Vasárnapi Új Szó, 1989. január-június (22. évfolyam, 1-26. szám)
1989-05-26 / 21. szám
CSELÉNYI LÁSZLÓ Históriás ének Pusztító tüzek, árvizek, földrengés, háború, az égen egy veres madár kering, a szomorú füzek alatt dudál a szél, bokrok,, fák nyilának, zsendül a berke, hóvirág köszönti a tavaszt. Dudál a szél, a háztetőn antenna tántorog, pusztító tüzek, árvizek, régen volt táborok hosszú sora, s a táj fölött hattyú sír, leng az ég, évek, dübörgő századok, nyikorgó lendkerék kattog - az óra hull a szem, méri a gyors időt, s az égen egy veres madár kering, a rég kidőlt cserfaerdőt siratja tán, alatta ring ató- ki érti meg e cserfa-nép hitét, az áradó vizek, a megtört jegenye öklelő bánatát, a fű, a fürj, a kankalin dacos alázatát? Ki érti meg a tört rezet az anyókák fején, ki érti meg a bánatot a vén munkás szívén s szíve fölött a forradást, a puskatus nyomát? Ketyeg az óra, kergeti a századok sorát, dudál a szél, jön a tavasz, a Vág, a vén Duna árad: és mégis él a nép, nem csügged el soha. Átvészelte a nagy telet, s ma szépül, sír, nevet, jönnek a lányok, ellepik a napozóteret, az alkonyaiban nóta száll, s most zöldéit épp a rét, újul a lomb, ó, hitted-e, annyi vihart megért komáromi föld, vérbe fúlt napok tanúja, tág Duna vize, hogy még e föld ölén zsendül virág, hogy annyi bú, baj, szenvedés, és annyi vész után, a háborúk, tizenkilenc és negyvennégy után, lesz még gyümölcs a fán s mosoly az emberek szemén? Évek, dübörgő századok, vakító égi fény, bokrok, füvek, széles Duna, hömpölygő Vág vize, a tél után az újulást, a tavaszt hitted-e? RÁCZ OLIVÉR Mint aki megtért otthonába Mint aki súlyos nagybeteg volt, lassabban jár, s a szíve félve dobban, úgy kezdek hinni boldog holnapokban. Mint aki súlyos nagybeteg volt. Mint aki megtért otthonába, s ismerkedik a dolgokkal, emberekkel, úgy kezdem újra: képpel és kerettel. Mint aki megtért otthonába. OZSVALD ÁRPÁD Valahol otthon Hozzuk a maroknyi földet, szíve lüktet tenyerünkben, diófák némasága, drótozott virágcserepek a kerítés hegyén, micsoda meddő várakozás, aztán elmenni úgy, hogy vissza soha többé... (Jegenye-sóhaj a nyári szélben.) Hozzuk a vízzel teli kancsót, alján a régi kutak álma pihen, a csoda-madár már nem iszik belőle, alkonyi csendben a vízimalmok muzsikája úszik a patakban. Tornyozott párnákon, dunnarengetegben forgolódunk világos reggelig, a nagy falitükör kérdőn tekint ránk, rég látta már borostás arcunk, idegen férfi néz ki az ablakon. Hozzuk a frissen sült, foszlós mákos kalácsot, melegedik mellette a hunyó lelkiismeret; ugrándozik a halnyelú bicska tavasszal a fűzfaágak derekán, cserebogár húzza erőlködve a cérnagurigát, országokat hasít a puha földben a bicska éle, és valahol otthon eszünkbe jutnak elfelejtett, halálos komoly játékaink. S mint kit emésztő, sóvár láz hevít, hogy újra kezdjen mindent, mit felejtett, kóstolgatom az élet ízeit: folyót, falombot, fényt, virágot, verset. Mint száműzött, ki tétlen hallgatott: most hazatért és megszólalhatott. TŐZSÉR ÁRPÁD Megtérés A béke újra elhagyott, a szívem néha ki-kihagy, könnyem veri az ablakot, két hónom alatt megvirrad. BÁBI TIBOR Utak vándora, te Valahol szidnak veszettül, táj elromlott legbelül. Ősz van, egy fehér krumplis zsák kedvetlenül elterül. Mint lassan süllyedő, csendes tengerfenék terpeszkedett a táj, csak sápadt, ezüst hold világolt felette. Szél támadt; messziről, ó, messziről jött e könnyű, éji vándor, fülembe sugdosott, hajamat cibálta: - Itt vagy hát, itt vagy-é, te konok, te büszke, te dacos föld fia...?! - s rángatta váltamról a jó szagú subát. Rám hullt a szélmalom lomha, súlyos árnya, halkan felsírt a vitorla. Az akolban borjú és jámbor juh neszeit; a szél egyre cibált:- Nézd, ott a hold alatt, ott fut a fehér út...!- s körül, mint leölt nyáj aludtak a tanyák. Látom, ma is látom az út menti fákat, zúgó, zilált lombjuk, s hallom, hogy súgnak a búcsúzó jegenyék. Ez a falu itt a múltam, egyszerre valóság s emlék, csúcsaimmal belőle kinyúltam, ösztöneimmel nem még. Itt úgy vagyok, hogy nem vagyok, szerveim közt ökörnyál rezeg, delelek, állok a napon, s hangtalan szétgyökerezek. K ésőn érkeztem meg a lakodalomba. A vendégsereg már elfelejtette a vacsorát, az egymás végébe tolt asztalok mellett buzgó iddogálás, társalgás, tréfálkozás folyt, nagyon is emelkedett hangulatban; az étkeket leszedték, csak illatuk úszott a levegőben. örömmel tapasztaltam, hogy alig hederítenek rám. Jókedvű pillantások csillogtak az erős lámpafényben, ragyogtak az italtól he- vült arcok, a poharakban szépen, húsén aranylott a bor. Szédülve álltam a sűrű lármában. A rokonok helyet szorítottak számomra a belső sarokban. Elém raktak egy nagy tál libasültet, két púpos tányér süteményt, bort, aztán sorsomra hagytak. Idegenek között ültem, nem voltam ismerős a nagybátyám falujában. Serdülő fiúk lármáztak a bal oldalamon, eléggé durva, neveletlen módon; fel-felharsanó nevetésük is erőltetett volt. Igyekeztem csak az evéssel törődni, bár a libacomb mögül el-elnéze- gettem a lakodalmas népet. Velem szemben, a másik sarokban fekete hajú, negyvenes férfi ült. Barnára cserzett, hosszúkás arcát néhány mély, függőleges ránc kicsit öreggé bágyasztotta. Hajlott, pirosas orra szépen tanúskodott az itallal való bensőséges kapcsolatáról: ezt nem volt nehéz megállapítanom, mert mióta ott ültem, már legalább ötször csókolódzott a poharával. Értelmes fejű, rokonszenves férfi volt, csupán a nézése nem tetszett: zöldes-zavaros tekintete sehol sem nyugodott meg. Evés közben gyakran éreztem magamon érdeklődő szemét, de ha ránéz- * tem, nyomban másfelé futkostatta ijedt pillantásait. Törtem a fejem, ki lehet. Valahogy idegen volt itt, kilógott a vendégseregből. A többieket sem ismertem, de tudtam róluk, hogy parasztok. Csak ezt a furcsa, zavaros szemű férfit nem tudtam hova sorolni. Olcsó városi ruhát viselt, s rosszul megkötött nyakkendőt. Iparosnak látszott, s talán nem is volt idevalósi. Szódát akartam ereszteni a poharamba, de az én emberem, az üveget felkapva, megelőzött. Köszönetét mormogtam neki.- Szívesen - mondta, aztán lesütötte a szemét. Erős, rekedtes hangja volt, de meleg zengésű. A közelünkben ülő sihederek most abbahagyták a nótázást, ittak. Könnyid bácsi, az örömapa, pirosló arccal ódöngött ide-oda, s a mulatozó seregben gyönyörködött. Amint összeakadt a szemünk, mindjárt oda is jött hozzám. Helyet szorítottam neki a jobb oldalamon, aztán bort töltöttem. Egy kicsit bódult volt a nézése, s szüntelenül mosolygott. Csak úgy megszokásból kérdezte, hogy vagyok, mit csinálok, de válaszaimra alig ügyelt. A suhancok most is az én furcsa szomszédomra emelték poharukat.-Szervusz, Peti.- Igyál egyet, Peti. Mi a fenének búslakodsz? Az idegen félszegen rájuk mosolygott, s fölvette a poharát. Ittak, majd a legénykék rácsapkodtak a vállára.- Hát hogy vagy, Peti? Jói mulatsz? S hívták, hogy menjen táncolni. Csodálkozva néztem Könnyid bácsira.- Ki ez az ember, Gyula bácsi? Az öreg fontoskodva felhúzta szemöldökét.- Ez? Az igazgató - susogta büszkén az igazgató-tanító. Ámulatom nem apadt, s szótlanul pislogtam túlsó szomszédomra. Éppen egy jót ivott.- Azon csodálkozol, hogy itt van? - folytatta az öreg. - Derék ember ez, nem olyan finnyás, mint a régi igazgató. Az még azt is megnézte, kinek köszönjön. De ez? Mindenkivel jóban van. Szeretik is a népek. Hümmögtem és bólogattam. Gyula bácsi felhúzta a vállát, majd visszaeresztette.- Hogy nem olyan öltözetes? Hát Istenem. Nem sokat ad rá. Kinek a kedvéért is ruházkodna itt annyira? - Megfogta a karófS/SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSJ
