Vasárnapi Új Szó, 1989. január-június (22. évfolyam, 1-26. szám)
1989-04-28 / 17. szám
I destova húsz éve ismerjük a „videó" szót, de ha halljuk, még ma sem biztos, hogy ugyanarra gondolunk, mint az, aki kimondta - sőt nálunk még a helyesírása sem vált egyértelművé mind a mai napig. Jelentheti ez a szó a képrögzítés és -lejátszás egyfajta technikáját, magát az elektronikus képet, de lassanként kiterjed mindama „új képre", melynek csak egyik Összetevője maga a videó. De ugyanezzel a szóval illethetünk bizonyos végtermékeket is: „egy videó", mondjuk, mintha csak „egy filmről" beszélnénk, és lám, maga a film is átváltozhat az idők során „videóvá". MindGyakorlátilag, történelmileg nehéz megtalálni a videoművé- szet helyét; abban a pillanatban fejlődött ki (nem véletlenül), amikor a modern kor nagy értelmezőrendszerei (lásd: pszichoanalízis, szemiológia, szemiotika) külön-külön és együtt beléptek a hanyatlás és a lassú kimúlás korszakába. A mai - amazokat többé-kevósbé pótolni igyekvő - gondolatok még értékelés-, értelmezés- és alkalmazásbeli bátortalanságokkal küszködnek, tele vannak tétovasággal, esetlegességekkel, olykor elmosódottabbak, de mindenképpen gyökértelenebbek. Ha a „poszt- modernizmus“-sal olyan hatásokat nevezünk meg, melyeket holmi átváltozások, keveredések, eltűnések és felbomlások váltanak ki, nos, akkor a video- müvészet, a videó határozottan posztmodern. De egyetlen szóval sohasem lehet megvilágítani mindazt, ami egy másik szóban benne rejlik. A „videomiliőben" van egyfajta elméleti bizonytalanság, kielégítetlenség, amit nem kell sajnálni, de örvendezni sincs rajta miért. Tudomásul kell venni, s az űrt be kell tölteni: ezt amellett ezen szó hallatán gondolhatunk ezt a bizonyos végterméket megjelenítő berendezésre is. És jelenthet a szó egy merőben új művészi formát is, a videóművészetet, aminek egy teljes számot szentelt a francia Communications folyóirat. De még a videomúvészettel is zavarban vagyunk: vajon múzeumi tárgyra, kiállítások kellékeire gondoljunk-e, vagy holmi szalagokra, melyek sorsát meghatározni látszik az, amit a televízió természetének ismerünk. Mert a videomúvészet valóban véget nem érő és elemi harcot vív a televízióval, hiszen egyforma képet adnak, és ugyanabból a dobozból bújnak elő. így lesz a videó a televízió visszhangkamrája s egyben megkérdőjelezése: éppen mert a televízióból született, van minden más művészethez képest a fellendülés, az átalakulás, az elterjedés állapotában. Ó az átmenet művészete, amely minden más művészeti ágnak ad valamit magából - ettől olyan ismerős a fölismer- hetetlen -, s úgy veszi górcső alá a művészeteket és magát „a" művészetet, hogy ebben nem találja meg semmiféle identitás bizonyosságát. Ettől olyan érdekes, olyan gazdag, olyan jellemző korunkra, s ezért sarkall bennünket sok-sok töprengésre. a célt szolgálja a Raymond Bel- iour és Anne-Marie Duguet nevével fémjelzett, nemrégiben megjelent francia gyűjteményes kötet. . A könyv úgy született meg, hogy a legkülönbözőbb származású művészeket - a kérdéskör legérintettebbjeit - felkérték egy- egy tanulmány megírására. Az első rész leginkább a kultúra és a különböző technikák történetéből gyújt össze innen-onnan hatásokat, különösen olyanokat, amelyek a szintéziskép által nyitott perspektívákból adódnak. A második rész behatóan foglalkozik a videó sajátos jellegének, történetének és (esztétikai, társadalmi, politikai) meghatározásának kérdéseivel, ilyenformán érinti a televízióval való kapcsolatát is. A harmadik rész magukat a műveket veszi közölebbről szemügyre. A könyvben huszonhat művész szövegtöredékei (vallomásai, felszólalásai, megjelent és még meg nem jelent beszélgetései, szalagszövegei) szerepelnek, amiből egy roppant színes hangskála rajzolódik ki. Mert lehet, hogy a videoművé- szet még nagyon fiatal, bizonytalan, elmosódó körvonalú művészeti ág, de már neki is van története, vannak irányai, nemzeti törekvései és „nagy" művei. F. Nagy Piroska „Ha vesztek, akkor nyerek is“ Találkozás Yvetta Kornovával Volt már néhány pokoli napja. Otthon azért, mert ,,ném adott magára". Bő ingekben, elnyűtt pulóverekben, fakó nadrágokban járt mindig, mert a „rendes" ruháiban sosem érezte jól magát. Ahány hét, annyi patália. A konzervatóriumban ő volt az osztály szócsöve. A lázadó. A betörhetet- len. Napirendi pont a szülői értekezleten. Az előmenetelével példát mutatott, a magatartása miatt elmarasztalták. Akkor is érvelt, amikor hallgatnia kellett volna. Ez volt a legnagyobb hibája. Evekkel ezelőtt egy rendezőjének okozott álmatlan éjszakát. Már félig készen volt a film, amikor ki akart lépni belőle. Úgy érezte: olyan helyzetbe kényszerítik, amibe nem mehet bele. Nem is ment. Szólt, hogy vége,_ befejezte. Másnap minden tisztázódott és játszott tovább. Tízéves volt, amikor először állt a kamera előtt. Ma huszonhét, és olyan remek alkotások kötődnek a nevéhez, mint a Libuskák, a Végkimerülésig, A humorárus, a Pókháló, a Tájkép bútorokkal. Két film között, hogy ne üljön otthon tétlenül, és hogy élményeket gyűjtsön, a legváltozatosabb munkákba kóstolt bele. Volt kellékes, színpadi technikus, zenekarkísérő, újságkihordó - ő, Jirí Kom húga, a színésznő. Kérdezték is tőle gyakran? „Mi ütött beléd? Elment az eszed?" Ma már ezen is csak mosolyogni tud.- Annyira, de annyira távolinak tűnik mindez... Pedig amióta anya vagyok, megintcsak nem értenek az emberek. Kétéves a kisebbik lányom, a nagyobbik három és fél - nincs bölcsőde, nincs óvoda, nem foglalkoztatom a nagymamát sem; ha forgatni visznek, jönnek ők is velem. A szinkron- stúdióban is ott vannak mellettem; szó nélkül ülnek a sötétben. Én nem tudom és nem is akarom másra bízni őket. Beadni valahova, mint csomagot a megőrzőbe.- Az elesett, sajnálnivaló, hátrányos helyzetű lányok után, mostanában mintha csak titkárnőként látnám a tévéfilmekben. Bár legutóbb, a Tomás és Markétában egy tragikus sorsú szerkesztőt játszott.- Irgalmatlan sokat kínlódtam ezzel a Markétával. Amíg a csalódását, a kiábrándultságát, a boldogtalanságát kellett érzékeltetnem, addig nem, de a halála... az nem úgy sikerült, ahogy elképzeltem. Azóta sem jöttem rá, hogy hol, mivel rontottam el. Arra emlékszem csak, hogy volt egy pillanat, amikor ott legbelül kikapcsolt valami. Egyszerűen képtelen voltam „helyzetben" maradni. Féléves szünet után álltam a felvevőgép előtt - biztosan ez volt a baj. Titkárnőket az Ügyvédekben és az Elveszett szépségekben játszottam. Korábban soha, egyetlen egyszer sem, csak most. Ki nem állhatom a titkárnőket! Bárhova megyek is, tőlük szenvedek a legjobban. Kiöltözött, felcicomázott, kifestett- „mindenhatók". - azt mondtam, nincs az a pénz, amiért elvállalnék egy ilyen szerepet. Ment is ez addig, amíg nem kezdtek el könyörögni: gyere, ezt csak te játszhatod el, ez egy rendes, becsületes titkárnő, aki nem tud szemet hunyni az ügyvédek bűnei felett. Tényleg az volt. Egyszerű és tisztességes. De feszes szoknyában és magassarkú cipőben kellett billegnem. Na, ez a halálom! Ki is ficamodott a bokám rögtön az első forgatási napon. A másik rendezőnek azt mondtam, csak akkor fogadom el a szerepet, ha nem szól bele senki, hogy mit vegyek magamra, össze is állítottam gyorsan a szerelésemet. Ing, nadrág, tornacipő. Es abban is voltam. Egy magabiztos, illemre, bevett szokásokra fittyet hányó, rafinált kis titkárnő. Életemben először - és utoljára.- Ezt még nem tudhatja...- Hogyhogy? Elvégre csak rajtam múlik, nem? Különben is, én egy makacs, kemény ember vagyok, akit nem lehet eltéríteni az útjáról. És nemcsak a gondolataimat, a környezetemet is szeretem rendben tartani. Az utóbbit néha el is túlozzuk, mert a férjem is olyán, mint én. Kétnaponta ablakot mos, csapokat fényesít, délutánonként pedig szőnyeget tisztít. Nálunk a porszívó legfeljebb egy évig működik, aztán lerobban és vihetjük a javítóba.- Színházról, a két gyerek mellett, gondolom, nem is álmodik mostanában.- Majd ha nagyobbak lesznek, akkor szívesen megyek, de most... ez szóba sem jöhet. Pedig hívtak, nem is olyan rég, a Cinoherní klubba. Be kellett volna ugranom egy tragikomédiába. De egy próbára mégsem állíthatok be két gyerekkel... Őrült nagy lehetőséget szalasztottam el, tudom, de a lelkem mélyén hiszem, hogy ehelyett is kapok majd egy másikat. Mert erről szól az életem: ha vesztek, akkor nyerek is. SZABÓ G. LÁSZLÓ elmúlt két-három év alatt szemmel láthatóan megváltozott a szovjet televízió műsorszerkezete és egész arculata. A Szovjetszkaja Kultúra szerkesztői ismert szovjet közéleti személyiségeknek tették fel a kérdést: Mely jelenségeket vélik a legfontosabbaknak a Központi Televízió fejlődése szempontjából, és melyek azok a műsorok, amelyeket a legszívesebben néznek? Mark Zaharov, a Moszkvai Komszomol Színház főrendezője:- Egy magánbeszélgetés alkalmával megkérdeztem a Nézőpont (Vzglad) című műsor egyik szerkesztőjétől: „Ki találta ezt ki?" így válaszolt: „Az SZKP Központi Bizottsága. A műsor eredeti célja: ellensúlyozni a külföldi rádióállomások adásait, hogy az éjjelezök hazai forrásból kapjanak érdekfeszítö információkat és jó könnyűzenét." Nagy örömmel tölt el, hogy a központi bizottság elképzelését ilyen ügyesen sikerült megvalósítani. Kedvenc rendezői hobbim: a sorok között olvasni, kitalálni, felismeri az irányítás céljait. Ezért maradt meg bennem egyszer: a Nézőpont olykor akifulladtsportolóraemlé- keztet. A visszaesés elkerülhetetlen az alkotás folyamatában, de itt egy-egy esetben ösztönösen ráéreztem az erőteljes, felülről jött nyomásra. Semmi kifogásom az eredeti, elegáns videoklipek ellen, de .amikor csak a basszusgitáros vonaglik a képernyőn - inkább kimegyek a konyhába mosogatni... Érdekes, egész rendezői pályafutásom alatt harcoltam a rockegyüttesekért, védelmeztem őket, azon voltam, hogy rángatózhassanak, ahogy csak akarnak, most meg, amikor ezt engedélyezik, nem bírom sokáig nézni. Javaslatom a következő lenne: szüntessék meg egyes műsorok fölött a központi felügyeletet a televízióban. Kitartok azon véleményem mellett, hogy a műsorok minden ízlésbeli és információs részrehajlását rá kell hagyni a tévéadás készítőire. Ezzel csak gazdagabbak leszünk. A valódi demokrácia feltételei között persze bizonyos ostobaságokra is számítani kell. Túl fogjuk élni. Iván Laptyev, az Izvesztyija főszerkesztője:-Azok a műsorok a legérdekesebbek számomra, amelyek a legigazabb módon vetítik át az életet a képernyőre. Ilyenek a Jó estét, Moszkva!, a leningrádi tévé műsora, a 600 másodperc, a Nézőpont, a közgazdasági vitaműsorok, az Egy óra falun. Sokat javult szerintem a zenei műsorok színvonala. Az zavar csupán, hogy mindenki a maga véleményét szeretné általános véleménynek tudni. A sokéves „egy kalap alá vétel", „az egyhangúlag" elfogadott dolgok, „az egységes megítélés" ma abban nyilvánul meg, hogy egyik-másik polgártársunk saját véleményét kollektív véleményként könyveli el. Szerintem a televízió több figyelmet szentelhetne a vezetők bemutatásának, hiszen az ismert személyiség mindig nagy érdeklődésre tarthat számot. Mihail Tarivergyijev, zeneszerző:- Van egy jelenség, amely felettébb nyugtalanít engem. Az egyik sztereotípia egyszerűen felváltotta a másikat. A fő a „bókolás". Eddig a tévé arról igyekezett meggyőzni bennünket, hogy nálunk minden csodálatos, mindenben egyedülállók vagyunk a földkerekségen. Mára ezt új, merőben ellentétes szemlélet váltotta fel: a nyers támadások módszere, annak konstatálása, hogy körülöttünk minden rossz, de holnap minden sokkal jobb lesz. Őszintén szólva, ez is elfásítja az embert. Az utóbbi időben sohasem szalasztóm el a Nézőpont adásait. Bár zenei téren ez is gyakran csalódást okoz számomra. A műsor csak a popzenében gondolkodik. Pedig az országban, s persze külföldön is vannak jelentős komoly zenei események. Mondhatnánk erre: a Nézőpont ifjúsági műsor. Csakhogy, szerintem már rég kinőtt a „csak fiataloknak" keretei közül, másrészt pedig, ki állíthatja, hogy a fiatal nemzedék körében nem akad senki, aki őszintén szereti Csajkovszkij, Muszorgszkij, Bach vagy Mozart muzsikáját. Andrej Dementyjev költő, a Junoszty című folyóirat főszerkesztője:- Jónak tartom a vitaműsorokat, a tévé- hidakat, a leningrádi televízió műsorait, az Éjfél előtt és után-t, a Nézőpontot, örülök, hogy a televízió teret ad a fiatalok véleményének, a „retrospektív" történelemszemléletnek, hiszen az ifjúságnak mindenképpen meg kell tudnia: a legzavarosabb időkben is voltak emberek, akik becsületesek, tiszták tudtak maradni.-harasztiVélemények a Nézőpontról K i í ÚJ SZÚ 14 1989. IV. 28. tí Pavel Vesely felvétele
