Vasárnapi Új Szó, 1989. január-június (22. évfolyam, 1-26. szám)
1989-05-05 / 18. szám
a szoba feküdt, és férfi nagy a csíkos inyra a sze- falamit, mert ajka. A lány alkékült ajkára / ismételte ezt il vitte a férfi intézte a férfit, ísbögre. rdította a fejét, nyatlott a ván- te ki magából szemét, majd >ben szemügyEgyetlen arcizincsian bekuk- en a tilinkóját a férfi: nevet- iban a pillanati hír: Az isme- Kézből kézbe t, megjelentek ók jöttek a vá- is ellátogattak íyok, akiknek rák, akik elve- ájan kérdezős- m, mások kein ököllel verte jén a sebesült jyáltalán nem on üldögélt, és acskából farig- tr sétálni járt. merészkedett, ei kerékgyártó ra kopogtatta Ugatva, milyen n kezébe vette gyalut. ette, hogy öt vem. Nem ad- t. le... mit akar szíteni belőle. S ahogy elnélekelt. Ezt így dóié... egen. IOS fordítása nű kisregé- gondozásá- ikóúsztatás nkáil tartal- ilágot. Körülöttem a széles, napsütötte sztyeppe terült el. Terebélyes juharfa alatt heverésztem és az égen vonuló felhőket figyeltem. Árnyékuk néhány pillanatra megállt a sztyeppe bágyadt füvén, majd szorosan egymás mögött vonultak el fölöttem. Messziről egy traktor monoton kattogása hallatszott, ez elálmosított, szemeim le-lecsukódtak. Egyszerre csak egy vékonyka, bizonytalan, szinte remegő hangot hallottam. Nem gyermeksírás - állapítottam meg és feszülten figyeltem. A hang közeledett, és akkor már felismertem - énekel valaki. Már a szövegét is megértettem. Aztán megpillantottam a hang gazdáját. Előttem állt egy hirtelenszőke kislány. Bizalmatlanul nézett rám nagy, csodálkozó, komoly szemeivel. Elhallgatott, amikor észrevett. Virágos ruhácskája olyan rövid volt, hogy nem takarta el napbarnította térdeit. Egyenes hosszú haját kék szalag fogta össze. Bal kezében zsinór vége, a másik végén egy fehér kecskegida...- Honnan jöttél? - kérdeztem a kislányt. Hallgatott és nézett rám merően.- Félsz tőlem? - kérdeztem. Tagadólag rázta a fejét.- Akkor ismerkedjünk össze. Hogy hívnak? Én Ólja vagyok...- Engem Leljkának hívnak... - mondta, alig hallhatóan. Nyújtottam a kezemet, ő is, és mint felnőttek, kezet fogtunk.- Na, szóval, honnan jössz? Felemelte kezét és jobb felé mutatott.- Ott édesapa traktora búg... - mondta.- Szóval Mihajlovkából?- Aha...- És itt mit csinálsz?- Mánykát legeltetem - és megvakarta a kecske fejét.- Eljössz hozzám? Szép könyveim vannak...- Nekem is van könyvem...- Akkor megkínállak cseresznyés süteménnyel. Leljka elutasította a süteményt is.- Nekünk is van cseresznyénk. Almánk is...- Hát akkor... ? Azon gondolkoztam, mivel tudnék örömet szerezni neki. De mindent, amit más gyerek örömmel fogadott volna, elutasított. Vajon honnan van egy ilyen parányi kislányban ennyi komolyság? - tépelödtem. Ó pedig csak nézett rám, majd különös fény villant a szemében. Úgy éreztem, hogy tud valami szép és fontos dolgot, ami több az ö számára, mint a könyv és a sütemény...- Én tudok gyorsan fagylaltot készíteni... - vágtam a szavai elé, hogy ébren tartsam szemében a csillogást. Egy pillanatra úgy tűnt, hogy a fagylaltnak sikere lesz, de megrázta a fejét.- De nekem van egy kék mezőm... I Rám nézett, mintha azt kutatná, elhiszem-e, amit mondott. Valóban csodálkoztam.- Olyan mező, amelyik kék?- Igen. Kék. Kék!- Ez nagyon érdekes lehet - mondtam. Leljka magához húzott és suttogva kérdezte:- Akarod, hogy megmutassam? Rám is átragadt a titokzatosság. Suttogva válaszoltam:- Igen, nagyon akarom!-Akkor sietni kell, mert hamar este lesz... mielőtt lemegy a nap! Elindultunk. Leljka lelkesen sietett előttem, percenként hátranézett, türelmetlenül, mintha azt kérdezné: nem lehetne-e gyorsabban? Mellette kaptatott Mányka és néhány lépéssel mögöttük én. Az égen már hazafelé sietett a nap. Mi is siettünk. Egy kis dombot megkerülve, átvágtunk egy szántóföldön, amely az erdőig nyúlt, aztán egy patakhoz értünk, öreg hídján átlépdeltünk a túlsó partra, onnan kis völgybe ereszkedtünk, aztán újabb domb következett.- Most csukd be a szemed... - szólt hirtelen Leljka izgatottságtól remegő hangon. - És ne less! Az nem jó! Engedelmeskedtem. Ujjamnál fogva vezetett, fel a dombra. Csakhamar felértünk és megálltunk. Ismét hallottam a suttogását:- Nézd! Kinyitottam a szememet. Mezei harangvirágok kék tengere pompázott előttem. Tenger! Valóságos tenger, amelynek kék hullámaiban egy-egy pillanatra felmerül a kamilla fehér örvénylése; és mindezt a lemenő nap különös, szinte természetellenes fénnyel festette meg. Egy pillanatra megfeledkeztem aZ egész világról, magamról és Leljkáról is; csak amikor izgatott lélegzet- vételének nesze riasztott, akkor szólaltam meg.- Hát ez az!- Mindig arra gondolok, hogy egyszer csak meghallom a csilingelősüket... csingiling... csingiling... Szeméből mérhetetlen boldogság és ragyogó kékség áradt felém. Megértettem, hogy ez az ő kedves könyve, amelyben a rendkívülit kutatni és gondosan őrizni kell, mert nincs semmi ilyen értékes és ilyen törékeny a világon! Hallgatva ültünk a dombtetőn. Egyre lejjebb húzódott a nap, beállt az alkonyat. A harangvirágtenger hullámzott és apró tüzek gyulladtak itt is, ott is...- Nézd, milyen csodálatos... - suttogta Leljka. -, hogy mozognak... Élnek! , Az apró fények százai, ezrei úsztak tova, köröztek előttünk, lassú táncban, és nekem úgy tűnt, mintha a föld felett nagyon magasról óriási városok messziről idefénylő lámpásait látnám. Leljka megszorította az ujjamat.- Indulni kell... haza... Erősen magamhoz szorítottam.- Köszönöm neked a kék mezőt...! Felsóhajtott.- Édesanyám nagyon össze fog szidni.- Ne félj. Elmondok mindent az édesanyádnak és holnap este újra eljövünk. Akarod? Elgondolkodott.- Jó ... - mondta aztán. - Menjünk. De ő úgyse érti meg... Néhány perc múlva már aludt a karjaimban. Siettem vele haza. Mányka kocogott mögöttem és azon gondolkoztam, vajon akkor is ilyen különös, rendkívüli lesz ez a kislány, amikor majd felnőtt lesz? És válaszoltam magamnak: biztosan... ANTALFY ISTVÁN fordítása fen tankönyv sem ébreszt fel fést egyetlen fiatalban sem. Távolt? Talán valamilyen közgaz- Nem tudom. anatig a szigetecskén állt, elme- sban. Nem törődött a lökdösés- nyomakodó tömeggel. Néhány snult mögötte, és ő még most szemét a könyvről. És azzal izémé előtt - talán azért, mert dösödést és a kiabálást, vagy ztönösen megérezte, hogy siet- - láttam, hogy lelépett a kis istre - egyenesen egy száguldó igrántott fék vészes csikorgása, ülése hallatszott. Az autó nem t, hirtelen oldalra fordult, és ca sarkán váratlanul megállt, m észre, hogy Gestapo kocsi 3 fiú megpróbálta elkerülni az nebben a pillanatban a kocsi ílt. és két halálfejsisakos legény tre. Az egyik mély torokhangján sik meg egy karlendítéssel gú- >a invitálta. látom a fiút, hogyan állt ott ál. zavartan, egyszerűen szé- ogy tiltakozott naiv fejmozdulat- írmek. aki megígéri, hogy most nem teszi .......Én nem csíinálgy rémlett, hogy szól hozzájuk-, én csak úgy..." A könyvre mutatott, figyelmetlenségének okára. Mintha itt ugyan meg lehetett volna valamit magyarázni. Nem akart bemenni a kocsiba, elveszett életének utolsó ösztönével tiltakozott. A zsandár iratokat követelt tőle, elkapta a kivett kennkartent. és erőszakkal belökte a fiút a kocsiba. A másik segített neki, a fiú leült, mögötte a Gestapo-legény, az ajtócskát becsapták, és a kocsi nyomban nekiiramodott, gyors tempóban száguldva a Szucha fasor felé... Eltűntek a szemem elől. Körülnéztem, igyekeztem valakinél megértést keresni, együttérzést az itt történtekkel. Hiszen az ifjú könyvvel pusztult el. Megdöbbenve láttam, hogy senki sem vette észre ezt az eseményt. Mindaz, amit leírtam, olyan gyorsan, olyan villámgyorsan történt, s az utcán tolongó tömeg annyira el volt foglalva a rohanással, hogy a fiú elrablása észrevétlenül ment végbe. A közelemben álló hölgyek vitatkoztak, hogy melyik villamossal kényelmesebb utazniuk, két férfi a villamososzlop között cigarettára gyújtott, egy asszony a fal tövébe állított kosár mellett, mint valami buddhista ráolvasást, szüntelenül ismételte: „Citromot, citromot, szép citromot tessék." Fiatal fiúk futottak át az utcán a távolodó kocsik után, kockáztatva, hogy más autó alá kerülnek... Mickiewicz nyugodtan állt a helyén, és a virágok illatoztak a szobor mellett, a nyírfácskák és a berkenye hajladozott a lágy fuvallattól, annak a fiatal embernek az eltűnése nem jelentett senki számára semmit. Csak én vettem észre, hogy Ikarosz elmerült Sokáig álltam még azon a helyen, vártam, míg a tömeg megritkul. Azt gondoltam ,,Mi- chas" - így neveztem el gondolatban - talán visszatér. Magam elé idéztem otthonát, szülei várják hazatérését, anyja vacsorát készít, és sehogy sem tudtam elképzelni, hogy szülei már soha nem tudják meg, hogyan veszett el a fiuk. Nem tételezem fel, ismerve megszállóink szokásait, hogy karmaik közül kiszabadul. S olyan ostobán bukott le! Ennek az elrablásnak esztelen kegyetlensége mélyen megrendített, megrendít a mai napig. Azok, akik harcban estek el, azok, akik tudták, hogy miért esnek el, talán abban leltek vigaszt, hogy haláluknak van valami értelme. De hányán voltak olyanok, mint az én Ikaroszom, akik saját gondatlanságukból süllyedtek el a feledés rettenetes tengerében. Leszállt az este. a város lázas, egészségtelen álommal szenderedett el... Végre megindultam, elhagytam a Mickiewicz szobrot, gyalog baktattam haza... Gondolatban állandón üldözött Michas képe. ahogy fejével tagadólag int, mintha azt mondaná: „Nem, nem, csak a könyv a hibás ... most már vigyázni fogok ...“ BÁBA MIHÁLY fordítása Petr Cincibuch Reggel Halványul a fénycső a hold eltűnik akár az elcsent tejeszacskó virrad S a nap a tágult szembogarú éjszaka után a várakozások járdaszigetére lép eufóriával és ernyedt nyájassággal telten akár a reggel szeretett asszony Gyönyörű nap i Maria Konopnicka Amikor három fal... ... Amikor már három fal leomlott Pusztító viharban, A megmaradt falba Vágj napra nyíló ablakot. Ha oly szegény az örökséged, Hogy sírhantnál a kerted nem nagyobb, Ne ültess rá szomorúfüzet, Inkább egy makkot kaparj a földbe. Haraszti Mária fordításai Dénes György Megvirrad Arcra arc, arcokon áttetsző arcok; sűrű az éj, de szívem kalimpálja, megvirrad s dereng az élet fája s arcomba tekinthet bűvös arcod, kedvesem, ki alszol bennem és megébredsz, s én benned látom újra másom, s átlábolva homályló hallgatáson, rád aggatom rózsáit könnyű égnek, hogy nyíljon kedve elvermelt örömnek, s lélek lélekért fájjon és epedjen, az elmúlásért így szenvedünk szebben, míg sajkáink a partokon kikötnek. Ki gyúrta ezt az arcot? A horpadt arcon átszalad a sziporkázó pillanat, úgy ráng a láng, hogy minden késő álom fölfakad. Ki gyúrta ezt az arcot ily keményre? A földre gyúrta, nem a tünde égre. Komor •* szobor, visszaüt teremtő istenére. A te arcod ez, vagy valaki másé? Az életé még, vagy az elmúlásé? Kemény remény, s nem a vágyé, de a búcsúzásé. Szabó Ottó rajza
