Vasárnapi Új Szó, 1989. január-június (22. évfolyam, 1-26. szám)

1989-05-26 / 21. szám

megszorította. - öt tanító van i, fiam. Meghívtuk valamennyit, de ;ak ő jött el a lakodalomba. Neki ág a fontos. Látod, ezekkel a le- <el is milyen jóban van. retettel átpillantott az igazgatóra, szerű ember - mondta áhítattal, épszerű.

megint felhajtott egy pohár bort, ilan szemét ide-oda futkostatta az en.

réti a borocskát is - kacsintott rám - Jó ivó ember.

3t kiáltott, kjgazgató úr?

^fciegrezzent, s ijedt készséggel Há bácsira.

■tsem vetne csákányt a szőlő Jgaz-e? Hogyan is mondta a múlt- rt szereti a bort? t nem ragad a fogam közé. a húst, igazgató úr? t nem rúgok be tóle. ínyen, illedelmesen válaszolgatott, izégyenlös mosollyal a szája körül.

mételte. A kuncogásra odanézett, s észrevette a mesterkedést.

Ijedten pillantott rám, hogy látom-e mindezt. Egy ideig nem tudta, mit szóljon, csak vigyorgott.- Nana, fiúk - mondta végül.- Varrd be a zsebedet, ha nem tetszik.-Én nem bánom, csak... ki ne égessétek.

> - Van, aki megfoltozza.

Hátára csaptak vígasztalban, s otthagyták. Amint ketten maradtunk, nem mert rám pillantani.

* - Látom, jóban van a fiatalsággal.

Sietve kapott a szón.- Igen. Tudja, nagyon kedves fiúk. Nemrég még a tanítványaim voltak, aztán ahogy kikerültek az életbe... - Elörehajolt, zavaros szeme ott csillogott előttem, lehelete is megcsapott. - Hát hogy néha,,, csintalan- kodnak? Istenem... fiatalok!

Ügyefogyottan nevetgélt egy darabig, majd lesütött szemmel folytatta: - Azért szeretnek ám, ha egy kicsit olyan... faragatlanok is. Most lépnek a legénysorba,

ló ISTVÁN

már erősen rózsállt az arca, re is sokkal zavarosabb volt. rutatlak az igazgató úrnak - mond- \ bácsi.

iszédom buzgón felpattant, s nyúj- <ezét, de közben mintha megingott Isak a keresztnevét értettem: valami , de az eleje a nagy lármába veam jó barátja. Együtt katonáskodtak arázta neki Könnyid bácsi. - Külön- ép versezeteket ír... Na, és most zek egyet. Addig társalogjanak, nt. Zavartan néztünk egymásra az Jvai. Ö ivott, aztán megköszörülte

Itönek tetszik lenni?

éve nem írtam már verset, de rán. Nem volt kedvem a magyarázkomilyen témákat dolgoz föl? i hidegség szaladgált a hátgerince- zt a kérdést már néhányan nekem lék, szórul szóra így - ilyenkor min- >rult előttem a világ, s megfogadtam, isszamegyek a keszthelyi gépállo- traktorosnak.

t, mikor milyent - feleltem. - A mun- ílenről, jövőről... Gyakran a múltról, szerelemről. Olykor a békéről is. tetszik tudni, in.

n felsóhajtott, gyón szép pálya.

lederek visszatértek a táncból, egy zalmatlanul nézték kettőnk beszél- , aztán az egyikük cigarettával kínál- azgatót.

savanyodsz itt, Peti? Gyújts rá 3, ha már nem táncolsz, rfi loppal rám pillantott, kényszere- revetgélt.. szórakoztok, fiúk? jól. Na, tölts a poharakba. Úgyis hogy inni szeretnél, sgyikük belepöckölte a cigarettája t a férfi zsebébe, s mivel a többiek- szerfölött tetszett, többször is megis'/////////////////////////////

rascsenits Géza felvétele

majd megkomolyodnak. Én megértem őket, mert ugye, ez olyan átmeneti korszak.

Nem szóltam közbe, s néma várakozásom mintha egyre jobban zavarba ejtette volna.- Lehet, hogy ön félreérti a... velük való kapcsolatomat. De én nem akarok, kérem, a falutól elzárkózni. Itt élek közöttük, nem akarom, hogy idegen legyek a számukra. Azt szeretném, ha úgy lennék itt, mint egy... családtag... Mindenben. Mert a falusi értelmiség...

Bólogattam. Szeme fölcsillant, s közelebb hajolt hozzám.- Ugye?

Visszahanyatlott, s megvonta a vállát.- Én nem tudnék elzárkózni tőlük. Ne lássák bennem az urat, hanem... Bár nagyon nehéz, mert ez is félreérthető. Nagyon nehéz, kérem, eltalálni a helyes magatartást.

Fölemelte a poharát.- Maga nem iszik?- Most nem.- Pedig a költők szeretik a bort.

Bizonytalanul hátradőlt a széken, réveteg mozdulatain, tekintetén láttam, nincsen messze az a pillanat, amikor hirtelen rátör a teljes részegség.-Tudja-e azt a nótát, hogy... - szólt, s fölemelte a karját, de én bocsánatot kértem tőle, hogy szeretnék körülnézni , a vendégseregben, s talán majd táncolok is egy kicsit. Biccentett egyet. Az ajtóból láttam, hogy magában dúdolgat, kezét sután föl-fölemelve.

Keresztülfurakodtam a konyhában ese- vetelő asszonynépen, át, a másik szobába, a táncolok közé. Jóska barátom, a vőlegény, a túlsó sarokban állongott, s kedvtelve nézte táncoló menyasszonyát.- Na, te is kedvet kaptál? - szólt, mikor odamentem hozzá.- Lehet, hogy majd táncolok.

De csak álltam a barátom oldalán, egy ideig néztem a tangózó párokat, az erősen izzadó muzsikusokat, s végül is odafordultam a Jóskához.-Te. Miféle ember ez az igazgató?

Jóska szemmel láthatóan elkomorodott.- Beszéltél vele?- Ott ültem vele szemben. Apád mondta, hogy milyen népszerű.

Barátom fanyalogva nézegetett ide-oda.- Népszerű... Az csinál belőle bolondot, aki akar. Szerencsétlen, nem lesz itt sokáig igazgató.- Miért?- Részeges.

S elmondta, hogy amióta ismeri, józanul nem is látta, öt gyereke van, a felesége nem tanít. Mivel a fizetéséből nem futja italra, meg az asszony nem is ad neki pénzt, hát ott iszik, ahol hozzáférhet, összebarátkozik mindenkivel, délutánonként a szőlőhegyet rója, hogy ki h'vná be a pincéjébe. Pertut iszik a kamaszfiúkkal, azoknak meg nagyon tetszik a dolog, öntik bele a bort - aztán ha berúg, csúfot űznek belőle. A múltkor cipőt húztak a kezére, s úgy kellett hazajönnie, négykézláb, telefirkálták a hátát krétával. Nemrég ki akarták bodorí- tani a haját, a homlokát meg is égették a sütővassal. Végigjátszatták vele Krisztus útját a Kálváriára, a végén felkötözték a pinceajtóra, mintha az lenne a keresztfa.- Aztán... engedi?- Engedi, csak ihasson.

Láttam Jóska szemében, hogy nincs ínyére a beszélgetés.- Népszerű ember - dünnyögte. - Szép kis népszerűség! Az apámnak is több esze lehetne. Látod, a többi tanító nem jött el a lakodalomba, pedig tisztességgel meghívtam őket. De inkább olyanok legyenek, mint ez a...

S utálkozó arccal legyintett.- De miért hívják Petinek? - kérdeztem.- Hiszen Kálmán a keresztneve.- A családi neve Petrovics. Abból csinálták a Petit.

Elnémultam. Még ahhoz sem volt kedvem, hogy a fejemet csóváljam.- Hát az emberek? - tört ki belőlem később. - Mit szól ehhez a falu? A felnőttek?- Van, akinek tetszik. Például az apámnak is. De sokan nem szeretik a viselkedését. Mert ha már tanító, akkor adjon magára. Még ha egy öreg paraszt lenne, akkor is...

Hirtelen nagy lárma kerekedett odaát, a belső szobában, mintha az igazgató rekedt kiáltását hallottam volna a zajongáson keresztül. Gyorsan átmentünk Jóskával. A tánc is félbeszakadt, mindenki tódult be az ajtón.

Nagy kavarodás volt odabent, a nép összesereglett a belső sarokban, s láttuk, hogy éppen akkor állították talpára az igazgatót.- Mi van? - kérdezte Jóska az egyik férfit.

Az bosszús nevetéssel magyarázni kezdte, mi történt. A siheder fiúk még délután gépeltettek valakivel egy levelet, miszerint a megyei tanács oktatási osztálya Petrovics Kálmán iskolaigazgatót iszákossága és botrányos viselkedése miatt állásából elmozdítja. Mivel nevezett többszöri intés, megrovás ellenére sem változtatta meg életmódját, az oktatási osztály jónak látta a rég kilátásba helyezett nyugdíjaztatást valóra váltani, melynél a rövid szolgálati időt s a csekély érdemeket is kénytelen lesz tekintetbe venni. Jelen rendelkezés a kézbevétel napjától érvénybe lép.

Az iratra mindenféle ostoba pecséteket nyomtak, hogy minél hivatalosabb formája legyen, borítékba tették, megcímezték, és temérdek bélyeget ragasztottak rá. Félelmetes levél volt. A postás süldő fia hozta, tíz perccel ezelőtt, „expressz" jelzéssel; a megbeszélés szerint akkor kellett átadni Petrovicsnak, mikor már jól felöntött a garatra.

Először gyönyörködve forgatta kezében a borítékot, s így szólt a fiúkhoz: „Látjátok, milyen szép levelet kapok?" - Aztán felbontotta, olvasni kezdte. Nem értette meg, mert a végén csak bólogatott részeg mosollyal. Valamelyik szó azonban tovább motoszkálhatott a fejében, mert újra kezdte olvasni a levelet, miközben a felsőteste mind egyenesebbre nyúlt ültében. Aztán lecsapta a papírt, s kábán, tátott szájjal nézett egyik fiúról a másikra.-A feleségem! - kiáltotta, s felugrott a székről. - A feleségem!

Akik a szobában voltak, mind rácsodálkoztak. Fehér volt, a homloka verítékes.- Emberek, hát... Ide nézzetek!

Fel akarta mutatni a levelet, de csak kaparászott az asztalon remegő ujjaival- majd hirtelen elvágódott egész hosszában a földön. Hab verődött ki a szája szélén.

A négy-öt siheder gyorsan el akart illanni, de az egyik férfi útjukat állta az ajtóban. Elsápadva torlódtak össze, ijedt falka módján. Mikor beléptünk, éppen akkor osztogatták nekik a pofonokat.- Marhák! - lihegte az egyik ember.- Állatok! Takarodjatok innen, de gyorsan! Majd kaptok még az apátoktól is.

Petrovicsot nagy nehezen fölélesztették, s odatámogatták a nyitott ablakhoz. Tenyerét a szívén tartotta, s pislogva nézte az egyik asszonyt, aki buzgón magyarázta neki, hogy nem történt semmi, igazgató úr, csak a gyerekek tréfája volt az egész.- Csak a gyerekeké? - dadogta Petrovics.

Az öreg Könnyid megbotránkozva szaladgált egyik csoporttól a másikig, s mikor hozzánk ért, így szólt fejcsóválva:- Nahát, azok a gazemberek! így bánni ilyen népszerű emberrel!- Édesapám, maga is abbahagyhatná ezt a marhaságot - förmedt rá Jóska.- De fiam...- Eh. Megkapta, amit keresett. Tudtam, hogy ez lesz a vége.

Petrovicsot elvitték haza. A mulatság tovább folytatódott, bár egy kicsit lankadtan, kényszeredetten; a cigányok lesütött szem- ■mel muzsikáltak, s több suttogást hallottam, mint amennyit tapasztalni szoktam falusi menyegzőkön. Jóska barátom is komor volt, tánc közben láttam homlokán a kedvetlenség ráncait.

Végre, jó éjfél után, újra győzött a vigasság, harsány nóták repesztették a falat, dongott a padló, kavargóit a nők szoknyája. Mikor egy ízben beléptem a nagyszobába, láttam, hogy valaki már eltüntette az asztalról az igazgató úr levelét.

aládommal egyetértve léptem a földműves-szövetkezetbe. Mindnyájan tudtuk, hogy az adott körülmények között lehetetlen a mesterségem folytatása. Most már valahogy sikerült anyaghoz jutni, de az naponként nehezebb, a nagy építkezések miatt üres a fatelep. Egy kiutalással többször is felkerestem a fakereskedést, amikor értesültem, hogy anyag érkezett... S ott annyian összesereglettünk, hogy a készletből szálanként sem juthatott. Tél következett, apósommal latolgattuk: mit tegyen? Azzal már tisztában volt, hogy „aláírja", csak azt nem tudta elhatározni, hogy mikor? Most ősszel, vagy várjon tavaszig?... Egy hatósági rendelet az időpontot is megszabta. Kihirdették, hogy akinek a birtoka a tíz hektárt

CSONTOS VILMOS

meghaladja, az a kötelező terménybeadáskor nem kaphatja kézhez a vételárat: azt a bankba utalják mint adóalapot. Az elszámolás akkor lesz, amikor az illető már tagnak jelentkezett a földműves-szövetkezetbe. Tovább nem kellett gondolkodni, s néhány gazdatársával apósom is tagnak jelentkezett. Igaz, nem kis meglepetésünkre, olyan dolog is közrejátszott ebben, amivel nem számoltunk. Amikor összeszámoltuk a telekkönyvi kivonatok adatait, mi sehogy sem tudtuk kialakítani a tíz hektárt: az a tíz hektár alatt maradt. Fellebbezésnek nem volt helye. Legalábbis nem volt tanácsos próbálkozni, konfiskálással fenyegetőztek ...

Az „aláírást" igazoló okmány ellenében azután a bank egyenlítette ki a terménybeadás árát.

Nehéz volt a kezdet. Elhanyagolt földek kerültek a közös birtokábar gyom és parlag mindenütt. Arról szó sem lehetett, hogy a traktor szántotta hasábos földet boronálással előkészíthessék vető alá. Hat marko- sabb ember ősi paraszti módon abroszt akasztva a nyakába, kézzel szórta a magot... A kívül maradt gazdák megmosolyogták ezt a műveletet, biztosra vették, hogy itt nem lesz aratás. A téli fagy jött segítségre: szétharapta a hasábokat, s azok szétmállottak, és szépen betakarták a búzát. Mindenki ámulatára gyönyörű vetést ringatott a májusi szél.

Az egyetlen traktorra sok volt a munka, ezért a zselizi traktorállomáshoz fordultunk segítségért, s lassan megoldódott a szántás-vetés problémája. Ahogy kitavaszo* Részlet a szerző Gyalogút című önéletrajzából.

dott, én is felcseréltem a gyalut a mezőgazdasági szerszámokkal, amelyekre éppen szükség volt.

A szénagyűjtéshez, kazalrakáshoz villa kellett, de a kapát is gyakran kézbe kellett vennünk. Az aratást eleinte rendrakó kaszálógépek végezték, azokat lovak húzták, míg a kévekötögépet traktor vontatta.

A következő években a traktorállomás már a saját gépeivel biztosította az aratást. A kézikasza szögre került.

Az újonnan tagnak jelentkezett gazdák egyelőre a saját istállójukban tartották a közösbe adott állataikat, mivel az egyetlen istálló, amelyet Keserű Pál adott át, megtelt a Libe- recból vásárolt vöröstarka üszőkkel. Itthon voltak a mi lovaink is, napon- : ként hozták a takarmányt számunkra. A kezdeti években öt-hat fogattal végezte munkáját a szövetkezet, ' s bizony, dolgozni kellett virradattól sötétedésig, hogy eredményt érjünk el. Hogy miképpen viszonyultak a gazdák a közöshöz, arra elmondok egy példát, mely az apósommal történt meg. Őszi vetés idején már sötétedett, s apósomat hiába vártuk haza, nem jött. Megkérdeztük az elnöktől: mit dolgozik és hol? Az Egerdóben boronái, takarja a tegnapi vetést, volt a válasz. Valami baja történhetett, talán a lovakkal, gondoltuk, s már elő is kerítettük ' a kerékpárt, hogy futunk, amikor szekérzörgést hallottunk. S csaku- ; gyan a nagyapa volt. Kérdésünkre, hogy mi baj volt, nyugodtan azt válaszolta, hogy nem volt lelke takaratla- nul hagyni a vetést, hátha reggelre eső talál lenni... El akarta, s el is végezte... A legtermészetesebb hangon mondta, mintha a sajátjáról volna szó.

A második évben új elnököt választott a tagság: Szekeres Jánost. Abban az időben a zalabai határban levő állami birtokon már rizst termeltek szép eredménnyel. Az új vezetőség merészet gondolt: mi is áttérünk a rizstermelésre! Közvetlen szomszédságban az állami birtokkal nekünk is sík fekvésű földjeink vannak, s az öntözést biztosító Szikince köz- I vetlen közelünkben kanyarog. Különösebb probléma tehát nincs, mint csatornák építése és gátak emelése... A járáson helyeselték a tervet. Rövidesen megjelentek a buldózerek a szükséges földmunkához. Az első termés olyan kiváló volt, hogy azt vetőmagnak vásárolta fel az állam. Ennek a bevételéből jutott az első osztalékra év végén, munkaegységenként 5 korona. (Akkoriban egy m. e. értéke a szövetkezetben csupán 6 korona volt.)

Egyszeriben szaporodni kezdett a taglétszám, a nem remélt eredmény jó propagandának bizonyult.

A következő őszön a mi magtárunk is megtelt gabonával. Hárman dolgoztunk, s meg voltunk elégedve.

A rizs a további években már tízkoronás osztalékot hozott az év végén, ezért mindenki elégedett volt a közösben.

Én boldog voltam, hogy ezt a népet boldogulni láthatom. Nem is olyan régen a vidéken még a szegénység szomorúsága felhözte az arcokat. A sok megpróbáltatás, szenvedés után most a szemernyi öröm is kétszeresen hatott.

Könözsi István felvétele