Vasárnapi Új Szó, 1989. január-június (22. évfolyam, 1-26. szám)

1989-04-28 / 17. szám

szú

). IV. 28.

A Novosztyi (APN) sajtóügynökség tette közzé Jaroszlav Golovanov írását a szovjet űrhajózás propagandájáról, pontosabban annak hiányáról, lényegében az évekig tartó hallgatás okairól, az utóbbi időszak kedvező változásairól. Nem is annyira régi titkok kései feltárásáról van szó, hanem inkább a hallgatás és az elhallgatások lélektani okainak feltárására vállalkozik a szerző ebben az írásban, melyet az alábbiakban ismertetünk.

, I. : ; ;

Sokat beszélünk az utóbbi években, úgy tíz éve arról, mit ad a világűr a Földnek. Lényegében én is erről fogok beszélni: mit ad a világűr a Földnek, de nem anyagi, gazdasági szempontból, hanem szellemi vonatkozásban. Hiszen itt is nyerhetünk és nyernünk kell: erkölcsileg és lelkileg.

Meglehetősen komplex módon és kielégítően dolgozták fel már 1957-től kezdődően az űrsikerek szociális-politikái vonatkozásait. Komoly beszámolók hangzottak el erről tudományos üléseken, szakcikkek, brosúrák, könyvek jelentek meg. Ha propagandánkban valamit kifogásolhatunk, akkor talán csak azt, hogy mi újságírók időnként nem tudtuk legyőzni a sikerek okozta enyhe szédülést és rendkívül lelkes hangot ütöttünk meg, „csillag-hajógyár" és „űrkikötő" típusú csodálatos kifejezéseket ötlöttünk ki, bár a csillagok még nagyon messze voltak, s a kikötőket egyelőre még csak a földön építették. A legforróbb fejűek a Hold felszínének első fényképezése s Jurij Gagarin startja után még ennél is tovább mentek és azt állították: a szovjet űrhajózás sikerei be vannak programozva magába a szocialista rendszerbe, kizárólag e rendszer sajátjai. Ez érthető, hiszen nehéz nem örülni, amikor országunk, amelyről rosszakaróink mint műszakilag elmaradottról és a tudományban tehetetlenről írtak, ilyen meggyőző és globális sikereket ér el. A győzelem napjaiban nagy művészet megőrizni a méltóságteljes szerénységet.

Ha űrhajózásunk legjelentősebb győzelmeire gondolunk (nem műszaki, hanem szellemi szempontból), akkor elsősorban Jurij Gagarin repülésére kell gondolnunk, ő volt az, aki az űrhajózásba életet öntött, „emberszabásúvá1“ tette. Tőlünk, újságíróktól és íróktól azt várták, hogy megírjuk, milyen emberek az űrhajósaink, hogyan élnek, tanulnak és dolgoznak, hogyan készítette elő a sokéves földi munka az űrrepülés óráit és napjait.

II.

Nagy szerencsénk volt az első űrhajóssal. Valóban bölcs és valóban szerény volt. Sem ő, sem kollégái nem számítottak olyan fogadtatásra, mint amilyenben Moszkvában része volt. Elmondta nekem, csak homályosan emlékszik mindarra, ami 1961. április 14-én történt - kezdve attól a pillanattól, amikor elindult a repülőtér vörös szőnyegén, egészen addig, amikor a Kremlben rendezett fogadás után feleségével a Lenin-hegy egyik üres villájába vitték, s a nagy tükörben boldog csodálkozással nézegette magát a szokatlan őrnagyi egyenruhában, mellén az Aranycsillaggal.

Gagarin űrutazása olyan sokatmondó volt, hogy nem kellett semmit magyarázni, semmiről sem kellett meggyőzni. Talán 1945. május 9-e óta nem volt tapasztalható ilyen őszinte és össznépi hazafias lelkesedés, ilyen hamisítatlan öröm, az optimizmus ilyen spontán megnyilvánulása, mint éppen Gagarin győzelmének napjaiban.

De ennek ellenére...

Gagarin a repülése utáni negyedik napion találkozott az újságírókkal. Az elnökség számtalan írásos kérdést kapott. Fjodorov akadémikus hozzálátott ezek „megszűréséhez“. A legtöbbet félrerakta, másokhoz valamit hozzáírt. Miért? Nem bízott Gagarinban? Miért nem? Mi, ott a teremben még nem ismertük öt. De azok, akik az elnökségben ültek, régen tudták, hogy nemcsak rendkívül elragadó, hanem okos ember is, ismereteinek, nézeteinek nincs szükségük semmilyen mankókra.- Mikor tudta meg, hogy ön az első jelölt? - olvasta el a következő kérdést Gagarin, s bocsánatkérő mosollyal válaszolt:- Hogy az első jelölt vagyok, arról időben értesültem.

A jelenlévők nevetni kezdtek. Továbbra is szerették ezt a nem túl magas, rendkívül megnyerő őrnagyot, s nevetésükkel biztatni akarták őt, segíteni neki, hogy legyőzze kellemetlen érzését, amelyet a kényszerválasz váltott ki benne. Amikor évekkel később Gaga- rinnal felemlegettük ezt a sajtóértekezletet, beismerte, hogy akkor nagyon kellemetlenül érezte magát.

Gyengítette volna országunk védelmi képességét, ha a sajtóértekezleten Gagarin nyílt, nem pedig „ködösített" választ ad? Aligha. Éppen akkor találták ki, hogy Gagarin maga kérte felvételét az űrhajósok egységébe. Semmilyen kérés nem hangzott el, már csak azért sem, mert senkinek eszébe sem jutott ilyesmi, hogy ez egyáltalán lehetséges lenne. Akkor kényszerítették rá Gagarint arra is, hogy azt mondja, az űrhajóval szállt le, nem pedig ejtőernyővel a katapultálás után. Valakinek úgy tűnt, a katapultálás csökkentené Gagarin űrrepülésének hősiességét. Ez az értelmetlen verzió néhány évig élt, természetesen az igazság végül is győzött, de a kellemetlen érzés megmaradt. Gagarin mindig ingerült lett, ha ezt valaki felemlegette. Miért kellett ezt tenni? Nem tudom. Valamit azonban pontosan tudok: nem az értelem túltengése diktálta ezt.

Gagarinban és társaiban korunk hőseit kerestük. A kor nem volt mindenben tökéletes, ugyanúgy azok a hősök sem, akik megtestesítették. Erről azonban nem illett beszélni. Sok űrhajóssal dolgozhattam együtt. Tisztán emberi szempontból az egyik jobban tetszett, a másik kevésbé. De bár írásaim alatt csak az én nevem állt, nem tehettem közzé - ahogy mondták nekem - teljesen szubjektív szimpátiáim és antipátiáim. A hős minden cikkbe és riportba be volt tervezve. Ha az űrhajós már repült, feltétlenül hősnek kellett lennie. Az emberek pedig ösztönösen kezdték azt érezni, hogy becsapják, félrevezetik őket. Éppen ez a nivelizálás, ez az uniformizálás eredményezte, hogy a hatvanas években csökkent az érdeklődés az űrhajózás iránt. Már a gyerekek sem játszottak űrhajósdit, ami a társadalmi érdeklődés hiányának legbiztosabb jele.

Példa arra, hogyan okoz több kárt, mint hasznot a nemes célt szolgáló ügyetlenkedés, a Voszhod 2 űrhajó esete. Azt követően, hogy a világon elsőként (!) Alekszej Leonov kilépett a világűrbe, felmondták a szolgálatot az automatikus rendszerek, s Pavel Beljajev parancsnok kézi vezérléssel volt kénytelen irányítani a leszállást. Mindkét űrhajós kiválóan állta ki ezt a nehéz próbát - Perm közelében szerencsésen leszálltak űrhajójukkal a tajgá- ban. A hivatalos közleményből azonban ezúttal sem hiányzott a sematikus frázis: „Az út során az űrhajó valamennyi rendszere, berendezése és műszere normálisan és hibátlanul működött.“ Bár még a gyerekek is tudták, hogy télen Kazahsztán helyett a tajga nem éppen a legmegfelelőbb hely egy űrhajó leszállásához, abban az időben erről semmit sem tettek közzé. S a következmény: az

emberek már nem hittek a hivatalos jelentéseknek. Különböző híresztelések kaptak lábra, s ami a legfontosabb - kisebbítették az űrhajósok valódi hősiességét, akik váratlan eseményeket is kénytelenek voltak gyakorta megoldani.

Az egyik hazugság pedig akaratunk ellenére is másikat szült. Amikor 1985 nyarán a Szaljut 7 űrállomás irányíthatatlanná vált, Vlagyimir Dzsanibekov és Viktor Szavinih űrhajósok példátlan mesterségbeli tudásról és hősiességről tettek tanúbizonyságot és felújították az állomás működését. Erről kezdetben egy szó sem esett, csak napokkal később jelentek meg az újságban homályos írások és ködös utalások, melyekből azt lehetett kihámozni, hogy a két űrhajós legény a talpán. Ha már előre írtunk volna arról, hogyan választották ki éppen őket a legtapasztaltabb űrhajósok közül, s milyen rendkívül nehéz feladat vár rájuk a halott állomáson - az egész ország lélegzetvisszafojtva figyelte volna repülésüket, a közös gondok és közös örömök összekovácsolták volna az embereket.

Nem Tyitov és Szerebrov űrhajósok vétke volt, hogy a technika éppen a start pillanatában mondott csődöt. Az automatikus mentőrendszer működésbe lépett, az űrhajósok életben maradtak, de a hírek terjedni kezdtek. A külföldi állomások azonnal tájékoztattak erről, ám mi továbbra is hallgattunk. Kotyel- nyikov akadémikus csak egy hónappal később számolt be az esetről a Nemzetközi Űrhajózási Szövetség ülésén. A külföldi újságírók közölték nyilatkozatát, ám mi még ezután is hallgattunk.

III.

Lehetséges, hogy hibáink azon a csodálatos, napfényes árpilisi napon kezdődtek, amikor Moszkva a világ legboldogabb emberét — Jurij Gagarint ünnepelte. Az embereknek ez a határtalan lelkesedése még nagyobb lehetett volna, ha azok nevét is megismerik, akik nem repültek s nem is fognak a világűrbe repülni, de nélkülük mindez nem valósult volna meg. Éppen ekkor, s nem a halála napján kellett volna közölni Szergej Koroljov nevét. Miért nem tették ezt meg? Mi akadályozta ezt meg? Az eltitkolás? Igen, mindenekelőtt az eltitkolás.

De titokban lehet-e tartani a mai felderítő műholdak mellett egy kilövőállomás helyét, az óriási szerelőcsarnokokat? Saját tapasztalatomból tudom, hogy a startok időpontját is hiábavaló volt titkolni, voltak olyan jelek, amelyekből ki lehetett következtetni az időpontot: az élelmiszer-laboratóriumban elkezdték tubusokba tölteni az űrhajósok kosztját, Karagandában áramtalanították a magas- feszültségű vezetéket, a város sötétségbe borult ...

Kinek volt szüksége ilyen „titkolózásra“? Meggyőződésem, hogy ezt a kényelem diktálta. Mert ha bejelented, mikor lesz a start, az időpontot be is kell tartani. Ha pedig nem sikerül, akkor magyarázatot kell adni ennek okára, esetleg meg kell nevezni a felelőst... S ugyanez vonatkozik a leszállás időpontjának bejelentésére is. Nem kell bejelenteni semmit, s akkor magyarázkodni, netán felelősséget vállalni sem kell. Hát-nem kényelmesebb?

Ilfjj

Nemcsak az ilyen ügyetlenkedések okozták, hogy csökkent az érdeklődés az űrhajózás iránt. Bizonyos mértékig ez objektív folyamat is: az ember már csak olyan, hogy gyorsan hozzászokik a csodákhoz. Amikor Edward White űrhajós kilépett a Gemini 4-ból a szabad kozmoszba és bepárásodott hermetikus sisakjának üvege, világgá kiáltotta: „Nem látok semmit!!!“ Egész Amerika megrökönyödött, míg az irányító központ higgadtan nem tanácsolta neki, hogy változtasson szkafandere ventilációján, s ha ez sem segít, az orrával törölje le a plasztik üveget. De függetlenül attól, mit csinált White tovább - s ez a bátor ember sokat tett, s hűségéért az űrhöz életével fizetett — az emberek számára már mindörökre hős maradt.

Az ilyen „veszélyfokozás" olyan csali lett, amelyre mi is gyakran ráharaptunk, amikor nagy előszeretettel soroltuk az idegen műszereken megmutatkozó hibákat.

Az emberek azt olvasták, hogy az egész világ tapsol a szovjet űrhajósoknak, és büszkék voltak. Amikor azonban 1969. július 21- én bekapcsolták a televíziót, hogy megnézzék, hogyan lép az ember először a Holdra, egy régi vígjátékot vetítettek nekik.

„Azt hiszik talán, hogy kevésbé fogom szeretni Gagarint, ha az újságok közük Arm- strong nagy portréját?“ - írta nekem levelében egy omszki tanító.

Nem válaszolok erre a kérdésre, ugyanúgy arra sem, miért kerestük évekig olyan kitartóan a konstrukciós hibákat az amerikai Shuttle űrrepülőgépen. A Challenger tragédiája több hibát feltárt, de a Shuttle attól még a technika kiváló sikere. Nem az apró hibákról kellene írni, hanem arról, hogy 1994-ig 311 startot terveznek, s ebből 113-at a Pentagon bérelt ki magának. Vagyis a Shuttle militarista célokra történő felhasználását kell bírálni, nem pedig a tehetséges mérnökök munkáját.

Az átalakítás friss szele az űrhajózás területéről is elfújta a port. Bevallom, én magam sem hittem, hogy eljön az idő, amikor előre bemutatjuk a kiválasztott és a tartalék legénységet, előre bejelentjük, sőt egyenes adásban közvetítjük a startot és a leszállást.

Ebben a cikkben sok negatívumról esett szó, de higgyék el, nagy megelégedéssel írom le a pozitív példákat, a teljes és igaz információkat. A Kvant asztrofizikális modulnak „nem akarózott" csatlakozni a Mir űrállomáshoz. „A próbálkozások az űrobjektumok összekapcsolására folytatódnak.— közölte a sajtó. S egyszerre mindenki beszélni kezdett - az űrről. Sikerül, nem sikerül? Kérdések tucatjai, számtalan telefonhívás érkezett a lapok szerkesztőségébe, a rádióhoz és a televízióhoz. S a világűr egyszer csak közeli lett, közös dolgunk volt. Az űrhajózástól mérhetetlenül távol álló emberek úgy érezték, közük van ehhez a bonyolult és nehéz munkához. A társadalom szellemi összekovácsolódá- sának fontos folyamatát éltük át, s ami ezt életre hívta, az a - glasznoszty. Nem féltünk megmondani az igazat, hogy nem sikerült minden a tervek szerint . S ez szemernyit sem csökkentette űrhajózásunk érdemeit.

Nem féltünk közölni: egy űrhajós megbetegedett, a legénység a tervezettnél korábban tér vissza. Miről szól ez a jelentés? Az orvosok hibájáról? Nem. Hiszen minden egészséges ember megbetegedhet. Mindenekelőtt az emberségről szól, arról, hogy az ember élete minden űrprogramnál drágább. Nem féltünk beszélni az Enyergija tervezett második repüléséről, bár ez a repülés abszolút új dolog, s bármi megtörténhet. Megmutattuk, milyen helyzetben és milyen nemzetközi szerződések alapján készült az IRS-IA indiai műhold repülése. Kibocsátására üzletembereket hívtak meg az NSZK-ból: nézzék, ez a mi űrüzletünk első fecskéje. Készek vagyunk az önök berendezéseit Föld körüli pályára állítani, előnyös áron, lényegesen olcsóbban, mint amennyit más országnak fizetnének az ilyen szolgáltatásért. A startot egyenes adásban közvetítette a televízió. Vitathatatlan, hogy ez felelősségteljes dolog. Csakhogy éppen az ilyen közvetítés a legjobb reklám űrtechnikánknak.

Ma egyre világosabban látjuk azoknak a demokratikus változásoknak a gyümölcsöző eredményeit, melyeket a párt olyan következetesen valósít meg. Egyre jobban meggyőződünk arról, helyes volta glasznoszty, a nyilvánosság irányvonalát választani. Egyre inkább tudatosítjuk, hogy az igazat mondva nehezebb lehet, de rosszabb - soha.

= Startra készül az Enyergija, a szovjet űrrepülőgép (CSTK-felvétel)

— /-s k, r-, 3—? ,*.(/> '-r-r>o,T,'3r“N'T1'-f' I CO r