Vasárnapi Új Szó, 1989. január-június (22. évfolyam, 1-26. szám)

1989-04-14 / 15. szám

)S Kelemen felemelkedett az rekedten morogta: zeretnélek ölelni néha asszony! lorbára elkacagta magát, meg- iit, és az ura szemébe nézett: szeretnél ölelni, mi, ezen a do- , az avas bölénybőr takaró ;or ott fönn, ahová beépítettél, m, tükröm, macskám, ko­n, tudom... édes. sr átölelte. sarkában fennen tollászkodott yébként is, ha valamit el akartál építettél volna ide a falad mellé itát, hogy kergessék rajta a le- kenyérsütő asszonyokat. Nem I a vér, Kelemen, hanem a fűre 3döre, attól, aki szeret... >m... sm... orbára megigazította hálóingét, zefogta a csattal, szempillái alól a fekete villámok, d Kőműves Kelemen tenyerén /ös karmolását. yébként is, milyen építőmester szerencsétlen, hogy gondolod, gy követ is kedvvel fognak meg d, kenyérsütö asszonyok, kör­tallér nélkül - hogy a többiről ne ik. Vigyázz, Kelemen, mert hét isszajövök, de akkor nem kísér­em egyenesen elviszlek! Úgy ebbe a nyavalyás várba, hogy od sem leszen! Mert tudd meg, legényekhez, nem te, én, hites I, tündér Firtos Borbára! jtánakapott volna, a vadlúd már sátorból. Imetes uram - dohogott magá- ives Kelemenné, miközben az yek ujjait meg lángjait csipked- . megtanulnád már, hogy mi az sületi. Vajha megtanulnád már, fölébredsz, egy kutyád, egy egy legényed lesz... te szárnyát, pendült az íj, na szállt fel a vadlúd, egyene- ifa lombkoronája felé, a mogyo- sében, majd visszatért az éger­alk kacagást hallatott, hajnalo- :er tüsszentett. Nagyajtai Eme­ddig csavarta az orrát, amíg szeme könnyezni nem kezdett. iy elvonyítsd magad, te idétlen tt rá még egyszer a komorna. fütyölj Medvecskének, hogy itt maradsz, hamar meglátogat- lamb képibé... Imrus elhessentett az orra elől vagy két szúnyogot, harmadszor is tüsszentett.- A hétszentségit! - miféle reszelés hideg csőr kávája birizgálja a hátamat- mordult fel még egyszer a Mester, édes álomba szenderedőn.- Ne szentségelj, Kelemen! - a vadlúd figyelmesen lebukott az alig szörcsögő forrás mentén. Kitartóan nézte az alvó férfit. Ott időzött, majd jobbra lendült, amikor a harmadik tüsszentés előtt meg­hallotta a nyárilúd első szárnycsapását. Tovább bukott, pörgött fölfele a csiga- útón.- Mindegyiknek megcsipkedtem a fülét, meg kioldottam a zekéjét, édes asszo­nyom - mondta csillogó-villogó szemmel Nagyajtai Emese, amikor magos Gyiva várának kilencedik emeletén lehajigálta lábairól a topánkákat, és kezébe adta Kőműves Kelemenné Firtos Borbárának a bontófésút.- Megkísértetted őket, derékul - pillan­tott tükrébe a szépasszony. - Édes jó Emeském - folytatta rakd meg jól a tüzet, szépen kérlek... hadd ne fázód- junk a következő hét évben sem... Kele­menért ... egy pillanatig sem akarok feléb­redni.- Imrus... idétlen - mondta a komorna, miközben lepattintotta szárnyait s megfúj­ta a parazsat. Kipattant a hártyaablak, besüvített a szél. Kőműves Kelemenné kinyújtotta a karját.- Lőrinckém, gyere bé, légy otthon!- A legfiatalabbik pók végigszaladt a fürt­jein, végig a hálószoba függönyein, meg­állapodott a saját honában.- Hej, tudtam én mindig, hogy nem vagytok jók semminek! - szólalt meg Kő­műves Kelemen hajnalban. Dobált ki mindent, hogy érte. Patkót, a patkószeget két kézzel szórta, kardot, vakolólapátot is.- Hány év alatt építitek fel? - kérdezte nagy búsan vakarózva a tizenegy legé­nyeket. - Álmodtam egy éjjel három szép libával, három szép libával, törvénynek urával - vagy kettő volt? Szó ami szó- nézett föl a romos vár fokára szomorú­an, miközben meg- és összefordultak a messzi szén- és mészégetők füstjei amilyen hitványul mi az én édes asszo­nyomat, Firtos Borbárámat béfalaztuk... Kőműves Kelemen nagyot csavart a bajuszán.- Még ezt az egyet sem tudtuk rende­sen, irgalmatlanul elvégezni. A Mester varkocsát hét tündér kezdte el szálazni sebesen. ffl! §3* SLAWOMIR MROZEK Az állatkert igazgatója karrierista volt.’ Az állatokat csupán holmi lép­csőfoknak tekintette, melynek segít­ségével feljebb juthat a hivatali rang­létrán. És még csak nem is gondolt arra, hogy intézménye szerepet játszhat az ifjúság nevelésében. Az állatkertjében található zsiráfnak túl rövid volt a nyaka, a borznak nem volt saját ürege, az ürge fütyült min­denre, különben csak igen ritkán hallatta a hangját. Mindezek a hiá­nyosságok különösen felháborítók voltak, mivel gyakran látogattak el az állatkertbe iskolai tanulócso­portok. Az állatkert vidéki volt. Sok állat hiányzott, elefánt sem volt. Egyszer megpróbálták három­ezer házinyúllal helyettesíteni, de az nem volt az. Abban a mértékben, ahogyan vi­dékünk fejlődött, tervszerűen orvo­solták a hiányosságokat, végül az elefánt kérdése is a napirendre 'ke­rült. Valamilyen jubileum alkalmából aztán a központban kedvező dön­tést hoztak az elefánt ügyében. Az állatkert dolgozói nagyon megörül­tek. Annál inkább csodálkoztak, amikor megtudták, hogy az igazgató beadványt küldött Varsóba, ebben lemondott az elefánt „kiutalásáról”, s ellentervet terjesztett elő arról, hogy az elefántot a helyszínen, gaz­dasági módszerekkel kell „előte­remteni”. „Én és egész kollektívám - írta az igazgató - tisztában vagyunk azzal, hogy az elefánt: túlságosan súlyos teher a lengyel bányászok és kohászok vállán. Az állami kiadások csökkentése céljából azt ajánlom, hogy a számunkra tervbe vett ele­fántot házi gyártmányú elefánttal pó­toljuk, amely gumiból készülne élet­nagyságban, azután levegővel tölt­jük meg és kerítés mögött helyezzük el. Ha gondosan kifestjük, senki sem tudja megkülönböztetni az igazitól, még közelről sem. Tekintettel arra, hogy az elefánt nehéz, lomha állat, amely nem szokott ugrándozni, ok nélkül nem futkározik és nem buk­fencezik a földön, a kerítésen kis táblát helyezünk el, amely közli a lá­togatókkal, hogy ez az elefánt külö­nösen súlyos. Az igazi elefánt vásár­lásának mellőzésével megtakarított pénzt pedig egy új sugárhajtású re­pülőgép gyártásának vagy régi mű­emlék restaurálásának céljára utal­juk át. Kérem, vegyék figyelembe, hogy a szóban forgó kezdeményezés, akárcsak a terv kidolgozása - az én t, a negyedik ájta idegbajt, >ajt, hajlandő­éltatlankodva Mi az hogy. nemigen járt >em érezném létén, igaz, itt lók, orkánok, Inyűtt közép- on. iharban sem, hogy amikor , elneveztem t). ra gondolok, lmokat épite- ilerőműveket, ában forogja- sg mi magunk a sok szélerö- amot fejleszt- nem messze gyenes, csak oénzbe,az se i erőművekre, kra, mint egy- ses kis dina- ekkel. izett utcán, az aládi szélmal- nelyet egyéb- ak neveznek, mot. amikor csön- okám, rögtön iy szélmalmot tán kinevetett, m is szélmal- árnyú lepkék, tk hasonlítani 'repülőkhöz.- Ez egy sárkányrepülő! - mondtam neki, mert mi nem hazudunk egymásnak.- Nem egy, hanem kettő! - javított ki határozottan.- Miért éppen kettő? - érdeklődtem.- Hát nem ketten vagyunk, nagyapa? Kettő kell, ha elvisz bennünket a szél, tudod, olyan erős szél, mint a tegnapi.- Bizony az elvinné a malmainkat is! - szóltam rádöbbenve a helyzetre. - Köszönöm a felvilágosítást, kisasszony. PLACEBO Ha az ember a Kárpátok alatt lakik, gyakran fáj a feje, mert nagy itt a huzat. Egyenes és átvitt értelemben is. Maradjunk most az előbbinél, a hideg vagy forró politikai légáramlatoktól hadd fájjon a politikusok feje. Az én fejem most mindenesetre a rendes, igazi, valódi huzatoktól fáj, attól, hogy nagytakarításkor rám nyitották az összes ablakot, úgy süvöltött itt a szél, mintha ki akart volna söpörni a nyolcadik emeletről, az írógéppel, búto­rokkal, kéziratokkal együtt. Ahogy lenni szokott, nem találok itthon az ún. házipa­tikában semmilyen fájdalomcsillapítót. Hanem mit? An­goltapaszt, gézt, hashajtót, vérnyomáscsökkentőt, tink- túrát, kamillateát, kötszert, egy csomag Dalila cigarettát (hálistennek!), és egy doboz Gastrogel nevű tablettát. Sziszegve nézegetem ezt a Gastrogelt, melyet vala­mikor régen gyomorsav-túltengés ellen vettem, s amely nagyon hasonlít a fájdalomcsillapítókra, például a Dynil- re, Veralginra, Ataralginra; a halántékom lüktet, a homlo­komba szögeket vernek, a tarkómat fakalapáccsal püfö- lik, alighanem nyüszítek is. S mivel a borzalmas fájdalomtól az eszem is teljesen összezavarodik, nem arra gondolok, amire kellene, pél­dául, hogy orvost hívok vagy magam megyek hozzá, hanem eszembe jut a PLACEBO. Olvasóim nyilván tudják, hogy a placebo gyógy­szerpótló, illetve pótgyógyszer, nevezze, ki hogy akarja, a lényege ez: olyan készítmény, amely külalakban, formában, színben teljesen megegyezik a valódi gyógy­szerrel, így például a fájdalomcsillapítóval, de nincs benne semmiféle hatóanyag, sem gyógyító, sem csilla­pító, sem a szervezet működését gátló, sem azt fokozó vegyi anyag, viszont a tubusára ráírták több világnyelven is, hogy kitűnő fájdalom-, és idegcsillapító, altató, agyér­tágító stb. A placebo a tudatunkon, a lelkivilágunkon, a pszichi­kumunkon át közelíti meg a bajt. Ha az orvos úgy írja elő, mipt fájdalomcsillapítót akkor a fájdalmainkat csökkenti, ha idegcsillapítóként szedjük, akkor idegfeszültsé­günket. Tehát az a lényeg, hogy a hatása éppen olyan, mint a valódi gyógyszereké (akkor tehát valódi gyógyszer is!): vagy hat, vagy nem. (Ha például ciánkáliként veszem be a placebót, akkor vagy rögtön meghalok, vagy... csak később, ha majd meg kell halnom.) Jajgatva nézegetem a Gastrogelt: hat tabletta maradt még a dobozban, pontosan olyanok, mint a Dynil- tabletták. Egy kicsit kóválygok a konyhában, azután úgy döntök, meggyőzöm magam arról, hogy a Gastrogel az tulajdonképpen Dynil, kiveszek egy tablettát a dobozból, beviszem a szobámba.- Te Dynil vagy! - mondom neki halkan, hogy a fele­ségem föl ne ébredjen. - Te most azonnal Dynil leszel! - parancsolok rá még halkabban. Ezután gondolatban elmotyogom még vagy százszor: „Te Dynil vagy.” Kimegyek a konyhába, behozok egy pohár vizet, egy darabig szórakozottan bámulok a tablettára, a fejfájás teljesen elhülyített, azután lenyelem. Úgy érzem, hogy a torkomon akadt, ismét kimegyek a konyhába s egy újabb pohár vízzel leöblítem. Most az előszobában mászkálok nyöszörögve leg­alább két percig. Két perc múlva teljesen megszűnik a fejfájásom. Mintha elvágták volna. Sőt, mintha levágták volna a feje­met, egyáltalán nem érzem, hogy van fejem. Bemegyek a fürdőszobába s a tükörbe pillantok: a fejem a helyén van... Boldogan megyek a szobámba, lefekszem, s azonnal elalszom. Sokáig alhattam. Arra ébredek, hogy feleségem a szobát takarítja.-Jó reggelt - köszönök, amikor észreveszi, hogy nyitva a szemem. - Miféle tabletta ez itt az asztalodon? Nézem, s nem akarok hinni a szememnek: a Dynillé kinevezett Gastrogel-tabletta ott hever az asztalomon. Megyek a konyhába, markomban a tablettával. Az este megszámoltam: hat volt. Most öt van a doboz­ban, egy a tenyeremen, tehát szintén hat. Tehát, ha lenyeli az ember ha nem, így is, úgy is hat. Ez a: PLACEBO. szerény, személyes hozzájárulásom a közös munkához és harchoz. Ma­radok tisztelettel. .. aláírás." A beadvány nyilván egy lélektelen hivatalnok kezébe került, aki hanya­gul végezte teendőit, és nem fogta fel az ügy lényegét. Mivel csupán a takarékosság szempontjai vezé­relték, jóváhagyta a tervet. Az állatkert igazgatója, miután megkapta a központ jóváhagyó vá­laszát, egy óriási gumiköpenyt ren­delt, hogy azután megtöltsék leve­gővel. A gumiköpeny felfújását két hiva­talsegédre bízták. Semmilyen külön­leges készüléket nem bocsátottak rendelkezésükre, saját tüdejükkel kellett felfújniuk a műelefántot. Hogy az ötlet ne tudódjon ki, az egész munkát egyetlen éjszaka alatt be kellett fejezni. Az igazgató igye­kezett minél gyorsabban elintézni az új állat leltárba vételének formasá­gait és megkapni a prémiumot. A két hivatalsegédet bezárták a raktárba, kétórás kimerítő munka után azonban a gumihéj alig emel­kedett a padló fölé, és bizonytalan, lapos körvonalai nem hasonlítottak elefánthoz. Leszállt az éjszaka, odakint, a fa­lakon túl elcsendesültek a hangok, csJpán a kifutóból hallatszott a sakál üvöltése. A hivatalsegédek egy percre félbeszakították a munkát. Öreg emberek voltak, akik nem szoktak hozzá az efféle megerőlte­téshez.- Ha így megy tovább, akkor reg­gelre sem fejezzük be - mondta az egyik. - Hogyan magyarázzam meg a feleségemnek, hol töltöttem az éjszakát? Hiszen nem hiszi el, hogy egész éjjel egy gumielefántot fújtam.- Úgy bizony - helyeselt a másik -, elefántot ritkán szoktak felfújni. Eltelt még egy óra, és mindketten szörnyű fáradtságot éreztek.-Túl nehezen megy - sóhajtott az egyik.- így igaz - helyeselt a másik. - Pihenjünk egy kicsikét. Miközben pihentek, egyikük ész­revette, hogy a falból gázcsap áll ki. Ez jutott eszébe: „Mi lenne, ha gáz­zal töltenénk meg az elefántot?” ötletét közölte társával. Elhatározták, hogy megpróbálják. A gumiköpenyt odatették a gázcsap alá, és néhány perc múlva nagy örömmel vették észre, hogy teljes nagyságú állat áll a raktár közepén. Az elefánt olyan volt, mint az igazi: ormótlan, petyhüdt fül és erősen odatapadó ormány.-Nagyszerű - mondta, akié az ötlet volt, hogy gázzal kell megtölteni a gumielefántot. - Most már haza­mehetünk. Kora reggel az elefántot átvitték az állatkert közepén található, külön a számára elkerített kifutóba, amely a majomketrec mellett volt. A termé­szetes szikla előtt elhelyezett elefánt hatásos látványt nyújtott. A kerítésre kis táblát szögeztek: „Rendkívül nehéz állat, egyálta­lán nem futkos”. A helyi iskola tanulói voltak az első látogatók, akiket egy tanár ve­zetett. Az volt a szándéka, hogy szemléltető órát tart az elefántról. A csoport odament a kifutóhoz, és a tanár elkezdte előadását:- Az elefánt: növényevő állat. Or­mányával kitépi a földből a fiatal fácskákat és lerágja a leveleiket. A tanulók roppant érdeklődéssel bámultak az elefántra, s várták, hogy kitépjen valamilyen fácskát, a roppant állat azonban mozdulatla­nul tornyosult a kerités mögött.-Az elefánt - folytatta a tanár - a rég kiveszett mamutok egyenes ági utóda. Egyáltalán nem meglepő, hogy a jelenleg létező szárazföldi állatok közül ez a legnagyobb. A szorgalmas tanulók buzgón je­gyeztek.-... Az elefántnál csak a bálna nehezebb, az azonban a tengerben él. Bátran mondhatjuk, hogy az álla­tok királya az elefánt... Hirtelen szél támadt.-A felnőtt elefánt súlya 4-6000 kilogramm között mozog... Az elefánt ekkor megremegett, és a földtől elszakadva, lassan emel­kedni kezdett fölfelé. Néhány perc múlva már a tető fölött lebegett. A szél erőre kapott - és a „földön legnehezebb állat” a léggömb köny- nyedségével emelkedett az azúrkék ég felé. Az elefánt most megmutatta a né­zőknek mind a négy, korong alakú, szélesen szétterpesztett lábfejét, kövér hasát meg a szélben himbáló- dzó ormányát. Azután végleg búcsút vett a kifutótól és eltűnt a fák csúcsai mögött. A szomszéd ketrecben elra­gadtatással ugrándoztak és sival- kodtak a majmok. Az elefántot a szomszédos bota­nikus kertben találták meg. Ott bele­akadt egy kaktuszba, széthasadt és kilehelte páráját. A tanulók pedig, akik részt vettek az állatkertben tartott órán, örökre búcsút mondtak az iskolának és hu­ligánok lettek. Azt rebesgetik, hogy vodkát iszlak és betörik az ablakü­vegeket. Az elefántokban pedig egyáltalán nem hisznek. GELLÉRT GYÖRGY fordítása MILÁN RÚFUS Az asztalra tenni pontosan, akár a kenyeret vagy a vizet. Vagy két ujjad közé venni a sót. Ez a vers. S közben ne lépj a sarkadra. Még kevésbé lábujjhegyre. Van időd. A mélyből húzd fel a favödröt, és a forrásra ne építs bódét, és templomot. Ha a pisztrángok áthúznak a Jordánon, ne végy vesszőt, tudni kell, hogy a folyó nem csak halból áll. Hogy ettől valamivel több, ettől nagyobb a vers a szónál. Nem kő. Szobor. Lót asszonya - ez a költemény. Egyszer mindenkit elér. Eljön hozzád, eljön utánad. Fejét a hirtelen magányban az ember tenyerébe hajtja. A hű tárgyak hallgatnak. A föld és az erdő csendesen emlékezik rád. S te egyedül e csendben ráébredsz, hogy te vagy a mélység. OZSVALD ÁRPÁD fordításai 11 *T' Qk ff Q

Next

/
Thumbnails
Contents