Vasárnapi Új Szó, 1989. január-június (22. évfolyam, 1-26. szám)
1989-01-13 / 2. szám
M int csaknem háromezer esztendővel ezelőtt a mondabeli Didó föníciai királynő, turistatársaimmal együtt magam is hajóval érkeztem a mai Tunézia földjére. Az említett királynővel ellentétben azonban nem holmi hatalomvágytól vezéreltetve, hanem még középiskolai tanulmányaim folyamán a történelemórákon kezdődő, s egyre fokozódó nosztaligával és élményekre szomjasan készültem erre az útra. S amikor végre a tuniszi kikötőben Afrika földjére léptem úgy éreztem, régóta ismétlődő álmaim válnak valóra, s egyúttal testet öltenek tankönyvekhez kötött fogalmaim. Feledve a hőséget és a fáradtságot, egyre inkább áthatott az a tudat, hogy földünknek egy olyan területére érkeztem, amely évszázadokon keresztül nemcsak birodalmak és civilizációk ütközőpontja, de egyben a tudományok, kultúrák és művészetek közvetítője is volt az akkor ismert világ különböző tájai között. Élő és élettelen természet, föld és tenger, ember és műalkotás - mind-mind ezt idézi itt emlékezetünkbe. Hiszen az egykori pun birodalom fővárosa, a ma is létező és eleven-lüktető életet élő Karthágó területén és környékén nemcsak a jelenlegi modern városi építészetnek és művészetnek, de egyben - s úgyszólván egymás méllett - a pun, római, bizánci, ókeresztény és muzulmán civilizáció alkotásainak lehetünk tanúi. Az elmondottakból szinte törvényszerűen adódik, hogy a Tunézia földjére érkező külföldi, ha csak arra lehetősége nyílik, elsősorban a történelmi Karthágót keresi fel. Annál is inkább, mivel a főváros új kikötőjéből, La Goulettéböl aránylag köny- nyen és rövid idő alatt megközelíthető. Igaz ugyan, hogy a Karthágó feliratú táblát elhagyva bizonyos csalódás éri, mivel az autóbusz romváros helyett először egy modern üdülőhely, a mai Karthágó vakítóan fehér villái között kanyarog. A sok látnivaló azonban bőven kárpótol az első csalódásért. A város peremén csodálhatjuk meg ugyanis a köztársasági elnök palotáját, gyönyörű, rácsos bejáratával, az előtte strázsá- ló díszegyenruhás palotaörséggel. A Tuni- szi-öböl partján emelkedik a sokemeletes Amilcar Szálló, melynek körvonalai szinte a tengerbe látsznak beleolvadni. De itt található a speciális tunéziai konyhájáról híres, a „Kalózhoz" címzett vendéglő, a „Le Pira- te‘‘ is. Csalódásunkat fokozatosan feloldja a város központjában felállított hatalmas római oszlopfó, amely a múlt és a jelen, történelem és valóság összefonódását jelképezi, s az utca hangulata is. Hiszen a nők emancipációja ellenére még ma is gyakran láthatók lefátyolozott nők, bár nem számít ritkaságnak az egyenruhás női rendőr sem. Az utcasarkokon szinte egymással versenyezve árusítják portékájukat a gyerekek, az egykori punok kései utódai. S bár az alkotmány szerint az ország hivatalos államvallása az iszlám, gyakorlását végső soron magánügynek tekintik. Ebből adódik, hogy poh?- borát vagy sörét bárki e (fogy aszthatjd*§|yilvános helyen is, minden következmény Nélkül. A modern városrész megtekintése után a történelmi Karthágó romjaihoz zarándokolunk. Akaratlanul is Cato római szenátor következő szavai jutnak eszünkbe: „Cete- rum censeo Carthaginen esse delendam" (Egyébként az a véleményem, hogy Karthágót el kell pusztítani). De felidézzük a város elpusztításának előzményeit is, kezdve azzal a színes mondával, amely szerint a Föníciából idetévedt, már említett Didó királynő az akkori uralkodótól, Hiarbasz numíbiai királytól csak akkora területet kért maga és kísérete részére, amekkorát egy tehén bőre • Karthágó romjai Tunéziai fii befed. Miután az engedélyt megkapta, a bőrt vékony szeletekre hasítva bekerítette a Byrsa dombot, ahol lerakta a majdani tengeri nagyhatalom, Karthágó alapjait. Gályái uralmuk alá hajtották az egész Földközi-tengert, s hajósai élénk kereskedelmet bonyolítottak le az akkor ismert világ számos országával. A gyors terjeszkedés és gazdagodás azonban kiváltotta a rómaiak bosszúját, ami aztán a 118 évig tartó három pun háborúhoz vezetett. Hiába volt a punok rettegett hajóhada, a zsoldos hadsereg, hiába voltak a kiváló hadvezérek, mint Ha- milcar, majd fia Hannibál, hiába Hannibál híres elefántjai, a tenger felöl támadó rómaiak mintegy hároméves blokád után i. e. 146-ban a várost elfoglalták. Miután az életben maradottakat rabszolgaként elhurMúlt és jelen találkozása (A szerző felvételei) colták, a győztes hadvezér, Scipio prancsá- ra Karthágó földjét felszántották és sóval hintették be annak jeléül, hogy ott soha többé élet ne legyen. A sors iróniája, hogy alig száz év múlva Caesar, majd pedig Augustus császár kezdeményezésére maguk a rómaiak építették újjá Karthágót. Hat évszázados uralmuk alatt további virágzó városokat is alapítottak. Ennek ellenére a punok Rómával szembeni ellenséges érzülete soha nem szűnt meg, amit ékesen bizonyít az a tény is, hogy a római életmódot, vallást és filozófiát soha igazán nem fogadták el. Ugyanakkor rendkívül fogékonyaknak mutatkoztak a Róma által kezdetben üldözött keresztény tanok gyors befogadására, amit ékesen bizonyít egyrészt a számtalan vértanú hősiessége, másrészt az ókeresztény irodalomnak - s egyben a világirodalomnak is - olyan nagy egyénisége, mint Tertullianus, majd pedig Szent Ágoston, valamint a keresztény műveltséget ápoló iskolák sokasága. Ugyanakkor az is igaz, hogy a római birodalom bukásával Karthágó sorsa is megpecsételődött. Előbb a vandálok, majd a bizánciak foglalták el, míg végül a muzulmán tözsek vették be és rombolták le a történelmi Karthágót i. sz. 692-ben. Történelmi múltat és emlékeket idézve sétálunk fel a Byrsa dombra, melynek legmagasabb pontján állt a pun Karthágó fénykorában a fellegvár és Esmun temploma, ahol Karthágó elfoglalása előtt a még életben maradt harcosok a rabszolgaságot elkerülendő, saját kezükkel vetettek véget életüknek. A Byrsa dombon, a monumentális Szent Lajos katedrális közeiében áll a Karthágói Múzeum (Musée National de Carthage), melynek udvarán és impozáns termeiben méltán csodálhattuk meg a legjellegzetesebb leletek állandó tárlatát. Szinte meghökkentettek a több mint kétezer éves, kőből faragott szarkofágok alakjai, lenyűgöztek a pun kerámiamúvészet kecses tárgyai. Méltán gyönyörködtettek az ásatások során előkerült római szobrok és mozaikok, valamint az ókeresztény korszak emlékeit idéző falitáblák, sírfeliratok, szarkofágok, valamennyi a kereszt ábrázolásával. A domb déli lejtőjén az egykori pun műhelyek és lakóházak maradványai láthatók. Rövid séta után a Tengeri Múzeumban (Musée Océanographique) találjuk magunkat, melynek termeiben a hajózás és a halászat eszközeivel, valamint a Földközi-tenger élővilágával ismerkedhettünk meg. Innen alig néhány száz méterre fekszik a történelmi Karthágó egyik leghíresebb és egyben leghírhedtebb emlékhelye, a Pun Szentély (Tophet), melynek sírjaiban a pun családok elsőszülött gyermekeinek hamvai pihennek, akik feláldozásával igyekeztek elnyerni az istenek jóindulatát. Az áldozatkő, amelyen az ártatlan gyermekeket kivégezték és a sírkövek igencsak elszomorító, sőt hátborzongató látványa után békésebb és kellemesebb élményt ígérnek a római és a keresztény Karthágó maradványai. Megcsodálhatjuk Afrika egykori legnagyobb épületének, a 36 ezer nézőt befogadó amfiteátrumnak a romjait, ahol a vadállatoktól szétmarcangolva számos keresztény halt vértanúhalált. Lenyűgöznek Antonius fürdőjének még romjaiban is lenyűgöző kolosz- szális méretei. Az amfiteátrum közelében találjuk a város vízellátását biztosító ciszternarendszert, valamint a Flómai Színház (Theatres) maradványait, ahol a híres Karthágói Filmfesztivál kerül megrendezésre minden év júliusában. Megtekinthetők a híres Odeon (szabadtéri hangversenyterem) romjaiban is impozáns körvonalai. Az ókeresztény egyházi építészet emlékeit egy hatalmas kolostoregyüttes maradványai őrzik. A komplexum egy 65x45 méter nagyságú kilenchajós bazilikából, egy kisebb templomból, valamint a hozzájuk tartozó szerzetescellákból állt. KOHÁN ISTVÁN JSZÚ A pénznek ugyan valóban nincs szaga, de kifejezetten vonzó illata csak a sok pénznek van. A mondatnak csak az első felét tulajdoníthatjuk az illemhelyeket is megadóztató római császárnak, Vespasia- nusnak, a másik felével magam toldottam meg a császári mondást, néhány órás kuvaiti tartózkodásom idején. A szállodából taxival mentem a repülőtérre. Fizetni akartam. A pilóta azonban enyhe undorral rám szólt, amikor meglátta kezemben az egydolláros bankókat, hogy „ne adjon nekem aprópénzt". Egy dollár ebben az olajbirodalomban valóban nem más, mint aprópénz. Körülbelül negyedét éri a nemzeti valutának, a kuvaiti dinárnak - egynegyed dinárért pedig csakugyan nem sok mindent lehet kapni itt. Az országot különböző nemzetközi gazdasági és politikai szervezetek már rég a világ legdrágább övezetének nyilvánították - ahol a valódi helybeliek, tehát az állampolgárok, vagy a munkát az állampolgárok helyett jó pénzért végző külföldi szakemberek úgy is viselkednek, mint akik tudják, hol is élnek. A Világbank egyik helyzetfelmérő küldöttsége már negyedszázaddal ezelőtt elborzadt, amikor értesült az országban dívó telekárakról. A fővárosban, Al-Kuwaitban már akkor 19 600 dollárba került az egyetlenegy autó parkolásához szükséges földdarab! A kimeríthetetlennek tűnő olajmezők, a kopár sivatagok és a pokoli költségekkel létesített parányi luxuskertek földjén mintha a pénz is bekapcsolódott volna az anyag végeérhetetlen körforgásába. A pénz a földből - az olajból - jön, és a földbe szivárog is vissza - a-telekspekuláció jóvoltából. A nyíltan meghirdetett, törvényileg szentesített gazdaságfejlesztési programok szinte törvényesítették és szalonképessé tették az olajrobbanásokat követő egyéb árrobbanásokat. Hatalmas összegeket mozgatnak a telekspekulánsok, az irodaház- és lakótelep-építők: de a pénz még így sem fér el az ország szűkre szabott földjén. Az olajbevételek egy része a külföldi bankokba került, s a külföldre hullott „kuvaiti pénzeső" kamataiból immár nagyobb a bevétel, mint a konkrét olajexportból! Kuvaitot az egymás után megvalósuló középlejáratú gazdaságfejlesztési tervek az építés, a fejlesztés, a beruházás, az üzleti spekuláció eldorádójává tették. A nemzetközi repülőtér fejlesztésére már évtizedünk elejéig 100 millió dollárt költöttek, a közlekedésügy 120 milliót nyelt el, de nem kellett spórolnia sem a hadügynek, sem a szállításnak. Az állami költségvetés kiadási oldalát jelentősen megterhelik még a különböző segélyek, a pazarlóan fejlesztett infrastruktúra kiadásai, de nem mellékesek azok az erőfeszítések sem, amelyeket a monarchia éppen a maga csinálta problémák leküzdésére tesz. Hiszen a fékezhetetlen költekezés máris szükségessé tette az élelmiszerárak állami támogatását, s a kirakatok árcédulái néhány perces szemlélődés után meggyőzik az idegent, hogy az egydolláros valóban aprópénz. A helybelit pedig arról, hogy lassan aprópénz lesz a dollár négyszeresét érő egydínáros is. KRAJCZÁR IMRE • A főváros szimbóluma, a három víztorony 989.1.13.
