Vasárnapi Új Szó, 1989. január-június (22. évfolyam, 1-26. szám)
1989-05-05 / 18. szám
NEM MINDENNAPI PÁLYÁZAT A Szlovák Nemzeti Színház belső tájékoztatójából tudjuk, hogy Vladimír Fasang építész elnökletével befejezte munkáját az a szakmai zsűri, amely értékelte a Szlovák Nemzeti Színház készülő épületében elhelyezendő képzőművészeti alkotásokra kiírt jeligés pályázatot. Már önmagában az a tény is figyelemre méltó, és bizonyos mértékig a művészeti életben is erősödő demokratizálódást sejteti, hogy nem egy szűk körű, jól ismert művészekből álló csapatot kértek fel a feladatra. A zsűri, amelynek elnöke ugyan építőművész volt, de alelnökeként igen neves képzőművész, Albin Brunovsky dolgozott, negyvenkilenc pályaművet bírált el. Felfigyeltetö, hogy csupán egyetlen esetben ítéltek oda első díjat. Ezt Ján Exnár festőművész kapta az új épület ablakaira tervezett varázsaiért. Az opera színpadi függönyének tervezéséért megosztott második díjat kapott Mester Péter, Peter Polák és Jozet Bubák. A prózai társulat termének színpadi függönytervéért csak harmadik díjat ítéltek oda, Stanislav Harangozónak. Az operát majdan díszítő falikárpit-tervért két különjutalmat adtak ki. Egy másik falikárpit- tervért csupán harmadik díjakat adtak ki. Ezeket Lydia Jergusová-Vydarená, Bozena Pychová és Emest Zmeták kapták. A pályázat értékelése után, április második felében a Hajósok Házában kiállított terveket böngészve, sok minden felötlött az emberben. Még az is, hogy a valóságban az épületet díszítő alkotások nem is a díjazottak műtermeiből kerülnek majd a színház épületébe. Hiszen az már gyakorlat, hogy az effajta „sikertelennek" is tekinthető pályázatok után felkérnek más művészeket. Ehhez a kiírónak joga van, csakhogy akkor meg mire volt jó ez a „színjáték"? (d-n) ! K étségtelen: Schiller Ármány és szerelem-jének több kettős erkölcsi kötődésű hőse is van. A „tiszták" mellett még maga Miller muzsikus is valamiféle kettős erkölcsöt képvisel. Házában maga szabja meg a regulákat, tekintet nélkül udvari kancellárokra, szerelmes lányokra és udvarlóikra, de azon kívül hú alattvaló... Az ifjú Ferdi- nand von Walter sem különb, hiszen a szerelem számára a lélek kötődése egy olyan emberi lényhez, aki a kornak megfelelő társadalmi racionalitás szerint nem emelkedhet fel egy másik osztályba. Lujza érzelmekben tárral dolgozik. A legváratlanabb lelkiállapotot jelezve is megőrzi a köztességet, hogyha kell, váltson: kívülre mást mutasson, mint amit belül érez és gondol. Az ö Lady-je már okos asszony, akinek érzelmi felfokozottsága számításból, a kitörés lehetőségének a kereséséből és a múlttól való megtisztulásból is gyarapszik, s még racionálisan is vezérelt. Kövesdi Szabó alakításának biztos tartóoszlopait a figura pontos, ám mégis testre szabott elemzésével alkotta meg. A színésznő számára dilemmák sora vetődhetett fel, s velük az egyszerűsítés néhány módozata... közeli, létének társadalmi meghatározottságaival mégiscsak távol álló személy ettől az embertől. S ott van még a tragédia legellentmondásosabb figurája: Lady Milford, az udvari kegyencnő és kéjhölgy. Az angol száműzött „hazát" keresve vetődik a hercegi udvarba. Amit és ahogyan mond, mindabból hitelesen kiderült, hogy a sorsszerűség és a tudatosság nem esetlegesen kapcsolódik össze az ö mindennapi létében. Mire Schiller drámájában megjelenik, már nem a naiv, a pénzt, a jólétet valamiféle isteni adománynak tekintő nő. Akkor már tudatosan választ. Igen. A jólétet választotta - egyelőre. Csakhogy az ész dolgain rendszerint felülkerekednek a szív ügyei, hogy jobbik esetben megváltoztassák az előbbieket... Lady Milfordot a Matesz Thá- lia Színpadán Kövesdi Szabó Mária játssza. Gazdag eszközLehetett volna Lady Milford akár a szokványos értelmezés „áldozata" is: idegenből messzire szakadt kisleány, aki a hercegi udvarban döbben rá sorsának poklaira. De nem lett az érzelmei hatására önzővé váló nő sem. Kövesdi Szabó Mária egy harmadikat játszott el. Olyan nőt, akinek tetteit - azok minősítő előjelétől függetlenül - erkölcsi tudatosság vezérli. Tudatos a rosszban, a rádöbbenés után is vállalt udvari kegyencnőlétben. Tudatos a kitörésben, a távozásban. Közben sikeresen megőrizte játékát attól az elemtől, amely egy másik szerepjátszási sablon felé sodorta volna. AThália Színpadon Lady Milford a nő legnagyobb érzelmi tragédiáját testesíti meg. Valamikor a szerelem illúziójával szinte kislányként dőlt a herceg karjaiba, s a szerelem asszonyi méretű lobogásával döbben rá sorsának csalóka voltára. Nem, aligha az Kövesdi Szabó Mária, mint Lady Wilford. Partnere Dudás Péter (Ferdinand von Walter). (Bodnár Gábor felvétele) ész működteti ezt az asszonyt. Viszont érzelmeinek elhatalmasodása sem tudja elvakítani. Walter Ferdinándot 6 ugyanúgy szereti, mint Miller Lujza. A muzsikus lányának „diadalát" éppen annak a magatartásnak az ellentétje adja, amit a Milady- nél „erkölcsi tudatosságnak" neveztem. Lujzát az „erkölcsi ösztönösség" vezérli. Ö nem tud megfontoltan rossz és romlott lenni, még szerelméért - Ferdi- nándért - sem. Valójában ez a különbség a lány és az asz- szony szerelme között is. Az egyik esetben a célig illúziókkal teli út vezet, a másik esetben az egyént olykor gátlástalan cselekedetek vezérilik a célig. Lady Milford szerelme is ebben különbözik Miller Lujzáétól. A cselekvés minőségében, amelynek bűne alól a célok tisztasága és tisztessége sem menthet fel senkit. Kövesdi Szabó Mária végül is egy egész életút drámáját képes volt Milady jeleneteibe sűríteni. Nem mindennapi színészi teljesítmény, hogy egy eléggé markáns drámai vonalvezetésű történetet felerősíteni hivatott mellékszál hőse ugyanolyan főszereplővé avatódott, mint Miller Lujza vagy Ferdinand von Walter. Ehhez persze tér és távlat szükségeltetett, amelyet Rencz Antal rendező bizonyára megteremtett a Thália Színpad művésznőjének. Mindez persze csupán lehetőség maradt volna, ha Kövesdi Szabó nem érzékeli és érzékelteti szerepe bonyolultságát. Ez oly ritka a csehszlovákiai magyar színpadokon. Kevés színész képes mindenkor is minden esetben arra, hogy függetlenül a rendezés éppen aktuálisnak vélt üzenetei „mögül", „mellől" vagy „előtt" közölni tudjon valami többet és megrendítőbbet. Viszont az adottság és a tehetség sokakat képessé tesznek arra, hogy egy tiszta, világos színpadi eszmei- ségü, stílusú és formavilágé előadásban megtegyék ugyanezt. Felfigyeltető, hogy Kövesdi Szabó Mária mennyire a jó rendezők színésznője. Képes alkotótárssá válni. Ez a képessége avatta őt már évekkel ezelőtt érett színésznővé. DUSZA ISTVÁN C n \ / gyerek is jön a vi|ágra, hogy CgV dühös. Egy idősödő gyerek, a színész, aki őrzi a gyerekségét, az talán köteles is megőrizni azt a toporzékolást és csodálkozást, ahogy a gyerek képes dühön- geni is, örülni is, és játszani is. Vádolható vagyok avval, hogy én ezeket átviszem az életembe, ezt az örömöt is, és ezt a toporzékolást is egyben. Mert nem mindig toporzéko- lok. Azt nehezen lehet elviselni. Mert akkor nyilván a dühöngöben lennék valahol a Lipót- mezön. De nem hiszek abban, hogy egy színész hét órától tízig más ember lesz, mint amilyen reggeltől egy másik reggelig. Következésképp ezért az életemben lényegében ugyanolyan vagyok, mint a színpadon. Csak a színpadon koncentrálok bizonyos szerepekre. Van egy bizonyos ügy - úgy is nevezhető, hogy a mi életünk, vagy a mi sorsunk, vagy a mi országunk, vagy az itt éllö minden embert ért igazságtalanság ügye -, ez izgat. Felizgat, hogy úgy mondjam. Tehát dühös vagyok. Könnyű egy bizonyos általános dühöskö- dést felmérni az emberről a felületes szemlélőnek, mert ha az ember, mondjuk, púposán jár, akkor erre mindenki figyelmezteti, hiszen ez elég könnyen észrevehető. De amikor már homorúan jár, még akkor is évekig púpos lesz, mert az emberek csak a rosszat szokták észrevenni, a jót azt ritkán. Konzekvenciát általában mindig a rosszból vonnak le, és konzekvenciát a jóból soha. Lehet, hogy ezt önismeretből teszik. A baj csak az itt, hogy - ahogy a tervet le szokták bontani elemeire, tehát vendéglátó- ipartól színházig és politikai ügyektől játékig és futballig - mindenért dühös tudok lenni, mert hiszen minden az emberrel fordul elő. És mindenütt az ember érdekel. Azt szokták nekem ilyenkor mondani, hogy leereszkedem olyan dolgokhoz, amelyek engem megaláznak, vagy amelyek nem méltóak hozzám. Már ez is furcsa kifejezés, hogy „leereszkedni". Honnan? Hová? Ezt nem szokták kinyilvánítani, mert úgy gondolják, hogy én valamiféle felsöbbséghez tartozom, vagy a rangomnak tartozom. Tizedes vagyok, és alkalmatlan is, a szívem miatt, tehát rangom sincs. Egyszerű Svejkként élek, dolgozom. És mint egy tábornok, dühöngök. Ehhez mindenkinek joga van, azt hiszem. Az esetek túlnyomó többségében nem magamért dühöngök, nem magamért haragszom, hanem mindenkiért. Egy ügyért. Ez az ügy a mi országunk ügye. Az itteni élet ügye. Minden ember érdekel. Mindenütt ott vagyok, ahol lehet, és mindenütt élem az életet, figyelem az embereket és magamat is egyben, tehát körülbelül oda lyukadunk ki - ha igazam van ugyan, de olyan helyen, ahol az embernek nem feltétlenül az a dolga, hogy igazat kiáltson ki, nem szükséges fél deci konyak vagy egy sertéspörkölt ügyében vagy egy kabátberakás vagy -kivevés ügyében a ruhatárban. - Mindez a legapróbb részletekig összefügg. Mert bizonyos közönyösség uralkodott el olyan helyeken, ahol jobb levegő van, mint a bányában. Ezeken a helyeken elég sok ember gyűlt össze, akik nem szakemberek. És hogy a szakember ruhatáros-e vagy pedig utcaseprő, asztalos vagy színész, író vagy éppen miniszter, az tulajdonképpen teljesen mindegy: ember ember, ért-e a szakmájához vagy nem. En a szakmámat szenvedélyesen szeretem, és szenvedélyes ember is vagyok, különben nem szerethetném szenvedélyesen. Az agyam pedig egy intellektuális góc. Nem alkalmas arra, hogy a szenvedélyeimet időben leállítsa. Nem is akarom leállítani, mert ez a bölcsek dolga. Tehát szenvedélyesen szeretni az életet, szenvedélyesen gyűlölni embereket, akik hereként élnek mások terhére, akik viszont dolgoznak: ezt akarom. És nem vagyok letorkolható ilyen esetekben, amikor kétségtelenül igazam van. Már bulvárlapban is leközölték, hogy én olyan ember vagyok, aki megmondom a véleményemet. Ez a vélemény nehezen támadható, mert nem az enyém. Nem magamért van, nem önös érdekből van, hanem tiszta lelkiismeretű, tiszta fejű és mesterségüket magas fokon űző emberek érdekében van, tehát becsületes emberek oldaláról mondom én ezt az igazat. Néha talán a formában tévedek - igen, mindig erről beszéltek, hogy a forma... igazam van ugyan, de hát a forma... Nos hát, akinek igaza van, nem sokat törődik a formákkal. A formákkal mindig az törődik, akinek fogalma sincs az igazságról. Lásd színházi életünk. Én megígérem, hogy ezeket az afférokat elhagyom. Igyekszem, erőt veszek magamon. Nem kell, hogy nekem mindig igazam legyen, mert nekem is terhes már. Szeretném, ha egyszer nem lenne igazam. Szeretnék egyszer egy kicsit önző lenni, bölcsen vigyorogni akkor, amikor mások harcolgat- nak. Az ügy érdekében mondott véleményemet ne manírnak, hanem igazságnak tartsák. Ezek az afférok kis vacak igazságok. Gyengítik azok hatóerejét. Megígérem, hogy az afférjaimat elhagyom, viszont az ügyet fokozott mértékben megvédem, és tovább harcolok. Nekem biztos, hogy a színház körül van dolgom az életben, tehát a színház körül kellene embernek lenni^ akár mint játékos, akár mint karmester - tehát rendező -, akár mint esetleg díszlettervező is és mint valamiféle színházvezető. Ez most nagyon nagy problémákba ütközik, ugyanis nekem csak építészi diplomám van, színészi nincsen, éppen ezért hát nem engednek rendezni azok a rendezők, akik jelenleg rendeznek Nem nagyon indokolták meg, hogy miért nem, sajnos megint csak az a helyzet, hogy arra hivatkoznak, én összeférhetetlen vagyok. Valóban, velük összeférhetetlen vagyok. MindaLatinovits Zoltán Boldogságteremtés zokkal szemben, akik nem értenek a szakmájukhoz, mégis gyakorolják, sőt vezető helyen gyakorolják - azokkal én nem tudok egyetérteni. Nem is fogok. Erre engem nem lehet rávenni. Viszont mindenkivel egyetértek, aki érti az embert, tehát érti a szakmáját, mert mégiscsak az ember a szakmám, mindenféle ember. Talán ez a legnagyobb boldogság: szeretem az embereket, szeretek beszélgetni. Mire is van szükségük ezeknek az embereknek? Én szeretnék - ha már játszom - arról beszélni, amiről tudok, és azt is tudom, hogy ez nagyon kevés embernek jut osztályrészül - a boldogságról. Tudok a boldogságról, és tudok róla beszélni, tudok róla vallani, és ezért tudok nyugodtan mindenkinek a szemébe nézni. Ez a boldogság nem könnyen megszerezhető. Igen megszenvedett - hogy úgy mondjam - életveszélyes helyzetben, a sorstól megadatott vagy kiharcolt valami. Mindenesetre olyanfajta logikai következtetés, amire minden müvészféle embernek el kell jutnia. Ha nem jut el, és pont az ellenkezőjét bizonyítja, akkor azt hiszem, hogy művész néven nem említhető. A művésznek az a dolga, hogy boldogságot szerezzen, a boldogságról beszéljen és örömhírt hozzom az embereknek. Ahogy Karinthy írja az Előszó című csodálatos versében. Mostanában dívik ez a boldogtalan elide- genedettség. Nem tudom, ezzel mi a szándék, nem teljes emberek művelik, nem teljes emberek csinálják, írják, játsszák, szeretik. Nem tudom, mi van ezen szeretnivaló. Bizonyára valamit elkendőznek ezek az emberek, bizonyára valami másról van itt szó, mint művészetről. Tehát az lenne jó, ha a szükségletnek dolgoznánk, a szükséglet pedig ma is minden korokban az a kis győzelem a halálom, a mosoly, amit ma általában vígjátéknak, tragikomédiának vagy groteszknek szoktunk műfajilag megnevezni. Vagy zenés műfajnak, amit viszont le szoktak nézni. Pedig ez öröm. Maga a vígjáték önismeretre nevel, és az embereknek mosolyra, örömre, erőre van szükségük, szeretetre van szükségük, hogy éljenek, dolgozzanak, és higgyenek abban, hogy van értelme az életüknek és a munkájuknak. ÚJ SZÚ 14 1989. v.e
