Vasárnapi Új Szó, 1989. január-június (22. évfolyam, 1-26. szám)

1989-06-02 / 22. szám

szte állványát a mezs- széttekintett a tájon, tn állt, körülötte csupa k. A lába alatt elterülő skék mekegése hallat- Josság utolsó morzsáit ssze. A messzeségben ajrakások soraként hű­ik vonultak a hegyi lege- i burkolózó völgyekbe. ;a, a hegység legmaga- ötte a síkságba vesző 'mavirágos messzeség, n. it, a festő szinte a fél a körül. Az Alpok rózsa- súcsait, a Szaharát egé- ölig, mögötte a tengert kai, aztán a partmentét, sziklatömbjeit, mögötte a végtelen és csöndes íadakkal. Szinte a hegy- i tengert, ahol éppen honnan meg a koromsötét feketeséget. A festő kezéből kihull az ecset, csupán a szomorú kontúrok maradnak. A nap nyug­tával elvész a világ fele. Csak a dombtető jegenyéi meg a völgybéli kocsma marad mozdulatlan. Elfogytak a színek. Amit a nap még meghagyott, csupán arra jó, hogy az anyag megőrizze formáját, nehogy széthull­jál. Lenyugodott a nap, mintha nem is következne a holnap délelőtt. Lebukott a nap, és árnyékba borult minden, mintha sose következne pirkadat. Aztán helyen­ként kibukkant az égbolt, szétszóródtak a halóványkék csillagok, a tájra, mint boly­hos takaró, árnyék terült. A kígyók úgy éjféltájban felkúsznak a legterebélyesebb JOSEF KOCOUREK jgarak még megcsillan- ain, mint a fehér selyem i. Ahogy a nap nyugovó- i a hegyekből az égszín- iLa bársonyzöldet, más­jon, ha már a színéből ki is vetkőzött, mint valami ruhából. A nap lenyugodott A völgybéli falu kocsmájának kéményé­ből füstcsík szállt a magasba. A festőnek kedve lett volna elkapni az egyik végét ott lenn a kéménynél, a másikat meg odafönn valahol a magasban, hogy nyakkendőként a nyakába kösse, ha mozdítani bírja a Irfr­történetet, Gennagyij Lu- nológus bukásának külö- igyik munkatársa, Szergej lekem Én csak lejegyez- jsszőket tettem hozzá ezdödött, hogy Lupenkov szám, és megkérdezte: ;m lenne kedve cirkuszba k“? - kérdeztem őr csak hallgatott, aztán ójával. vállalatunknál, elég szép ;k én, amolyan ötödik ke- m. íagy arázta: erüljük a felesleges plety- a Zojához fűződő kapcso- jzdeti stádiumban vannak, félek négyszemközt ma- edig olyan tapintatos em- s tud, távozni is a kellő agyon szívesen p elmentünk a cirkuszba. jártak kötélen, kutyák al- ohócból mindenfelől vizsu- z érdekes volt. t ittunk a büfében, cigaret- ipenkov elbűvölten bámul- ens beszélgetést folytatok szetröl... ) benézni a kulisszák mö- <£l látni, hogyan készülnek pésre.- mondom. - Van egy itt dolgozik, mint cirkuszi lathatjuk Lupenkov megölelt. Elin- ejáró felé.- kérdi az őr. ondjuk.- mondja az őr. ilisszák mögött vagyunk, ilág. Jönnek-mennek a jel- zendvicset esznek, beszél­tbe sem vesznek bennün- tressük a tűzoltó szomszé­/ hosszú, kihalt folyosóra, öl fogva nem tetszett ez hideg és sötét volt.. Alig §st, amikor a folyosó végé­gés hallatszott, s rögtön itt velünk szemben, tigrist még életemben nem a szemei alig látszanak, gai akkorák, akár egy-egy san bengáli tigris, hiszen még a televízióban sem llátta a tigrist, felkiáltott és akarom emelni, ám én is Item, eltátottam a számat, lehogyan sem tudtam elér­;, morog, mintha hümmőg- edik. Ebben a pillanatban s útját állja. A saját testével az imádott nőt. A tigris közeledik, Lupenkov meg csak áll. A tigris meggyorsítja a lépteit, a farkával a padlót súrolja. Lupenkov pedig csak áll, mint egy szobor. A tigris már egészen közel van, hallani nehéz lélegzését, mintha asztmás lenne. És akkor Lupenkov egy lépést tesz előre, nagy lendülettel orrba vágja a tigristl A tigris feljajdul, a falhoz hátrál, Lupenkov utána, bal kézzel jól fültövön vágja! A tigris imbolyog a folyosón, Lupenkov pedig két ugrással utoléri, ráveti magát. El­kapja a torkát, és szorongatni kezdi..". Zoja magához tért, és üvölteni kezdett. Odarohantak az emberek, az artisták, a tűz­oltók a fecskendőkkel... Csak a vizsugár választotta el Lupenkovot a tigristől. Lupen­kov ott áll vizesen, a szeme szikrázik, a keze ökölbe szorítva, köpködi a szőrszálakat. A tig­ris meg a fal mellett ugrál, prüszköl, egyszer csak elordítja magát:- Huligánok! Kővé dermedtünk. A tigris meg kiabál:- Huligánok! Ezért felelni fogtok! Elvtársak, gomboljatok ki! A tigris hanyatt fekszik, és akkor látjuk, hogy a hasán villámzár van. Kinyitották a vil­lámzárat, és a tigrisbőrből egy kicsi, sovány emberke ugrik ki tornanadrágban és trikóban, a szeme alatt nagy kék folttal.- Huligánok! - ordít a volt tigris. - Ki engedte be az idegeneket? Majd én megmu­tatom nektek! Nézem Lupenkovot, ö csak, forgatja a sze­meit, és azt mormogja:-Elnézést kérek... Tévedtem... Azt hit­tem . Elnézést...- Nem! - üvölt a volt tigris. - Én ezt nem hagyom annyiban... A feleségem újságíró. Majd leközöljük az újságban ennek a latornak a nevét, és kidobatjuk az állásából... Mi a neve?- Lupenkov - mondja Lupenkov, és a szá­ja széle is remeg- Hol dolgozik? - kérdezi a volt tigris, és a trikója alól valamiféle igazolványt meg egy jegyzetfüzetet vesz elő... Lupenkov súgva ejti ki vállalatunk nevét.- Úgy? - vigyorog a volt tigris. - Akkor ki van rúgva, galambocskám. A maguk igazga­tója az én nagybácsim! Majd ö megmutatja magának! Lupenkov megrándult, lábai megbicsaklot­tak, és lassan összeesett... Az előadás má­sodik részét természetesen nem néztük meg. Lupenkovot nagy nehezen hazacipeltük, egész este valeriánacseppekkel itattuk, ba­busgattuk. Lupenkovot aztán tényleg behívatták az igazgatóságra, beszéltek vele... De semmi több, az ügy elaludt... Ám Lupenkov attól kezdve lelki beteg lett. Ideges és félénk... Nemcsak a tigrisektől és az oroszlánoktól- hanem még a kutyáktól is fél. Ha az utcán észrevesz egy bulldogot, kilométernyire elke­rüli. Mert ki tudhatja. Úgy néz ki, mint egy bulldog, de lehet, hogy a valóságban nem is bulldog, meg az is lehet, hogy fivére is van- a vezérigazgatóságon, vagy ki tudja, hol... SÁGI TÓTH TIBOR fordítása szikla lapjára és belemarnak a legszebbik csillagba, amelyik kíváncsiságában egész a földig merészkedett. Óráról órára változik az éjszaka, akár egy körmondat Hallani véled a szerelmet, a szűzi tisztaságot, ahogy elszáll a testből. Hallani véled, amint a kutyák az eget nyaldossák. Szél dobol a jegenyék levelein, mint játékdobocskán, aztán újra csend. Hallani véled a denevére­ket, mint úsznak az éj hajóján, hallani a ta­vat, mint szivárog át a sziklák között, hallani újból és újból a szerelmet, mint pihen a kocsma küszöbén és számolja a csillago­kat, hallani a szerelmet a milliókra rúgó számokban, amelyekből a szerelmesek le­vonnak néha egyet, máskor százat, nagyrit­kán ezret js - hallani a kígyókat, mint surrannak a hegyek hideg harmatjában, aztán újra csend mindenütt... Éjfél után a festő ismét érzett annyi erőt a karjában, hogy elbírja á palettát és az ecsetet. És lefestette az éjszakát. Fogalma sem volt, milyen színekkel. Csak úgy, talá­lomra. Csupán sejtette, hol áll a fa, s hol végződik a táj ma, összeborulva az égbolt­tal, mint a kagylóhéj. Ahogy efkészült, szükségét érezte, hogy elmenjen valakihez megmutatni a képet. Olyasvalakihez, aki megérti őt. Átugrotta a sziklatömböt, és megiramodott a lejtőn, le a faluba. Ismert ott egy tanítónőt, a kocsmá- roséknál lakott a szemközti szobában. Amíg távol volt, a képhez hozzásimult az éjszaka. Maga az isten ereszkedett le arra a hegyre, megnézte a képet, kezét az égre emelte, két ujja hegyére csillagot tűzött, majd egy­más után levette és beillesztette őket az új kép égboltjába. Aztán árnyékként libbent tova, s a jege­nyék koronájában a kis dobosok hangja verte a ritmust az éjszakában. A festő hosszan maradt távol. Be kellett járnia a Kordillerákat az egész Dél-Ameri- kát, át kellett hajókáznia a Csendes-óceá­non és a Szaharán, míg a kocsmához ért, és bekopogott a hölgy ajtaján. A villanykörte fényéből csentek vala­micskét egy üres cipódobozba, s pirkadat­kor már a kép előtt ültek. Keleten lassacskán kigyúlt a fény, s úgy tűnt, a kép mögött lángban áll a falu. A festő a képre pillantott. A sötét égbolton csillagok ragyogtak, melyeket ö nem festett oda. S a vászon a horizont alján úgy fénylett, mintha valaki lámpát tartana mögötte. A táj fölött felhőcske úszott át, utána sötét felhő kúszott, mintha a fehér pillét kergetné. S ahogy feljött a nap, kettő lett belőle. A képi táj földivé változott, amilyet tulajdonképpen ábrázolt is. Az élet ketté vált, fele maradt a térben, fele a képen. A pásztorok közöm­bösen terelgették a nyájat innen oda, onnan ide. S ahogy a festő felállt, hogy megtapint­sa a vásznat, már nem is volt kép a kép. Nem létezett. Ahogy ismét alkonyodni kezdett, a taní­tónő megkérte a festőt, hozzon le neki egy darabka sötétkék égboltot, csillaggal a kö­zepén.- No, menjen! - kérlelte. A festő ment. Felmászott az egyik jegenyére. Egész a legtetejébe. Kinyújtotta a karját. Aztán újra meg újra. Hiába. Az ágak, melyek tartották, úgy lengtek, lengedeztek, mint valami finom csipkék. S egyszer csak, reccs! A festő súlyos sziklaként zuhant a tanítónő lába elé. A nő a festő kezére pillantott. A tenyere kéklett, mint az égbolt. VÉRCSE MIKLÓS fordítása OZSVALD ÁRPÁD Vak ember fütyörész Ha fúj a déli szél, kivirágoznak az alma fák Vak ember fütyörész, arcára hullnak a szirmok. Nem látja a fehér virágsereget, ott fenn a szálló kövér kis felleget, a fán a rigót, mely hirtelen abbahagyja énekét s csak a füttyre figyel, a vak ember szája a tavaszt hirdeti, vad bizsergés járja át szívét, ha fúj a déli szél - felsejlik benne a kertek hajdani ragyogása, a kerítés lécein végigtáncol botjának ütemes koppanása. Nagy László telve TÓTH MÁRIA Hallod-e a hangomat? A telefon volt, van. Hozzátartozott az asszony életéhez. Egy tárgy volt az asszony lakásán, ami rangot adott s bizonyos biztonságot. Amikor bútort cserélt, új telefont is vásárolt. Igen, vásárolt. Megkereste az intézetben a telefonszerelőt, adott neki száz lejt, s az rögtön szivélyeskedett, kerített egy cuki-piros, csuda-vidám készülé­ket. Újabb száz lejért haza is hozta s felszerelte. A régit persze elvitte s leadta, a leltárnak ugyebár stimmel- - nie kell, darabszámra. Az asszony esténként, ha nagyon egyedül volt, feltárcsázta a pontosidő-szolgálatot. Az automata jelentkezett s bemondta a pontos időt. Ezt a fényűzést hónap végén felszámolták neki. Telefont azért tartott, mert jó volt tudnia: van a lakásban egy segélykérést továbbító készülék. Mentsétek meg a lelkemet! Vagy mondjuk, ha egyszer rosocui lesz, kihívhatja a mentőt is. Néha taxit rendelt. Nem automata válaszolt, ha­nem mindig egy bizonyos női hang. Az illető elgépiesedett, lelketlen hangon utasította, hol várakozzék a taxira. Aztán néha feltárcsázta a lakáskar­bantartókat. Ezt, amazt javíttatott. Egy szép napon a cuki-piros telefonkészü­lék elromlott. Még aznap becsengetett hozzá egy jól nevelt, okoska fiatalem­ber, és percek alatt megjavította. ,, Asszonyom, tessék kipróbálni, mű­ködik-e?" Az asszony állt egyhelyben, nem mozdult. ,,Mit ért maga a próba alatt?" ,, Felhív valakit s néhány percet beszél vele..." - és nézett nyíltan, boldogan, mint az olyan ember, akinek sok barátja van. Az asszony azt he­begte: ,, Elhiszem, hogy maga jó mun­kát végzett, nincs értelme az ellenőr­zésnek, különben is délután nem illik zavarni senkit." ,,De asszonyom, hat óra elmúlt!" Az asszony erre már odalépett a telefonkészülékhez, és vaktában feltárcsázott egy számot. ,,Halló, jóestét, kedves..." ,,Halló, maga meg kicsoda, és egyáltalán mit hülyéskedik, kit keres?" Az asszony­nak a pillája se rebbent, mondta folyé­konyan a szöveget, bájcsevegett. Már elküldték az anyja kínjába is, a vonal túlsó végén már régen lecsapták a kagylót, de ö nem tágított. Később letette a kagylót. A fiú az asztal mellett ült és jó munkája tudatában várta, hogy dicsérjék. ,,lgaz, hogy minden rendben? Mert amire egyszer én ráte­szem a kezemet... Na, kezétcsóko- lom, asszonyom..." - és zsebébe csúsztatta az odakészített huszonö- töst. De erről ugyebár nem esett szó. Nem lett volna elegáns. Az asszony - miután bezárta az ajtót, s magára maradt - leült a fotelba a cuki-piros telefonkészülék elé. Nézte. Több mint kétmillió ember él ebben a nagyváros­ban, s neki nincs kitől megkérdeznie: hallod-e a hangomat?

Next

/
Thumbnails
Contents