Vasárnapi Új Szó, 1989. január-június (22. évfolyam, 1-26. szám)
1989-05-05 / 18. szám
VILÁG PROLETÁRJAI, EGYESÜLJETEK! ■» S ietett az idén a tavasz. Talán nem is vettük észre, mikor lett az alig télből igazi kikelet. Pedig már itt illatozik a gyöngyvirág az asztalomon. A naptár még áprilist mutat, de ettől a néhány szál virágtól már májusillata van a szobának. Én meg azt terveztem, hogy az idén majd megint úgy lesz, mint gyerekkoromban szokott lenni: május elsején délelőtt felvonulás, délután pedig - irány az erdő. Volt úgy, hogy késett a jó idő, olyankor a gyöngyvirágszedést május kilencedikére halasztottuk. Mindig ez volt az első igazi tavaszi kirándulás... Valahogy úgy van ezzel az ember, hogy ha nagyon akarná, se tudna megszabadulni bizonyos érzésektől, szokásoktól, melyek az évek múltával egyenesen szimbólummá váltak. Pedig, ha jól meggondolom, nem is egy éven hagytam ki a gyöngyvirágszedést. S mégis, számomra elválaszthatatlanul hozzátartozik a májushoz. Nekem a májusi ünnepek csak Így voltak „igaziak". ... Kicsike az az erdő, inkább csak egy liget, félúton a két apró falu között, melyek szélső házai rálátnak egymásra. Ha jól tudom, a főútról az erdőhöz vezető gyalogút volt egykor a határ a két falu földjei között. Ma már nincs ennek jelentősége, innen a negyedik falu határa is ugyanazé a szövetkezeté. Szántáskor-vetéskor nem gond kikerülni ezt a facsoportot, egyszer mégis felszántották a gyalogutat. Az aranyat érő eső után úgy kellett átcaplatni a sáros szántóföldön. Mire kitelt a gyöngyvirágok ideje, újra ott volt a gyalogút. Ugyanott, mint emberemlékezet óta. Nincs ezen mit csodálkozni. A Mátyusföldnek ezen a részén, a Csallóköz tőszomszédságában nincs annyi erdő, hogy az embereknek ne hiányozna az a tenyérnyi is. Meg a gyöngyvirág. Pedig a májust inkább az orgonavirágzás idejeként tartjuk számon. S nemcsak a lila orgonákat megéneklő számtalan édes-bús vagy éppen giccses dal miatt. Negyvennégy éve már, hogy Prága utcáin begördültek a szabadságot hozó szovjet tankok. Véget ért a háború ebben a sokat szenvedett városban, országban, véget ért egész Európában. A Volgától jöttek a katonák Berlinig, majd vissza Prágába. S a golyózáporok után virágot szórtak rájuk. Valamennyien számtalanszor láttuk már ezeket a filmkockákat, ezeket a régi képeket. Mintha Prága minden orgonáját letépték volna, hogy jusson minden katonának, borítson be minden harckocsit... Majd négy és fél évtized telt el azóta, s mégsem tudjuk megindultság nélkül nézni ezeket a képeket. Mert ha örömet sugároznak is, árnyékot vet rájuk a fájdalom: millióknak már csak a sírjára kerül virág. Nagyszülők már azok a gyerekek, akiket akkor a katonák a karjukra vettek. Talán a sajátjuk helyett... De ezer meg ezer gyereknek nem jött vissza az apja. Ezer meg ezer apa hiába kereste gyermekét. S nincs az a töméntelen virág, ami enyhíteni tudná a gyászoló anyák fájdalmát. Negyvennégy év. Lehet, elég ahhoz, hogy behegedjenek a sebek. De kevés feledni. Feledni nemcsak nem lehet - nem is szabad! Negyvennégy éve kincset kaptunk, amit óvni, félteni kell.- Neked hoztam. Én szedtem - nyomta kezembe a lányom nagy büszkén a gyöngyvirágcsokrot. - Ugye, jövőre te is eljössz szedni?- Hát persze - mondtam határozottan. Hiszen én már az idén is akartam, csak éppen sietett a tavasz, én meg késésben voltam a munkámmal. De jövőre elmegyek. Jövőre is lesz május meg gyöngyvirág. De meglesznek-e még a borsai erdő öreg fái? Biztosan betegek voltak, azért kellett belőlük jó néhányat véglegesen ,,kigyógyítani Talán az Erecs kiszáradt medrében nő még azért gyöngyvirág. Vagy húsz- huszonöt éve még víz folyt itt, aztán ,,elszabályoztákAggaszt ez a dolog. Hát milyenek lesznek a májusi ünnepek májusillat nélkül? Sok van, mit félteni kell. Füt, fát, virágot. Embert, életet, emberéletet. Emberi életet. qöRFÖL ZSUZSA (ŐTK-felvétel)
