Vasárnapi Új Szó, 1989. január-június (22. évfolyam, 1-26. szám)
1989-03-17 / 11. szám
Érthetően kevés téma köti ma le annyira a közfigyelmet, mint a felnövekvő nemzedék helyzete, magatartása, jövője. Az ifjúság nevelése, a róla való gondoskodás az egész társadalom feladata. De a fiatalok is felelősséggel tartoznak az egész társadalomnak. Nyilvánvaló, az ifjú generáció megítélésének csak az lehet a reális alapja: hogyan teljesíti kötelességét, miként él és gondolkodik, mit tesz a társadalomért. Tartsuk szem előtt Lenin intelmeit: „Az ifjúság dönti el az egész harc kimenetelét.... ha önök nem tudják megszervezni és tettekre sarkallni őket, akkor másokat fognak követni, és tapasztalatlanságuknál fogva ötször annyit fognak ártani... Nem prédikációkkal, hanem munka közben kell őket tanítani és fegyelmezni." Az ifjúság féltése, az érte való aggódás, a törődés azzal, hogy a felnövekvő generáció a szocializmus ügyének eredményes folytatója legyen, társadalmunk jellegéből fakad. Jó érzéssel gondolunk arra, hogy ifjúságunk döntő többsége elfogadja, támogatja társadalmi céljainkat, magától értetődőnek tekinti a szocialista társadalom viszonyait és vívmányait. S nem csupán így gondolkodik, hanem eszerint is cselekszik: becsületesen tanul, helytáll a termelőmunkában, részt vesz társadalmunk anyagi és szellemi értékeinek létrehozásában, teljesíti állam- polgári és hazafias kötelességét. Ifjúságunk tömegesen vesz részt az átalakítási program kidolgozásában és megvalósításában, vagyis szocialista társadalmunkhoz való viszonyában a pozitív elemek uralkodnak. Az általánosan megfelelőnek tartható kép azonban nem feledtethet fontos és már korántsem hízelgő részleteket. Miközben az ifjúság túlnyomó többsége a jobb felkészülésben, a hatékonyabb munkában keresi a társadalmi és egyéni problémák megoldásának útját, a fiatalok egy része nem vállalja a szembenézést a gondokkal: igényeket támaszt a társadalommal szemben anélkül hogy önmagával szemben támasztana követelményeket, felül a felelőtlen szólamoknak, a könnyű élet divatjának hódol. Rájuk a politikai-közéleti passzivitás, a társadalmi szervezetekben, köztük az ifjúsági szervezetekben végzett tevékenységtől való elfordulás a jellemző. A társadalom fejlődésével járó ellentmondásokat, a család, az iskola, az ifjúsági szervezet munkájának gyengeségeit is tükrözi, ha vannak fiatalok, akik nem találják a helyüket, nem vállalják a társadalom értékeit, normáit, vagy netán szembe is kerülnek azokkal. Ez természetesen nem menti fel ezeket a fiatalokat saját felelősségük alól. A ma felnövekvő nemzedék a szocializmus szülötte ugyan, de nincs semmiféle olyan automatizmus, amely biztosítaná a szocialista érdekekkel való azonosulását. A felnőttek dolga, a mi feladatunk, hogy megnyerjük őket társadalmi eszményeink számára. Fontos, hogy múltunkról, jelenünkről és jövőnkről hiteles képet adjunk, amely a társadalmi fejlődést nem kozmeti- kázottan, nem idealizáltam hanem a maga bonyolultságában, ellentmondásosságában mutatja be. Sokkal jobban meg kell értetnünk a fiatalokkal, hogy a szocializmus vonzereje nem a gondnélküliségben, hanem a gondok közös megoldásának lehetőségében van, hogy a szocializmusban sem megy semmi magától. A fiatalság nevelése nem akkor siklik ki irányítóinak kezéből, ha az ifjúság mindent kritikusan néz, és több véleményt, nézetet akar megismerni, mielőtt a sajátját kialakítja, hanem akkor, ha irányítói el akarják előle fedni a megismerés, a szembesítés lehetőségét, ha helyette akarják megválasztani és megszabni, hogy mit kövessen; ha beszüntetik vele a párbeszédet, ha tabukat állítanak elé. Még mindig előfordul, hogy a problémaérzékeny fiatalokat elítélik, megbélyegző jelzőkkel illetik. Sokszor egyszerűen kitérnek a fiatalok kérdései elől, itt-ott olyan légkör sem ritka, amelyben a kényesnek mondott kérdések föl sem merülhetnek. A szocialista demokrácia fejlesztése azt is jelenti, hogy többet kell tennünk a fiatalok felelős közösségi, közéleti magatartásának kialakításáért. Természetes érdeklődésük, fogékonyságuk megkívánja, hogy bővítsük a konstruktív viták, véleménycserék lehetőségét. Ifjúsági szövetségünk fontos feladata, hogy fórumot adjon a fiatalokat érintő és foglalkoztató kérdések megbeszélésére, problémáik megfogalmazására, és a válaszok közös keresésére. A viták segítsék a társadalmi céljainkkal való azonosulást, járuljanak hozzá, hogy a fiatalok elítéljék a szocialista elveinket sértő nézeteket és gyakorlatot, az eredményeinket lebecsülő pesszimizmust, nehézségeink eltúlzását. Több józan érvekkel megvívott vitára és nagyobb nyilvánosságra van szükség ahhoz, hogy a fiatalok érdekeik képviselőjét és védelmezőjét lássák a SZISZ-ben. És nemcsak azért, hogy megismerjék, mit tesz értük szervezetük, hanem mindenekelőtt azért, hogy maguk is beavatottak legyenek, és cselekvő részeseivé váljanak saját sorsuk formálásának. Ha valamennyi szinten időben, részletesen és nyíltan tájékoztatunk, ez a fiatalok iránti bizalom fontos bizonyítéka. Nem véletlen, hogy Lenin a nyilvánosságot, a nyíltságot, a alasz' nosztyot" a „peresztrojKa ikc. LWi>w< — ., olyan kardnak nevezte, amely maga gyógyítja az általa okozott sebeket. Az ilyenkor elkerülhetetlen fájdalmat ellensúlyozza a társadalmi igazságosság győzelme. A nyíltság követelménye, a tárgyszerű vita egyaránt igényli az elvi következetességet és a nagyfokú türelmet. Fontos, hogy olyan légkört teremtsünk, amely a fiatalokat véleményük, javaslataik őszinte elmondására, a kérdéseik fölvetésére készteti, nem tartva semmiféle hátrányos következménytől. A fiatalok érezzék, hogy szükség van észrevételeikre, hogy ezek hasznosulnak a munka során. Kapjanak választ kérdéseikre. Tehát az ifjúság megnyeréséhez elengedhetetlen, hogy partnernak, egyenrangú társnak tekintsék a vitában és a cselekvésben egyaránt. Jobban meg kell találnunk a hangot velük, építve tudásukra, szivükre, lelkesedésükre. Az ifjúsággal folytatott párbeszéd során több őszinte szóra, nagyobb bizalomra és megértésre van szükség, s arra, hogy az új megközelítések ne elutasítással, hanem érdeklődéssel találkozzanak, hogy elfogulatlanul kezeljük a gyakran meghökkentő kérdéseket, nézeteket, véleményeket. Elismerem, hogy az ifjúsági szervezetekben tapasztalt óvatosságot tovább fokozhatja, ha az idősebbektől nem kapnak mindig kellő bátorítást, serkentést a feladatok megoldásához. Pedig a bonyolult helyzetben sokszor hatalmas erőt, meggyőződést adhat egy-egy biztató szó, lelkesítő javaslat. Biztatás és támogatás hiányában gyakran elsorvadnak ésszerű, hasznos kezdeményezések is. Ez nemcsak idegenkedést, közömbösséget szül, hanem olyan ellenállást is kivált, amely a fiatalok tapasztalatlanságával való visszaélésnek is talajLadhat. Olyan bűvös kör ez, amelyből csak a fiatalok iránti bizalom alapján, a társadalmi céljainkkal egyező spontán kezdeményezések széles körű támogatásával lehet kilépni. Tudatosítanunk kell: a fiatalok politikaiközéleti aktivitásának létrejöttében jelentős szerepet töltenek be azok az élmények, amelyeket a fiatalok a párttal, közelebbről, a párttagokkal való találkozás során szereznek. Ezek a tapasztalatok gyakran hosszú időre meghatározzák a fiatalban a pártról kialakuló kép jellegét, minőségét. Ahol a pártszervezet és tagsága nem vállalja a következetes politikai munkát, nem áll élére az évek óta tornyosodó gondok, hiányosságok felszámolására irányuló egészséges törekvéseknek, ahol a valódi cselekvést üres fecsegés helyettesíti, ahol a norma a sablonosság, a kicsinyesség, ott nincs okunk azon csodálkozni, hogy a fiatalok számára nem vonzó a párt, hogy nincs igazi hatása. Központi feladatnak tartom az ifjúság neveléséért felelős intézmények tartalmi és formai megújítását, ami elsősorban a SZISZ-re vonatkozik. Talán a SZISZ szerteágazó és bonyolult tevékenysége az oka annak is, hogy az ifjúsági rendezvények esetenként túlszervezettek, túlságosan fel- nőttesek, szinte öregesek. Az ifjúsági szervezetek nem keresik eléggé bátran a megoldások új módszereit. Pedig a fontoskodás, a merev behatároltság idegen az ifjúság lelkesedésétől. Ez visszahúzza a kezdeményezést, a fiatalos lendületet. Kísérletezzenek csak bátran a SZISZ-szervezetek! PAULICKY PÉTER, a CSKP KB Politikai Főiskolájának aspiránsa K ilenc órára beszéltük meg a találkozót. Amikor benyitottam az irodájába, éppen telefonált. Intett, hogy üljek le. Miután befejezte a beszélgetést, az órájára pillantott.- Nem halaszthatnánk a beszélgetést délutánra? Ugyanis, közbejött egy nem tervezett falulátogatás, tizenegy órára ott kell lennem, de ha másfél'óra elég az ön számára, máris kezdhetjük. így indult e beszélgetés dr. Varga Ernővel, a Komáromi (Komárno) Járási Nemzeti Bizottság elnökével.- A Csallóköz egyik kis községében, Csiliz-' patason (Pastuchy) születtem. A faluban sok volt a szegény paraszt és a nincstelen. Az én apám afféle iparos volt, aki egyaránt értett a kőműves- és a takácsmesterséghez. Akkoriban a kőműveseknek télen nem volt munkájuk, ilyenkor szőttesek és bőr kikészítésével foglalkozott. Egyik mesterség sem volt valami jajde jövedelmező. Öttagú családot kellett a keze munkájából eltartania.- Hogyan él emlékeiben a gyerekkor?- Bennem leginkább az maradt meg, hogy az emberek nagyon rosszul öltözködtek, sokan jártak rongyos, foltos ruhában. Nyáron pedig nem csak mi gyerekek, a felnőttek többsége is mezítláb járt. A gyerekkor számomra sem volt könnyű. Az anyám szeme akkor ragyogott fel igazán, ha a három gyerek kezébe adhatott egy-egy karaj zsíros kenyeret, s ez bizony nem túl gyakran esett meg. Hús akkoriban - s ezt minden eredményét közvagyonná nyilvánították. Ók, saját maguk. Nehéz, szép tett volt.- Közben egy szörnyű természeti katasztrófa is sújtotta a járást, az 1965-ös nagy árvíz.- Én már akkor a járási nemzeti bizottság alelnöke voltam. Engem bíztak meg az evakuá- ciós bizottság irányításával. A kenyerem javát már megettem, hiszen 57 éves vagyok, sok mindent megéltem, de azokat-a hónapokat ma sem tudom feledni. Járásunk területének közel kétharmadát két-háromméteres víz borította. Az egyetlen vigasz: senki sem vesztítette életét.- Ami nyilván a mentési munka jó szervezésének tudható be.- És a lakosság higgadt, fegyelmezett magatartásának. Nem uralkodott el a pánik. Bár ma sem tudom, miért? Ezen a józanságon azóta is sokat töprengtem. Talán azért, mert ez a nép annyi mindent megélt már, s megedződött a viharokban. Lelkileg mindig felkészült az ilyen-olyan csapások kivédésére.- Mikorra fejeződött be a falvak újjáépítése?- Nagy győzelemnek tartom, hogy két év alatt sikerült az újjáépítés. Ebben szinte az egész ország segített. Ez valóban példaértékű népi összefogás volt.- Mire nem emlékezik szívesen?- Mindenekelőtt az árvízre. Egyébként, amit tettem, mindent vállalok. Voltak kisebb-na- gyobb konfliktusaim is az eltelt évtizedek alatt, de hát a közéleti szereplés ezzel jár. Ez a táj „A munka tölti ki az életemet" természetesnek tartottuk - csak vasárnap került az asztalra.- Mire emlékszik legszívesebben a gyermekkorából?-Még tízéves sem voltam, amikor édesapám elvitt magával a szomszéd községbe, ahol istállót épített egy gazdaembernek. Ez volt az első közvetlen élményem a kóművesmester- ségröl, amit később az apám mellett én is elsajátítottam, s a negyvenes évek vége felé már együtt dolgoztunk. Szóval én akkor zsebre tett kézzel figyeltem, hogyan illeszti egymás mellé a téglákat, hogyan nőtt a fal. Malteros kezét időnként a nadrágjába törülte. Ekkor jöttem rá, miért áraszt mindig olyan kesernyés mészillatot a ruhája. Apám hallgatag ember volt, ha olykor megszólalt, hangja ércesen zengett. Ilyenkor alakja engem - magas termetű volt - óriásra emlékeztetett. Nagyon szerettem és tiszteltem. Felénk akkoriban kevesen olvastak újságot, de az ő zsebében mindig volt valamilyen olvasnivaló. Mintha ma is látnám, letette a kalapácsod a malteroskanalat és hozzám jött. Vállamra tette a kezét, ne unatkozz, fiam, itt van az újság, böngéssz ki magadnak valami érdekeset, hátha még egyszer belőled is újságíró lesz, nem ilyen világjáró kőműves, mint az apád.- Ez az óhaja később beteljesült.- Igen, 1954-ben az Új Ifjúság szerkesztője lettem. Igaz, csak három évig jártam az országot újságíróként. Apám, természetesen, nagyon boldog volt.- Miért hagyta abba az újságírást?- Nehéz szívvel váltam meg a szerkesztőségtől, hiszen egy nagyon összeforrott, jó kollektíva volt az Uj Ifjúság szerkesztőgárdája, s ez azokban az években nagy szó volt. Nekem ez a három év rengeteget jelentett. S hogy mégis pályát változtattam? - tűnődik el. - Rá- kényszerített az élet. Megnősültem, lakásra nem volt kilátás, anélkül pedig családot alapítani nem lehet. Amikor 1957-ben búcsút mondtam az újságírásnak, arra gondoltam, hogy visszamegyek a szülőfalumba. Feszült bennem a nagy lelkesedés, a tenni akarás. Akik nem élték át azokat az éveket, talán fellengzősen hangzik mindaz, amit mondok, pedig így volt.- És hazament a szülőfalujába?- Nem. Az akkori Nagymegyeri (Őalovo) járásba kerültem. A járási pártbizottság munkatársa lettem. Az ideológiai osztályon dolgoztam. Ezek nagyon hajszás évek voltak. A járásban ekkor fejeződött be a mezőgazdaság szocializálása. Éjszakába nyúló beszélgetések, viták és falusi gyűlések... A legtöbb faluban többször is össze kellett hívatni a falugyűlést, amíg végre sikerült a gazdákkal megértetni a szövetkezeti gazdálkodás előnyeit.- Ha ellátogat ma egy ilyen faluba, szóba kerülnek-e ezek az idők?- Az idősebbek néha felemlegetik, s nemegyszer' emlékeznek vissza értetlenül akkori makacsságukra. Számomra az a legfontosabb, hogy ez a gazdálkodási forma bevált. Az eltelt évtizedek minket igazoltak. Amit ígértünk, sikerült elérni, járásunkban minden szövetkezet nyereségesen gazdálkodik.- És mit ígértek?- Elsősorban korszerű gépeket, műtrágyát, nagyobb terméshozamokat, s ennek következményeként jobb életet. Meglett. Tájainkon sohasem éltek így a falusi emberek, mint ma. Ettől függetlenül megértem az akkori magatartásukat. Egy aláírással generációk törekvésének a szülőföldem, tudják, ki vagyok, honnét jöttem. Ismerik a céljaimat és a szándékaimat, megértik, mit akarok. Amikor az elnöki tisztségre jelöltek, azt mondtam magamban: megpróbálom, elvállalom. S ma azt mondom, jól döntöttem, érdemes volt.- Ez azt jelenti, hogy elégedett ember?- Nem egészen, de tény, érdemes volt keményen dolgozni, fáradozni. Voltak persze nehéz napjaim is, de az árnyak az évek múlásával elhalványultak. Az én életemben sok volt a szép és én inkább azokra emlékszem.- Gond? Mélyet sóhajt.- Rengeteg még a tennivaló. Sokat rágódom például azon, hogy nem sikerült teljesítenünk a lakásépítési tervünket. Sürgős feladatnak tartom az egészségügy továbbfejlesztését, most épül egy új rendelőintézet, a közművesítést is meg kell gyorsítanunk, hogy másról most ne is szóljak.- Ha azt mondom: kétnyelvűség?- Járásunk lakosságának 72 százaléka magyar nemzetiségű. Munkáját mindenki igyekszik becsületesen elvégezni. Az emberek megértik egymást, ezt nagyon őszintén mondom. Az iskola? Ahhoz az elvhez tartjuk magunkat: gyermeke jövőjéről döntsön a szülő. Én az anyanyelvemen szereztem meg a tudást. Jelenleg mindössze három kisebb településen nincs iskola. Az idén Bajcson (Bajc) kérték a szülök a magyar tanítási nyelvű iskola újranyi- tását, természetesen engedélyezzük, sőt, új iskola építését tervezzük ott. Ahol legalább 15 iskolaköteles gyerek van, ott megnyithatják újra a körzetesitett iskolát, tekintet nélkül arra, hogy milyen nyelven kérik a szülők az oktatást.- A feliratok?- Az utcatáblák és az üzletek feliratai két- nyelvűek mindenütt. Az is természetes, hogy az emberek a hivatalokban azon a nyelven intézhetik ügyes-bajos dolgaikat, amelyen a legjobban ki tudják magukat fejezni. Az órámra pillantok, lassan tizenegy óra.- Még egy utolsó kérdés, családja, kedvtelése?- Számomra a család a háttér, a biztos rév, ahol megpihenhetek. Hobbim? Voltaképpen nincs is. A munka tölti ki az életemet. Az édesapám mindig arra okított: fiam, a munkádat igyekezz úgy elvégezni, hogy ne kelljen sohasem érte szégyenkezned. A fiamnak is azt adtam útravalóul, amit én kaptam, mert jó tanács volt, minden helyzetben bevált. TÖRÖK ELEMÉR ÚJS 1989. II'
