Vasárnapi Új Szó, 1989. január-június (22. évfolyam, 1-26. szám)
1989-03-17 / 11. szám
sxú .111.17. Afgán mudzsahedin, korszerű amerikai Síinger légvédelmi rakétával (Archívumi felvételek) S zerdán volt egy hónapja annak, hogy a Szovjetunió a genfi rendezési megállapodásokat pontosan teljesítve az utolsó katonáját is kivonta Afganisztánból. Ezzel a szovjet külpolitika egy szakasza is lezárult: a moszkvai vezetés megszabadult egy súlyos nemzetközi tehertételtől, ami lehetővé tette a számára, hogy presztízsveszteség nélkül, sokkal szabadabban manőverezve - a nyugati világ, de mások is, például Peking, több arab ország éppen Afganisztán ürügyén kérdőjelezett meg, utasított el nem egy szovjet kezdeményezést - összpontosíthasson más válsággócok megoldására is. A legjobb példa erre Eduard Sevardnadze külügyminiszter közel-keleti körútja volt, amely bizonyította, hogy e térség vonatkozásában is sokkal rugalmasabbá, árnyaltabbá váltak a Szovjetunió rendezési elképzelései. S nem hiába irányult február 15-én a kamerák tüze Borisz Gromov altábornagyra, amikor az utolsó szovjet katonaként keresztülment a Barátság hídon. Mindenki tudta, Afganisztán jövője szempontjából is történelmi a pillanat: az ország más lesz, mint volt, de hogy milyen, azt egy hónap elteltével sem tudja senki. Azóta is dúl a fegyveres és a politikai harc. A hatalmi és érdekviszonyok, nemzetiségi, vallási és törzsi ellentétek kusza szövevényében minden külföldi megfigyelő csupán egyvalamit tud bizonyosra venni, azt hogy minden bizonytalan. Olcsó szójátéknak is lehetne ezt tekinteni, ha nem volna ilyen elkeserítően igaz. Két dolgot igazolt az eltelt egy hónap: 1. Az ellenzék tévedett, amikor arra számított, hogy a Nadzsibullah-féle vezetés a szovjet katonák kivonása után rohamos gyorsasággal összeomlik, mert a jelek most épp ennek az ellenkezőjét támasztják alá. Ebből az is következik, hogy ha nem lesz politikai rendezés, s a hatalmi kérdés eldöntését a fegyverekre bízzák - márpedig a megbékíthetetlen ellenzék a jelen pillanatban csak ez utóbbit erőlteti -, akkor a testvérháború még nagyon sokáig elhúzódhat. 2. Maguk a megbékíthetetlenek erősítették meg - igaz: saját akaratukon kívül - a Surájukkal, hogy a jövőben csak olyan kormányzat lesz életképes, amelyben valóban minden politikai erőnek helye lesz. Volt, aki komikusnak nevezte a Surában lezajlott, az ellenkormány megalakítása körüli huzavonákat, de ez inkább tragikomikus volt, hiszen egy ország jövője, békéje a tét. Nadzsibullah: kemény kézzel Meglepte a nyugati elemzőket a kabuli vezetés intézkedéseinek határozottsága, ezeket érdemes párhuzamba állítani az ellenzék soraiban zajlott eseményekkel, s nem csupán azért, mert a történések két síkja időben egybeesett. Arthur Kent, a Sunday Observer brit napilap tudósítója február 27-én ezt írta: ,,Még a kegkörmönfontabb ázsiai megfigyelőket is megizzasztják azok az események, amelyek az utóbbi napokban az afgán politikában történtek. Nadzsibullah elnök, akit Moszkva kiszolgálásával vádoltak, kilépett a szovjet hadsereg tűnő árnyékából, és sokkal határozottabban vette kézbe a kormány és a hadsereg irányítását, mint a szovjet katonai jelenlét idején. Ezzel szemben a lázadók ismét csak sántikálnak az elnöki palota felé vezető göröngyös úton. “ Három nappal a szovjet csapatkivonás után Nadzsibullah elnöki rendeleteket adott ki a szükségállapot bevezetéséről, a főváros utcáin megjelentek a harckocsik és páncélozott szállító járművek. Az intézkedést az tette indokolttá, hogy az ellenzék rakétatámadásokkal fenyegette Kabult, Pakisztán csapaterősítéseket hajtott végre a határon. Nadzsibullah ugyanezen a napon kormányátalakítást is végrehajtott, lényegében megerősítette az Afganisztáni Népi Demokratikus Párt jelenlétét a kormányban. Hét pártonkívüli miniszter távozott, helyükbe - az iszlámügyi miniszter kivételével (ez a poszt addig nem volt betöltve) - párttagok kerültek. Egy nappal később lemondott az ugyancsak pártonkívüli kormányfő, Haszan Sark, s megint egy nappal később a hírügynökségek világgá kürtölték: nem lemondott, hanem menesztették, s ez összefüggésben van a szükségállapot meghirdetésével. Mindezzel párhuzamosan megalakították a kormány végrehajtó bizottságát. A minisztertanács élére Szultán Ali Kistmand került, aki korábban már állt a kormány élén, legutóbb pedig az ANDP KB titkára volt. Világos a cél: a párt pozíciójának erősítése, sorainak összefogása. Ezzel egyidejűleg a katonai kormányzat erősítése is megtörtént: megalakult a Legfelsőbb Katonai Tanács, s az erről szóló törvényrendelet kimondja: e katonaipolitikai szerv feladata, hogy a szükségállapot feltételei között biztosítsa a központi irányítást. Gondoskodnia kell a nemzeti függetlenség, a szuverenitás, valamint Afganisztán- területi egységének hatékony védelméről. Alapvető tennivalói: az államhatalom erősítése, az afgán hadsereg védelmi képességének, harci felkészültségének szilárdítása, a politikai pártok, társadalmi szervezetek harci alakulatai akcióinak összehangolása. A Legfelsőbb Katonai Tanács döntései minden államhatalmi szervre, politikai pártra, társadalmi szervezetre és állampolgárra nézve kötelező érvényűek. A rendelet kimondja, a testület megszűnik, amint eltörlik a szükség- állapotot. A Legfelsőbb Katonai Tanács húsztagú, Nadzsibullah áll az élén. Illúziók nélkül És még mindig nincs vége a sornak. Az ellenzék szándéka blokád alá vonni Kabult és a többi nagyvárost. Nadzsibullah fegyverbe szólította a párttagokat, elrendelte egy új harci osztag felállítását: a biztonsági erőknek alárendelt egységet a párt ifjúsági szervezetének soraiból, szakszervezeti tagokból toborozzák. Két nappal a szükségállapot elrendelése után a fővárosban a biztonsági erők nagyszabású razziát hajtottak végre, rengeteg fegyvert és lőszert, robbanószerkezeteket foglaltak le, több tucat beszivárgott ellenzéki Gulbuddin Hekmatjar, az egyik legnagyobb ellenzéki csoport vezetője fegyverest letartóztattak. Mindezzel biztosították a fővárosban a nyugalmat. Nagyon rövid idő, lényegében 3-4 nap alatt hozott döntések ezek. Egyes külföldi megfigyelők azt kezdték latolgatni, hogy Nadzsibullah rendkívül energikus fellépése nem növeli a jelenlegi kabuli vezetés tömegbázisát. Az lehet. De ha belegondolunk, az államfő csak két dolog között választhatott. Mivel a mudzsahedinek makacsul elutasítják minden tárgyalási ajánlatát, Nadzsibullahékat teljesen ki akarják zárni mindenféle rendezésből (hatalomból), ezért vagy azt teszi, hogy önként elmenekül, vagy pedig a népi hatalom és önmaga védelmében felkészül a harcra. Kemény harcra. Mivel a mudzsahedir.ek állandóan véres leszámolással fenyegetőznek, nem lehetnek illúziói. A párt tehát a második változat mellett döntött. Marakodó mudzsahedinek Tavaly már alakítottak egy „ellenkormányt" a pesavari hetek, amely azonban sosem működött, s azok sem tartották volna be döntéseit, akik létrehozták. Úgy tűnt, a lázadó fegyveres csoportok okultak a múltból, ezért a pakisztáni székhelyű hetek egyeztető tárgyalásokat folytattak az iráni bázisú (a heteknél katonailag sokkal gyengébb) nyolcakkal. Megállapodtak abban, hogy a szovjet csapatkivonás után azonnal összehívják a konzultatív tanácskozásnak (vagy alkotmá- nyozónak) nevezett gyűlést, a Surát. A több imint ötszáz tagú Surában az iráni nyolcak a helyek 30 százalékát szerették volna megkapni, végül 100-at ígértek nekik a pesavari- ak, legvégül pedig ennyit sem voltak hajlandók megadni, csak 60-70-et. Ezért összeült ugyan a Sura, de az irániak nélkül. Nem is volt rájuk szükség, tudtak a pesavariak marakodni egymás között is. A tanácskozást többször elnapolták. Már második hete folytak a meddő viták, amikor is február 18-19-én a mérsékeltnek tartott Mohammed Nabi Mohammadit jelölték az államfői, a szélsőséges fundamentalista Ahmad Sahot pedig a kormányfői posztra. Személyük, illetve a kettejük által a kormánytagokra tett javaslat körül óriási vita bontakozott ki a hetek két nagy frakciója között, s e frakciókon belül is. Nehogy teljes csőddel végződjön a Sura, új embereket jelöltek az ideiglenes elnöki és kormányfői posztra, s 23-án megszületett az új döntés. Az új lista: a mérsékeltebbnek tartott Szebga- tullah Modzsaddedit kiáltották ki elnöknek, a kormányfői tisztség a fundamentalista Ab- dul Rab Raszul Szajafnak jutott. A jelenleg legfontosabbnak ítélt miniszteri tárcát, vagyis a hadügyek irányítását Mohammed Nabi Mo- hammadi kapta, annak ellenére, hogy a legtöbben az egyik legerősebb csoport fiatal vezetőjének, Gulbuddin Hekmatjarnak szánták. Hekmatjar végül is kénytelen volt megelégedni a külügyminiszteri tárcával. Az elképzelések szerint ez az átmeneti kormány 8-9 hónapig irányítaná az ügyeket (persze Kabulból szeretné!) s előkészítené a választásokat. Csakhogy az ellenkormányosdinak, az egész Sura-ügynek van néhány szépséghibája. 1. Csak az afgán határokon túl élőket képviselte, az országon belüli ellenzéket - az ANDP-ről nem is beszélve - néhány „jó muzulmán" kivételével kirekesztették. 2. Az iráni nyolcak szóvivője kijelentette: ők egyoldalúnak tartják, s ezért nem ismerik el az emigrációs ellenzéki kormányt. 3.Washing- tonban bejelentették: az USA üdvözli ugyan az ellenkormány megalakulásának tényét, de nem adja meg neki a diplomáciai elismerést. Ez egy udvarias pofonnal is felér, hiszen a mudzsahedinek azt szeretnék, ha a külföld hivatalosan elismerné ország nélküli kormányukat. Washingtonnak több indoka is lehet: a megalakulás zűrzavaros, komolytalan körülményei miatt sem tartja ilyen összetételben életképesnek e „kabinetet". Washington presztízsét csökkentené egy életképtelen „árnyékkormány" 'támogatása. A szovjet amerikai viszonyra való tekintettel nem adja meg a diplomáciai elismerést az ellenkormánynak. Lehet, hogy létezik még más megfontolás is, idővel majd kiderül. Szunniták és síiták Annyi az eddigiekből is kitűnik, hogy a pa- • kisztáni hétpárti és az iráni nyolcpárti szövetség között nagyok az ellentétek, hiszen a hetek szunnita mohamedánok, az irániak pedig síiták. A szunniták szerint Afganisztán lakosságának csak 10-12 százaléka síita, ezért nem akarnak nekik nagy szeletet adni a hatalom tortájából. De a szunnita hetek sem egységesek. Négy párt fundamentalista (szigorúan az iszlámra épülő államot akar) vallási mozgalomnak számít, három pedig mérsékeltnek nevezett párt, amely az 1978-as forradalom előtti polgári rendszer visszaállítását szorgalmazza. De a fundamentalista szárny sem egységes. A szunnita vahabita szektát például Szaúd-Arábia támogatja, de többségben a hanafi szekta van. (Egyébként mindannyian szunnita muzulmánok, és „jó afgánoknak" tartják magukat.) S minden párt, csoport, szekta elkeseredetten harcol a hatalmi pozíciókért. Eltérnek a vélemények az 1973 óta olaszországi emigrációban éló Zahir sahnak, a volt uralkodó szerepének a megítélésében is. A mérsékeltek, akik világi kormányt, világi államot akarnak, hajlandók lennének ismét vezető tisztségbe ültetni a volt királyt. A fundamentalisták erről hallani sem akarnak. Nem jellemző a túlzott egység az iráni síita afgánokra sem. A nyolcak gerincét négy nagyobb párt alkotja, amelyek egymás között is pozícióharcokat folytatnak (nemcsak a szunniták ellen). A nyolcak természetesen egy iráni típusú síita államot szeretnének. Ember legyen a talpán, aki mindebben magabiztosan eligazodik, s akkor még a törzsi és más ellentétekről nem is szóltunk. Egyvalami köti össze a rendkívül heterogén ellenzéket: a jelenlegi kabuli vezetéssel, ahogy ök állítják, a „kommunista kormánynyal" szembeni gyűlölet. Erőviszonyok Mivel a békés rendezésnek nincs nagy esélye, kulcskérdés az, hogy a szembenálló felek milyen erőket tudnak felvonultatni. Az ellenzék azt állítja, szükség esetén több százezer fegyverest is fel tud sorakoztatni. Az afgán kormánycsapatok vezérkari főnöke nemrégiben úgy nyilatkozott, hogy mintegy félmillió embert állíthatnak fegyverbe. (A reguláris csapatokkal, biztonsági erőkkel, a milíciával és az önkéntesekkel együtt). A szovjet csapatok korszerű és nagymennyiségű hadi- technikát hagytak hátra, tehát a kormány jelentős tartalékokkal is rendelkezik. A másik oldalon hasonló a helyzet. A múlt év áprilisa, a genfi megállapodások aláírása óta lényegesen korszerűbb lett az ellenzék fegyverzete, tehát az USA és Pakisztán alaposan felkészítette a mudzsahedineket a szovjet csapatkivonás utáni háborúra. S Washington éppen a hátrahagyott szovjet eszközökre hivatkozva közölte, hogy folytatja az ellenzéknek nyújtott támogatást. További destabilizáló tényező, hogy esetenként pakisztáni katonák - igaz nem túl nagy számban - is beavatkoztak a kormánycsapatok és az ellenzék összecsapásaiba az egyes határtartományokban. Figyelemre méltó, hogy Nadzsibullah ezzel kapcsolatban a The Times of India tudósítójának nyilatkozva különbséget tett Bhutto asszony kormánya és a pakisztáni katonai vezetés között, mondván: Benazir talán a politikai megoldást választaná, de a tábornoki karnak más a véleménye. Az ellenzéki kormányt holt vállalkozásnak nevezte, mert csak a széles koalíciós alapokon, az ANDP részvételével jöhet létre olyan kormány, amely képes szavatolni az ország békéjét és stabilitását. A lehetőség Afganisztán sorsáról, jövőjéről az afgánoknak kell dönteniük. Milyen utat választanak? Békéset? Fegyvereset? Ismétlem: jelenleg minden jel arra utal, hogy az ellenzék nem akarja elkerülni a további testvérháborút, s ha lehetne ilyesmit számokkal kifejezni, akkor nem a békés megoldás kapná a több százalékot. Ez persze nem jelenti azt, hogy a békés útnak nincs lehetősége. Van, s az ügyben a két nagyhatalom közösen tehetne további erőfeszítéseket. Ennek reális alapja - amin vitatkozni persze lehet - a következő: Minden nyugati ország üdvözölte a szovjet csapatkivonást. De ez nem csapott át kárör- vendésbe, s a sajtó sem annak örvendezett, milyen jó, hogy a Szovjetunió Afganisztánnal kudarcot vallott. (A pár évvel ezelőtti hidegháborús hangulatban talán ezen lett volna a hangsúly - igaz, akkor a kivonulás sem történt volna meg.) Bár volt, aki az egész dolgot az amerikaiak vietnami ügyéhez hasonlította, de az értékelések többsége azt emelte ki, hogy Moszkva teljesítette genfi kötelezettségvállalásait, s Nyugat-Európa éppen a kivonulás elismeréseként szorgalmazza a COCOM-lista felülbírálását is. Tehát a Nyugatnak sem érdeke, hogy a brezsnyevi döntésért a gorbacsovi vezetés viselje a terheket. Moszkva szempontjából egyáltalán nem volt könnyű döntés a kivonulás, de meg kellett tenni. Leonyid Zamjatyin, londoni szovjet nagykövet nemrégiben azt mondta egy sajtó- értekezleten, a szovjet .vezetés csak azt követően tudott szembenézni azzal a problémával, hogy Afganisztánban nincs katonai megoldás, miután Gorbacsov lett a főtitkár. S ezt a tengerentúlon is jól tudják, ezért nem lett volna illő - s most nem is érdekük - a kárör- vendés. A két nagyhatalom viszonyának ez az alaphangulata az a lehetőség, amellyel élni lehetne, s odahatni, hogy ne húzódjon el a fegyveres harc. Első lépésként a katonai szállításokat lehetne beszüntetni mindkét oldalon, ahogy Gorbacsov javasolta, majd de- militarizálni Afganisztánt, ahogy Nadzsibullah ajánlotta. MALINÁK ISTVÁN
