Vasárnapi Új Szó, 1989. január-június (22. évfolyam, 1-26. szám)
1989-05-12 / 19. szám
rtem személye- i volt vele, mit ilei, és hozzám Megígérte, hogy lelki sérülések- a szülés utáni asán és mellén, múlhatott. Vele is írhatok róla, ikarom traktálni 1atej elveszítet- s egyre gyak- - persze nem óben szárazon slyzet ama omi- akul. iszólított a szo- Sürgösen tele- . Matej elpana- zökött hazulról. , hogy elmegy felesége beis- ónappal azelőtt zóváltás hevé- ket, és mérgé- yantotta, hogy ha ugyan a ne- onnan azóta... ski az autómat, zolgálatot. Egy n tudna tartani latej föltett ne- Elmondott min- án meg vigasz- hogy Michaela /izsgáltam. Beim, jogom van . Apróra elma- ges az ilyesmi, t ritkán bár, de át követtem el. merángként az m lehet többé /re sem a lány, item jóvá. Vagy /omozta ki Miéi óra hosszat zszámot, aztán lmutatott utunk jghúzódó földtartozott, ame- darab erdő is udvaron ott állt isforma kislány, n a karjára vett :semót. Csikor- íken beszélge- it, amely kóbor intéshez, nem im, mert a ma- i a hangot, de Ina bennünket, c le az udvarra. ís végignéztük, sereket a szán- negcsiklandoz- 3n megigazítja az autó ajtajádítottam a mo- áre csak akkor ár eltűnt a sze- kommentálta apcsolta a bizre, s a felvonó- i Bivak-klubban unk egy üveg . Pal'o megint most is ember detten. Fontos elül olyan, mint ggyózódni róla, lott-e neki Len- azonban most cor-olykor meg- edést az életről 51, de ezt senki lmutatott nekem jl írt Michaela új ír arra kérte Ma- < náluk Michae- <ükké fogadták, illomáson, ahol ilember egyfor- egyet. iBET fordítása A pám akarata volt, hogy felserkenvén, a sógoromhoz utazzak, és megtanuljam a kereskedés alapjait. Apám nagyon kedvelte a sógort, és megbízott benne. így mikor az felajánlotta, hogy a házába fogad és kitaníttat, egy szép nyári napon apám lóra ültetett, adott pár aranyat, hogy ne legyek senki terhére, és útra bocsátott. A szomszéd városba vezető út egyhangú poroszkálással telt el; leszámítva, hogy az ebédnél jól megvágott az útmenti fogadós, nem sokat tanultam az életből. Késő délután lett, mire megérkeztem, nővérem és sógorom nagy szívvel fogadtak. Legnagyobb örömömre a sógorom még borral is megkínált, bár a nővérem nem nézte jó szemmel, mondván, apánk nem azért küldött, hogy inni, hanem hogy kereskedni tanuljak. Mivel sógoromnak intézni való ügyei voltak, lepihentem néhány órára, és csak este sikerült beszélgetnünk. Miután átadtam apám üdvözletét, és megfeleltem á kérdésekre, nem tudván többet mondani, csendben hallgattam a háziak beszélgetését. Szóba került a város híres festője, aki úgy tűnt, teljesen megháborodott, mivel újra visszautasította egy gazdag polgár megrendelését. Érdeklődéssel hallgattam a történetet, amely rögtön megnyerte tetszésemet. Akkor még irigylésre méltónak találtam a festő viselkedését. Kérdésemre, hogy mi váltotta ki ezt nála, a nővérem csak a vállát vonogatta, csupán sejteni engedte, hogy talán nő van a dologban. Hála az apámtól és sógoromtól kapott pénznek, napjaim azután jólétben és gondtalanságban teltek. Délelőttönként az üzlet fortélyait tanulgattam, délután nagyokat sétáltam a városban, ismerkedtem a szomszédokkal és a környezettel, esténként pedig az újonnan szerzett cimborákkal csavarogtam, néha vörösbort ittunk a nehéz tölgyfa asztalokkal teli kocsmákban. Egyik ilyen csavargásom alkalmával ismét emlegetni hallottam a város festőjét. A szomszéd asztal mellett ülő két jól öltözött férfi beszédéből az derült ki, hogy a festő minden jel szerint megőrült, mivel visszautasította az új templom kifestését, és ez bizony a papok haragját vonhatja maga után. Érdekelni kezdett a dolog. Nagy Zoltán rajza Szerettem volna megtudni, mi történt, ezért elhatároztam, hogy kérdezősködni fogok. Mivel a nővérem a továbbiakban sem bizonyult közlékenynek, a szomszédoknál próbáltam szerencsét. Az utcában lakó kövér asszony, akitől a pékárut vettük, felcsillanó szemmel kapott az alkalmon, és elmondta, amit szerinte mindenki tud a városban, hogy S osem gondoltam volna, hogy egy gyerekes hit, hamis eszme élete végéig is elkísérheti az embert - mondta Hankis úr felé fordulva Mednyász úr, a sebész. - Édesanyám például úgy halt meg, hogy bánatot és titkolt elégedetlenséget érzett miattam, amiért nem volt pecsétgyűrűm. Mikor utolszor ültem az ágya szélén, és kezembe fogtam hidegülő ujjait, mint valami lazára kötött régi kulcsköteget, szemében, az elégedettség alatt, hogy sikerült taníttatnia engem, ott hullámzott a ki nem mondott vád: ugye, még mindig nem vetted meg a pecsétgyűrűt?... Nem tudom, kinek az ujján láthatta először, de az szépen beszélhetett vele, mert rögeszméjévé vált, hogy e hitvány holmi előkelővé teszi az embert, és rangot ad a világ előtt. így hát a halottas ágya mellett őr ‘“ntelenül BÁLINT TIBOR is a mutatóujjamra pillantottam, amely csupasz volt, és hirtelen beláttam, hogy meg kellett volna szereznerrrneki azt az örömöt, noha mindig gyűlöltem a pecsétgyűrűt, mert a lókupecek és kereskedósegédek hivalkodására emlékeztetett. Már rég megfigyeltem, hogy a tintanyalók, borbélymesterek, ügyvédbojtárok úgy viselik a csillogó szegényI ségnek ezt a jelét, mintha aranyházikót lóbálnának a kezükben, amelybe életük végső szorultságában parányira zsugorodva behúzódhatnak, s ha leültek, még a testtartásuk is megváltozott: igyekeztek úgy fordítani a jelenlevők felé ezt a csalóka ékességet, hogy rögtön fölhívják rá a figyelmet, hogy a névjegy vésett ablakrácsaival tárják eléjük, amelyek mögül ók mosolyognak boldogan. Hát nem megvetendő az ilyesmi? ,,Bizony nincs igazad, fiam... Egy pecsétgyűrűnek mindig ára van, és sohasem tudhatjuk, mikor fog jól... Betegség, halál és ó, hányféle más baj érhet bennünket." Ez ingerelt a legjobban, ez a gyerekes képzelgés, hogy egy vacak fémdarab megóvhat engem minden veszélytől; ez a rögeszme, amelyben a tudatlan bennszülöttek hite világított, s amely talizmánná akarta varázsolni azt, ami többnyire olcsó ötvösmunka volt, és nem ért többet egyhavi fizetésnél. Nem, már csak azért sem veszek pecsétgyűrűt, mert gyűlölöm a kétes csillogást - gondoltam -, s legalább abban önálló akarok lenni, amit a testemre aggatok. És különben is: én, aki olyan gyáva voltam, hogy lemaradtam a zsúfolt autóbuszról is, s aki, ha kopogtatásomra ridegen kérdezték, hogy ki az, restelltem mondani a nevem, és inkább visszafordultam, mielőtt ajtót nyitottak előttem, hogyan tehetném meg, hogy életem legválságosabb pillanataiban lehúzzak valamit az ujjamról, amit megszoktam: hogyan járhatnék körbe az emberek között, hogy rimánkodjak nekik: „Beteg a gyerekem, uraim, nem veszik meg ezt a pecsétgyűrűt?... Meghalt az apám, kérem, mit ad ezért a tizenkét gramm aranyért?" Pfuj, már a gondolatától is borzadok! „Élég kár, hogy így beszélsz, fiam... Hiszen egy valódi pecsétgyűrűt... egy vastag, tizennyolc karátos pecsétgyűrűt, amilyet a tegnap is láttam egy kereskedősegéd ujján... nemcsak az élet nehéz helyzeteiben húzhat ki téged... de tekintélyt is biztosít..." Hát az már igazán dühítő volt, hogy az én csekély értékemhez bármit is hozzáadhat az a cifrázott nagynyavalya, hogy általa több leszek a világ előtt, mint ama kereskedősegéd, aki reggeltől estig ugrál a pult mögött, akár a stiglic a kalitkában, és soha ki nem fogy a hízelgés szavaiból, amelyek oly émelyítóek, akár a bödön alján megikrásodott méz, miközben liszt, porcukor, krumplikeményítő hull erre az aranykarikára, amelyre pihenő perceiben bizonyára ráakasztja az unalmát, a fáradtságát meg a mérőlapátot... íme, a megpecsételt tekintély - mosolyodtam el, de édesanyámnak egyebet mondtam. „Egy pecsétgyűrű szerencsétlenséget is hozhat az emberre... Olvastam olyat, hogy a halottnak levágták az ujjával együtt... Felnyitották a koporsóját, vagy kiásták a sírból... Megelégszem én majd a jegygyűrűvel is, ha eljön az ideje..." Ezen édesanyám eltűnődött egy percig. „No látod, ez volna csak igazán szép... egyik ujjadon a jegygyűrű, a másikon a pecsétgyűrű... Mindjárt komolyságot, előkelőséget biztosítana neked... Hiszen jegygyűrűje mindenkinek van, de pecsétgyűrűje csak a szolid, megállapodott embernek." Aztán teltek az évek, s jó ideig nem került szóba az az átkozott ékszer. Megnősültem, a háború idején zárolták az aranyat, más gondok-bajok szakadtak a mi családunkra is: de ha a kezem az asztalon pihent, vagy oldalt lelógott az ágyról, sokszor észrevettem, hogy anyám az ujjamat fürkészi, majd valami bánatos árnyék suhan át az arcán, félrefordul, és némán elmegy mellőlem. De a tizedik házassági évfordulómra az összekupor- gatott pénzén mégis csináltatott nekem egy pecsétgyűrűt, és könnyezve, diadalmas mosollyal felhúzta az ujjamra. Azt is bevallotta, hogy miközben aludtam, cérnaszállal vett méretet, s hogy két aranyfogát is rááldozta erre a vállalkozásra, hogy a gyűrű minél vastagabb legyen... Csorbán és boldogan mosolygott, én pedig, miközben a kezemet föltartottam a fényre, a döbbenetét és sajnálatot igyekeztem valami meghatódott hálává varázsolni; pár hét múlva azonban, amikor mosakodás közben lehúztam a hivalgó ékszert, meglepődve tapasztaltam, hogy alatta megfeketedett az ujjam. Gyanút fogva mindjárt elsiettem a legelső ékszerészhez, és megvizsgáltattam a gyűrűt. Kiderült, hogy anyámat becsapták: hamis! „Mondja, mama, hol csináltatta ezt a gyűrűt? - kérdeztem óvatosan. - Egy kissé lazának érzem, és szeretném megszoríttatni, nehogy elveszítsem az utcán. Tudja annak az embernek a címét?" Riadtan nézett rám, és bevallotta, hogy az az ékszerész egy kivándorló volt a piactér környékéről, és épp a napokban hagyta el az országot. A munkát is félpénzért vállalta, mert nagyon meg volt szorulva ......De hát ninc s semmi baj, fiam - derült fel hirtelen az ötleten -, azt a csekély munkát bármelyik más aranyműves is elvégzi..." Én azonban annyira feldühödtem, hogy nyíltan és a legkegyetlenebbül közöltem vele a csalást. Talán nem lett volna szabad ezt tennem, mert szinte belebetegedett. Hónapokon át nem evett, és a csorbaságával meg a soványságával már valósággal riasztó volt. Élete nagy álmában csalták meg, és alig tudta elviselni. Mindezt, amit elmondtam, ott a halottas ágy szélén idéztem fel. Mielőtt végképp lehunyta volna a szemét, még egyszer a kezemre pillantott, amelyben az ő sovány ujjait, ezt a hideg kulcsköteget tartottam, aztán sóhajtott, fájón elmosolyodott, és többé nem mozdult. Hajnali fél ötkor halt meg, vagyis pontosan négy órakor, mert az aranyfedelú Doxa, amelyet apámtól örököltem, naponta harminc percet késett... a festőt egy nagyon gazdag, ám férjezett nő iránti reménytelen szerelem súlya nyomja. A nő nevét sajnos nem tudta, de nekem ennyi is elég volt. Úgy gondoltam, most, hogy már tudom a történet végét, elég lesz kérdezősködve lassan visszafelé haladnom az időben, és lassacskán összeállíthatom az egész történetet. Este látogatóink voltak, és ki is használtam a lehetőséget, hogy elmondjam a hallottakat. Kíváncsian vártam, ki mit szól hozzá, ám csalódnom kellett. Egyesek szerint másként áll a dolog, mások meg szóra sem méltatták az ügyet. Lefekvéskor az öcsémre gondoltam, aki nagyon hamar elhagyott bennünket, és az alatt a rövid idő alatt is rengeteget hazudott. Szinte folyamatosan szőtte hazugságait, a malomkerék fogaskerekei kapcsolódnak egymásba akkora pontossággal, miként az ö hazugságai. Egy egész külön világot hazudott össze magának, és a pontossága mellett is csak abban lehetett biztos az ember, hogy az, amit elmond, az nem ott, nem azzal és nem úgy történt, ahogyan elmondta. Egészen addig ment ez így, míg az öcsém el nem tűnt egy szép napon. Egyesek szerint elrabolták, mások látták tengerre szállni, de bizonyítani senki sem tudott semmit. Abban a helyzetben, amikor látnom kellett, mint nőnek túl rajtam a különböző nézetek és miként rajzolnak ki egy homályos, megbízhatatlan képet a festőről, nagyon szerettem volna, ha ott lenne mellettem az öcsém és segítene megfejteni a rejtélyt, mert bár fiatalabb volt, mint én, el kellett ismernem, hogy értelmesebb. Reggel aztán eszembe is jutott valami, és nem fért hozzá kétség, hogy az öcsém keze van a dologban. Megkértem a nővéremet, mentsen ki a sógoromnál, és nyakamba vettem a várost. Rövid kérdezóskö- dés után megtaláltam a házat, amelyet kerestem. A festő kissé meglepődve nyitott ajtót, látszott, hogy nem szokott ilyen fiatal megrendelőkhöz. Megnyerő külsejű, kellemes modorú férfi volt, ám minden rábeszélőképességemet latba kellett vetnem, hogy beengedjen és meghallgasson. Végül is betessékelt a műtermébe, ahol a falak mellett befelé fordított festmények sorakoztak. Amikor előadtam kérésemet, láttam, hogy elmosolyodik és elgondolkozik.- Tehát önt egy női portré érdekli. És mégis, hogyan nézne ki az a hölgy? Fekete? Szőke? Fiatal? Sovány?- Ezt önre bíznám - feleltem.- Fesse meg azt a nőt, akit ön kíván.- Zavartan fordítottam el tekintetemet, nem tudtam a szemébe nézni.- Meglep a kérése, tudja-e?- mondta. - Elsősorban én az utóbbi időben nem teljesítek megrendeléseket. Másodszor, nem tudom, mennyire van tisztában az áraimmal ...- Van pénzem - csaptam önérzetesen az erszényemre. Elgondolkozva nézett rám, fogalmam sem volt, mire gondolhat, aztán a festöállványhoz ment, vásznat erősített fel, és szó nélkül festeni kezdett. Hihetetlen és felejthetetlen élmény volt látni, amint perceken belül megfestette egy káprázatosán szép nő portréját. A keze villámgyorsan járt, keverve a festéket, festette a vásznat; úgy tűnt, mintha begyakorolt mozdulatsort látnék. Mintha nem először festené a képet. Mikor elkészült, odahozta a festményt és a kezembe nyomta.-Tessék - mondta. - önnek adom, de ne kérdezze az árát, mert nem eladó. Azzal az asztalhoz ment, töltött magának egy pohár bort, jelezve ezzel is, hogy nem kíván velem tovább társalogni. Zavartan néztem az ismeretlen, gyönyörű arcot.- Ne haragodjon... - szólaltam meg óvatosan.- Mit kíván? - kérdezte még mindig háttal állva.- Kit ábrázol ez a kép? - kérdeztem. - Csak azért, hogy tudjam... Megfordult és a szemében végtelen szomorúságot láttam.- Nem tudom - mondta végül, és megrázta a fejét.- Hogyan? - hitetlenkedtem. Csak egyszer láttam - felelte tömören. - És azóta is csak öt látom. Nézze - mondta, és odament a fal mellett sorakozó képekhez. Megfordította őket, és mindegyik ugyanazt a nőt ábrázolta. Aztán visszament az asztalhoz, és nézni kezdte a képeket. Megszűntem létezni a számára, nem tehettem hát egyebet, mint fogtam a képemet, óvatosan, nehogy megsértsem a friss festéket, és távoztam. Akkor éreztem magam a „dolgok mellett". Mintha egész életemet ilyen rejtett sorsok kísérnek sűrű szövevényes rendszerben, hihetetlenek, mint az öcsém hazugságai. WALTER GRONER Honnan nyeri erejét a költő? Nem megy ez így. Mért mondjam neked én újra meg újra: olvass te is egy éven át (például) lefekvés előtt Gryphiust, Rilkét, Traklt és Johannes Béért. Hagyd abba mindennapi munkád, s kérdezd meg magadtól, hogy egyezik az a költészettel. Szakadékokba zuhansz. Fordíts olykor hátat a természet szépségeinek. Vesztegelj és téblábolj céltalanul. Ha nem ritkul a sötétség, énekelj hangosan emlékezetből egy szonettet, vagy magad szerezz egyet. Alkoss szavakat, mutasd fel a világtájak felé, mint parazsat. Aztán dobd el valamerre, i mielőtt megégetnéd magad. Mondd a költőnek: ezek itt az én darabjaim. S aztán ne légy megint nagy képű. HARASZTI MÁRIA fordítása
