Vasárnapi Új Szó, 1989. január-június (22. évfolyam, 1-26. szám)
1989-03-24 / 12. szám
Egy érdekes múzeum: A berlini munkásélet az ezredfordulón Német barátom, aki Halléban lakik, legutóbbi levelében figyelmembe ajánlotta: ha az NDK fővárosában, Berlinben járok, feltétlenül látogassak el a város huszonhar- madik múzeumába, melyet nemrégiben nyitottak meg. Érdekes és nem szokványos témát dolgoztak fel a muzeológusok, irta levelében, s magyarázatához még hozzáfűzte, hogy ezt az új intézményt ne a Múzeumi-szigeten, a régen alapított, patinás hírű múzeumok sorában keressem, hanem ezen a címen: Husemannstr. Nr. 12 xxx Az utcanév értelmezése és szabad fordítása szerint persze azt kérdeztem, hogy miként juthatok el a Köhögős ember utcájába. Tetszett a szójátéknak hangzó, kétnyelvű kérdés a szálló idős kapusának, mert útbaigazítás előtt nosztalgiázni kezdett: „Engem is megköhögtetett a sörfőzde, a híres Bötzow-Brauerei füstje, ha éppen arrafelé vetődtem, pedig akkor még gyerkőc voltam csak... Nagyon rossz helyre építették azt az utcát. Akármerre fordult a szél, mindig telefújta füsttel... Vagy a sörfőzdét • A múzeum bejárata HUIENANNITR.Nr.12 építették rossz helyre?... Szóval, az a rész még most is külváros, bár könnyen és gyorsan oda lehet jutni..." Külváros bizony. Mégpedig ahogyan következő útbaigazítóm, az S-Bahn, a városi gyorsvasút informátora meghatározta: „Régen vilmosi külváros, ma pankowi városnegyed, innen az ötödik megálló." A jelzőt - vilmosi - úgy kell érteni, hogy a két Vilmos császár, az I. és a II. uralkodása idején, vagyis 1858-tól 1918-ig épített külvárosról van szó. A másik jelzőt - pankowi - pedig úgy, hogy közigazgatásilag az egykori nagyközségről, Pankowról elnevezett, újjáépített északi kerülete ez a mai Berlinnek. A gyorsvasút megállójától számítva a harmadik utcasarkon találtam rá a feliratra: Husemannstr. Mielőtt szemügyre venném a házak számozását, feltűnik, hogy az utca felső harmadát lezárták, ott még tatarozzák az egykori bérházakat. Ott még a háborús robbanások nyoma is látható a macskaköves útburkolaton meg a házak falán. Emitt azonban minden olyan, mint a „vilmosi" korszakban volt: kívülről édeskés giccs, olcsó gipszputtók, atlaszok és kariatidák díszítik az épületeket. Tudom persze, annak idején az utca felőli lakásokat az úgynevezett jobb emberek: hivatalnokok, boltosok bérelték, azért kellett a dísz, a talmi pompa. A belső udvarokról nyíló szoba- konyhás nyomorlakásokat viszont nem kellett díszíteni. Ilyen sajátos építésű, a „vilmosi" korszakra emlékeztető épület a 12-es számú ház is. Eszembe se jutna, hogy benne múzeum található, ha a falán látható nagybetűs felirat nem hirdetné a múzeum elnevezését: Berlini munkásélet az ezredfordulón (Berliner Arbeiterleben um 1900). És azon nyomban barátom levelére, biztatására gondolok: nézzem meg, mert itt érdekes és nem szokványos témát dolgoztak fel a muzeológusok. Nem volt sok látogatója a múzeumnak azon a hétköznapi délelöttön, így hát az igazgató helyettese, Hugó Rudolphy időt nem sajnálva, igazi házigazda módjára fogadott bennünket. Az épület felszabadulás előtti tulajdonosa a mecklenburgi származású, földbirtokos Heinrich-család volt. Ók viszont sohasem lakták, csak azért építtették, hogy földbirtokuk hasznát befektessék, mégpedig újabb hasznot adó ingatlanba, bérházba.- így tett szert - magyarázta - kétes értékű halhatatlanságra a város akkori főépítésze, James Hobrecht, aki szinte sorozatban gyártotta a bérházak építésének tervrajzait, hogy a junker-családok minél előbb, minél előnyösebben kamatoztathassák a pénzüket. Olyan is ez a ház. Olyan, mert a környékbeliekkel ellentétben, ennek a belső elrendezését nem bontották meg a felújításkor. Végigvezetett bennünket a ház lakásain. Még a belső udvarokról nyílókon is. Az utca felőli, egykori polgárlakásokat persze nem eredethúen, hanem a múzeum céljainak megfelelően rendezték be. A volt szalonban található a film- és videotechnika. Mindjárt be is kapcsolta az egyik készüléket.- Tessék megnézni - mutatott a képernyőre -, ilyen volt az utca felőli fronton Krumme tanácsosék lakásának a berendezése. A szalon, ahol most állunk... Az ebédlő... A konyha... A cselédszoba... A kamra ...Ez pedig az első emeleti lakás, ahol egy vámtiszt, Ottó Lütz lakott... A fényképek gyűjteményét két szobában helyezték el, hiszen mintegy 500 korabeli felvételnek az üveglemezre készített nega- tívját is megszerezték. Különösen érdekes az a tíz felvétel, melyen a Diófához címzett (Restaurant zum Nussbaum) Halász utcai (Fischerstr.) vendéglő látható, mert az egykori vendéglőt - ahol egyébként sokat időzött a két, neves művész, Heinrich Zille és Ottó Nagel is -, ezek alapján építik újjá, eredeti formájában.-Állítólag - jegyezte meg -, pincérlegényként több magyar is dolgozott ott. Egy bizonyos Köves, vagy Kövér, az egyik fényképre még rá is írta a saját nevét, megtoldva: aus Losonc, azaz Losoncról. Kimentünk az udvarra. A jobb oldali lakásokban található az irattár, ahol a korabeli munkásegyesületek és egyletek működését dokumentáló anyagot őrzik. A jegyzőkönyveket és pénztári naplókat, az ünnepélyekre és munkásbálokra hívogató plakátokat, a sportversenyeken és kiállításokon szerzett díszokleveleket. A bal oldali lakások szobáiban, hasonló témakörök szerint - kezdve a vágott tollú, tintás íróeszközöktől az engedély nélküli munkáshorgászok felszereléséig - az akkor használatos tárgyakat állították ki.-A munkásélet emlékanyaga rendkívül gazdag, és ezt feltétlenül meg kell mutatni. Közben egy még szőkébb és sötétebb átjáró udvarra kerültünk. Kísérőnk emlékeztetett az egykori sörfőzde füstjére, mely naponta szállt itt alá. És arról beszélt, hogy a múlt század végén gyakorta rendeztek munkásgyúléseket a sörfőzdében, többször August Bebel részvételével, aki mindig megemlítette a tulajdonosok bűnösségét a füst miatt, ötven évvel később Josef Goebbels is szónokolni akart ugyanott, de - miként neki a gyár egykori munkásai elmondták - a hirtelen támadt ricsaj miatt szóhoz sem jutott, így inkább lemondott a szónoklásról.- /ff pedig - nyitotta ki sorra a hátsó í'i udvari lakások ajtaját - eredeti berendezéssel láthatók az ablaktalan szobák és az úgynevezett lakókonyhák. Itt minden korhű. Az elénk táruló látvány kissé meglepett bennünket, mert bizony már szokatlan számunkra a szegénység. A múzeum igazgatójának helyettese azonban nagyobb hatásra számíthatott, mert megkérdezte: ' •- Hát nem megdöbbentő? Tekintetemet a székre dobott iskolatáskára szegeztem, és szinte mentegetőzve, szabadkozva válaszoltam:-Mi kérem, szegényebbek voltunk... Nálunk szijjal, meg madzaggal kötözték össze a könyveket a gyerekek, amikor elindultak az iskolába. Egyébként persze dicsértem munkásságukat, elismeréssel szóltam a látottakról. A magunk számára pedig tanulságként megfogalmaztam: az emlékszobákban, a tájmúzeumokban a mozgalmi múlt, a helytörténet dokumentálásával egyidejűleg többet is foglalkozhatnánk a munkás- és proletárélet emlékeivel. Ha viszont a Husemann utca 12. példájára gondolok, mindig ez a furcsa kérdés kínoz: Hogyan is lehetne megmutatni az utókornak a mi egykori nincstelenségünket, amikor csak az mutatható fel, ami van, vagy ami volt? Emlékezzünk csak: apáink munkát, kenyeret követeltek. . mm HAJDÚ ANDRÁS ■ ............ j • Lakókonyha - Wohnküche korabeli berendezéssé! (Hajdú Endre felvételei) ÚJ SZÚ 15 989. III. 24. A politikában a kezdetet mindig a folytatás minősíti. Mondhatnánk úgy is: a szinte azonnal bekövetkező utókor. Az utókor könyörtelen: az illúziók könnyen szertefoszlanák, az optimizmusra okot adó jelek jórészéről kiderül, hogy félreértelmezték őket - netán úgy is kívánták magyarázni azokat az optimizmusra éhes kortársak. Szlavko Jovics jugoszláv vezérőrnagy, az iraki-iráni demarkációs vonalon felügyelő ENSZ-békefenntartók, illetve tűzszünet-ellenőrzők parancsnoka méltán népszerű a társaságban. Híres anekdotázó, sarmos gavallér, különböző világnyelveken előadott történeteit hálásan emlegetik a lelkesedésre amúgy is felhangolt hölgyek csakúgy, mint a kollégák, a diplomaták. Jovics sajátos közép-keleti dekameronjának legújabb gyöngyszemét mégsem valamely kényes-fényes fogadáson mondta el, hanem egy jugoszláv lap, a Dnevnik tudósítójának. A történet - nem is történet - ártatlanul egyszerű: a front egyik iráni megfigyelőpontján egy közös bunkerben egy iraki éá egy iráni katona tüntetőén együtt éjszakázik. Alszik a két baka. A krónika nem szól arról, hogy pizsamában, vagy a „szerelvényt lazíts" alig elernyedt állapotában. Mindenesetre demonstrálni akarják parancsnokaik és kormányaik előtt: korántsem elképzelhetetlen a nyolcéves öldöklésbe belekábult két nemzet békességes együtt élése, egymás eltűrése. A demonstratív együttalvás azonban korántsem jelenti még az együtt élést. Efelé hosszú út vezet. Legelőször is azt az útszakaszt kellene végigjárni, amelyik elkezdődött a tűzszünet elfogadásával, amikor Bagdad és Teherán felvette a tárgyalások fonalát. Tavaly nyáron abban reménykedhettünk, hogy a Biztonsági Tanács 598-as határozata elfogadását követően ha nem is következik be hirtelen a békekötés, de legalább megkötik a tartósabb - és törvényes garanciákkal konzerválható - fegyverszünetet. Ehelyett tűzszünet van még mindig. Ám a BT-határozat többi pontját is meg kellene valósítani. Tavaly novemberben ugyanis megszakadtak a tárgyalások. Most ismét a tekintélyében izmosodó ENSZ lépett a színre, amikor Eliasson különmegbízott küldetésével megkísérelte, hogy életet leheljen a Közép-Kelet (legalábbis tetszhalott) békefolyamatába. Eliasson először Teheránban tárgyalt, s a biztatónak látszó ígéretek után utazott Bagdadba. Feltehetően optimizmusra okot adó nyilatkozatokat hallott az iraki illetékesektől, különben aligha engedte volna meg magának azt a „fegyelmezett derűlátást", amelyről egyébként nevezetes. Mégis meg lehetne kockáztatni: Genfben nagyobb bizalmatlansággal és biztonsághiány-érzettel lépne be az a bizonyos két katona akár a legösszkomfortosabb szállodai szobába is, mint ott, „keleten". Arra pedig még gondolni is rossz, mi történne, ha nem két közvitéz, hanem két gyakorló diplomata választana magának ily módon közös fedelet! Pedig talán „ez volna az igazi" -, ennek lenne valóban példaadó, igazán demonstratív sugallata. De ha a tárgyalóasztalnál romlik a bizalom, aligha várható, hogy a légkör megjavuljon a hálószobában. Márpedig a tárgyalóasztalnál „nem hisznek egymásnak" a partnerek. Szóba került a fogolycsere - ez is egyik pontja a BT-határozatnak. Ha mindkét fél igazi okot látna a bizalomra: nem habozna, és azonnal szélnek eresztené ezt a több tízezres, eltartást, őrzést igénylő sereget. Ám haboznak és számolgatnak. Irán követeli, hogy Irak vonja vissza csapatait arról a mintegy ezer négyzetkilométernyi területről, amelyet még mindig ellenőriz. A kérés jogossága aligha vitatható, mint ahogy nehezen vonható kétségbe az az iraki igény is, hogy biztosítsák végre számára is a szabad hajózást az Arab (Perzsa)- öböl vizein és a Shatt el-Arabon. A folyamóriás Irak tengeri kijárata: az elsüllyesztett és a sérült hajók lehetetlenné teszik a hajózást, s a tengeren fölényben levő Irán amúgy is rajta tartja a kezét a kereskedelmi útvonalon. A vízi utat Bagdad magának követeli - elutasítja a közös használatot Iránnal. Sajátos környezeti-környezetvédelmi érvelése van: a határnak a folyó keleti partján, „kell" lennie. De ott is fixálni kell a vonalat, tudniillik a folyamóriás évezredek óta mind nyugatabbra,, tolódik". Mi lesz akkor, ha egyszer majd - hosszú-hosszú nyugatra araszolgatás után - nem a Perzsa-, hanem az Akabai-öbölbe ömlik? Akkor majd Irakot is odaszorítja Izrael közvetlen tőszomszédságába? - kérdezi némileg túlozva Bagdad. A pontos határkijelölés, a hajózás szabadsága így veszélyes buktatója lehet a még lényegében meg sem indult békefolyamatnak. De ennél is sokkal veszélyesebb a bizalom tartós hiánya. Bizalomra várva latolgatják a békeesélyeket a térségben, ahol - gyaníthatóan - bizalomra okot adó nyilatkozatokat is hallhatott az ENSZ-megbízott. Bagdad és Teherán vitájában most a határvita jelzi a lehetőségek határát is. Pillanatnyilag nincs több esély a békére, mint tárgyalni a békéről. Úgyszólván mindegy, hogy milyen címszavakkal és jelszavakkal. De még ez is jobbés több, mint amire akár egy évvel ezelőtt is számítottunk. KRAJCZÁR IMRE
