Vasárnapi Új Szó, 1989. január-június (22. évfolyam, 1-26. szám)

1989-06-09 / 23. szám

LENDVAY TIBOR A lakókocsi magányosan állt a rét köze­pén. A hullámzó fútengertöl csak egy heve­nyészett drótkerítés választotta el. Lapos, színét vesztett pléhteteje volt és szürkére fakult fabordázata, mint egy partra vont ócska tengeri bárkának. A völgyben nap­közben nyugalom volt, csak néha bukkant fel egy-egy autó a tahidon, hogy porfelhőt kavarva átzötyögjön a földúton, s megálljon valamelyik takaros présház előtt. Esténként még énekszó is hallatszott a diófák alól. A fiú, mióta a feketeképű feltűnt, nyugta­lan volt. Most is, míg egy kopott gumilabdá­val dekázott a keményre taposott füvön, fél szemmel öt figyelte. Már egy órája a kék vasfedőkkel lezárt kutak között kaszált, s közben úgy tett, mintha ő a világon sem lenne. Még arra sem pazarolta az idejét, hogy felemelje a fejét, és megnézze, mesz- sze van-e a rend vége. Csak ment előre, lehajtott fejjel, mintha egy szuszra akarná lekaszálni az egész rétet. A fiú abba is hagyta a játékot. Visszaballagott a kocsi­hoz, és leült a rozzant lépcsőre. A nap még messze járt a szőlőhegy csúcsától. A patak felől, a magasban, madarak húztak el, szét­szórt, rendezetlen alakzatban. Távolodva egyre kisebb pontoknak látszottak a hal­ványkék háttérben, apró pöttyöknek az ég vásznán, de még mindig egy csapatban repültek, mintha láthatatlan szálak fűzték volna őket össze. Aztán hirtelen oldalra kanyarodtak, s eltűntek a szőlőhegy mögött. A fiú lehunyta szemét, s hátát az ajtónak vetette. Arca szelíddé vált, eltűntek róla a felnöttes vonások. Nem akart semmire sem gondolni, de a kocsiból ki-kiáramló áporodott levegő meg az a megfejthetetlen eredetű szag, amely a pokrócból áradt, nem engedte, hogy elszunnyadjon. A feketeképű járt a fejében. Azon a napon, amikor feltűnt, először az idegen biciklit pillantotta meg. Az egymásra rakott olajoshordókhoz volt támasztva, köz­vetlenül a bejárat mellett. Aztán a kutak között sétáló fekete kalapos férfit is felfe­dezte. Alacsony, negyven és ötven közötti férfi volt, olyan, aki idejének legnagyobb részét a szabad ég alatt tölti. Fekete, naptól cserzett bőre legalábbis erről árulkodott. Tétován mellésomfordált, s köszönt. Vizes vagy te is, öcsém, kérdezte a feketeképú barátságos hangon. Hogy-hogy vizes, ér­tetlenkedett a fiú. Nagyon buta képet vág­hatott, mert a feketeképű elvigyorodott. Úgy értem, hogy a vizeseknél dolgozol-e? Aztán jóindulatúan legyintett, különben nem baj, ha vizes vagy, csak arra vigyázz, hogy vizesnyolcas ne legyél!... Aztán közölte vele, hogy a szövetkezettől jött, és szeretné a kerítésen belül is lekas?álni a füvet. A fiú bólintott, aztán ment a nyomában, s min­dent elmondott a kutakról, amit a geológus- nőtől hallott. Jólesett volna neki, ha a feke­teképú elismerően bólogat, de a férfi arca rezzenéstelen maradt. Még búcsúzáskor sem szólt, csak megbökte a kalap karimá­ját, és visszaballagott a biciklijéhez. Kinyitotta a szemét. A fakóra mosott piros ing a kerítés sarkán lógott. Még innen, a távolból is érzékelni lehetett azt a harmó­niát, amely közte és munkaeszköze között uralkodott. Az alázatosan megdőlt test, a szétterpesztett láttak egyetlen erőteljes mozdulatnak voltak alárendelve: a suhin­tásnak. Mint egy gép, gondolta a fiú. Vajon mikor fárad el? Aztán arra gondolt, hogy ha a feketeképű valóban gép lenne, akkor fel kellene tölteni üzemanyaggal. A száján ön­tenék be az olajat, ö meg úgy nyelné, mint a hideg vizet szokta, amikor a cső alá hajolva a vízsugarat fekete arcára irányítja. Maga elé képzelte a ravaszkás arcot, amint az olaj lecsordul a szája sarkán, lefut a nya­kán s eltűnik az inge alatt. Elégedetten elmosolyodott. A feketeképű, mintha megé­rezte volna, hogy öt figyeli, váratlanul abba­hagyta a kaszálást, s lassan bicegve elin­dult a lakókocsi felé.- Nem próbáltad meg, ugye? - kérdezte, mikor már csak tíz méternyire volt a kocsi­tól. A fiú nem válaszolt. Sejtette, hogy a feketeképú ki akarja őt billenteni a nyuga­lomból. Már az is megfordult a fejében, hogy leselkedik utána. Amikor délelőttön­ként a geológusnö piros Skodája feltűnik a tahidon, idelopakodik, s kihallgatja a be­szélgetésüket.- A nőket, barátocskám, nem szokták kérdezni, hogy akarják-e vagy nem. Ezt idejé lenne megtanulnod... Aki mer, az nyer! Nyelére állította a kaszát, s míg bal kezével megmarkolta a pengét, jobbjával hátra nyúlt, hogy a nadrágszíjon csüngő tokmányból kiemelje a fenöt. A fiú úgy figyelte a mozdulatait, mintha bűvölni akar­ná. De hiába várta, hogy a csuklómozdula­tok sorába hiba csúszik, s a feketeképú arcáról a kiserkenő vér eltünteti a magabiz­tos mosolyt. A fenő boszorkányos ügyes­séggel táncolt a penge élén, szinte alig érintette.- Ne félj, még semmi sincs veszve, még megpróbálhatod! - kiabálta. - Én, ha a he­lyedben lennék... Nem fejezte be a mondatot. Vissza­csúsztatta a fenőkövet a helyére, s a kaszát a bódé oldalához támasztotta.- Tudod, mi esne most nagyon jól? - hu­nyorított a fiúra, s nyújtózott egyet. - Egy nagy korsó hideg sör... Nincsen véletlenül a hűtőben?- Hűtőben? - csodálkozott a fiú. A feke­teképű válla meg-megrendült a nevetéstől. Mintha csuklott volna.- Csak vicceltem - legyintett, aztán ott­honosan elhelyezkedett a kocsi árnyékában leterített pokrócra. - Azért egy pohár friss vízzel megkínálhatnál!... A fiú dühös volt. Várt egy darabig, hogy a férfi másodszor is szól, de az úgy tett, mint aki befejezte a társalgást. Elnyúlt a pokró­con, kalapját a szemébe húzta. A fiú kellet­lenül felállt, fogott egy üveget, és elballagott a szivattyúhoz. A maradék vizet a földre öntötte, aztán az üveget a két cső összeté­teléhez tartotta. Itt egy keskeny résen siste- ' regve lövellt ki egy erőszakos vízsugár. A kánikula ellenére jéghideg vizcseppek borították az alumíniumcső napsütötte felü­letét. Olyan hideg volt, hogy a geológusnö sem bírta rajta tartani a kezét. Látod, muta­tott a körülöttük röpködő fecskékre, még a madarak sem ülnek rá. Valamelyik érzék­szervük sejti, hogy nem ajánlatos ráülniük. Ezt kiabálva mondta, mert közvetlenül a szi­vattyú mellett álltak. Közben annyira közel hajolt a fiúhoz, hogy csupasz válla hozzáért a karjához. Ettől a véletlen érintéstől a fiú halántékánál lüktetni kezdett egy ér, s egy pillanatra kirepültek a gondolatok a fejéből. Később sokszor felidézte ezt a képet. Fi­gyelte a fecskéket. Valóban, soha nem telepednek le a csővezetékre. De leginkább azt az érzést kutatta magában, mely az érintés nyomán keletkezett, s hosszú időre lefoglalta gondolatait. Bizonyára az egye­düllét miatt, gyakran felvillant előtte a geoló- gusnó fehér kartonruhán áttetsző alakja, a mozdulat, amellyel minden alkalommal búcsút intett, s az izzadtságfolt a hóna alatt, amelynek megérintésére leküzdhetetlen vá­gyat érzett. Ezek a képek forogtak a fejében esténként is, mikor a szúnyogok támadásai elöl a pokróc alá menekülve, a motor szün­telen duruzsolását hallgatta. Mire visszatért a kocsihoz, a feketeképű, kalapját szemébe húzva szundított. Egy ideig bizonytalanul állt fölötte, aztán hirtelen leküzdhetetlen vágyat érzett, hogy az üveg­ből néhány cseppet a nyakába csepegtes­sen. De gyorsan elhessegette magától ezt a kényszert, inkább a kocsihoz támasztott kaszát fogta kézbe. A szivattyú környékén, ahol az állandóan permetező víztől magas­ra nőtt a fű, s elég nagy sár is volt, a fekete­képú nem akart kaszálni. A fiú leállt az út szélén, kissé előregörnyedt, és szétvetette a lábát, ahogy a feketeképűtól látta. Izmai­ban érezte azt a kellemes, sürgető ingert, melyet a szokatlan feladat váltott ki belőle. Próbaképpen először csak a levegőben suhintott egyet, másodszor már a fűbe is belevágott. De mozdulata annyira óvatos volt, hogy karjának lendülete nem futotta a suhintás teljes ívére.- Ne dőlj annyira előre! - hallotta a feke­teképű hangját a távolból. Tehát csak szín­lelte az alvást, villant át rajta. Próbára akarta tenni, s közben figyelte minden moz­dulatát.- A sarkát nyomd le a földre!... A hegye meg mindig felfelé álljon! Hirtelen arra gondolt, hogy talán igaz­ságtalan a feketeképúvel szemben. Lehet, hogy amit a geológusnővel kapcsolatban mondott, az sem elképzelhetetlen. Hiszen csak három vagy négy évvel idősebb tőle, s azt sem tagadhatja, hogy mindig olyan simogatóan mosolyog. Talán valóban meg kellene egyszer próbálnia... Nem lány már, férjnél van, húzta elő a legsúlyosabb érvet, mikor a férfi először szóba hozta. De az csak nevetett: - Na és, nem testi hiba az, még jobb is, legalább nem kéreti magát, mint a szűzlányok!...- Akarod, hogy segítsek? A fiú abbahagyta a kaszálást, és hátra­fordult. A feketeképú a bódé előtt állt, moz­dulataiból a helyzethez nem itlő ünnepélyes készülődés érződött. Leporolta a nadrágját, még a kalapját is megigazította a fején.- Mit akar segíteni? •- Gyere csak! - kiáltotta, s bakancsával egy vonalat húzott a lakókocsi előtt a porba. A fiú néhány másodpercig úgy bámult, mint aki nem hisz a szemének. A látvány nem volt mindennapi. A tömzsi ember először kissé felhúzta a nadrágját, majd mindkét kezét oldalra nyújtva leguggolt. Egy pillana­tig féllábon egyensúlyozott, aztán kiegyene­sedett, s biccentve oldalra lépett. A fiú megbabonázva állt. Nem tudta eldönteni, hogy a feketeképű repülni akar-e, vagy valamilyen egzotikus tánc közönséges ha­landó számára elsajátithatatlan mozdulatait mutatja be. A feketeképú, látva az értetlen­ségét, vigyorogva odakiáltotta:- Kiszálltam az autóból! A fiú érezte, hogy arcát lassan elönti a vér. Indulni akart, de most megtorpant.- Gyere már! - harsogta a férfi, és foly­tatta tovább a színjátékot. Illegett-billegett, mintha egy szűk szoknyát igazgatott volna magán, fejét teátrális mozdulattal hátrave­tette, miközben a kalapja majdnem lepoty- tyant a fejéről; aztán az arcához nyúlt, valamit babrált rajta, talán a napszemüve­get vette le, aztán mintha keresne valakit, hirtelen megfordult, és fürkészón körülné­zett.- Péter, hol vagy?... Itt vagy? - utánozta a geológusnő hangját. A fiú dermedten nézte. Eddig csak gyaní­totta, hogy a feketeképű leselkedik utána, most már teljesen biztos volt benne. Ponto­san ismerte találkozásaik részleteit, még azt is tudta, milyen hangsúllyal szólította meg.- No, mi van, beleragadtál a sárba? Szeretett volna felordítani, elfutni vagy erőszakosan félbeszakítani ezt az elvisel­hetetlen kínos jelenetet, de képtelen volt rá. Hagyta eldőlni a kaszát, s mint aki elvesz­tette az akaratát, bizonytalanul megindult a kocsi felé.- Menj fel a helyedre! - utasította a férfi.- Állj oda a lépcsőre, ahol várni szoktad! A fiú engedelmesen felment a lépcsőn. A feketeképű elégedetten csípőre tette a kezét.-Vegyük úgy, hogy most érkeztem, te meg éppen jössz ki a bódéból... Meglátjuk egymást... - Rövid ideig gondolkozott, az­tán mint egy invenciózus rendező, akinek folyton új ötlete támad, közelebb lépett:- Megtehetnéd, hogy eléjössz és udvaria­san felengeded magad előtt, de jobb lesz, ha fent maradsz... - Újra elgondolkozott.- Tudod, miért?... Mert így lenyújthatod neki a kezed, hogy felsegítsd. Érted?... Legyintett, mint aki belátta, hogy minden további magyarázat felesleges. - No, mind­egy, nyújtsd a kezed!... Most meg mi bajod van? Mit húzogatod az orrod? Meg­sértődtél? Ez hülye! - Legyintett lemondó­an, és úgy tett, mint aki feladja a további kísérletezést. A fiú megkönnyebbült, azt hitte, vége a színjátéknak, de a feketeképú nem szeretett veszíteni. Egy lépás után visszafordult.- Ide figyelj, te kölyök! Te butább vagy, mint gondoltam. Kiteszem a lelkem, bohóc­kodom itt neked, azt akarom, hogy ne legyél olyan mafla, te meg húzódozol, mint egy szüzlány... No, nyújtsd a kezed, vagy itt­hagylak! A fiún dühödt elszántság vett erőt. Elkap­ta a feléje nyújtott kezet, és rántott rajta egy nagyot. A férfi majdnem orra bukott, de azért elégedetten megjegyezte:- Csák semmi szemtelenség fiúka, nem zsákot rángatsz, hanem egy hölgyet! Olyan közel álltak egymáshoz, hogy a fiú érezte a leheletét. El akart lépni, de a feke­teképű megfogta a karját:- Látod, barátocskám, milyen szűkén va­gyunk itt! Micsoda nagyszerű lehetőség!... A derekamat is megfoghatnád, akarom mondani az övét, de ez még korai lenne... legalábbis neked. Elmosolyodott. Talán elképzelte, hogy a geológusnö őmellette áll, s az ő karját szorongatja. Arcára gyengéd vonások tele­pedtek. A fiú érezte, minden összekavaro- dik, már nem tudta, kinek a szerepét játsz- sza. Hátralépett, mint aki menekülni akar, de belekeveredett a főzőfülkét elválasztó függönybe, majdnem hanyatt esett. A sza­baddá vált résen a feketei<épű besodródott a kocsi belsejébe.- Ez igen! - csettintett vidáman. - Itt még heverő is van! Barátocskám, ez olyan, mint egy hotelszoba!...- Elég már, hagyja abba! - próbálta megállítani a fiú, de a férfi rá sem hederített. Az asztalhoz lépett, ahol a szolgálati napló, mint mindig, most is nyitva hevert. Csak annyi lesz a dolgod, mondta a geológusnö, hogy kétóránként feljegyezd a nyomásmérő adatait. A többit már unalomból is megtehe­ted: megnézed a motort, meghúzod a szün­telen rezgéstől kilazult csavarokat, feltöltöd a hűtővizet. Néha végignézed a csöveket, nem enged-e valahol a tömítés... Ha hirte­len csökkenne a nyomás, azonnal telefonálj a központba. - Ehhez be kellett volna mennie a faluba. Kíváncsi volt rá, de nem merte megkérdezni, hogy a központban mit tudnak tenni a víz szökése ellen, ahogy a vizesek mondták, vagy hogyan lehet azt megállítani. Az a szurtos, szűkszavú fiú, akit J<ét hétig helyettesített, az alatt a fél nap alatt, míg együtt voltak, másra is kioktatta: Az éjszakai méréseket elhagyhatod, majd reggel hozzáírod, hogy minden stimmeljen. Egy ideig aggályoskodott, mi lesz, ha a mo­tor leáll, vagy a csövekkel történik valami, de aztán megnyugodott...- Szóval, itt szokott állni. Te meg mögöt­te... - bólintott a férfi. - Nem rossz... ő a könyv fölé hajol, te meg 6 föléje. Egyszerű minden... A feketeképü talán látnoki képességek­kel rendelkezett, mert valóban mindig ott állt a geológusnő mögött. Sohasem ültek le. A nő állva futotta végig a bejegyzett adato­kat, s ö némán állt a háta mögött. Szándé­kosan állt ott, tekintete ilyenkor szabadon kóborolhatott az előre hajló nyakszirten, leshette a finoman kunkorodó hajpihéket, s zavartalanul szívhatta magába a nő illatát. Az egy lépésnyi távolságot, amely köztük volt, sohasem merte áthágni.- No, mi lesz, elpróbáljuk? - kérdezte tettre készen a feketeképű. - Gyere egy kicsit közelebb!... Megfogta a fiú kezét és maga felé húzta. A nyirkos kéz érintésétől a fiú összerándult. Az undor, amely áramként járta át a testét, kikapcsolta az agyát, és olyan vad indulatot szabadított fel benne, hogy szinte öntudat­lanul, teljes erővel ellökte magától a férfit. Még látta a feketeképű arcán az elképe­dést, amint tehetetlenül hadonászva a sa­rokba zuhant, de nem mozdult. Reszketett a térde, s közben dobogó szívvel várta, hogy a feketeképü feltápászkodjon. Nem tudta, mi fog történni, de a hirtelen beállt csendben, melyben csak a nagytestű le­gyek zümmögése hallatszott, epe nem is gondolt. R elativitás ra már ( gélt kedvenc roi lőtelepi villa erru ben ebédelt, mi a húslevest, azt fürdőjét a húsn amely olyan illat egzotikus erdő ment hát a pia kakast, mélynél sárgállott elő. Ve darab lábszárhú- Hallod-e, í a kakas, mire vi vágd le! S azzal el is leült egy székre, ijedtség zsibbas: tén, hiszen gátié bevallani gazdé semmiféle kapcs vezérlőszerkeze Már fél kilenc még mindig nerr huncut Relativité - gondolta. - Biz ezzel a kedves < hogy a madárféh meg a kenderma Sóhajtva föláll get, utána kioldó tisztára mosta a vett elő, lesimít tolláit, s megint v csak várt. Érezte, hogy \ s ha nem jut eszi szór napokig só pillantással mére zony el kellene \ klinikára, mert ne érteni, öregszel, igazság!" Dobis Márta: K H ol volt, hol nem volt, akkoriban, amikor még vizezték a bort, élt egyszer egy nagyon szegény ember. Há­rom fia volt a nagyon szegény embernek és egy kicsike házikója, nyolc szobácská- val. Olyan szegénységben éltek, hogy a színes tévékészüléket is csak hazai kínálatból tudták megvenni. Külföldire gondolni sem mertek. Egy szép tavaszi, esős nap után magá­hoz hívatta három fiát a szegény ember. Büszkén végignézett rajtuk és igy szólt:- Gyermekeim! Eleget ettétek már a kenyeremet, eleget neveltelek bennete­ket a nadrágszíjjal. Eljött az idő, hogy szétnézzetek a nagyvilágban és meg- küzdjetek a gonosszal! Történt ugyanis, hogy a házikónk tetejét megrongálta a szélvihar. Cinezett pléhet pedig csak a vasorrú bábánál lehet szerezni. A kasté­lya pedig hetedhét országon, a harmad- osztályú mellekúton is túl van. Amelyikö­telt el és máris útn; testvér. Bevágódott a hú: re, és mint akit ágyé dott. LADISLAV SURINCAK Háror tök megszerzi a vasorrú bábától a pléhet a javításhoz, jutalmul kap tőlem egy élet­fogytiglan tartó bérletet a Prágai Zenei Napokra. Halálom után pedig örökli az életbiztosításomat. A három testvérnek felcsillant a szeme erre a királyi ajándékra. Még egy év sem Mikor ráfordult a madosztályú útra, í szélén egy öreg csai egy kis ingyenutazé datlan külsejét kopc egészítette ki. A legidősebb te:

Next

/
Thumbnails
Contents