Vasárnapi Új Szó, 1989. január-június (22. évfolyam, 1-26. szám)
1989-04-28 / 17. szám
A Bácsi Helyi Nemzeti Bizottság épülete Lukács Béla (balról) és Dosztál Béla: „Rajtunk nem múlik" (Lórincz János és archívumi felvételek) Csicsó József és Papp Árpád, a csoport új tagjai Ahol az igazgató dicsér Miért jobbak? A húsüzem épülete a város peremén készül. Miután odaérünk, a húsfeldolgozó-csarnok felé vesszük az irányt. Velünk tart a jnb építésügyi hivatalának vezetője, az igazgató és helyettese is. Cipőnk jókorát cuppan a sárban, s közben a kellemetlenül hideg szél miatt jobban összehúzzuk kabátunk gallérját. A jórészt nyitott épületet - ahol Dosztál Ferenc éppen hevesen magyaráz valamit a többieknek - erős huzat járja át, de a munka zavartalanul folyik, készülnek a közfalak. Kísérőink, a vezetők szokásától eltérően, nem akarják mindenáron hallani, miképpen nyilatkoznak beosztottjaik. Elköszönnek és magunkra hagynak bennünket. A pillanatnyi csöndet Dosztál Ferenc a mester töri meg, és bemutatja munkatársait: Lukács Bélát, a csoport vezetőjét, Dosztál Bélát, az öccsét, Székely Árpádot, Kara Mihályt, Papp Árpádot és Csicsó Józsefet. Mint mondja, az első három ember, a hiányzó Tarics János és jómaga valamennyien bátorkesziek (Vojnice), már 1974 óta dolgoznak együtt. A csoportvezetővel és öccsével együtt az öltözők melletti tanácsterembe invitál, mondván, ott nincs hideg, s ha asztalnál jegyzetelek, hamarabb befejezzük a beszélgetést. Kérdően néznek rám mindhárman, ugyan mit szeretnék tőlük megtudni? Ám amint arra célzok, hogy jól dolgoznak, mosolyogva utasítanak el.- Hát nem így van rendjén?- Tudja, mi még a régebbi kómúvesgenerációhoz tartozunk - figyelmeztet Dosztál Ferenc -, azok közé, akik fiatal koruk óta magukra voltak utalva. Minket nem támogattak, nem támogathattak szüléink, mint a mai fiatalokat. Jártuk az országot „csavarogtunk" hosszú éveken, évtizedeken át, hogy munkát találjunk, megélhetést biztosítsunk a családnak. Kemény iskola volt, csak az érvényesült, aki jól dolgozott, de most mindennek hasznát vesszük. Szerintem ennyi az egész...- Egyszerűen úgy dolgozunk, ahogy kell. Nincs ennek különösebb titka. Talán csak annyi, hogy a hosszú évek alatt szert tettünk bizonyos szaktudásra, van egy kis adottságunk, mert a kőmüvesszakmához erő és ügyesség is kell, és mindannyian úgy véljük, hogy csak a jól végzett munka szerezhet örömet az embernek. Ehhez tartjuk magunkat - egészíti ki főnöke véleményét Lukács Béla.- Meg az is fontos - teszi hozzá Dosztál Béla -, hogy a munkatársak jól megértsék egymást. Nekünk ez mostanáig sikerült. Ha kell, segítjük egymást, de nemcsak a munkahelyen. Munkaidő után, hétvégeken, otthon is. Jobban megy a munka, ha barátság köti össze az embereket. Lehet jobban is T egnap délután nyarat idéző napsütés ragyogta be a Duna mentét. Este már süvített a hideg szél, éjszaka meg zuhogott az eső. Ez ám az áprilisi időjárás! Most, kora reggel - amikor Bratislavából, a sajtóközpont hatalmas épülete elől gépkocsinkkal a Csallóközbe indulunk - úgy tűnik, kiderül az ég. Ennek fotóskollégám örvend leginkább. Igaz, nem sokáig, hiszen alig tudjuk magunk mögött a fővárost, váratlanul újra megered az eső. Kedvetlenül rójuk tovább a kilométereket, de a szélvédőn vidáman billeg a két ablaktörlő. Akad munkájuk bőven. Tűző napsütésben, csípős szélben, porban és sárban dolgoznak az építők is - villan át az agyamon -, no de ilyen esőben?! Márpedig mi azért igyekszünk Komáromba (Komárno), hogy néhány kőművessel megismerkedjünk, lássuk, hogyan dolgoznak. Állítólag nem úgy, mint a legtöbb. Azt hallottuk róluk, ők csakis jó minőségű munkát végeznek.- Szeretnék egy ilyen kőművescsoportot látni! - jegyzi meg bizonyára most jó néhány olvasó. Mi sem vagyunk kevésbé kíváncsiak. Amikorra Jókai és Lehár városába, vagy ha úgy tetszik, a hazai hajógyártás fellegvárába érkezünk, eláll az eső. Először Oravecz Tibor mérnöknél, a járási nemzeti bizot- tág építésügyi és területrendezési osztályának vezetőjénél érdeklődünk, hol találjuk a jó hírű kollektívát - mivelhogy ő ajánlotta figyelmünkbe. . - A Dosztál Ferenc mester vezette kómúvescsoport valóban a Komáromi Járási Építőipari Vállalat legjobbjainak egyike. Ez idő tájt Hetényben (Chotín) építenek egy vendéglátóipari létesítményt, de jelenleg itt dolgoznak a városban, kisegítik a komáromi húsüzemet építő munkatársaikat - tájékoztat röviden. Néhány percen belül - a megegyezés szerint - az irodába toppan Baráth György, a vállalat igazgatója és helyettese, » Ádám György mérnök. így a szóban forgó csoportról a legille- tékesebbektól is megtudunk egyet s mást.- Építőipari dolgozókat a nyilvánosság ritkán részesíti elismerésben, mert sajnos megszokta, hogy nem is nagyon van rá oka. Talán nem helyénvaló, hogy vállalatunk dolgozóinak egyik csoportját én dicsérjem, de... de megteszem. Ha a jó munkát végző emberek elismerést érdemelnek, akkor ez a „csapat" igazán közéjük tartozik - mondja Baráth György.- Nagyszerű szakemberek; szükség esetén zsaluznak, betonvasat szerelnek, betonoznak, csempéznek, szigetelő- munkát végeznek stb. A törzsgárda tagjai csoportvezetőkként is megállnák helyüket, hiszen nem okoznak számukra gondot a tervrajzok, sőt még a tervezőkkel is vitába szállnak, ha meg vannak győződve arról, hogy a javasolt szerkezeti megoldáSokszor hallott receptje ez a jó munkának. Mi mást is mondhatnának, miért kellene megmagyarázniuk, hogy miért dolgoznak jól. Bizonyára ők is így vélekednek, csak éppen nem mondják. Hallgatnak. Ám amint afelől érdeklődöm, hogy miképpen menne még jobban a munka, megered a nyelvük. Elsőként az akadozó anyagellátást kifogásolják. Nem a vállalat vezetőit hibáztatják, tudják, ez országos probléma, bár hozzáfűzik, az építkezésen mindig akad munka - aki nem akar, nem unatkozik anyagra, gépre várva sem. Gyakran nincs tégla, cement, deszka... így nem lehet jól szervezni a munkát. A másik probléma abból fakad, hogy kevés a jókarban lévő és korszerű gép. Vállalatuk esetében az utóbbi években javult ugyan valamelyest a helyzet, de még messze nincs okuk az elégedettségre. További gond a szakemberkérdés. Ók úgy vélekednek, hogy amíg nem lesz megfelelő erkölcsi és anyagi megbecsülése a kőmú- vesszakmának, addig elképzelhetetlen a megfelelő szakemberpótlás.- Ha fiatal kerül a csoportunkhoz, a legtöbbször, amint lehet, odébbáll. Vagy azért, mert a szüleitől elegendő anyagi támogatást kap, s nem érti, mi miért „hajtunk", vagy pedig azért, mert más szakmában kevesebb, könnyebb munkával többet kereshet. Ezen elgondolkodhatnának az illetékesek - vélekedik a mester mert amíg a fiatalok számára nem lesz vonzó legalább az anyagiak miatt ez a szakma, addig bizony csak a legvégső esetben adják rá a fejüket.' Persze, csak addig, amíg nem találnak jobbat. Sajnos, ma már a harmincéves gyakorlattal rendelkező kőművesek is hátat fordítanak a szakmának. Ki szerettesse meg a fiatalokkal ezt a munkát? Azok, akik maguk is csak kényszerből csinálják? A magamfajta idősebb kőművesekből, akik igazán szeretik szakmájukat, egyre kevesebb van... - lendül neki újra, aztán sokatmondóan legyint. Szóba kerül még a munkabiztonság és a munkaerkölcs is. Megvonják a vállukat. Amióta együtt dolgoznak, csoportjukban nem történt említésre méltó munkabaleset. A munkaerkölcsről sincs különösebb mondanivalójuk. Szerintük különösen a munkaidő ésszerű kihasználásáról nehéz beszélni. Egy bűvös kört emlegetnek, hogy nehezen kötelezhető az a munkás pontos munkakezdésre, akinek néha órákat, sőt napokat kell anyagra, gépre várnia, esetleg szombatonként pótolni az így keletkezett lemaradást. Azt sem állítják, hogy nem szeretik a jó bort, de hangsúlyozzák, nem munkaidőben. Akkor dolgozni kell. Kezdünk belemelegedni a beszélgetésbe, de a mester egyre gyakrabban pislant az órájára, kollégái pedig kitekint- getnek az ablakon, vajon mit csinálnak a többiek. Ez már alighanem azt jelzi, mennének. Rájuk munka vár. Közeljövőben állami vállalat lesz az övék is. Vajon mit várnak a jövőtől, kérdezem tőlük, amíg visszaérünk a többiekhez. Dosztál Béla két társára pillant, hogy ő elmondja röviden.- Mi a nyolcvanas évek elején sem futamodtunk meg, amikor bizony nem állt jól a vállalat szénája. Bíztunk benne, hogy a rosszat jó kell kövesse. A tavalyi eredmények minket igazoltak. Tudjuk, az új feltételek keményebbek lesznek az eddigieknél, de rajtunk nem múlik, mi dolgozni fogunk, mint eddig. Nos, most kellene leírni, mint láttuk, hogyan is dolgozik a Dosztál-csoport. Csakhogy hiába akartuk meglesni, olyan téglából falaztak, olyan keverőgépben készítették a habarcsot, s olyan kőműveskanállal terítették, mint az ország bármely más építkezésén. Mégis van különbség. Ez a csoport Bátorkeszin, Marcelhá- zán (Marcelová) bevásárlóközpontot, Búcson (Búc) egy iskolát, a helyi nemzeti bizottság számára új épületet, Mocson (Moőa) egészségügyi központot, házasságkötő termet stb. épített. Mindegyikét kiváló minőségben vehették át a beruházók. Valóban nem ez a jellemző a hazai építők munkájára. Lám, kivétel mégis akad. Dosztál Ferenc és Lukács Béla csoportja a Nyugat-szlovákiai Kerületi Nemzeti Bizottságtól május elseje alkalmából kitüntetést kap. Persze, nem az elsőt, s ha így folytatják, bizonyára nem is az utolsót. BARANYAI LAJOS soknál van jobb és szebb is - veszi át a szót a termelési igazgatóhelyettes. A csoportról tehát csupa jót hallunk. Ezért, ha lehet, még kíváncsiabban indulunk felkeresni őket. ÚJ! 1989.1’ Dosztál Ferenc: „KI szerettesse meg a fiatalokkal ezt a munkát?“
