Vasárnapi Új Szó, 1989. január-június (22. évfolyam, 1-26. szám)
1989-04-28 / 17. szám
VILÁG PROLETÁRJAI, EGYESÜLJETEK! mtiijupi 17 1989. április 28. XXII. évfolyam Ára 1 korona NT! BIZOTTSÁGÁNAK N--------------------1 _____■■ eg ykori munkásmozgalmi induló dallama fut a képek alatt, amelyeket emlékezetem idéz. Biciklikülök közé fűzött piros kreppszalagok, orgonaágak a traktor pótkocsijára tűzve, nevető, vidám arcú emberek egymás vállát átkarolva, integetve... És a város, lengő zászlók díszében. Felvonulók és oldalról a felvonulást nézők tömege. Allegorikus kocsikon hatalmas békegalambok, a szocialista építést meg: jelenítő képek: falat rakó kék inges fiatalok, telt zsákok termésével elégedett szövetkezeti tagok, pórul járt kulákok. Emelvényeken harmonikázó, orosz-inges fiúk, csasztuskákat éneklő lányok. És a gyönyörű kastélykertben, az évszázados fák alatt hosszú asztalok. Mellettük derűsen beszélgető, szórakozó felvonulók pihennek. Köztük mi is, gyerekek. Tanítóinkkal, apánkkal, rokonokkal. Nagy kondérokban jó illatú gulyás párolog, ínycsiklandó pecsenye sül a sebtében felállított sütőkben. Valahol cigányok muzsikálnak. És mi eszünk, csípősen friss málnaszódát iszunk. Zászlócskáinkat gondosan összetekerjük, a magunk rajzolta, rajzszögezett békegalambot az apánk faragta rudacskával együtt eltesszük - jó lesz még jövőre, s zsivajtól, zenétől, énekszótól zsongó fejjel várjuk, hogy a felnőttek szedelözködjenek. Aztán rekedtre daloljuk a torkunkat hazáig. „Elvtársak, álljunk a sorba...“ Gyermekkorom május elsejéinek színes emlékképei. Fiatal volt még akkor a béke, és zsenge a szabadság. A mindent Száz régi má jár előttünk ígérő újrakezdés önfeledt öröme és bizalma áradt belőle. Úgy érzem ma is, hogy akkor az emberek örültek egymásnak, hogy valami szárnyaló derű, az összetartozás, az egyet akarás melegsége áradt belőlük, s én szívesen azonosultam örömükkel és derűjükkel. Tudni véltem összetartozásuk, egyet akarásuk okát is. A régi májusok történetét falunkban a gyerekek együtt ismerték meg a mesékkel, a kiolvasókkal. Mikor, hogyan vonultak munkát, kenyeret követelni, s kit hurcoltak aztán a csendőrök fogdába érte, hogyan küldték haza a gazdák, az intézők a napszámosok közül a „vörösöket". A kosúti véres pünkösdről költött nótát éppúgy tudtuk, mint azt, hogyan vittek a falunkbeli lányok virágot a meggyilkoltak sírjára. És ezekhez a történetekhez tartozott az is, hogyan rejtegették a pártszervezet vörös zászlóját a kakastollasok elől, amíg kibonthatták a felszabadító szovjet csapatok megérkezésekor... Most, amikor a munkásosztály nemzetközi összefogása ünnepének századik évfordulójára emlékezünk, sok minden késztet töprengésre, számvetésre. Száz év - történelmi mértékkel mérve rövid idő. Emberi léptekkel véve rendkívül hosszú. A személyes emlékezet, ha tudatosan kettéválasztja is az egyiket az ész, a másikat az érzelem látószögéből vizsgálva, mégis hajlamos rá, hogy összefüggéseikben élje át, mert e száz évbe belefért két világháború, rengeteg emberi szenvedéssel és pusztulással, s az újra meg újra feltámadó remény, az álmokat és elképzeléseket valósággá változtatni kívánó akarat. Ott van benne a proletariátus követelése, a nyolcórás munkaidő, s jelszóvá emelt elve és óhaja, a „Világ proletárjai, egyesüljetek". Az új társadalom megszületése éppúgy, mint a munkásosztály nemzetközi összefogásának ünnepét meghirdető II. Internacionálé harca és széthullása, a munkásosztály győzelme ugyanúgy, mint a szocialista építés eredményei és megtorpanásai, az egykor megálmodott új társadalomnak, a „dolgozók hazájának" negyven éves valóságára és jövőjére figyelő tekintet. Itt vagyunk, ha tudjuk, s akarjuk, számba vehetjük, mi valósult meg fiatal álmainkból, az egykori májusi tüntetők követeléseiből, mennyi a „Világ proletárjai, egyesüljetek!" jelszavából. A forradalom folytatódik - mondotta Mihail Gorbacsov, az első proletárállam mai vezetője. Az átalakítás forradalmi feladat - a nemzeti felkelés, a februári győzelem eszméjének mai újraértelmezése - figyelmeztetjük egymást mi is, országunk egész népét mozgósítva a szocialista társadalom fejlesztésének most megtervezett szakaszába lépve. Új küzdelmekbe indulva rendezni szokás a sorokat. Hogy a vállukat egymásnak vetők közül senki ne torpanjon meg, hogy akik elől haladnak, egy ütemre lépjenek. Ma ez azt kell jelentse elsősorban, hogy tudjuk, ki hogyan értelmezi állandó és új fogalmainkat. A legfontosabb: a munka. A munka, amely Marx és Engels szerint az emberi létezés első és alapvető feltétele. És - például - az egykori követelés, a nyolcórás munkaidő. Mert ezt illetően bizony nemcsak a mai vélemények, munkához való viszony is nagyon eltérő. A többség természetesen a társadalomnak, egyénnek egyaránt hasznot hozó, becsületes munka híve. Azonban nem kevés az olyan ember sem, aki erejét inkább munkaidőn túlra tartogatja, s elsősorban saját hasznáért hajtja magát. Nem, nem a kenyérért. Inkább azért, amit szerényen véve inkább kalácsnak lehetne nevezni. De sokan azért, amit szerényen véve inkább kalácsnak lehetne nevezni. De sokan azért is kénytelenek „hajtani", mert nyolcórás munkaidejük alatt nem keresnek annyit, hogy abból úgy élhessenek, ahogyan szeretnének, ahogyan ma már nem kevesen élnek. Vajon az, aki napi tizenkét, tizennégy órát dolgozik, gondol-e arra, miért követelték egykor a nyolc óra pihenést, s mire kívánta szánni ezt még alapja lerakásának első éveiben is a társadalom? A művelődés - a színház, a kirándulás, a könyv - mára mégis egész rétegek életéből esett ki, mint igény. De időzzünk még el a munkánál, amelyről a klasszikus fogalmazás szerint tudott, hogy folyamatában az emberek meghatározott kapcsolatokba, viszonyokba lépnek egymással, amelynek jellege, változása meghatározza a munka jellegét, tartalmának változását is. A munka eredendően társadalmi tevékenység, amely az emberek együttműködésén alapszik, összeköti egymással résztvevőit. Hétköznapjaink gyakorlatára, konkrét tevékenységünkre kivetítve vajon milyenek munkahelyi, munkatársi kapcsolataink? S ahhoz, hogy korunk forradalmi feladatait megvalósíthassuk, megfele- löek-e? Munkásöntudatunk szerves része együvé tartozásunk vállalása, internacionalista szolidaritásunk a világ munkásságá(CSTK felvétel) val proletariátusával. Azokkal, akik ma is kénytelenek az utcára vonulni, hogy munkát, kenyeret követeljenek. S azokkal, akik szervezetten küzdenek magasabb bérért, jobb munkakörülményekért. De ilyen követelések ma nemcsak a nyugati országokban vannak. Hogyan értelmezzük ezeket? Hogyan nézzünk ezekre a jelenségekre? Nehéz eligazodni a mai világ gazdasági összefüggéseiben, szükségszerűségeiben. Új jelenségek és új fogalmak garmadája tárul elénk, s mi szeretnénk tudni, melyik mit hordoz magában, melyik út hová vezet. A történelem titkaira is fény derül. Sok, másnak láttatott, másképpen értelmezett ténnyel kell szembenéznünk. Az ember mindenkori joga, hogy erkölcsi mércéit megtartsa, aszerint éljen és ítélje meg az őt körülvevő világ dolgait, történéseit. Azt se felejtsük, hogy a jövőt megálmodva minden időkben valami magasabb rendűt, igazabbat, tisztábbat képzelünk el, s ez a valósággal szembesítve gyakran más, szerényebb, egyszerűbb a tervezettnél. De se a történelem, se a jelen bonyolultsága nem ment fel erkölcsi felelősségünk alól, amelyet egykor álmaink füzében edzettünk tartássá, akarássá. S a belső mérce figyelmeztet, hogy a tények, az igazság megismerése alapján vállaljuk, amit meggyőződésünk és emberiségünk diktál ma is, e századik május elseje évfordulóján. H. MÉSZÁROS ERZSÉBET
