Vasárnapi Új Szó, 1989. január-június (22. évfolyam, 1-26. szám)
1989-05-05 / 18. szám
VSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS*'SSSSSSSSSSSSSSS///SSSSS/S//S/SSSSS/SS//SS///SS///S/S/S/SSS/SSSSSSSS/SS/ A külföldi, aki Moszkvába látogat, s beszéli az orosz nyelvet, semmiképp sem unatkozhat Minden este kerekasztal-beszélgetések, viták százait rendezik itt A Lomonoszov Egyetemen én is részt vettem Vladimír lljics Tyetyusev professzor előadásán. És nem sajnáltam. Rendkívül érdekes volt már maga a téma is: a gazdaság fejlődése lenini és sztálini modelljének az összehasonlítása. De még érdekesebb volt a - túlzás nélkül - drámai vita, amely az előadást követte. A társaság még négy óra múltán is csak nehezen széledt szétA professzort körülvevő csoportnál én is megálltam, s hallhattam, hogy újabb és újabb kérdéseket szegeznek neki. Végül sikerült a közelébe jutnom, s megkérdeztem tőle, miért említette többször is Csehszlovákiát. vssss/sssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssss/sss.- Csehszlovákiát? Tudja, ismerem az önök gazdasági törekvéseit, és személyesen is jártam önöknél. Igaz, ez nagyon rég volt, de még ma is magam előtt látom Prágát... egyszóval felejthetetlen emlékeim vannak. Kétkedőén nézek rá, hiszen ez a fiatalos külsejű, középkorú férfi aligha járhatott nálunk 44-45 évvel ezelőtt. Megbeszéltük, hogy találkozunk... IRÁNY PRAGA Most itt ülök a lakásán, a kényelmes karosszékben, feketekávét iszunk, s máris kapcsolom be a magnót. Arcáról nyilván sosem tűnik el a mosoly, szemében huncutság játszadozik minden egyes kérdésem után.- Egy epizódra különösen élénken emlékszem, gyakran forgatom le a fejemben, mintha a moziban ülnék. Ezt a képsort talán a bájos szóval jellemezhetném a legjobban. Az én képzeletbeli filmem valahol Berlinben, a Brandenburgi kapunál kezdődik. 1945. május 2-án, az esti órákban. Bizonyára tudja, hogy azon a napon terjedt el a hír, hogy a berlini helyőrség kapitulált. A hosszú harcok után végre nyugodtan kialhattuk magunkat. így érkezett el a reggel, azt gondoltuk, végre lemoshatjuk kezünkről a háborús szörnyűségek piszkát. A háború számunkra véget ért. De ekkor jött a parancs: irány Prága! A csehszlovák főváros felé haladva kisebb összecsapásokba keveredtünk, de ezek miatt nem nagyon izgattuk fel magunkat. A helyzet akkor vált nehézzé, amikor a Szudétákon kellett áthaladnunk. Szűk hegyi utak, éles kanyarok, gyenge hidak. Emlékszem, az Érchegységben eljutottunk egy ilyen hídhoz. A kis folyó csaknem 25 méter mélyben folyt alatta. A hid előtt egy tábla: teherbírása 18 tonna. És a mi harckocsink 45 tonnás volt. Az oszlop elején haladt egy T-34-es tank, s utána a mi gépjárműveink. Rámnéz, s arról kíván meggyőződni, vajon nem unalmas-e, amit mond, s amikor látja, hogy figyelmesen hallgatom, tovább folytatja az elbeszélést.- Gondolja csak meg, 45 tonna 18-cal szemben. A parancsnok végül utasítást adott: a masinában csak egy ember marad, a többiek gyalog mennek át a hídon. De mi másképp döntöttünk. Mindnyájan együtt akartunk maradni. Idegeink a pattanásig feszültek, amikor a hatalmas kolosszus las- san-lassacskán, centiméterenként haladt át a hídon. Átjutottunk. A másik oldalon megizzadva szálltunk ki, s néztük, mi lesz a következő harckocsival. Mikor a hid közepére jutott, a vasszerkezeti recsegett-ropogott, de nem történt semmi. Az egész oszlop sértetlenül átjutott a hídon. Rövid szünetet tart, tekintete elkomo- rodik.-Tudja, mit nem felejtek el soha az életben? Terezint, a „konclágert", amelyet a közvetlenül előttünk haladó egységek szabadítottak fel. Ma is látom magam előtt a lerongyolódott, kiéhezett, elgyötört, félholt foglyokat. Az utcákon csak csontok jártak. Kevés volt az orvos, s a foglyok közül sokan az élelmiszerekre vetették magukat, a szemünk láttára szörnyű gyomorgörcsöktól haldokoltak.- De visszatérve ahhoz, amit el akartam mesélni: teljes gyorsasággal ereszkedtünk le a hegyekből Prága felé. Harckocsijaink és önjáró lövegeink azonban már rég rászolgáltak volna a „nyugdíjra", a lánctalpak gyakran elszakadtak, sokszor kellett a motort javítgatnunk. 1945. május 9-én, úgy dél körül mégis Prágába értünk. Még a harcokba is beavatkoztunk. A fegyverek zaja fokozatosan elcsitult, s az utcákon prágaiak kisebb csoportjai jelentek meg, megkezdték a barikádok szétszedését. És most jön annak a képsornak a fináléja, amelyet bájosnak neveztem. Nyilván el tudja képzelni, hogyan nézhettünk ki. Arcunk csupa por, egyenruhánkat az úton többször áztatta el a tavaszi eső, a gépek javítása közben összekoszolódtunk, kezünk piszkos az olajtól és a vazelintól. És ha a tankból lőnek, belül mindenütt puskapor szállingózik. Egyszóval, nem volt más kívánságunk, csak az, hogy megmosakodjunk, rendbe tegyük magunkat. Megálltunk az egyik háznál, s néhány perc múlva már nagy edényekben melegedett a víz. összesereglettek a szomszédok, frissítőt hoztak, virágokat, s hálás szavaiknak se vége, se hossza nem volt. A szomszédból jött lányok körülállták bennünket, s akár a méhecskék, olyan szorgal- massan forgolódtak. Amikor mosakodni Vlagyimir lljics Tyetyusev parancsnoka lett. Akkor 1944 augusztusát írták. A nappali, ahol beszélgetünk, egyben dolgozószoba is. Az egyik falon egészen a mennyezetig hatalmas könyvespolc, tele történelmi szakkönyvekkel. Áz íróasztalon jegyzetek, kinyitott könyvek sokasága. Vendéglátóm figyelmeztet, ne csodálkozzak, mert a lakásban három történész él és dolgozik. Látva meglepetésemet, megmagyarázza a dolgot.- Csak 1950-ben szereltem le, s visszatértem Cseljabinszkba. Egy évet dolgoztam a Komszomol apparátusában, de rájöttem, hogy tanulnom kell. A moszkvai egyetemen történelem szakra iratkoztam be, aztán jött az aspirantúra, majd a házasság egy ugyancsak történelemszakos diáklánnyal, aki most szintén tanít. Ráadásul a lányom is történész, úgyhogy el tudja képzelni! Amikor nevetek, a bizonyára rá jellemző öniróniával folytatja.- Néha szomorú vagyok emiatt. Ugyanis ha este végre mindnyájan együtt vagyunk, mindig ugyanazokat a kérdéseket hallom, amelyekre az egyetemen is válaszolnom kell. Nem azzal fogadnak, hogy mit kívánok vacsorára, hanem azzal, hogy mi, mikor, hol és hogyan történt. Az örök konzultáns szerepét játszom. Úgyhogy a fiataloknak nem ajánlom, hogy azonos szakmájú házastársat keressenek maguknak... Az ablakkal szemben, a nappali sarkában egy kényelmes fotel áll, mellette a polcon a legújabb típusú lemezjátszó és egy hasonló sztereo magnetofon. Nézem a több száz lemezt. arra is ráébred, apróságokon nem szabadna bosszankodnia. A zene megtanított engem arra, hogy felismerjem az értékeket. Hosszú percekig hallgatjuk a-muzsikát, s amikor vendéglátóm kikapcsolja a magnetofont, a moszkvaiak legidőszerűbb témájáról kezdünk beszélgetni: a peresztrojkáról.-A demokratizálás és az átalakítás további menetét illetően derűlátó vagyok. Minden tőlem telhetőt megteszek ennek az irányvonalnak a támogatásáért. Főleg azon a területen, ahol otthon érzem magam. Sok előadást tartok az egyetemen, de másutt is. Az embereket érdekli a történelem. Harcolni kell azokkal szemben, akik ellenségei a reformnak. Nálunk az egyetemen is. Például a „gyárosok" ellen, akik 1965-ben félrevezették a pártszerveket, amikor gyártani kezdték a „szakdolgozatokat" arról, hogy a szocialista gazdaság áruellenes... LYUK A PÁNCÉLON Még sokáig a témánál maradunk, de végül visszakanyarodunk a Csehszlovákia felszabadításával kapcsolatos eseményekhez.-Tudja, miért egyeztem bele a beszélgetésbe? Nem akarok fontosnak látszani, de tényleg kevés az időm. Tehát először is azért, meri Csehszlovákiából jött, másodszor azért, mert szeretném megkérni valamire. Bizonyára furcsán nézhettem rá, ezért magyarázza, ha megjelenne ebből valami, szeretné a kedves olvasókat megkérni...- Kérésem indoklásakor vissza kell ménE6YIIERÍNY KERES... kezdtem, az egyik samponnal mosta a fejemet, a másik a hátamat súrolta. Ne felejtse el, akkor 18 éves voltam... AZ ÖRÖK KONZULTÁNS Egész idő alatt nem hagyott nyugodni a kérdés: hiszen vendéglátóm nagyon fiatal lehetett, amikor megkezdődött a nagy honvédő háború. Igen, csak 14 éves volt. Amikor a kilencedik osztályba járt, naponta kereste fel a katonai parancsnokságot, hogy vigyék el a frontra. Hiszen mindez Cseljabinszkban történt, ahol szinte a szeme láttára gyártották a harckocsikat, s készítették fel a páncélosokat a harcra. Amikor erről beszélünk, megint az a pajkos mosoly jelenik meg az arcán, s nem kevés öngúnnyal jegyzi meg, talán azért vitték el 17 évesen is a frontra, hogy megszabaduljanak tőle. Egy harckocsizó iskolai ezredhez került. Itt egy hatalmas önjáró löveg- Nagyon szeretem a muzsikát, főleg a klasszikus zenét. Már diákkorom óta rendszeresen járok hangversenyre. Sajnos, ezen a téren is van mit helyrehozni nálunk. Emlékszem, annak idején mint diákok olcsóbban jutottunk koncertjegyekhez. Ma nincs ilyen kedvezmény. Kevés a zeneiskola. Önöktől vehetnénk példát Vagy tudja, hány szimfonikus zenekar van az Egyesült Államokban? Ott a zenekultúra igen magas színvonalú. Igaz, az összes létező szélsőség is megjelenik. És mi épp a legvul- gárisabb rockot vettük át tőlük. Feláll, egy kazettát helyez a magnetofonba A nappalit elárasztja Smetana szimfonikus költeménye, a Hazám, s mi különleges hangulatba kerülünk.- így szoktam lazítani. Ha néhány napig nincs rá módom, hogy fülhallgatóval a fejemen ebbe a karosszékbe üljek, nem érzem jól magam. Zenehallgatás közben az ember Harckocsi Prága utcáin, 1945 májusában nem a Berlin körüli súlyos harcokig. Itt a fasiszta egységek erős harckocsi-elhárító állásokat építettek ki. A védelmi vonal mögötti erdőben voltak a Wehrmacht vezérkarának vasbeton erődítményei. Még ma is magam előtt látom azokat a sötétzöldre festett építményeket. Előttünk itt T-34-ese- ink indítottak támadást, de sorra kilőtték őket. Ekkor a hadsereg tüzérségének parancsnoka személyesen jött el megnézni, milyen a helyzet. Az a döntés született, hogy a mi önjáró lövegeinket küldik támadásba egyenesen az erődítmény ellen. Nekünk csak három masinánk maradt, s elsőként épp azt választották ki, amelynek legénységéhez én is tartoztam. Hogy tudja, a legénység a parancsnokból, a szerelőből, egy ágyúparancsnokból és két lövedéktöl- töből állt. Vlagyimir lljics Tyetyusev a könyvespolchoz lép, s elővesz egy képeskönyvet, egy nehéz harckocsit mutat, és magyarázza, hogy a gép elején a páncél vastagsága 200 miliméter.-Az volt a feladatunk, hogy az úton haladjunk előre, mellettünk és mögöttünk pedig géppisztollyal felfegyverzet katonák szaladtak. A nyíláson keresztül jól láttam négy korábban megsemmisített harckocsinkat. Mindegyik lángba borult és itt, az út fölött megláttam egy német harckocsi csövét és a torony sziluettjét. Mintegy 200-250 méterre tőlünk egy Tigris volt beásva. És tüzet nyitott. A másodperc töredéke sem telt el, s a mi harci járművünk találatot kapott. A lövedék áttépte a 200 milliméteres páncélt, kétökölnyi lyukat fúrt rajta. A fejem melTett csapódott be az önjáró löveg hátsó részébe. Máig sem tudom elképzelni, hogyan maradhattam életben. A parancsnokunk megsebesült, én teljesen elkábultam. Egy pillanatra mindnyájan elájulhattunk. Amikor magamhoz tértem, éreztem, hogy orromból és füleimből ömlik a vér. Kiabáltam, hogy mindenki másszon ki. A mi harckocsinkon hátul van a kijárat. Attól tartottam, hogy a lövedékek felrobbannak. Meg kell menekülni! Az ellenséges harckocsi ismét tüzet nyitott, de most nem talált. A mi ágyúnk töltve volt. Céloztam és lőttem. A mi 122 milliméteres lövedékünk átvágta a Tigris páncélját. A német parancsnok kiugrott az égő gépből; a többiek bennéghettek. Közben a mi géppisztolyosaink egyre előrébb jutottak. Nézem a szovjet páncélosokról Prága utcáin készült felvételeket. Vendéglátóm csendben hozzáfűzi:- Egy ilyen lyukkal a harckocsinkon jutottunk el egészen Prágába. És most következne a tulajdonképpeni kérésem. Nagyon sajnálom, de nincs fényképfelvételem arról a harckocsiról. Pedig valóban egyedülálló lehetett, hiszen a hosszú harcok után úgy nézett ki, mintha egy hegesztővel „dolgozták" volna meg. Tehát, ha valamelyik lapban önöknél megjelenik ez a beszélgetés, talán akad valaki, akinek birtokában van egy ityen fénykép. Tudja, Csehszlovákiában sokan fényképeztek bennünket... A kérésnek ez úton örömmel teszünk eleget. LADISLAV TAKÁÓ
