Vasárnapi Új Szó, 1989. január-június (22. évfolyam, 1-26. szám)
1989-06-02 / 22. szám
► ÍJ szú 9 189. VI. 2. Senki sem tudja, ki mondta ki elsőként, de tény, hogy rajtuk maradt. Pedig külsőleg nem hasonlítanak egymásra, sőt néhány év korkülönbség is van közöttük. Ami közös, hogy amióta bűnügyi nyomozók, együtt dolgoznak. Egyikük sem dohányzik, nem iszik feketekávét. Ha feladatot kapnak, addig nem pihennek, amíg a bűnözőt az igazságszolgáltatás kezére nem adják. Néha ez napok, hetek kérdése, de van úgy, hogy több idő Is eltelik, ilyenkor sem adják azonban fel, nem ismernek lehetetlent. Mészáros Ferenc főhadnagy és Sebok János alhadnagy jelenleg egy lakásbetörés ügyében nyomoz. A tettesek 260 ezer koronát vittek el. Az ügyben eddig több mint száz tanút hallgattak ki...- Mielőtt a Nemzetbiztonsági Testület egyenruháját magamra öltöttem, a Duslóban dolgoztam. A tényleges katonai szolgálat után, amelyet a határőrségnél töltöttem, jelentkeztem az állományba. Az első szolgálati helyem Vágsellye (Sal'a) volt, ahol főtörzsörmesteri rangban kezdtem el a munkát. Kisebb nyomozási feladatokat oldottam meg. Mivel ezekben sikerem volt, kértem, helyezzenek át Mészáros Ferenc a Nemzetbiztonsági Testület járási parancsnokságának bűnügyi osztályára. Idestova öt éve már ennek- vallja magáról Sebok János alhadnagy.-A szolgálatot négy évvel korábban, a sered'i őrsön kezdtem - folytatja Mészáros főhadnagy.- A bűnügyiekhez csaknem egyszerre kerültünk, a tiszti iskolában egy padban ültünk. Mindig volt közös témánk, mivel én is a határőrségnél töltöttem a katonai szolgálatomat és korábban jómagam is a Duslóban dolgoztam. Egyébként egy háztömbben lakunk, jól kijövünk egymással a szolgálati kötelességek teljesítése során és a magánéletben is. Vajon mi lehet az oka, hogy így összeszoktak, hiszen különböző a természetük? Igaz, a kedvtelésük közös: a horgászat. Mindketten családosok, Mészáros főhadnagyéknak három, Sebokéknak két gyermekük van. Ha a szükség úgy hozza, hogy a másik gyermekére kell felügyelni ezt is megoldják, hogy az egyik vagy másik házaspár szórakozhasson, elintézhesse halaszthatatlan ügyeit. Papíron meg van határozva.munkaidejük, de amikor reggel elmennek otthonról, nem tudják megmondani, hogy este mikor kerülnek haza, mit hoz az a nap számukra.- Nem könnyű foglalkozás a miénk, de szeretjük, ezért csináljuk, pedig sok-sok keserűséget kell lenyelnünk, rágalmat kell elengednünk a fülünk mellett - foglalja szavakba véleményét a főhadnagy, majd így folytatja. - A közelimúltban elszaporodtak az autólopások, s ezt az ügyet ránk bízták.' Sikerült néhány használható nyomot rögzítenünk, a műszakiák ügyessége megkönnyítette a nyomozást. Az egyik tettest az iskolában, a másikat a lakásán tartóztattuk le. A házkutatás során a lopott holmi nagy részét is megtaláltuk. A mai napig nem tudom megérteni, hogy a szülőknek nem tűnt fel, miből telik a gyerekeknek ilyen tárgyakra. Pedig ha odafigyelnének, megelőzhették volna a bajt...- Több gyilkosságban nyomoztunk, az egyik ugyancsak megmaradt az emlékezetemben - viszi tovább a szót az alhadnagy. - Az egyik községben egyedül élő nyugdíjas embert gyilkoltak meg. Amikor odaértünk, szörnyű látvány fogadott: az ágyon, a falon vérfoltok. Reggel jártunk először a helyszínen. A nyomozáshoz segítséget kaptunk. Amikor éjfélkor összegeztük a nyomozás eredményeit, megközelítőleg biztosan tudtuk, kik követhették el a rettenetes tettet. Nem vártuk meg a reggelt, azon nyomban letartóztattuk a három fiatalkorút. Az inditóok az volt, hogy a fiúknak pénzre volt szükségük táncmulatságra. Ezért öltek embert, de csak egy órával távoztak, készpénzt nem találtak... Miközben beszélnek, magam elé képzelem őket, a két bajszos nyomozót, amint az erőszakos bűncselekmény helyszínére megérkeznek a technikusokkal, a nyomszakértőkkel. A nyomozónak igen nehéz a dolga a bűncselekmény helyszínén. Tulajdonképpen csak a pusztulással, a rombolással találkozik, csak azt látja, hogy a tettes milyen alapos munkát végzett. Az.alhadnagy, mintha kitalálta volna gondolataimat, megjegyzi.- A tapasztalt nyomozó a néma helyszínt igyekszik megszólaltatni, mert a nyomok, ha megbújva is, de minden helyszínen ott lapulnak. Ezek azonban csak annak segítenek, aki ismeri őket. Ez az eredményes nyomozás alfája és ómegája. Persze előfordul, hogy úgy érzi az ember, már célba ért, és aztán mindent kezdhet elölről. Hiába, ez is a munkához tartozik. Újra kezdeni lehet, de feladni soha! Töbször is szóba kerül a család. Azt mondják, sok dologról nem is beszélnek odahaza, de gyakran előfordul, hogy éjszaka is a nyomozás alatt álló esettel foglalkoznak. Ilyenkor idegesen ébrednek, nem figyelnek oda a gyerekekre, a feleségre. Pedig, amint vallják, a bűnügyi nyomozói munkához többek között jó családi háttérre, megértő feleségre van szükség. Hiszen gyakran előfordul, hogy egy kellemesnek ígérkező hétvégi program borul fel, vagy hogy a barátaikkal, rokonokkal körülült asztal mellől kell felálniuk, nemegyszer úgy, hogy jóformán még nem is ettek, amikor megszólal a csengő, szólítja őket a kötelesség. Ján Ostradecky őrnagytól, a Nemzetbiztonsági Testület galántai (Galanta) járási parancsnokának helyettesétől érdeklődöm, milyen a véleménye az ,,ikrekről". A fiúra mosolyog, majd ezt mondja.- A lehető legjobb. A járás déli részében jól ismerik őket, de ők is jól eligazodnak az ott élő emberek között. Ha jól tudom, Sebok Jánost hamarosan hadnaggyá léptetik elő. A dicséret hallatán a két nyomozótiszt zavarba jön. Hirtelen nem tudják, hol folytassák a beszélgetést, munkájuk melyik részébe avassanak még be. Mészáros főhadnagy töri meg a hallgatást.- Azt szoktuk mondani, nincs két egyforma eset. Ezért munkánk érdekes, de néha olyan bűncselekménybe ütközünk, amely engem is megráz. Több nemi erőszak elkövetése kapcsán nyomoztunk már, de az egyik a mai napig előttem van. A dolog úgy történt, hogy az egyik fiú kicsalta a mezőre a lányt, a csöszkunyhóbam húzódtak meg. Egy csoport fiú követte őket, nem véletlenül, így volt megbeszélve. Mindnyájan megerőszakolták a lányt. Az ember nehezen hiszi el, hogy mindez a 20. században történt. Ilyenkor az embernek saját gyermekei jutnak az eszébe és hatványozott szorgalommal igyekszik a bűnösöket kézre keríteni. Természetesen vannak esetek, bűncselekmények, amelyek tetteseinek felderítése nehezen megy, nem áll össze a kép. Az ö esetükben ilyen az egyik rablás és az iskolai betörések. Bár közben más feladatokon dolgoznak, ezt a két esetet nem tévesztik szem elől. Pecázás közben újra meg újra sorra veszik az esetleges lehetőségeket, az ismert és Sebok János (A szerző felvételei) ismeretlen tényezőket. Munkakedvük nem csökken, addig járják a falvakat, a tetthely környékét, amíg fel nem derítik a bűncselekményt.- Nyomozásunk során eddig sohasem kellett fegyvert használnunk - állítja az alhadnagy. - A tettes letartóztatásával munkánk még nem ér véget. Nem elég a beismerő vallomás, nekünk tanúkkal, tárgyi bizonyítékkal kell mindent alátámasztani. Vannak néhányan a járásban, akiket mi juttatunk a hűvösre, s miután leülték a büntetést, nincs köztünk harag. Tudják, hogy csak a kötelességünket teljesítettük. Azt hiszem, így is van ez rendjén, az emberek nem születnek bűnözőknek. Ez a két egykori ipari munkás, nyomozótiszt, ahogy a Galántai (Galanta) járásban hívják őket, az „ikrek", arra tették fel életüket, hogy harcoljanak a bűnözés ellen. Mi pedig bízhatunk abban, hogy a kellő időben és a kellő helyen hangzik el szájukból: a törvény nevében!... NÉMETH JÁNOS M ajdnem egy évtizede már, hogy alkalmam nyílt meghallgatni egy külföldi tanulmányúiról visszatért tudósunk elragadtatott beszámolóját a számítógépek alkalmazásának praktikus módozatairól. USA- beli kollégája vitte el otthonába és mutatta be neki személyi számítógépét, azt, hogyan intézi felesége a bevásárlásokat számítógép segítségével, miként használhatja a számítógépet fia a tanulmányaihoz szükséges adatok beszerzésében, majd egy váratlan ötlettől vezérelve „zongorázott" egy ideig a számítógép billentyűin, s hazánkfia, nem kis meglepetéssel olvashatott le a képernyőről számos reá vonatkozó adatot. Képtelenség? Elhihetjük, hogy nem az. A fejlett ipari országokban szinte minden számítógép, illetve adattára elérhető telefon és egy másik számítógép segítségével. A lehetőségek egyszerűen elképesztöek. Új lakásba költözködött és nem ismeri a szomszédjait? Nem kell bemutatkozó látogatást tennie. Billentyűket nyomogatva is többet tudhat meg róluk, mint amit azok önmagukról tudnak. Megtudhatja voltak-e büntetve, s ha igen, miért, tájékozódhat iskola végzettségük, egészségi állapotuk, esetleg vásárlásaik felöl. Ám ha előrelátó, mindenképpen megvizsgálja hitelképességüket is, hiszen számítógépek intézik a munkabérek fizetését, küldik a fizetési felszólításokat azoknak, akik elmulasztották tartozásaik törlesztését - és az ilyen emberek ugye, megbízhatatlan adósok. Bármit megtudhat bárkiről és senkinek sem lehet titka ön előtt! Csodálatos? Talán mégsem az, hiszen így önnek sem lehet igazi magánélete. Sőt, a munkáltatója, jegyese vagy bármely hivatal, hatóság is megtudhat önről olyan adatokat, melyeket elhallgatott, mert érzése szerint csak önre tartoznak, s persze erkölcsi, anyagi hátrányai is származhatnak abból, ha ezek az adatok illetéktelen személyek tudomására jutnak. Valójában hátborzongató módja ez a számítógépek alkalmazásának. Átvilágítja, áttetszővé teszi az ember személyiségét, olyan adatokat jelentethet meg róla a képernyőn, melyeket még maga sem tart fejben, vagy amelyeknek nem is tulajdonít jelentőséget, ám amelyek A számítógép és B• O Cl összességükben egészen meghökkentő és akár valótlan következteté- ■ sekhez vezethetnek. Na igen, mondhatja az olvasó (s mondja nem egy jogász), de miért érdekeljen minket az, ami a fejlett ipari államokban történhet. Minket ez ; még nem érint, hiszen a számítástechnika színvonala közismerten alacsony. Ez igaz is, meg nem is. Az országban manapság legalább 150 ezer személyi számítógép van a lakosság tulajdonában, s ugyanakkor ’ számos szervezet, intézmény vezet számítógépen nyilvántartást a tevé- | kenysége szempontjából lényeges adatokról. A közlekedési vállalat számítógépen tartja nyilván az érvényes jegy nélkül rajtakapott utasokat, I a bank az adósokat és tartozásuk összegét, a nyugdíjintézet a nyugdíja- I sok adatait, a munkáltatók a munkabérre vonatkozó adatokat, az igazságügy a bűncselekményekre, illetve elkövetőikre vonatkozó adatokat, a biztosító, a posta . Adatbankok tehát léteznek. A szerencsénk valóban csupán a műszaki lemaradásunk, az, hogy a személyi számítógépek még nem tudnak kapcsolatba lépni, kommunikálni ezekkel, ugyanúgy mint az egyes intézmények^zámítógépei sem egymással, ami persze mérhetetlenül csökkenti a számítógépek használati értékét, | hasznosságát. Jogrendünk mindmáig nem vett tudomást a számítógépek létezéséről (egyetlenegy - a jelentőségét nézve - elhanyagolható jogszabálytól 1 eltekintve). Márpedig a számítógépek alkalmazása számos olyan konfliktus veszélyét idézi elő, melyek a hagyományos jogi rendelkezések révén nem oldhatóak meg. A fejlett számítástechnikával rendelkező országokban például állampolgári jogként ismerték el az egyén jogát arra, hogy megismerje és ellenőrizze a róla tárolt információt és annak felhasználá- I sát, megtudhassa, hogy adatai milyen nyilvántartásokban szerepelnek, hogyan kerültek oda, töröltesse a jogellenesen szerzett vagy valótlan adatokat stb. Hogy a szocialista társadalomban is szükség van-e a személyiségi jogok ilyen mértékű védelmére, azt nyilván a törvényhozó dönti majd el. Manapság mindenesetre viszonylag irreálisnak tűnhet még az ilyen követelés, ha figyelembe vesszük, hogy az orvosi titoktartás követelményét a jogszabályaink értelmében nem sérti az, hogy az orvos köteles a munkaképtelenségi igazolványon feltüntetni a diagnózis számát is, holott a diagnózis számának megfejtését tartalmazó táblázatot bárki megvásárolhatja. A szocialista demokrácia, a nyilvánosság fejlesztésével összhangban azonban szabályozni kellene a közérdekű információk megismerésének jogát. (Ilyen információ vonatkozhat a választott szervek munkájára, a jogszabályok tartalmára, a kisebb-nagyobb közösségeket érintő tervekre, mint pl. a területrendezési terv stb.) Jogrendünk viszont mindeddig nem vette figyelembe a számítógép- programok értékét sem, nem védi szerzőiket erkölcsi, sem pedig anyagi szempontból. Nem vett tudomást a számítógépekről, a büntetőjog sem, bár külföldön teljesen hétköznapi fogalommá vált az ún. komputerbűnözés, melyet részben az jellemez, hogy a számítógépek közvetítésével követik el, másrészt pedig az elkövető találékonysága és eredetisége, bűnösségének rendkívül nehéz bizonyítása. A vigasz, hogy nálunk ilyen még nem fordult elő, éppen ezért csalóka is lehet. Nyilván nem érdektelen, hogy a Szovjetunióban 1979-ben derítették fel az első ilyen esetet - csalást, több mint 78 ezer rubel értékben. Egy újabb esetben a programozó a programba szándékosan olyan utasítást vitt be, melynek alapján a rendszer működése leállt és termeléskiesést okozott. Ezzel kapcsolatban jegyzi meg egy szovjet jogi szaklap, hogy nem létezik olyan jogi rendelkezés, amely lehetővé tenné a programkészítő büntetőjogi felelősségre vonását a program elrontásáért, annak elkészítése után. A csehszlovák büntetőjogi normák jogászaink szerint elég rugalmasak ahhoz, hogy minden társadalomra veszélyes cselekmény elkövetőire vonatkoztatható legyen valamelyik büntetőjogi rendelkezés. Ezzel együtt elképzelni sem tudom viszont, milyen büntetörendelkezést alkalmaznának például arra, amit más országban gépidő-lopásként büntetnek. A lopás tényállását aligha alkalmazhatnák, hiszen magát a számítógépet • a tolvaj nem mozdítja el a helyéről, nem is birtokolja, „mindössze" jogtalanul használja kapacitásának egy részét. Mindez évtizedekkel ezelőtti hazai jogi problémát idéz fel; nem lehetett lopásért elítélni a „gépkocsi-tolvajokat", hiszen nem azzal a szándékkal vitték el az autókat, hogy azok a tulajdonukba kerüljenek, csak autózni akartak. Ezért kellett a Büntető Törvénykönyvet utólag kiegészíteni az „idegen gépkocsi jogtalan használatának" tényállásával. Most ugyanígy nincs rendelkezés ■ „az idegen számítógépek jogtalan használatáról", pedig tudjuk, a gyakorlatban egyáltalán nem megy ritkaságszámba, hogy a kezelőszemélyzet játékokra, bioritmus-táblázatok készítésére használja ki ezeket. A kisvállalkozások, kisszövetkezetek tervezett szaporodásával nyilván növekedni fog az Így „lopott" gépidő. Másrészt persze azt is meg kell I állapítani, hogy - legalábbis morális szempontból - az ilyen cselekményeket csak akkor lehet büntetni, ha az ember és a gép idej^valóban értékké válik, ha a szervezetek valóban törekednek majd a tulajdonukban levő gépek és a munkaidő maximális kihasználására. FEKETE MARIAN
