Vasárnapi Új Szó, 1989. január-június (22. évfolyam, 1-26. szám)

1989-05-19 / 20. szám

szobában pompás virágok vá­zákban és cserepekben. A ke­cses íriszek, előkelő orchideák, pazar rózsák mintha természe­tes helyükre találtak volna, olyan meghitten virulnak itt, a művészi íszléssel készült bútorok és a fehér falról letekintő festmények között. A szépség har­móniájában szelíden egymáshoz simulnak a tárgyak, s meghitt melegséggel, otthonos­sággal veszik körül a ház asszonyát, Blüh Irént. Ez már nem a domboldalon álló villa, ahol régebben férjével együtt élt, hanem a belváros egy kisebb lakása. Itt él most és dolgozik Blüh Irén, a szociofotó hazai mes­tere. Zavarba ejtően kutató a tekintete. Úgy érzi az ember, mindent lát és pontosan rögzít, mint egy különlegesen érzékeny, élesre állított fényképezőgép lencséje.- Ügy éltem én, fél lábbal a börtönben,- Ekkor már készítettem a felvételeket a párt számára. Volt egy terület, amit itthoni Viharsaroknak lehetne nevezni, Horná Ma­nkóvá. A hegyvonulat völgyében, egészen a csúcsig szétszóródva a legnagyobb nyo­morban éltek ebben a faluban az emberek. Itt, egy tiltakozó nagygyűlésen készítettem első fényképriport-sorozatomat. Felvételei bizonyító dokumentumok let­tek, amelyek a rendszert vádolták. A kom­munista agitációt és propagandát segítették ezek a leleplező fotóanyagok. „Bizonyítható tény, hogy nálunk Szlo- venszkón a szociofotó fejlődése a legszoro­sabban összefügg a kommunista párt fejlő­désével" - jelentette ki a vele készült, már idézett beszélgetésben. 1931-ben a községi választások idején az ő neve is a párt jelölőlistájára került. Ebben az évben került sor a Sarló kong­resszusára, amelynek a szociográfiai ván­Pillanatfelvétel Blüh Irénről féllel a halálban. Terveket szőttem hosszú évekre, de kész voltam arra is, hogy azon­nal elmenjek, ha kell. A nagymamám száz­két évet élt meg, tizenegy gyermeket szült, s nevelt fel. Azt mondják, őrá ütöttem. Egyre cseng a telefon. Márciusban - néhány nappal azelőtt, hogy nála járhattam - töltötte be 85. életé­vét. A születésnapi köszöntőkkel - a művé­szeti szövetségek, nagykövetségek, külföldi és hazai intézmények, közéleti személyisé­gek és neves művészek jókívánságaival érkezett a sok virág. És épp aznap sugároz­ta a rádió a vele készült beszélgetést. Kérdésekkel, kérésekkel ostromolják, egykori közös küzdelmeket fölelevenitö ta­lálkozókra hívják, vagy egyszerűen csak hallani akarják a hangját. Meg-megszakad hát az emlékezés, de-hogy közben se unatkozzam, elém teszi az elmúlt évek során róla készült írásokat, a vele készített, itthon és Magyarországon megjelent inter­júkat, saját publikációit. Igaza van Gály Ivánnak, aki öt évvel ezelőtt Kiteljesedő élet címmel köszöntötte öt nyolcvanadik születésnapja alkalmából. Blüh Irénről, akinek nyolcvanöt esztendejé­be három embernek is elegendő esemény, élmény és legfőképpen munka sürósödött- regényt kellene írni. Izgalmas, szerteága­zó sorsú családjáról, akik közé - apai ágon- dr. Balázs Emil is tartozott, az egykori, magyarországi szociáldemokrata párt teo­retikusa és dr. Balázs József, akit a Tanács- köztársaság bukása után halálra ítéltek, de kalandos úton megmenekült. Szülővárosa Povazská Bystrica, akkor alig háromezer lakosú volt, édesapja egy kis vegyeskereskedésböl tartotta fenn csa­ládját, hat gyermekét. Itt élt, közel hozzájuk, kora gyermekkori játszópajtásaként későbbi férje is, Weiner-Král' Imre. Tanítói kezdő iskolás éveitől biztatták a szülőket, hogy adják meg számára a tanuláshoz szüksé­ges feltételeket, ami akkortájt lányok eseté­ben még egyáltalán nem volt magától érte­tődő. Lányokat még nem vettek fel gimnázi­umba, s ezért egy felsőbb leányiskolába került Trencínbe. Itt mindig osztályelső volt. Jómódú, gyengébb előmenetelő osztálytár­sai tanításával fedezte tanulása költségeit. Kitört az első világháború, apja bevonult, édesanyja néhány év múlva súlyosan meg­betegedett. így hiába készült a gimnáziumi különbözetire, tanulás helyett dolgoznia kel­lett. Tizennégy évesen állt munkába. Egy ügyvédnél gépelt A földosztással kapcsola­tos adásvételi szerződéseket. Erről így vallott a Fotóművészetnek adott interjújában: „Itt kezdődik egy érdekes momentum, amely összefügg az én szociális fejlődé­semmel és a szociofotós fejlődéssel is... Nem csináltam egyebet, mint az adásvételi szerződések megkötésénél segítettem. A kis nincstelenek számára kicsinké néhány ár földecskét lehetett adni, és boldog vol­tam, hogy igazságos dologban segíthetek, hogy ezek az egykor nincstelenek egy kicsit jobban fognak élni. Itt kezdődött az én ökonómiai és politikai iskolám." Nyitott szemmel járt mindig. Már akkor is. Látta a hadikórházak sebesültjeit, s amikor természetrajongóként bebarangolta a Vág völgyét, megismerte a szegények, a nincs­telenek mérhetetlen nyomorát. Eszmélésé- hez hozzájárult a Magyar Tanácsköztársa­ság bukása után hazamenekült nagybátyja, dr. Balázs Emil is. Tőle sajátította el a mar­xizmus alapjait. A CSKP alapító tagja lett. Szülővárosá­ban az első pártsejtek egyik szervezője, a mozgalom lelkes és tevékeny tagja. dorlásokat-kutatásokat kellett betetőznie. Ezekről Balog Edgár írta, hogy ,,A sarlósok szociográfiai jelentései 1930-ban és 1931- ben a csallóközi, mátyusföldi, nyitrai, Ga- ram-völgyi, Ipoly-völgyi, gömöri, bodrogkö­zi, tiszaháti magyarság életébe világítanak be.“ E felmérések legmegrázóbb, legfonto­sabb, s máig ható erejű, művészi értékű dokumentumait Blüh Irén szociofotói jelen­tették. Eldöntött dolog volt, hogy Dessauba megy, a Bauhausba tanulni. Ez az új oktatá­si rendszerrel dolgozó német művészeti főiskola a 20. század művészeti fejlődésé­nek egyik legfontosabb tényezője volt. 1931 és 1933 között itt dolgozott és tanult, kap­csolódott be a világ minden tájáról a Bau- hausban alkotó leghaladóbb művészek te­vékenységébe. Életre szóló barátságokkal, a fotóművészet, a nyomdaipar, a propagan­datevékenység gyakorlatának ismeretével tért haza. Egyike volt azoknak, akik azt kezdemé­nyezték, hogy a betiltott Vörös Barátság helyett alakuljon meg egy háromnyelvű kul­turális, politikai és agitációs egyesület, amely magyarul a Műhely, németül a Werkstátte, szlovákul a Dielna nevet kap­ta. Be is választották a vezetőségbe. Egyik szervezője volt a párt munkáját segítő hala­dó fényképészek Szociofotó elnevezésű szervezetének is. Világhírű mestereket említ, Peterhaus, Albers, Kandinszkij tanította. És hírneves, közismert barátokat, ismerősöket. Zsig­mondi Borit, Földi Rózsit, Kassák Lajost, John Heartfield-t, Kárász Juditot, Fodor Etelt és Balázs Bélát. Balázs Bélát, akivel sokáig levelezett, s akinek máig kiadatlan leveleit őrzi.- Én Magyarország felé is dolgoztam. Kapcsolatom volt a szegedi fiatalokkal. Or- tutayval, Hont Ferivel, Kárász Judittal. Ö csinálta a fotókat rólam, ez volt az egyik kapcsolatom. Itt voltak magyar emgiránsok is, bekapcsolódtak a nevemen működő könyvkereskedésbe és kiadóvállalati mun­kába, ami tulajdonképpen a párté volt. Ebben a kis könyvkereskedésben kiállí­tásokat is rendezett, a szekrények, könyv- állványok feletti falakon állította ki először Lőrincz Gyula, Procházka István, Weiner Imre és más haladó festőművészek alkotá­sait.- Az emigránsok tényleges nevét csak a háború után tudtam meg. Ugyanaz volt Rajk Lászlóval is. Egyik nap meghívtak Spiegel Margiték, ott bemutattak nekem egy szép, magas, szimpatikus embert János név alatt. Mondták, hogy a gondjaikra van bízva, találtunk neki lakást. Nagyon erős dohányos volt, vettünk is neki cigarettát, de azt mondta, le akar róla szokni, Nem akarta, hogy erre is költsünk. Amikor meggyőztük, hogy a magyarok küldték, elszívta. Keveset beszélő, okos, rokonszenves ember volt. A felszabadulás után az új magyar kor­mányban, ott látom a mi „Jánosunkat". Találkoztam is vele, nagyon közvetlen volt, és ha csak telefonon is, de el-elbeszélget- tünk. És amikor a pert olvastam, hogy Spanyolországban meg itt volt kém, ez nekem sehogyan sem stimmelt. Eltűnődik, majd férje munkásságáról be­szél. Arról, milyen segítséget kapott tőle a fotografáláshoz. Weiner-Král' művészeté­ről, alkotásai helyéről a szlovák képzőmű­vészetben. A szobában ott van ö is, ked­venc tárgyai, festményei által és harcostár­sa, felesége életében, emlékezetében. Uta­lásai, élményei mindkettőjükre vonatkoz­nak, közös harcukat idézik.- A mi nemzedékünk teljes életet élt - összegez határozottan. E teljes élethez tartozott a veszély vállalása is a fasiszta megszállás, a háború éveiben, a szlovák nemzeti felkelés előkészítése idején. Bújtatott emigránsokat, segített mene­külteket, tartotta a kapcsolatot nemzetközi­nek mondott méretekben. Mindezt a szocia­lista eszmék győzelmét, a felszabadulást segítve és remélve. A szabadság első három évében ő töltöt­te be a Pravda Könyvkiadó igazgatói tisztét, de volt politikai előadó és vállalt minden feladatot, amellyel a párt megbízta.- Szükség volt rám, hát ott dolgoztam, ahol kellett. Egyszerűen, szerényen fogalmaz. Szinte fél mondatokban, ha nem a számára leglé- nyegessebbről kérdezi az ember. Szárnya­kat kap a szava, amikor baráti kapcsolataik­ról, összejöveteleikről, közös művészi kül­detésükről szól. Arról a mérhetetlen energi­áról, amellyel „megforgatni" akarták a vilá­got, megváltoztatni a társadalmi körülmé­nyeket. Van, amiről mind ez ideig nem beszélt. Az ötvenes évek nem könnyű hónapjairól, amikor éppen a mozgalomért vállalt nem­zetközi kapcsolatairól kellett hallgatnia.- Rajkról nem is szólva, ki tudja, mi lett volna, ha a nevem vele kapcsolatban fölme­rül. - Néz valahová a messzeségbe, elgon­dolkozva, s kiállítások katalógusait teszi az asztalra. Hazai és külföldi kiállítások, amelyen 1933 óta máig ott szerepelnek az akkori társadalom vádirataiként Árva és Kysuca nincstelenjei, koldusok és kosárfonók, éhe­ző és rongyos gyermekek. 1964-ben Munka Érdemrendet kapott. Azóta is számtalan elismerést. Frissen mozgó, életerős alakját nézve eszembe sem jut, hogy egészsége felöl faggassam. Hiszen mindaz, ami csak szóba került, éppúgy része a mának, mintatörténe­lemnek, s egyúttal a jövő alkotóeleme is. E jelen-múlt-jövö folytonosság határozza meg egész szemléletét. Nem érzem a korát. Csak óriási tapasztalatát, tudását. Bölcses­ségét, amely nemcsak felmér, és megért minden őt körülvevőt, de ki is sugározza az ebből eredő tanulságokat. De mintha érezné, mi jár az eszemben, ő hozza szóba.- Néhány hónapja csúnya balesetem volt. Bizony, akkor megijedtem, hogy mi lesz. Siettem meggyógyulni, mert várt a munka. A munka, életművük fotódokumentáció­jának rendezése. Anyagok válogatása a legkülönfélébb új kiállításokra, publikáci­ók készítése... Jó lenne tudni a véleményét korunk szo- ciofotójáról is. Arról, szerinte merre tart küldetését tekintve. Hogy harcos, tényfeltá­ró forradalmi feladatát teljesítvén ma miként vállalhatná a társadalom valóságának do­kumentálását. Olyan erővel, ahogyan egy­kor éppen Blüh Irén tette művészi hitelű fotóival. De nem merem mondani, ő tudja, mi a legfontosabb tennivalói sorában. Egy hosszabb beszélgetés ígéretével enged el, lelkemre kötve, tanulmányozzam át mindezt, amit ez idáig róla írtak. Mert egyetlen beszélgetés óráiba olyan kevés fért. S mintegy kimondatlan kérdésemre válaszul, a róla készített íráshoz Huszár Tibor felvételét nyújtja át. Hát igen. Ha valakinek, neki kellene folytatnia a hazai szociofotó legjobb hagyományait. Ki tudná ezt, jobban, mint Blüh Irén? Forgatom a tényekkel zsúfolt írásokat, beszélgetéseket. Mintha erdőnyi élet sűrű­jében járnék. Mennyi fér ebből néhány kéz­iratoldalra? Csak felvillanthatom néhány vo­nását. Csak azt kívánhatom, legyen még ideje minden részletében regénnyé mesél­ni H. MÉSZÁROS ERZSÉBET új sa 1989. V Blüh Irén port­réja Huszár Tibor felvétele Gyerek (1929) Blüh Irén szociofotója

Next

/
Thumbnails
Contents