Vasárnapi Új Szó, 1989. január-június (22. évfolyam, 1-26. szám)
1989-06-09 / 23. szám
N em is éppen értelmi eredetű az én sok évtizedes barátkozásom változó könyvtáraimmal. Végigrezgett rajtuk is minden változás. d$ a megújuló olvasmányokból sohasem apadt ki az érzelmek forrása. Szüleim nem nagy, de annál választékosabb könyvtárában csupa diszkötés, arany ragyogás, selymes tapintat fogadott, valahányszor egy szőnyegen elébe telepedtem, s az üvegszárnyakat feltárva áhítattal vettem újra meg újra kezembe a pompás kiadványokat. A könyvtár kétnyelvű volt, pontosabban háromnyelvű, mert apám német könyvei, a Heine-díszkiadás meg a Weltall und Menschheit mellett voltak erdélyi száz kötetek is, no meg akadt ráadásul némi francia anyag, hiszen anyám három nyelv tanárnője volt. Igaz, hogy a magyar irodalom világa itt csak Komjáthy Jenőig terjedt, akadt utolsó szerzeményként Reviczky Gyula is, de ami a képes nagy Beöthy-féle irodalomtörténetbe belefért az Balassitól és Amadétól itt volt a lakkosán ragyogó polcokon. Boldog órák voltak ezek a zöldszobában (itt minden olyan színű volt, innen kapta nevét), s különösen akkor fogott el az öröm, ha olyasmi akadt kezembe, amit már szóból ismertem. Mert édesanyánk az iskolából jövet mindig benyitott hozzánk és szavalt nekünk. Ernő öcsémmel szinte szóról szóra tudtuk már a János vitéz egy-egy fejezetét, s nagyon szerettem a virágregéket, melyek szövegét Tompa Mihály valamilyen csatos diszkiadásában találtam meg újra. Az udvar felé néző gyerekszobában szaporodott az én első könyvtáram is. Természetesen Benedek Elek és Gaál Mózes meséi adták az alapot. Ám, ahogy serdültünk, főleg karácsonykor ugrásszerűen szélesült az állomány. A csöndes előjáték mindenkor Steiner bácsi könyvesboltjában pergett le. Úgy félúton a régi Országháza és a Ventúr utcai Academia Istropolitana között - előbbiben ajánlotta fel Szécheni egy évi jövedelmét a tudományos akadémia számára, utóbbi Mátyás király alapítása volt - sötét boltozatok alatt halmozódott a rengeteg könyv, de a hosszú fehér szakállú könyvkereskedő minden darabot ismert, s azt is tudta, kinek mit ajánljon Ha az első hóhulláskor benyitottam hozzá, ismerősként fogadott, mintha csak felnőtt volnék, s mert bölcsen tudta, miről van szó, már kezében volt az apám számára való karácsonyi ajándék. - Das habé ich für den Herrn Papa vorgesehen - kezdte, s nyújtotta ki a Berlinből azon frissen érkezett Luden- dorff-kötetet... Bő kaftánjában térült-fordult, s kezembe nyomott egy szélein aranyozott Chamisso-verseskötetet édesanyám számára is. Ajándékaim így megvoltak, de Steiner bácsiból nem fogyott ki a családias érdeklődés, mert mondjam csak meg, hogy ö valamikor már nagyapámnak is kedvében járt. Megkérdezte úgy bizalmasan: engem mi érdekel? Bevallottam, hogy - utazó és régész leszek. Szakállát simogatva bizonyára eszébe jutott, hogy eredetileg engem is katonapályára szántak, de hát változtak az idők. Karácsony estéje eljött, s a szikrázó fenyőfa alatt ott volt Ludendorff, Chamisso, számomra pedig meglepetésként két kötetnyi Sven Hédin meg egy asszír ásatás képeskönyve. Nehogy kihagyjam szüleim megcsodált könyvtárának gyökérzetét! Épen és szépen ott volt még nagyapám hasonlóan remekbe kötött, kék és zöld bőrökben, pepita fedelekben sorjázó egykori könyvtára, odakünn a Kőbánya alatt, vagy mondjam inkább, hogy a Duna felett. Mert a Zuna-ház a Károlyfalvi úton emeletes kertjével a hegyoldalba ékelődött, s a nagyszoba, ahol a fehér zongora szomorkodott s a falon egy festmény hódoló boszniai törököket ábrázolt, két ablakával a szélesen hömpölgyö Dunára, a túlnan zöl- dellö Besenyöligetre s mögötte az osztrák hegyekre nyílott. Ez is érzelmi elfogultság és képzelgés: máig érzem orromban a vöröses padlózat viaszos szagát, és látom a fényt, ahogy megcsillan a barokk könyvszekrény üveglapján. Feledhetetlen órákat tölthettem itt is, ahol Goethe, Schiller, Lessing eredeti vagy nagyon régi, gótikus betűkkel nyomott müvei közt hamar felfedeztem hasonlóan ékes kötésben, de kirívóan ellentétes tartalommal a XVIII—XIX. század rémregényeit, tengerikígyós útirajzait, szerelmi nyavalygásait is. Furcsa volt a könyvtár belső ellentmondása, ilyesmi valóban csak egy kalandos múltú dragonyoskapitány gyújtöszenvedélyéböl telhetett. Kardjai ott függtek sokáig a harmadik szobában, de mire felfigyeltem volna erre a hagyatékra, már eltűnt, csak a fegyverek nyoma rajzolódott ki, ahol a falikárpitot miattuk nem érte fény. aládi könyvtárak születnek és meghalnak. Kár. Milyen érdekesen rakodhatnak egymásra nemzedéki sorrendben az elődök és utódok könyvtárai! Én régen elkerültem anyám városából, a családi ház azóta kertestül besüllyedt egy alagútépítéskor és tövig le kellett bontani, a régi nagy apai könyvtár szétkallódott erre-arra. Nem jártam jobban a férfi-ág könyvörökségével sem. Apám városában, az erdélyi havasok alatt, kamaszkoromban ugyan megfordultam egyszer látogatóban, még körüljártam a régi családi házat a Heltauergasse máig épen maradt északi során, de hol van már az a ház is... Közvetlenül a második világháború után helyébe épült a telefonpalota, a rokonság régen szétszéledt, s a diákkoromban rám hagyott bőrkötéses Fürstenbibel, egy bőrönd nagyságú családi biblia, még hányódásaim közepette ott ragadt letétként Balogh Elemér püspök gyűjteményében a Duna mellett. Nyilvánvalóan örökre. Házak, könyvtárak, családok sorsa ugyanaz. A sötétedő könyvtárképek helyébe azért villantsam fel az én egyetemi tanulmányaim Balogh Edgár és mozgalmaim során felvirágzott új könyv- hozadék csillagjeleit. Milyen nagy dolog volt befogadni az első Ady-kötetet (ez történetesen A Halottak Élén volt), mennyi személyi levelezés és találkozás fűződött a könyvtáramba jutott Móricz-, Szabó Dezső- és Kas- sák-kötetekhez, de eleve meg kell mondanom, hogy ma nálam már csak későbbi kiadványok találhatók. Az én ifjúkori könyvtáram, egyetlen vagyonom és büszkeségem, mindenkor első nagy élményforrásom is eltűnt már a semmiben. Mint ahogyan kedves emlék csupán a prágai Clementinum olvasóterme, ahol az asztalra hordott könyvoszlopok mögött szemináriumi dolgozataimon kot- lottam, hol Karácsonyi János székely eredetelméletét, hol a hradzsini Szent György-szo- bor történetét vagy éppenséggel a huszita magyar diákok forrongását idézve szudéta- német tanáraim és diáktársaim elé. Itt lapoztam fel Einsteint, forgattam Freudot s lestem Herwath Walden Dér Stumri című avantgardista folyóiratának új számait. Bensőségesebb tanulmányozásaim tárgya azonban Nietzsche és Spengler volt, őket váltottam fel később a munkásmozgalom klasszikusaival, ösztöndíjam nem volt, skorbuttal küszködtem, ilyen nyomorult helyzetben alig bővíthettem könyvtáramat is, amikor Csallóköz történetén dolgozgattam, alig jutott pénzem könyvvásárlásra. Azért ebből az időből őrzöm Pais-féle Anonymusomat, ez valahogyan elért utólag Erdélyben is, néhány szlovák könyvvel és Györffy István mesterem munkáival együtt utánam küldték, de már a gondolkozásomat alakitó nagy Malik-féle Lenin-so- rozat annyi más könyvemmel együtt odaveszett. Mi tagadás: az én könyvtáram is szüleim és nagyszüleim könyvtárainak sorát követte. Többé nyomát sem találtam. Könyvek nélkül élni nem lehet, azok a küszöb nép, emberiség, nagyvilág felé. Könyvtáraim történetének felvázolása során most érek oda, ahol tanúja lehetek annak, hogyan keletkezik egy személyhez szabott vadonatúj könyvtár, mondjuk: a férfikori. Ami keveset a szász örökségből aprópénzben még megkaphattam, ráment a katonáskodásra, bár ott Otéliában szereztem be egy Eminescu-köte- tet, hogy gimnazista latinitásom erejével megismerjem a román lírát is. A puszta ruha volt rajtam, amikor Kacsó Sándor maga mellé vett a Brassói Lapokba, de első dolgom a könyvtáralapítás volt. Nagyzoló kifejezés, de nem adtam alább 40 válogatott kötetnél, ezeket részletre az Elekes-féle könyvüzletben vásároltam, az első részletet le is pengettem, de mikor újabbal jelentkeztem, kiderült, hogy valaki az egészet már megtérítette. Egy olvasóm? A lapkiadó? A főszerkesztő? Esetleg maga a kereskedő? Máig sem tudom, legyek hát hálás mindnyájuknak. S aztán jöttek saját könyveink: Szemlér Ferivel és Nagy Istvánnal megalapítottuk az Erdélyi Enciklopédiát, s hamarosan sorozat lett a Jordáky-nyomdában hitelre előállított kiadványainkból. V adonatúj könyvtáram kalandja akkor kezdődött, amikor az Erdélyi Magyar Szó hívására megint lakhelyet változtattam, s a könyvtárfejlesztést immár a családalapítás egészítette ki. Gyűltek a könyvek, de fordultak a politikai helyzetek. Könyveinkkel és fazekainkkal feleségestül falura kerültem tanítóskodni, majd egy ismert parlamenti támadás következtében újra szekérre került minden. Kalotaszegröl a városba hordtuk vissza a cókmókot, de mint szabad újságíró egy időre újrakezdhettem az életet. Feleségemmel nagy gyönyörűségünkre egy könyvespolcot csináltattunk, s ünnepélyesen helyeztük el rajta az ugyancsak bővülő szerzeményeket. Mert jöttek a népi írók dedikált munkái Püspöki Sándor műhelyéből, befutott jó néhány munkásírás is, ugyancsak a szerző ajánlásával, s amikor rávetettem magam a 48- as történelmi dokumentációra, jelképet keresve a német hódítás veszélyével szemben, rendre érkeztek címemre az idevágó kötetek is. A figyelmeztetés azonban meddő maradt. A német megszállás elöl most már az asz- szony falujában, az Erdóvidéken bújtunk meg. A könyvek ládákba csomagolva részben vonaton, részben szekéren jöttek utánunk, a fazekakkal, de már egy kisfiúval együtt. A polcot nem hozhattuk magunkkal, a gyermek ágyát sem, ezért „apósoméknitt" a Látóhegyre néző hátulsó házban egy nagy karosládában ágyaztunk fiunknak, a könyvek pedig egy hatalmas, durván faragott szuszék- ba kerültek. A front közeledtekor a mozgalom hívására idejében el kellett mennem, a család azonban egy hevenyészett bunkerben, a könyvtár pedig a szuszékban várta ki az új történelmet. A hátulsó házba egy orosz tisztet szállásoltak be. Ez gyanakodva csapta fel a szuszék fedelét és csodálkozva emelt ki egy könyvet. Mit ád Isten? Éppen egy Gorkij-kötet volt... Apósom, az öreg székely, persze megjárta már valamikor Szibériát, s most el tudta magyarázni oroszul, hogyan került Gorkij a szuszékba. Nem is kellett többé félteni sem a lovakat, sem a lánybkat. Könyvtáramnak sem bővülése, sem kalandja nem ért véget a háború befejeztével. Most már üvegszekrényt is szereztünk, a második fiúcska is megtanulta, hogy a könyvhöz nyúlni tilos. Vigyáztunk minden darabra, számoztam, regisztráltam a romániai magyar könyvkiadás felvirágzásával egy ütemben szaporodó állományt. A balsors itt is beütött a Rajk-esztendó megpróbáltatásai során, s a könyvtár sem maradhatott ki az örvényből. Egy része eltűnt, más részét ismerősökhöz osztotta szét magára maradt feleségem, s egy maradék lepecsételve várt hazajövetelemre. Aztán költözködés a Botanikuskert mögül a Főtérre, majd onnan mai lakásunkba a Rákóczi útra, ekkor azonban már két markos ifjú is segédkezhetett, mert a könyv bizony olyan nehéz, mint a só vagy az ólom, ha könyvtárilag kell szállítani. E zzel megkezdődött könyvtáram fénykora és - osztódása. Mert mérnök fiam kapta saját könyvtárához alapnak az összes művészettörténeti és helytörténeti munkát, ezek szükség esetén számomra elérhetőek, mert fiamék felettünk laknak, de második fiam, a rendező, magával vitte a ráeső színdarabokat és az idevágó irodalmat munkahelyére Az osztódás itt sem állott meg, mert felnőtt és magyar-német szakos diplomát szerzett az unoka, szóval ő a folytatásom (elvi vitákkal és ellentétekkel). Ö pontosan az ágyam felett rendezkedett be az emeleten, s új szerzeményeivel már felül is múlta a nagyapa maradék könyvtárának arányait. Én mit tartottam meg? Egyszer be kellett vallanom: a könyvek már-már kiszorítottak a szobámból. Évi kiporozásuk egy teljes hét. No de türelmesen szerkesztem a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon lehetséges köteteit, címszóról címszóra araszolva a munkát, s polcaim szükség szerint kézikönyvtárként szerepelnek. A sorra kerülő más és más címszónál van tehát már itthon miből elindulnom, mielőtt esetleges kiegészítésért az Egyetemi Könyvtárba látogatnék el öreg csontjaimmal Eszerint a nálam maradt részleg: hasznos alapanyag. Ráadás a dedikált kötetek halmaza (ez szigorúan személyi hagyaték lesz), s gondom van rá, hogy kedvelt olvasmányaim, az emlékiratok, hiánytalanul egymást kövessék. Csak kölcsön ne kérjen tőlem könyvet senki! Nemcsak azért viszolygom, mert leverő tapasztalataim szerint nem szokás nálunk könyvet visszaszolgáltatni (múlt évi veszteségem a legridegebb őrzés ellenére is 2 munka), hanem azért is, mert könyvtáramat mai összeállításában joggal műhelyfelszerelésnek, munkakönyvtárnak nevezhetem, ahol semmi sem foglalja el feleslegesen a megszokott helyét. Joggal, mondom, mert lássa akárki: bármely téma foglalkoztat, akár lexiko- ni, akár folyóirataink számára eszkábálok össze még valamit, mindig egész sor innen- onnan előhúzott könyv tornyosul az íróasztalomon (télen a kisszobába húzódva egy, ágyam elé nyitott kerti asztalkán). Még ha szórakozásból olvasnék is, akkor is ugranak- cserélödnek ujjaim között az összehasonlításra való, szimultánul forgatott munkák, térképek, szótárak, mert csak lassan, sohasem felületes ..beleolvasással", hanem szóról szóra, mondatról mondatra hatoló értelmi be- szívással tudom valóban gondolati gyönyörködéssé varázsolni a nyomtatások jelkép- rendszerét. Szórakoztató olvasmányok? Szégyen ide, szégyen oda, öregkoromra döbbenek rá, hogy rettenetes ön-agyonfoglalkozta- tásaim idöpergésében számos könyvem ol- vasatlan maradt. Lexikoni címszavak anyagkeresése közben fedeztem fel magamnak Ligeti Ernő egy nálam szunnyadó, elfelejtett balkáni regényét, s nemrég betegágyi pihen- getés közben hol Romain Rolland Colas mestere, hol egykori barátom, Kováts Jóska kórtermi szociográfiája - saját szavaival ,,a szenvedés esztétikája" - ragadott magával. Talán csak újraolvasásról volna szó? Lehetséges volna, hogy amit régen befogadtam, az eltörlődött már bennem? M indenesetre egyetlen módszerem van az öregkori elidegenedés, a remetebezárkózás ellen: olvasom szeretett könyvtáramat. (Megjelent az erdélyi Korunk ez évi 2. számában.) SZERB ANTAL A szép könyvről Maestveldt ostroma alkalmával történt, hogy Puxus Oppidanus, a híres németalföldi kora-humanista házát felgyújtotta egy lángcsóva. Puxus, aki a várostrommal édeskeveset törődött, éppen az igazak és jámborlelkű humanisták álmát aludta, úgy kellett kivonszolni az égő házból. Csak odakint tért magához, és amikor ráébredt a valóságra, kitépte magát kísérői karjából, és visszarohant az égő házba. Néhány perc múlva visszatért a füsttől fuldokolva, és egy könyvet szorongatott hóna alatt. Barátai kíváncsian kérdezték, mi ez a kincs, amiért visszafutott a lángok közé. - Nem is tudom - felelte Puxus de szép... és könyv. Hogy ne legyek egyedül az éjszakában. Lehet, hogy Puxus Oppidanus sohasem élt, és az egész történetből egy szó sem igaz - de a derék humanistának igaza volt. Minél inkább ég fejünk fölött a ház és egész ostromlott, várunk, ez a vén Európa, annál együgyúbb és meg- rendítőbb szeretettel szorítjuk magunkhoz éjszaka barátunkat, a szép könyvet. Gyűjtjük, simogatjuk, megszagoljuk, és néha olvassuk is. Tulajdonképpen nem is a nagyon szép könyvekre gondolok. A nagyon szép könyv megfélemlíti és zavarba hozza az embert, mint a nagyon szép nő. Azt mondják, hogy a nagyon szép nők nehezen mennek férjhez. A nagyon szép könyvek nehezen találnak olvasót. Felejthetetlen emlék számomra, amikor a British Museum könyvtárában egyszer csak minden előzetes figyelmeztetés nélkül, pusztán csak azért, mert kértem, elém hoztak és letettek az asztalomra egy Caxton-féle ősnyomtatványt. Amikor megállapítottam a könyv személyazonosságát, fejemhez kaptam, és kisiettem a kerek könyvtárteremből. A díszkiadásoktól is félek és a nagyon értékes műmellékletektől. Az ilyen könyvekben nincs semmi közvetlenség, nem nyílnak ki barátságosan. Azok a legrokonszenvesebb könyvek, amelyek minden pretenció nélkül szépek. Úgy szépek, mint egy kedves töltőtoll vagy macska vagy papa. Nem műtárgyak, hanem használati cikkek vagy háziállatok. Az olyan könyvek, amelyek könnyen és tartósan akklimatizálódnak az ember polgári környezetében. Amelyeknek nincs szükségük melegházi levegőre és különös ápolásra, hamar otthon érzik magukat, és új hajtásokat eresztenek szivünkben. Háziasak és mégis szépek. Külső szépségük kifejezi azt a szerető gondot, amelyet kiadójuk munka közben érzett, és azt a szerető gyengédséget, amellyel a könyvek barátja a kezébe veszi ezeket. (1942) JUHI
