Vasárnapi Új Szó, 1989. január-június (22. évfolyam, 1-26. szám)
1989-03-24 / 12. szám
A megújhodási szándék a színházi életet sem hagyta érintetlenül a Szovjetunióban. Határozott és sokrétű folyamatokat érzékelhet - és követhet nyomon - a külföldről oda érkező érdeklődő. Az utóbbi időszak egyik legjelentősebb eseménye volt az a gyakorlati bemutatókkal egybekötött nemzetközi elméleti tanácskozás, amelyet az OSZSZSZK Színházművészeti Szövetsége rendezett Penzában, Vsze- volod Emiljevics Mejerhold születésének 115. évfordulója alkalmából. PENZA A városról nem nagyon sokat hallhatott eddig a csehszlovákiai magyar újságolvasó. Február közepén a Rudé právo adott hírt arról, hogy a területen s a terület székhelyén is alig-alig érzékelhető a peresztrojka, arrafelé még mindig a régi szelek fújnak - a régi vezetés irányításával... Nem csoda, hiszen a város elég messze fekszik Moszkvától, a Volgán innen, a Volga Menti Öshegység közepén, a Penza és a Szura folyók összefolyásánál. Mint kiderült, a településnek finnugor eredetű neve van, de annak nem sikerült utánajárni, hogy mit is jelenthet ez a szó. Őseink a Magna Hungaricát - a Káma felső folyásának vidékét - elhagyva errefelé vonultak délnek, a Fekete-tenger irányába. Penza 1663 óta város, és ma kb. félmillió lakosa van. A Szovjetunióban készülő órák közül minden negyediket itt gyártják, s az olvasóink közül is sokan pedáloznak penzai kerékpáron. Fejlett a város fa-, papír-, élelmiszer- és vegyipara is. Penza nagy kiterjedésű terület központja, ezért hiába volt „vidéki vá- ros“ (s persze ma is az), mindig vonzotta az orosz értelmiséget. Oleg Tabakov, a neves moszkvai színész és rendező némi iróniával meg is jegyezte, hogy a penzaiak szerint az orosz irodalmárok közül valószínűleg csak Puskinnak nem adatott meg, hogy ebben a városban szülessen ... Egyébiránt valóban neves gondolkodók, toliforgatók és népvezérek tevékenykedtek a városban. Példaként hadd említsük meg Ger- cen, Radiscsev, Rjazin és Puga- csov nevét (de Lermontov is a „közeli" Tarhaniban - mai Lermontovo - született). Akire azonban ma leginkább büszke a város, az Mejerhold, a forradalmi színházak egyik alapítója és „atyja", aki itt született, s a szülőházát négy évvel ezelőtt az ö munkásságát dokumentáló múzeummá alakították, mert, ahogy Penzában mondják: Hiába fordult meg Gorkij is a városban, meg Lenin szülei is itt tevékenykedtek (az apja tanár, tanfelügyelő, meteorológus és még sok minden egyéb volt) nyolc évig - azért „ a jéghegy csúcsa" Vsze- volod Emiljevics Mejerhold, akinek (egészen az utóbbi évekig) nagyjából ötven eszte/időn át szinte a nevét is alig lehetett leírni vagy kimondani a Szovjetunióban... MEJERHOLD Eredeti nevén Karl-Kazimir Theo- dor Meyergold; 1874. február 2-án született Penzában. Apja után, aki gazdag szeszgyáros volt és művelt ember hírében állott, német állam- polgárságot „örökölt". Ezt 19 éves korában oroszra „cserélte" és ekkor változtatta meg a nevét is. Gimnáziumi évei befejezéséig Penzában élt, majd a család (pontosabban az apja) kívánságára beiratkozott a moszkvai jogi egyetemre. Az irodalom és a színház azonban jobban érdekelte. „Átiratkozott" a Filharmóniai Társaság sziniiskolájába, amely Nyemirovics-Dancsenko (a kor híres szakemberének) irányítása alatt dolgozott. 1898-ban az akkori alakuló Művész Színház tagja lett. Kapcsolatba került Csehowal is (akinek A tanácskozáson bemutató előadást tartott a leningrádi Terra Mobile stúdiószínház is. Előadásuk címe: (Kmeczkó Mihály archívumából) Magánélet A SZÍNHÁZI ÚJÍTÓ Nemzetközi tanácskozás Mejerhold munkásságáról későbbi felesége Mejerhold kolléganője volt). A színészi munka azonban nem elégíti ki ambícióit. Új Dráma Társasága néven csoportot szervez, amely Herszonban és Tbilisziben működik két évig. S ami szinte hihetetlen: Mejerhold ezalatt kb. 170 előadást rendez - miközben „mindent kipróbál a színpadon", ami csak lehetséges, 1905-ben visszatér Moszkvába és (a kor két nagy egyénisége: Sztanyiszlavszkij és Brjuszov segédletével) megszerzi a Művész Színház „stúdióját". Hozzálát elvei megvalósításához, amely nemcsak a színház megújhodását jelenti. A színpadot „összekapcsolja" a többi művészeti ággal (főként a képzőművészettel és a zenével), s általában a közgondolkodás megújításán fáradozik. A naturalizmustól a stilizáció (a jelzések) és az improvizáció irányába „vezeti" a színészi játékstílust, amely a színjátékban szintézisre lép a többi művészeti ággal. Új elméletének népszerűsítésére folyóiratot szerkeszt Három Narancs Szerelmese címmel, s ebben Doktor Dapertutto- kén álnéven publikál. Tanulmányozza az európai és az ázsiai színjátszás hagyományait. Az ázsiai színháznak elsősorban a „mágiája" érdekli. Mélyen leköti figyelmét a stili- zációnak az a fajtája, amely a színészi játékban, a színpadképben (általában a mizanszcénben) ageometriai alakzatok demonstrációját valósítja meg, és hatásában mágikus tud lenni. (Innen vezetett az út a mejer- holdi strukturalizmushoz, a „gépiességhez": a biomechanikához). Az európai színház történetéből elsősorban a commedia dell’arte korszakánál „időzött el". Mindenekelőtt az improvizáció, a maszkok használata és a színház tömeghatása érdekelte ebből a korszakból (de a stilizált és artisztikus színészi játék is befolyással lehetett Mejerhold „biomechani- ká“-jára). Színészképző stúdiója afféle „színházi laboratórium" lett. (Mejerholdra egyébként is jellemző volt, hogy rendkívül alaposan és precízen felkészült a rendezéseire: mindig (elő)tanulmányt írt a megrendezendő műről s a rendezés elveiről, koncepciójáról.) A noszf után kb. két évig a Művelődési Népbizottság Színházi Főosztályának vezetője volt. Sorra alapította meg a „forradalmi színháziakat. Egyszerre többnek (több mint ötnek) is az igazgatója volt. Ó rendezte az első szovjet drámát, Majakovszkij Buffo-mi- nisztériumát. Szabad Műhelyében a biomechanika színházművészeti megvalósításával kísérletezett. 1920-ban róla nevezik el a tanítványaival szervezett színházat (ma a Jermolov Színház nevet viseli). Tizennyolc éven át folytatott itt gyümölcsöző tevékenységet. Sok tehetséges írót (pl. Erdmann, Ehrenburg) ö fedez fel. A kortárs írókkal azonban egyre gyakrabban kerül konfliktusba - színházi elvei miatt. Ezért fordul a klasszikusokhoz (Gogol, Osztrovszkij, Gribojedov, Puskin). Gogol A revizor-ának zseniális rendezése azonban végzetesnek bizonyult további munkásságára nézve. A kritika egyre inkább ellene fordult, s (bár egy ideig Sztálin bizalmát élvezte) végül politikailag is kikezdték. Társulatát 1938-ban feloszlatták, s ót még az év őszén letartóztatták, lágerbe szállították, s mint azt a tanácskozáson nyilvánosságra hozták: 1939. március 17-én-golyó által - kivégezték. (Feleségét, a színésznő Zinaida Reichet egy évvel később halálra kínozták.) A TANÁCSKOZÁS A nemzetközi tanácskozáson kb. 80 szakember - köztük egy tucat külföldi, Európából, az USA-ból és Japánból vett részt. Az elméleti tanácskozáson megvitatták Mejerhold „filozófiai rendszerét", esztétikáját, írói és dramatizátori, valamint színházelméleti, gyakorlati-rendezői (és színházvezetöi) munkásságát, publicisztikáját és biomechanikai szisztémáját. A gyakorlati bemutatók alkalmával „a biomechanikai szisztéma továbbfejlődését és mai fejlettségi fokát“ láthatta a szakembergárda, kísérleti stúdiószínpadok és mozgásszínházak, valamint „biomechanikai csoportok" előadásában. A közönséggel egyetemben pedig olyan színházi produkciókat, amelyekben érvényre jutott rendezői elvként Mejerhold esztétikája, a színészi eszköztár részeként pedig biomechanikai szisztémája és az improvizáció (a két utóbbira példa Bec- kett Godot-ra várva, illetve Osztrovszkij Az erdő című alkotásának színre vitele). A tanácskozás harmadik részét a Mejerhold-életmú gyakorlati feldolgozásának kérdésköre képezte. (Érdekesek voltak pl. azok a korabeli filmfelvételek, amelyeket amerikai archívumokban „ollózott" össze az USA-beli delegáció, s Mejerhold rendezéseit és próbáit dokumentálták.) Az életműből eddig egy kötet látott napvilágot, de már megvan az engedély a hetedik megjelentetésére is. A tanácskozáson hozták nyilvánosságra először Mejerhold rehabilitációs perének dokumentumait is (egyebek közt), amelyre a XX. kongresszus után, 1956- ban került sor. A perdokumentáció meglepő adatokat tartalmaz - elsősorban a korról: a 30-as és az 50-es évekről... KMECZKÓ MIHÁLY MOTTÓ: Bizonyára nem jól hallottam, így nem is érthettem meg, amit a riportalany mondott. Elküldték valakiket... ínházról és az ott dolgozókról beszélt. ,,Átalakítás" helyett minduntalan „átépítést“ emlegetett. Lehet, hogy tudat alatt még munkál benne valami a nemrég befejezett építkezéssel kapcsolatban. Aztán azokról kezdett beszélni, akik nem dolgoznak újszerűén, korszerűen a változó társadalmi szükségletek szellemében. Egy színházban, egy intézményben, ahol az elsődleges dolgok között kellene helyet kapnia a jó színvonalbeli állandóságnak és a művészeti balsikerekből is szellemi energiákat merítő szüntelen megújulásnak. Mindkettőnek egyszerre. Akkor állandóság vagy megújulás? Kizárja-e a kettő egymást? Aligha, éppen ezért volt megdöbbentő a színházi vezető kijelentése. Először megfelelően körülírta a dolgot. Társadalmi igényekre, elvárásokra hivatkozott. Az új szemlélet térnyerésére, a régi visszahúzó erejére. Végre eljutott a lényegig: közölte, hogy színházukból távozniuk kell azoknak, akik nem hajlandók, nem képesek a változásra. Ajánlotta, hogy ezek a dolgozók keressenek más munkahelyet a maguk számára. A dolog csak hivatásos nézőként érint, mégis megrettentem. Valamiféle leszámolást sejtettem meg a vezető szavai mögött. Arról ugyanis nem beszélt a színházi vezető, mihez képest kellene megújulnia mindenkinek. Jó lett volna legalább vázlatosan megismerni a véleményét saját színházáról, amelynek megújulását az általa távozásra érettnek tartott dolgozók gátolják. Csakhogy ez a logikai lánc megszakad, hiszen a nyilatkozó vezető évek óta egy művészeti alkotóközösség élén állva, de „művészeti dolgozóként" is felelős mindazért, ami a színházban történt és történik, vagy éppen nem történt, és ma sem történik. Kajánkodva megkérdezhetném: vehetem-e önkritikának a felszólítását? Félretéve az ironizálást, a dolog sokkal bonyolultabb annál, hogy egy szorgalmi feladatot teljesítő színházi vezető hányaveti fogalmazásának tekintsem. Jelez egy tendenciáiban veszélyessé válható szándékot a különböző munkahelyek különböző vezetőinél. Egyes vezetők amúgy is hajlamosak arra, hogy megváltást hirdessenek, feltételként szabva X, Y és Z távozását a munkahelyről. Ez talán így lenne jó egy tervezőintézetben, egy szövetkezetben vagy egy sorozatgyártásra berendezkedett nagyüzem esetében. Csakúgy az amúgy is szakember - azaz színész-, rendező- - hiánnyal küzdő nemzetiségi színház esetében a televízió nyilvánossága előtt elhangzó felszólalásnak kellemetlen mellékíze van. Még akkor is, ha a riportalany is hivatott annak eldöntésére, hogy X, Y vagy Z „művészeti dolgozók" minek, milyen színművészeti felfogás, milyen formai, stiláris és tartalmi követelmények alapján alkalmatlanok egy, mindvégig középszer alatti szinten teljesítő színházban rapszodikusan és önkényesen rájuk osztott szerepek eljátszására? De mihez és kihez képest alkalmas az egyik, és alkalmatlan a másik színész vagy rendező? Mindez aligha a néző gondja. Az viszont elgondolkodtatja, hogy a majd egy évtizede felelős vezetői pozíciót betöltő riportalany ekképpen nyilatkozott. Holott, ha valakik valóban alkalmatlanok a rendezői, színészi, díszlettervezői feladatok ellátására, eddig miért lehettek a színház tagjai? Vagy talán nem volt alkalom az ilyen okból rég áhított „búcsúra"? Most meg van, mert a vezetés konjunkturális lehetőséget lát a társadalom légkörét valóban felfrissítő széljárásban? Azt hiszem, nehéz idők elé nézünk, ha az „igényekre, elvárásokra törekvésekre, célokra" hivatkozva a valós helyzet, a valós képességek feltárása nélkül kijelentgetjük: X, Y és Z távozzanak! Tény, hogy a színházban és a színházon kívül eső tereken is szükség van a gyors változásra. Azt azonban ne feledje seki, hogy mi a változás meghirdetése előtt is együtt voltunk a „társadalom", érdekeink voltak a „társadalmi érdekek". A dolog annál inkább elgondolkodtató, minél inkább tudatosítjuk, ezért kell változnunk, s nem azért, hogy egy-egy színházi vezető a székének karfáját szorongatva, mikor kiált rá a színészre vagy a rendezőre: Távozz! Addig aligha következik be a mindent átható változás, amíg e régóta színházért felelős vezető tükörbe nézés helyett az ujjal mutogatást gyakorolja. Szerettem volna tükörtartást írni, de hát még csak ezt sem tette meg, hiszen nem elemezte a színházban uralkodó mostani helyzetet. Kinyilatkoztatott, amit, ha hallottak a beosztottjai, másnap az ő partnereként bizonyára remegő lábakkal léptek színpadra. Nem tudták, talán ma sem tudják, kinek, mikor és miért kell távoznia. Az effajta vezetői módszerek legkevésbé egy, szüntelen kollektív alkotói jelenlétet kívánó művészeti intézményben célravezetöek. Az utcára kerülés bizonyára fenyegető rém lehet egy jól fizető, meleg, nyugalmas állóvízhez hasonlítható vállalatnál. Viszont egy színházi alkotóközösségben, amelynek tagjairól tudom, hogy egyikük sem lenne ott tíz, húsz, harminc esztendeje, ha nem fűtené az elhivatottság... Az is idetartozó gond, hogy ezek a színészek mindezt az effajta meggondolatlan kijelentések ismétlődése ellenére, no meg a gyengébbnél gyengébb színházi vezetés „elküldési kampányaival" dacolva teszik. DUSZA ISTVÁN ÚJ SZÚ 14 1989. III. 24.
