt szárnyszef. Alábukik. / Alá. Eg Kérem, Egy i két s. háror kévét Enyém TÁNCZOS TIBOR Csilizközi históriák
