Vasárnapi Új Szó, 1989. január-június (22. évfolyam, 1-26. szám)

1989-06-02 / 22. szám

Mint kultúrával foglalkozó felelős sze­mélynek, illett volna tudnom, hogy létezik távvezérlésül televízió, ha nem is gyártotta még akkor a hazai ipar. Feltűnően megcso­dáltam és kipróbáltam, hogyan működik,. Elbűvölt az a dobozszerű kis vacak, mellyel az ember hanyagul megcélozza a képer­nyőt, mintha csak le akarna valakit puffanta- ni, és máris ott villog előtte a szüztiszta kultúra, teljes valóságában.- Hát igen, ez a japán technika! - büsz­kélkedett Ciliké, és megmutatott egy kismé­retű magnetofont is, amelyről puszta rápil- lantással megállapítottam, ez sem a Tesla vállalat terméke.- Csodálatos - bólintottam, anélkül, hogy tapasztaltam volna, mit tud a masina, mert tény, hogy a cég, amelyik gyártotta, sokat ad termékei kivitelezésére. Egyúttal azt is konstatáltam, hogy Cilikének kitűnő az ízlése. Jólesett neki az elismerés, de mint általában az intelligens emberek, a té­mát elintézte egy röpke mosollyal. Eleinte gyakran fordultam hozzá segítsé­gért. Új ember voltam a városban, alig ismertem valakit, s a kultúra, melynek ügyét teljes mértékben rám ruházták, igencsak le volt rongyolódva. Magamat is elhagyatott­nak éreztem a sivár irodában, s nincs rosz- szabb, ha az ember elkezdi sajnálgatni magát. Nem is tudnám megmondani, mi adta az ötletet, hogy feltárcsázzam az 521- es számot.- Sekretariát riaditefa, prosííím... - Mint­ha szalagról jött volna. Meg is lepődtem, s mint általában, ha váratlan helyzétbe kerülök, nem jött ki hang a torkomon. Végre sikerült kinyögni a nevemet. Türelmesen meghallgatott, s azt mondta, forduljak hoz­zá máskor is bizalommal. Valahányszor felhívtam, mindig azzal a megszokott három szóval jelentkezett. Az első kettőt úgy ro­pogtatta, mintha géppisztolysorozatot hal­lottam volna, a harmadikat viszont hosszan, elnyújtva mondta, csaknem énekelve. Ezért a rövid mondat úgy hatott, mint egy szertar­tás szövegéből vett töredék. Tán éppen ez bátorított fel, hogy bizalmaskodva bohóc­kodjak, s olyan mondatokat fogalmazzak meg hirtelen, melyek komor természetemtől idegenek. Ám meglehet, éppen ennek kö­szönhetően sikerült ráhangolnunk egymás hullámhosszára. Kötetlenül csevegtünk er- röl-arról, miközben fontos ügyeket intéz­tünk el a helyi kultúra javára.- Kezét csókolom, a kultúra alázatos szolgája esedezik némi alamizsnáért - nya­fogtam alig ismerve magamra. A vonal túlsó végén kacagás hallatszott, majd egy tömör mondat:- Mégis, mennyi kellene?- Húszezer - vágtam ki merészen.- Maga milyen szerény! - csacsogta Cili­ké, s én biztos voltam benne, hogy a pénzt megkapom. Persze, előbb egy kérvényt kellett írni, és az igazgatót megkörnyékezni, de az őrangyal már ott libegett mögöttem. Kölcsönös családi látogatásaink kezdet­ben feszélyezettek voltak. Mi akkortájt sze­rény körülmények között éltünk a nejemmel, és nem is voltunk nagyon igényesek, ellen­ben Cilikéék fényűzően voltak berendez­kedve. Stílbútor, a falakon eredeti műalko­tások, de ami legjobban magára vonta a fi­gyelmemet, az«a zsúrkocsi volt. Valahogy nem illett a miliőbe. Bármiről beszélgettünk is, a szemem mindig azon akadt meg. Nem állíthatom, hogy a márkás italok miatt, me­lyek az alsó polcán sorakoztak katonás rendben, hiszen azokat sorba kóstolhattam, bár nem voltam elragadtatva egyiktől sem. Az uzsonnáik is csupa különlegességből álltak: amerikai kétszersült, orosz kaviár, nyugatnémet keksz, kínai tea... Ez utóbbit mi is gyakran fogyasztottuk, mivel kapható volt minden önkiszolgáló boltban. •* Ciliké férje, bizonyos Bauer, elegáns és művelt öregúr, megengedte, hogy Dzsordzs bácsinak szólítsuk. Ez kissé idegenül vagy inkább komikusán hangzott, ám hamar megszoktuk. Mi füstölt sonkával, gyenge hagymával és házi borral vártuk őket.- Sosem ettem még nyers sonkát - ké- nyeskedett Ciliké, s olyan étvággyal látott hozzá, mint aki három napja nem evett. Kicsit be is csípett a bortól, s mint ilyen állapotban szokás, fölöttébb megeredt a nyelve. Nem nagy város a miénk, s mint minden kisvárosban, nálunk is sok mindent össze­fecsegnek az emberek. Többek között azt is híresztelték, hogy Ciliké meg a gyárigazga­tó. .. szépítve a szót, intim kapcsolatot tarta­nak fenn. Az ö dolguk, gondoltam, bár kételkedtem, hiszen annyi csinos nö forgo­lódik az igazgató körül, miért éppen a már hervadásnak indult Cilikét választaná sze­relmi partnerül. Messziről látszik, hogy pót­frizurát hord, s az alakja sem éppen vonzó. Pedig azt állította, kitünően sportolt. Teni­szezett. Persze még az első férje mellett, akiről Bauer úr is elismerő véleménnyel volt, annak ellenére, hogy ma valószínűleg osz­tályidegenként kezelnék. Ez volt a legbizal­masabb közlése Dzsordzs bácsinak isme­retségünk egész ideje alatt. Ciliké tárgyilagosan beszélt a főnökéről, de mondatainak volt valami árnyalatuk, amit nehezen értettem meg.- Folyton emésztési zavarai vannak mondta lassan többet lesz kórházban, mint otthon. Őszintébb feleséget és meg­bízhatóbb munkatársakat érdemelne. Ilyen furcsa, össze nem illő mondatokat rakott egymás mellé.- Ne izgasd fel magad, angyalom! - fog­ta meg Dzsordzs bácsi Ciliké kezét, és az ajkához emelte. Ezt sose tudnám utána csinálni, gondol­tam, mondtam is később a feleségemnek. Számomra az ilyen elegancia idegen.- Képzeljék, mi történt a múltkor. A főnö­köm elveszítette a pénztárcáját. Dzsordzs bácsi arcizma furcsán megrán­dult. Sőt, a jobb szemhéja is, mintha kacsin­tott volna, de látszott, hogy a mozdulat csupán az idegek spontán reakciója, és semmi köze a szándékossághoz. Hogy ezt ki is nyilvánítsa, hirtelen megkérdezte:- Mennyi pénz volt abban a tárcában?- Tessék találgatni!- Pár ezer - mondtam bizonytalanul, mert fogalmam sem volt, mennyi pénzt hordhat a farzsebében az igazgató. Onnan csúszott ki ugyanis az erszény, mialatt a ká­rosult a vécén csücsült.- Negyvenezer - mondta Ciliké olyan hangszínnel, mint amikor egy kártyajátékos kijátssza az adut.- Nahát! - csodálkoztunk.- És a fele valutában! - tette föl az i-re a pontot Ciliké.- A becsületes megtaláló pedig elfelej­tette visszaadni - gúnyolódott Dzsordzs bácsi- Egy évi tiszta jövedelmünk nem halad­ja meg a negyvenezret, de nem tudnám csak úgy elvenni a másét, bármilyen csábí­tó lenne is - szerénykedett a feleségem.- És miért nem tett feljelentést? - kér­deztem.- Bizonyára a valuta miatt - magyarázta Dzsordzs bácsi. - A valuta, kérem, nagyon kényes dolog. Én a nyugdijam felét bonban kapom, de még egy lyukas garast sem adtam el senkinek.- Nagyon helyes - bólintottam és a számhoz emeltem a poharat. A bor kissé savanyúnak tűnt, bár ragyogó kristálytiszta volt. - Tükrös - tartottam a fény felé szakér­telemmel. Dzsordzs bácsinak ízlett, a nyel­vével is csettintett hozzá. Hétvégi találkozásaink alkalmával egyre nagyobb betekintést nyertem egy vállalat belső ügyeibe. Persze, csak ami az emberi kapcsolatokat illet, mert sem a termelés, sem a tervek teljesítése körüli gondok nem keltették fel különösebben az érdeklődése­met. Nem értek az ökonómiához, mondtam, legfeljebb, mint kultúros, formás grafikono­kat vagy plakátokat tudnék rajzolni. Ciliké eredetinek tartotta a véleményemet, mert szerinte manapság mindenki mindenhez ért, főleg ha funkcionárius az illető.- Drágám, mi nem politizálunk - szólt közbe Dzsordzs bácsi. Ciliké elpirult, majd hirtelen valami homá­lyos históriába kezdett, ami az igazgatóval esett meg, amikor egy hölgyismeröse az irodájában felejtette a retiküljét, s közben berobogott a feleség. Szinte lázba jött, amint ecsetelte, hogyan mentették az ártat­lan holmit egyik helyiségből a másikba, mert köztudott, milyen féltékeny az igazgatóné.- Egy főiskolát végzett hölgy ne árulja el magát, ha még annyira gyarlók is az érzel­mei. A férj viszont körültekintőbb lehetne- vonta le a tanulságot befejezésül.- Egy vezetőnek mindig legyen tartása- mondta Dzsordzs bácsi határozottan -, s ehhez fiam, nektek, körülötte levőknek is, hozzá kellene járulnotok. Cilikét e megjegyzés érzékenyen érintet­te, s hogy bebizonyítsa, mennyire alaptalan a vád, elővette a japán magnetofont és bekapcsolta. Ugyanaz a pattogó beszéd hangzott fel, mint a telefonban, csak hosz- szan. kitartóan. Nem is tudtam követni, csak annyit vettem ki belőle, hogy részletes tájé­koztatást ad a gyárban folyó eseményekről.- Ezt minden szerdán utánaviszem a kórházba. Meghallgatja, majd szalagra mondja az utasításait, s én másnap leper­getem a helyetteseknek. Vajon ki tenné meg ezt rajtam kívül? Kikapcsolta a készüléket, és hosszan elgondolkodott.- Féltem ót. Nagyon féltem. Sokat van távol, és rosszul mennek nálunk a dolgok. A helyettesek pedig, mit mondjak, csupa felelőtlen alakok. Látnák az értekezleten őket, úgy ülnek az asztal körül, mint az apostolok, csak bólogatnak, de semmi kez­deményezés nincs bennük. Mintha nem is az ö munkájukat taglalnák. írnak, jegyzetel­nek, s ha baj van, folyton az objektív akadá­lyokra hivatkoznak, a főnöknek meg lassan kilyukad a gyomra.- Drágám! - mondta Dzsordzs bácsi, és ismét kezet csókolt a nejének. Megnyugtató baritonja teljes összhangban volt finom megjelenésével. Tömött, ősz bajusza és csillogó, kopasz feje érett, bölcs férfiúra vallott, aki mellett nemcsak a családtag, hanem minden földi halandó biztonságban érezheti magát. Ciliké szinte átszellemült. A zsúrkocsihoz szaladt, és mindenféle italokat öntögetett össze egy fura külsejű öblös edénybe.- Keverek nektek koktélt - mondta, majd hirtelen megállt a keze a levegőben. - Apro­pó! Ha nincs kifogásotok ellene, tegeződ- jünk! Én megint a furcsa zsúrkocsit bámultam.- Ugye, édes? Nehogy valami butaságot mondjak, a mindennapi kultúrára tereltem a szót, közben azon töprengtem, mi az oka, hogy a telefonban olyan kötetlenül tudunk társa­logni Cilikével, a családtagok jelenlétében pedig kimértek és udvariaskodók vagyunk. A tudat alatti énem ki is mondatta velem e szót: humor. Ciliké pedig, mint talált tárgyat, átvette tőlem és hosszú filozofálás­ba kezdett az emberek humorérzékéről, úgy általában. Dzsordzs bácsi közben finoman cigarettára gyújtott Mozdulatai, mint min­dig, ez esetben is gondosan finomak voltak. Majd egy mély szippantás után megjegyez­te, hogy amelyik vezető egyénnek nincs humorérzéke, rövid időn belül törvénysze­rűen elbukik.- Akkor az én igazgatómra nagy jövő vár- mosolygott Ciliké Én enyhe ellenvéleményt kockáztattam meg, mire ő erélyesen bizonygatta, hogy a főnökének igenis kitűnő a humora, amit az is igazol, hogyan viszonyult a mindnyájunk által ismert, ominózus glosszához. Tiltakoztam: - Én úgy hallottam, feljelen­téssel fenyegetőzött.- Látod, mennyire kiforgatják a valósá­got. Én tanúja voltam az eseményeknek. Előbb azt mondtam, kacagott. Hahotázott, és azt ismételgette, hogy telilatálat.- Akkor miért engedte, hogy...-'Egyátalán nem is tudja, mi készül. A szakszervezet vezetősége fújta fel a dol­got. Még azok is a szerző ellen fordultak, akikről fel sem tételezné az ember.-Tudom, nyilvános önkritikát gyakorol­tattak vele.- Mert beismerte, hogy a gyárról és az igazgatóról írt.- Egy író sose fedje fel a titkait - szólt közbe Dzsordzs bácsi.- Szerintem akkor sem lett volna szabad- makacskodtam. - Fiatal ember volt, és azóta sem láttam a nevét nyomtatásban,, pedig egészen jól írt. Nem vallott kezdőre a munkája.- Talán ezért volt gyanús. Kérem, ez már politika - sóhajtott Dzsordzs bácsi, és a ci­garettahamut apró mozdulatokkal egy vas­kos, metszett üveg hamutartóba szórta. Eközben Ciliké már ananászbefőttet bontott. A doboz oldalán valamelyik távol­keleti nép írásjelei díszelegtek. Én a kon- zervnyitót vettem szemügyre. Megjegyez­tem, milyen praktikus szerkezet- ötletes - helyeselt Dzsordzs bácsi ki gondolná, hogy indiai - és közben se­gédkezett Cilikének. A kompótos tálacs-. kák finom kristályüvegböl voltak, hímzett térítőt tettek mindegyik alá. Hát igen. A kulturált viselkedéshez az evés is hozzátartozik. Ha visszaemlékszem barátságunk idejére, mint kultúrával foglal­kozó embernek, el kell ismernem, e tekin­tetben is sokat köszönhetek Cilikének. Nem szürcsöltem, nem csámcsogtam soha, de étkezésem ma is meglehetősen gyors, sót kapkodó, mert mint a túlhajszolt emberek általában, folyton sietek Néha figyelmeztet is a titkárnőm, aki gondos kis teremtés, hogy többet törődjek magammal, mert tönk­reteszem a gyomromat. Ilyenkor lassúbb ütemre kapcsolok, s olyan mozdulatokkal kanalazom a levest, mintha ma is ott lapul­nának a tányérom alatt a Bauerné, népmű­vészeti boltban vett térítői. Ezenkívül még más is eszembe juttatja öt. Nem vagyok fatalista, de kezdem hinni, ha az ember valamitől túlzottan fél, előbb- utóbb bekövetkezik. Dzsordzs bácsi folyton a politikától óvta Cilikét, és tudomásom szerint a hölgy hallgatott is a férjére. És lám, mégis e veszedelmes játék áldozata lett. Legalábbis azt állítja. Egy napon közölték vele az illetékesek, hogy az igazgató elő­szobájából át kell költöznie a könyvtárba. Eleinte hímeztek-hámoztak, hogy Bauer elvtársnő mennyire kulturált, olvasott, iroda­lomszerető ember, kínáltak neki fizetés- emelést is, ám Ciliké megmakacsolta magát és azt mondta, inkább marad. Kénytelenek voltak hát nyíltan kimondani, hogy mennie kell- De miért?- Kérem, ha nagyon akarja, megmon­dom - szólt erélyesen a föilletékes. - önnek ugye, külföldön él a fia?- Igen, de egy baráti, semleges, igaz, hogy.- Na látja! önnek pedig olyan üzemi titkok juthatnak a birtokába...- Én semmiféle titkot... - sírta el magát Ciliké, de látja, hogy tiltakozása hasztalan. Fogta hát a tollat, és aláírta a kérvényt. Igen meglepődtem, amikor feltárcsáztam az ötszázhuszonhetest, és a megszokott tarararara proszííím helyett egy száraz női hang mondta be a telefonszámot.- Ciliké? - csúszott ki a számon önkén­telenül.- Hivja kérem az ezerhetvenkettest! Vasárnap aztán megtudtam a rideg való­ságot. Ám mikor Ciliké a politikát kezdte hibáztatni, közbeszóltam.- Szerintem rossz helyen tapogatózol kedves, a családi kapcsolat ez esetben csak ürügy. Gondold át alaposabban a dol­gokat! Véleményem szerint nem lett volna szabad annyit játszanod azzal a magnóval. A vezetőség nem bírta elviselni, hogy az igazgató távollétében egy titkárnő irányítsa a gyárat. Dzsordzs bácsi kezében megmerevedett a kanál, és a kompótlé a hímzett térítőre csöpögött.- Pardon - mondta -, ezt ugyebár így nem lehet - és letette a kanalat. Ciliké szeme teleszaladt könnyel és azt hüppögte, hogy ö csak az igazgatót sajnál­ja. Senki mást, csak az igazgatót. A követ­kező hétvégén pedig lemgndták a viszontlá- togatást, és többé nem hívtak meg bennün­ket uzsonnára. Sót, amikor a fővárosba költöztek, elbúcsúzni is elfelejtettek tőlünk, de hamarosan csomag jött a címünkre. Csodálkozva néztük a rejtélyes küldeményt, mert a feladó cégtől semmit sem rendeltünk utánvéttel. S amikor kihámoztuk a sok papír közül, ott állt előttünk a bútordarab, amelyet Baueréknál olyan nehezen tudtam elviselni. A fe gy Magas d< szikla me dombocsl szott, mir csipegetti az Óriás- zódott. Ei lökről a I Ide látszc sabb est orchidea- A nap A hori világot Iái színben j szén a C a csupas majd a k megint a nagy vize oldalban festeni ke Az utó tak a heg a csupas; ra tér, ma kéket, a s , GRIG( GORII Ezt a penkov s nos törtéi Kljagin m tem, legfe Az égi egyszer c- Szer jönni veit- Ki az Luqenl kibökte;- Velei Zoja ti lány.- És n réknek? ­Lupenl- Nos, kákát... C lataim me és ezért radni véli bér: bes; pillanatba-Hát, Szóval Leültünk, Kötéltá kották pir; gár tört e A szün tára gyújt ja Zoját, i erről-arró Zoja m- Erde gé Sa|át, a művész- Megt szomszéc tűzoltó... Zoja fe dúltunk a- Hová- Csak- Hát r És me Valóban e mezes en getnek... két, nézel dómat. Így juti Nekem a folyosó tettünk mi röl valam azután ec Bevallc láttam: h. a pofája t zsebkés, ilyeneket, látni... * Amint I összecsul szinte kő' az alsó aj ni a felsői A tigris ne, s fele előlép Luf védi a bai Lörincz Zsuzsa: Vázlat az Este című grafikához

Next

/
Thumbnails
Contents