Vasárnapi Új Szó, 1989. január-június (22. évfolyam, 1-26. szám)

1989-03-10 / 10. szám

Az atom energiája felszabadításának leg­negatívabb következménye az atomfegyver. Minden más katonai célokra alkalmazott talál­mánynál nagyobb fenyegetést jelent az em­beriség számára, mivel bevetésének hatását nem lehet irányítani, ellenőrizni. Az ember elő tudja állítani ezeket a fegyvereket, nem tudja azonban a hatalmában tartani őket. A nukleá­ris fegyvereket ezért jogosan sorolják a tö­megpusztító fegyverek közé. Tény az is, hogy az atombombát az USA kétszer vetette be a második világháború végén, két japán város, Hirosima és Naga- szaki ellen. A hatásuk borzalmas volt és következményeik még ma is - több mint négy évtized elteltével - érezhetők a japán társa­dalomban. Még borzalmasabb tény, hogy az egyes országok fegyvertárában összesen 50-60 ezer nukleáris robbanófej, illetve bom­ba áll, melyek bolygónk többszörös elpusztí­tásához is elegendők lennének. Ebből is látható, mi az atomfegyver, s nyil­vánvaló, hogy a nemzetközi jognak szabá­lyoznia kell a vele kapcsolatos kérdéseket. Ezért a nemzetközi jog létezésük óta foglalko­zik a nukleáris fegyverekkel, s elmondhatjuk, hogy a tudósok, politikusok, katonák és a kü­lönféle tömegmozgalmak több, mint negy­venéves igyekezetének eredményeként ezek a kérdések a világ figyelmének homlokteré­ben állnak. A nukleáris fegyverek széles korú elterjedése lehetővé tette azonban azt is, hogy az egyes államok, illetve képviselőik hatalmi pozicióból viszonyulnak gyártásukhoz és nem veszik figyelembe azt a veszélyt, amely az emberiséget, a természetet, egy­szóval az életet fenyegeti. Az atomfegyverek problémája a legbonyo­lultabbak közé tartozik, megoldása ugyanak­kor a legsürgetőbb is. Az emberiségnek fel kell eszmélnie az atomfegyverek további ter­jedése iránti közömbösségből. Itt hangsúlyoz­nám azt, hogy Mihail Gorbacsov, az SZKP KB főtitkára 1986. január 15-én hozta nyilvános­ságra az atomfegyverek századunk végéig történő felszámolásának programját. Az atomfegyverekről szóló legnagyobb történel­mi jelentőségű dokumentum ez. Csak az atomfegyverek teljes - és háborús alkalma­zásuk nélküli - megsemmisítése után mond­ható el, hogy az ember uralma alá hajtotta ezeket az eszközöket. Három évvel a prog­ram meghirdetése után megállapíthatjuk, hogy megtörtént az első lépés ebbe az irány­ba. Az 1987 decemberében Washingtonban aláírt megállapodás szerint felszámolják a kö­zepes és a rövidebb hatótávolságú rakétákat. A nemzetközi jog az atomfegyverek prob­lémakörének megoldását több szempontból igyekszik megközelíteni. A nemzetközi jogtu­domány vizsgálja az atomfegyver-kísérlete­ket, az atomfegyverek elterjedése megakadá­lyozásának lehetőségeit, az atomfegyver­mentes övezetek kérdését, az atomfegyverek csökkentésének és az atomháború kirobban­tása megakadályozásának lehetőségét. A problémamegoldás említett szintjei az atomfegyverek teljes betiltásához kellene hogy vezessenek, vagyis oda, hogy ne létez­zenek atomfegyverek. Az atomfegyverek tilal­mának más értelmezése szerint ez a tilalom csak azt jelenti, hogy legálisan nem lehet atomfegyvert alkalmazni, de mi történik akkor, ha mégis alkalmazzák, bár nem legálisan?! Az atomfegyver bevetésének következmé­nyei egyformán veszélyesek, akár nem legáli­san, akár másként, például önvédelemből vetik be. El kell mondani, hogy az atomfegyverek betiltása érdekében sok minden történt már a nemzetközi jog területén. Több nemzetközi szerződést írtak már alá, illetve ratifikáltak, melyek közül sokat be is tartanak, s melyek csökkentik az atomháború veszélyét. Sajnos nem sikerült teljes mértékben megszüntetni a föld alatti atomfegyver-kísérleteket, bár a Szovjetunió ilyen irányú igyekezetét tanúsít­ja, hogy négyszer hirdetett meg egyoldalú moratóriumot a föld alatti kísérletekre, azzal a felhívással, hogy tegyen így az Egyesült Államok is. Mivel az USA folytatta a kísérlete­ket a Szovjetunió 1986. április 11 -én bejelen­tette: a továbbiakban nem érzi magára nézve kötelezőnek egyoldalú moratóriumát. Atomhatalmaknak az ilyen fegyverekkel rendelkező országokat tekintjük: az Egyesült Államokat, a Szovjetuniót, Nagy-Britanniát, Franciaországot, Kanadát és Kínát. Közülük Franciaország és Kína nem csatlakozott ah­hoz az 1963. augusztus 5-én aláírt egyez­ményhez, amely betiltja a légkörben, a vi­lágűrben és a víz alatt végzett atomfegyver­kísérleteket. Az egyik legvitatottabb kérdés, hogy a nemzetközi jog jelenleg tiltja-e az atomfegy­vereket vagy sem. Az általános felfogás sze­rint az atomfegyverek tiltottak és atomfegy­vert nem lehet legálisan alkalmazni. Ismerjük azonban egyes imperialista országok, NA- TO-tagállamok katonai szabályzatait, melyek többek közt - háború esetén - az atomfegy­verek alkalmazásáról is rendelkeznek. Ugyanakkor az USA, az NSZK, Franciaor­szág és Nagy-Britannia számos katonai stra­tégiája vallja azt, hogy az 500 kilométernél rövidebb hatótávolságú taktikai atomfegyve­rek alkalmazása megengedett. Sőt, azt állít­ják, hogy ezek bevetése nem feltétlenül vezet totális atomháborúhoz, azaz a legnagyobb hatótávolságú atomfegyverek alkalmazásá­hoz. A NATO-tagállamok felelős katonapoliti­kusainak ilyen állásfoglalásai egyértelműen utalnak arra, miért olyan bonyolult az atom­fegyverek betiltása, illetve ezt megelőzően a kísérletek tilalma. Márpedig gyakorlatilag ez a kiindulópont, hiszen az atomfegyver-kísér­letek nem a robbanóerö valamiféle elvont mérését szolgálják, hanem azzal az erővel kísérleteznek, amely fegyverré változik, ön­magában véve, már a kísérlet is rengeteg pénzbe kerül, és nem túl valószínű, hogy egy konkrét kísérlethez ne kapcsolódna egy atomfegyver konkrét modellje. Az atomfegyver-kísérletek tilalmával kap­csolatban sokáig problémát okozott az, mi­ként lehet megállapítani, hogy ilyen kísérlet történt, valamint az is, hogy az ellenőrzés nemzeti vagy nemzetközi legyen-e. A legálta­lánosabb szerződés, amely tiltja ezeket a kí­sérleteket, a már említett, 1963. augusztus 5-én Moszkvában, a Szovjetunió, az USA és Nagy-Britannia képviselői által aláírt ún. atomcsendszerződés, amelyhez száznál több ország csatlakozott. Az említett atomhatal­mak a gyakorlatban megtartják e szerződést, amely azonban nem akadályozhatta meg az atomfegyverek elterjedését, illetve az új esz­közök kifejlesztését. Jelentős az a szerződés is, melyet 1974-ben írtak alá a Szovjetunió és az USA képviselői a föld alatti kísérletek hatóerejének és számának korlátozásáról és az ilyen kísérletek nemzeti ellenőrzéséről. Az atomfegyverek elterjedésének megaka­dályozása az atomhatalmak azon nemzetközi kötelezettségére vonatkozik, hogy ne adjanak el, illetve ne adjanak át atomfegyvert más államoknak, valamint arra is, hogy az atom­fegyverrel nem rendelkező államok se állítsa­nak elő saját atomfegyvert. Egy ilyen nemzet­közi szerződés megkötésére számos javas­lat, tervezet született. Az atomfegyverek elter­jedését akadályozó szerződés (atomsorom- pó-szerzódés) végleges szövegét az ENSZ Közgyűlésének 22. ülésszaka hagyta jóvá 1968. június 12-én, s a Szovjetunió, az USA és Nagy-Britannia 1968. július 1-én írta alá. Az atomsorompó-szerzödéshez 136 állam csatlakozott, köztük Csehszlovákia is. Fran­ciaország és Kína ezt a szerződést sem irta alá. A Szovjetunió és Franciaország azonban 1975-ben közös nyilatkozatot tett arról, hogy nem adnak át senkinek atomfegyvert (hason­ló közös nyilatkozatot tett 1977-ben a Szov­jetunió és Nagy-Britannia). Feltételezhető, hogy saját atomfegyver birtoklására törekszik jelenleg Izrael, a Dél-afrikai Köztársaság és Pakisztán. Ha ez sikerülne nekik, az adott térségekben jelentősen bonyolódna a nem­zetközi helyzet, mivel ez további államokat is arra késztethetne, hogy saját atomfegyvere­ket állítsanak elő. A legnagyobb sikereket eddig az atom­fegyvermentes, illetve a békeövezetek gon­dolata aratta. Az ilyen övezetek célja az, hogy hozzájáruljanak az atomsorompó megszilár­dításához és ezzel az atomháború veszélyé­nek csökkentéséhez. Az atomfegyvermentes övezetek gondolata konkrét kifejezésre jutott például az 1958. évi ún. Rapacki-tervben, a Palme-bizottság 1986. évi tervezetében, s a tavaly februári Jakes-tervben is. Mindhá­rom esetben az ilyen övezetbe Csehszlovákia is beletartozott volna. Mindeddig a legna­gyobb atomfegyvermentes övezetet az 1967. február 14-én Uj-Mexikóban aláírt szerződés hozta létre (tlatelolcói szerződés), amely 8 millió négyzetkilométert nyilvánított atom­fegyvermentessé, e területen 140 millió em­ber él. Az atomfegyvermentes övezeteket követe­lő mozgalmak az összes világrészre kiterjed­nek. Ismertté váltak azok a követelések, hogy az egész afrikai kontinenst mentesítsék az atomfegyverektől, Ázsiában pedig az egész Indiai-óceánt, s Európában főleg az északi és a déli területeket. Az atomfegyverek betiltásának sajátos ré­szét képezi a stratégiai támadófegyverek csökkentésének és korlátozásának kérdéskö­re, mivel potenciálisan e fegyverek bevetése jelenti a legnagyobb veszélyt. Pusztító erejük megsokszorozódik azzal, hogy az ICBM-ra- kéták 10-12 robbanófejet hordozhatnak. Nagy eredmény volt az, hogy 1979 júniusá­ban a Szovjetunió és az USA képviselői Bécsben aláírták a SALT-II szerződést, ame­lyet azonban az USA nem ratifikált. A Szovjet­unió nagy igyekezetét fejt ki annak érdeké­ben, hogy e fegyverek számát mindkét olda­lon a felére csökkentsék. Ugyanakkor kétoldalú szerződések is ér­vényben vannak a Szovjetunió és az USA, illetve a Szovjetunió és Nagy-Britannia között az atomháború elhárításáról. Ezek csökkentik az atomháború veszélyét a nyílt vizeken vagy a lé'gkörben előadódható incidensek esetén. A legutóbbi ilyen megállapodást a Szovjet­unió és az USA 1987-ben kötötte - létrehoz­ták mindkét fővárosban az ún. kockázatcsök­kentő központokat. E célból a Szovjetunió és az USA között 1963-ban illetve a Szovjetunió és Nagy-Britannia között 1977-ben létrehoz­ták az ún. forró vonalakat is. E rövid áttekintésből is nyilvánvaló, hogy a nemzetközi jogi rendelkezések tiltják az egyes atomfegyver-kísérleteket, egyes terü­leteket atomfegyvermentes övezetekké nyil­vánítanak és tiltják az atomfegyverek terjesz­tését is. Az atomfegyverek alkalmazásának tilalma levezethető a hadviselést, illetve a fegyver- használatot szabályozó nemzetközi jogi ren­delkezésekből is. Tiltottak azok a fegyverek, amelyek alkalmazása ellentétben áll a háború humanizálásának elvével. Tehát azok a fegy­verek, amelyek nagy szenvedéseket okoznak a katonáknak és a polgári lakosságnak, s nem korlátozódnak csupán a hadviselő személyekre. Nem fér kétség ahhoz, hogy az atomfegyverek alkalmazása a legsúlyosabb béke elleni bűntény lenne. Ezt vallják azok a különféle mozgalmak is, amelyek a dolgozó tömegek millióit képviselik. A Szovjetunió és más szocialista államok e mozgalmakra is támaszkodnak, amikor az ENSZ-ben évről évre előterjesztik javaslataikat az atomfegy­verek teljes betiltására és felszámolására. A szocialista államok nemzetközi jogtudomá­nya egyértelműen kinyilvánítja azt az állás­pontját, hogy a tömegpusztító fegyverek: az atom-, a biológiai és a vegyi fegyverek tiltot­tak, seza tilalom minden államra vonatkozik. Ezért a társadalmi mozgalmak jelentős fela­data a közvélemény befolyásolása révén nyo­mást gyakorolni a NATO-tagállamokra annak érdekében, hogy tartsák tiszteletben ezt a ti­lalmat. JURAJ CÚTH professzor, a tudományok doktora, egyetemi tanár IJ SZÚ 5 9. III. 10. A bécsi Ringen, egy közepesen elegáns szálloda étter­mében beszélgetünk Arisztidésszel, akiről sokéves ismeretségünk során sohasem sikerült megállapítanom, hogy voltaképpen kicsoda-micsoda: a görög Pánhellén Szociális Mozgalom, a PASZOK utazó-tájékoztató diplomatája vagy félhivatalos kormánymegbízott, aki kelet-európai hírlapírókkal barátkozik, gondosan ügyelve arra, hogy széleskörűen, kultu­ráltan, a távlatokat is felvázolva a legjobb értelemben befolyá­solja - próbálja befolyásolni - az övezet közvéleményét. Ennek a közvéleménynek - és közvéleményformának ítélt sajtójának - hirtelen megemelkedik az értéke, amikor Athént bizonyos megrázkódtatások érik. Persze, politikaiak. Arisztidész professzor most nem vesztegeti a szót.- Egy pillanatig se higgye, hogy Görögországban a hangos és felhangosított botrányok az alakuló történelem mérföldkö­vei lennének. Mi, a PASZOK-kurzus túl fogjuk élni ezt ,a legkisebb megrázkódtatást is. Éppen úgy mint a megelőző- eket. Az 1988-as esztendőben - mintha a história egy óriási tölcséréből zúdította volna minden átkát kizárólagosan görög földre - „minden összejött". A nyolcvanas évek legnagyobb hatású politikusának magánéletéből így próbáltak botránykö­vet szobrászkodni a falanszterbe való botcsinálta kőfaragók, és itt van a bank- és bankárbotrány. Egy pénzügyi szerencse­lovagról el sem lehet képzelni, hogy nem a hatalmon lévőket próbálja kitüntetni sajátos előzékenységével. Ahogy többfelé mondják: a mocsár nem kerülte el messzire már a kormányzat „száját" sem, hogy egészen képletesen szóljak. A „képletesség", persze nem kívántatik - a görög politika zavarai ugyanis korántsem csupán képletesek. Ebben az esztendőben a politika legfontosabbnak látszó tétje az, hogy ki kormányozza tovább az országot? Az egyetlen kormányképes baloldali-demokratikus erő, a Pánhellén Szociális Mozgalom (amelynek vezetési stílusa ugyanakkor nem nélkülözi az autokratikus, antidemokratikus stigmákat sem) vagy valami más? Talán egy olyasfajta, pontosabban nem körvonalazott - most ellenzéki - koalíció, amely a felelősségteljes baloldal nem kormányzó pártjait éppen úgy felölelné, mint a centristá­kat és a jobboldalt?! Emlékeztetni nem árt, hogy nemrég négypárti ellenzéki tárgyalás volt Athénban, ahol - ma már ennyit mindenki tud róla - élesen felvetették az ellenzékiek demokráciaigénnyél kapcsolatos jogos követeléseit. Az immáron átalakított kor­mány és a némileg módosult kormánypárti vezetés azonban nem lehet bizonyos abban: ellenfelei e megbeszéléseken közös politikai-stratégiai akcióprogram kereteiben egyeztek meg (vagy készítik elő a megegyezést) - avagy csupán arról van szó, hogy szeretnének egy a jelenlegi, (gaullista-szagú) szisztémánál valamivel demokratikusabb játékszabályokat. Nem lehet kétséges, hogy az egymásról lesújtó véleményt alkotó, ám egymást hivatalosan többnyire korrekten minősítő baloldal és jobboldal pártjainak hirtelen és talányos közele­dése szerfelett nyugtalanítja a PASZOK-vezérséget. És ez az igazi szenzáció! Nem a szerelmi élete miatt irigyelve dorgált miniszterelnök viselkedése, még kevésbé a bankbotrány, a hozzá kapcsolódó korántsem épületes bankárbotrány mindenkit szinte körkörösen kompromittáló korrupciószagú fejleményei. Ugyanis a valóságos politikai áramlások félreérthetetlen módon tudatják létezésüket, és ezek stabilabb résztvevői a közéletnek, a politikának, mint bármi más, amivel a (főként jobboldali) ellenzék most megpró­bálja újra kényszerpályára kényszeríteni az athéni kormányt. Görögország az év derekán választ. Ellenzéke megpróbálja előrehozni az erőpróbát, ám Papandreu presztízskérdést csinál az eleve bejelentett, alkotmányos június 18-ai dátum­ból. Ma már azonban felgyorsultak a görög politikában a választásokkal összefüggő események. Mint már annyiszor: ezúttal is megkezdődött a görög-amerikai támaszpontszerző­dés újratárgyalási vitájának újabb fordulója. Ez ügyben a görög társadalom is eléggé tájékozatlan. Vannak, akik - egy megfogalmazásbeli félreértés miatt - teljesen bizonyosak abban, hogy az esztendő végére megszűnnek a támaszpont­kapcsolatok. Az igazság ennél prózaibb: a négy amerikai katonai bázis további használatát biztosító szerződés legfel­jebb „felmondható", nem pedig automatikusan megszűntnek tekintendő, mint ahogy ezt sokan - köztük külföldi diplomaták is - interpretálták éveken át. így a Papandreu-kormánynak ez ügyben is maradt még ígérnivalója! Andreasz Panandreu - korántsem rögtönzésképpen, sok­kal inkább átgondoltan - megismételte ezzel kapcsolatban a szokásos és a nemzetközi közvélemény által is elfogadható­nak tartott görög követeléseket: így a szerződés meghosszab­bítása fejében követeli az amerikai szolidaritás nemzetközi érvényű megerősítését a görög-török vitában. Ennek „alkér- dései": támogatás a ciprusi rendezésben, még nagyobb támogatás az égei-tengeri vitában. És persze, bérleti díj, a nemzeti szuverenitás támaszpont jogcímű csonkítását nem adhatják ingyen. Külpolitikai kérdések mindezek, és Athén új, megújult külpolitikájának van mivel érvelnie önmaga hasznosságát bizonyítandó, más vonatkozásban is. Hiszen a balkáni együtt­működés élharcosa lett a pánhellén vezérlésű Görögország: a balkáni konferencia életre lehelése - és ezzel együtt az albán kapcsolat felértékelése - egyik legfontosabb vívmánya a PASZOK-Hellásznak. De nem kell restellkedni a közös piaci és tágabb nyugat-európai kötelékek eredményei miatt sem. Görögország elérkezett a sikerek, a győzelmek, a minidiada­lok, a taktikai előnyök betakarításának küszöbéhez. A PASZOK azt mondja: nem változtat a menetrenden, a legközelebbi választási megmérettetésre június 18-án kerül sor, egy perccel sem korábban. Majdnem fél év van hátra. Ez az időszak elegendőnek látszik - látszhat - arra, hogy az ellenségei által leírt Papandreu-adminisztráció újabb tettekkel és főként újabb ígéretekkel élessze fel a görögökben a reményt, hogy a közös piaci tagság eredményei elöbb-utóbb beérnek, hogy a ciprusi kérdésben érlelődő eredmények már nem késlekedhetnek a végtelenségig, hogy a nemzetközi enyhülésben játszott görög nagypolitikai szerep előbb-utóbb méltánylásra talál a legfontosabb hatalmi központokban. Aki türelmetlenül szemléli a PASZOK-erófeszítéseket, an­nak elsősorban arra a kérdésre kellene válaszolnia: van-e jobb kormányképes alternatíva? Érdemes-e máris lefutottnak tekinteni a korántsem lefutott politikai meccseket? KRAJCZÁR IMRE

Next

/
Thumbnails
Contents