Vasárnapi Új Szó, 1989. január-június (22. évfolyam, 1-26. szám)
1989-03-03 / 9. szám
RÁCZ OLIVÉR E gyetemi önkéntes Zászlóalj. Mire én lehorgonyoztam a büntetőtáborban - Hé! Maga, ott! Karpaszományos tizedes! Nem hallja??! - Gróber már bizonyára felvarrta a tiszti csillagokat. Gróber zászlós úr. Esetleg - Gróber hadnagy úr. Vagy Gróber főhadnagy úr... Végy példát Gróberról: Nem: Hé! Maga, ott! Vagy: l „Ennek az izének, ott, még mindig nem szedték le a koszos csillagjait meg a karpaszományát?! Őrmester! Mért hord ez az izé még mindig karpaszományt meg tizedesi csillagokat?! Mi az, hogy nem fosztották meg a rendfokozatától??! Akkor meg miért van itt?! Mi az, hogy nem bizonyítottak rá semmit?!! Megbízhatatlan vagy nem megbízhatatlan?! Na, ide figyeljen, őrmester: felőlem az az izé hordhat a fenekén is csillagokat meg karpaszományt, de azt az egyet a maga figyelmébé ajánlom, hogy gondja legyen rá! Érti, őrmester?! Mert máskülönben nekem lesz gondom, magára! Érti, őrmester?!" Látod, fiacskám, végy példát Gróberról. Jó, mama, kérem, de ha egyszer azt sem tudom, hol van, merre jár? Hát nem „megbízhatatlan elemek gyúj- tötáborából" szökött meg, az bizonyos. Lehet, hogy az angolok dédelgetik valahol. Vagy az amcsik. Halottunk már ilyesmiről. Mi az, hogy! Csak a kötelességét teljesítette. Katonatiszt volt. Stramm katonatiszt. Bátor, nemes ellenfél. Béküljünk össze, kamerád. Na jó: aztán hivatalosan is vége lett a háborúnak. Itt is, ott is, amott is. Valami Hirosima. Meg Nagaszaki. De ezekről csak évek múlva szereztem pontosabb tudomást. Vége volt a második világháborúnak, örömtüzek, jegyzékváltások, üdvözlő táviratok. Ünnepi hadparancsok. Nekem viszont egyelőre egyéb bajaim voltak, lassan megfeledkeztem Gróberról. Bajaim voltak a nemzetiségemmel: eleinte minden két hétben jelentkeznem kellett a „hontalanokat" ellenőrző rendőrhatósági hivatalban. Egyszer anyám is elkísért. „Ide figyeljen, tisztelt uram: lehetséges az, hogy akit a fasiszták ellenségként kezeltek, azt az antifasiszták is megbízhatatlannak tartsák?" „Igaza van, tisztelt asszonyom, de a dolgok nem ennyire egyszerűek..." A dolgok nem voltak ennyire egyszerűek. Kitettek a milíciától. (Később újra vissza akartak venni: akkor már „államelnöki kivé1 telezettségem" volt, de akkor már én nem mentem vissza. Megsértődtem.) Bajaim voltak a „polgári" származásommal. A frász látott ilyet, amikor az államosítás után sikerült bejutnom egy államosított vállalathoz, kiderült, hogy az egész hivatalnoki karban jóformán magam vagyok „polgári" származású egyén. Közvetlen felettesem, akiről tudtam, hogy az apja nagykereskedő volt, „kereskedelmi alkalmazott" fiának minősítette önmagát. Egy másik, aki erdömérnöki családból származott, a kérdőíveken erdésznek, olykor, nemes egyszerűséggel erdőkerülőnek írta be a papáját. De azért mindenki megmaradt a szakmánál: fodrászüzem tulajdonosa - borbély- segéd. Kávéház tulajdonosa - pincér. Postatiszt — postás. Hát akkor én mi a szöszt írhattam be a szegény, porladó apámról? Pedellus? Maradtam polgári származék. Bajaim voltak az oklevelemmel is. Amikor kiakolbólítottak a főiskoláról, az áldott emlékezetű „vörös" kanonok úr közbenjá' Részlet a szerző készülő regényéből rására (a kanonok úr a kormányzó rendszerét is rühellte, de főpap létére nem minősíthették bolsevistának), kegyesen megengedték, hogy „mezei" hallgatóként, távúton fejezzem be a tanulmányaimat. Be is fejeztem, még tanári oklevelet is kaptam. Nem sok hasznát vettem: az oklevelet már egyenruhában vettem át. Most már volt oklevelem, nem volt egyenruhám, viszont nem volt iskolám, ahol taníthassak. Nem foglalkozhattam Gróber sorsával: a magam sorsával kellett foglalkoznom. Megélhetési meg egyéb gondjaim voltak. Előbb évekig a túlélés, aztán további évekig a megélés. Ezt a szójátékot nem én találtam ki, hanem az akkori évek. Az élet. Nos, aztán ez is elmúlt. Volt már iskolám, a nemzetiségem miatt sem kellett többé lehorgasztott fővel járnom. Sót. Váratlanul kiderült, hogy szükség van rám. Szerveztem, lótottam, futottam, előadásokat tartottam, tanítottam. Tanítottam, de nem voltak tankönyvek. Véres verejtékkel toldoztuk össze az anyagot, jegyzetekből tanítottunk, fordítottunk, kézikönyveket sokszorosítottunk. Ismét eszembe jutott Gróber. Bezzeg, ő egykettőre összepofozná a szükséges tankönyveket. Fejből. Édesapukámmal. De hát Gróber nem bukkant fel. Négy évvel a háború után, amikor már a. világ minden tájáról hazaérkeztek a város szülöttei - már, aki súlyt helyezett rá, hogy hazatérjen Gróbernák változatlanul se híre, se hamva. Pedig akkor már olyan egyénekről is hallani lehetett, akik nem egészen jószántukból tértek vissza a városba. Csámpás Dinner. ötödikig fölöttem járt: eleinte három évvel, aztán már csak kettővel, eggyel. De amikor már úgy volt, hogy osztálytársak leszünk, kimaradt a suliból. Átment az ipariskolába. De azt sem végezte el. Azt hiszem, iskolánk teljes fennállása alatt Csámpás Dinner volt az egyetlen, akit negyedikben már tornából is elkentek, pedig a tornatanárunk áldott jó ember volt. De Csámpás Dinnert a tornateremben vagy a sportpályán látni felért egy elemi csapással, lidércnyomásos rémálommal, s tornatanárunk számára ráadásul egy ocsmány becsületsértéssel, mert Csámpás Dinner lép- ten-nyomon csalt - valahányszor rá került a sor, nyújtón, gyúrúhintán, korláton; kint, a sportpályán, súlylökésnél, magasugrásnál, távolugrásnál, futásnál, alattomban mindig átlopakodott a másik csoportba, azok közé, akik már végeztek. Csakhogy tornatanárunk jegyezte az eredményeket. Ezért buktatta el. De most nem erről van szó, hogy Csámpás Dinner a kormányzói bevonulás után négy hónappal már rendőrtiszti egyenruhában feszített. Kardosán, ám változatlanul csámpásan. Meg kellett dögleni a láttán. Aztán újabb néhány hónap múlva már újra civilben feszített: egyeseket olykor keresztre is. Vagy csak úgy, egyszerűen, emberségesen, a kihallgatási terem vérfoltos falára. Csinos, alkalmatos kampókra, vasláncokra. Gúzsba. Farkasgúzsba. Kikötve. Hol így, hol úgy. Ő lett a város leghírhedtebb Titkos Nyomozója. Egyszemélyes csodafegyver a bolsevisták, zsidók, zsidóbérencek ellen. Mindössze tíz évet kapott. Azoknak, akiket annak idején kezelésben részesített, és csodával határos módon mégis túlélték, eléggé kevésnek látszott. Bakter Bedkó. A város pályaudvarán ügyködött - ezért lett bakter a neve. A bujkálások idején szerzett érdemeket: sok embert lebuktatott. Hat év. Sunyi Lódner. Ez csak közönséges besúgó volt, négy évvel megúszta. Perkóczi Perkóczi Gejza. Fölöttem járt egy évvel. Legendás alak volt. Nem a prédi- kátuma miatt, hanem azért, mert negyedikben, amikor Belzebub dolgozatjavításkor névsor szerint kiosztotta a dolgozatfüzeteket és az ó nevét olvasta: Perkóczi Géza- Perkóczi önérzetesen kijavította:- Nem Géza, tan-r úr kérem: perkóczi Perkóczi Gejza. Belzebub rápillantot a szemüvege fölött.- Gejza? De a dolgozata így is elégtelen. Hivatásos arizátor volt: legalább egy tucatnyi zsidó üzemet, vállalatot, bankot, nagykereskedést arizált. Hol a saját nevére, hol másokkal, mutyiban. Négy év. Sumánszky Elemér. Nemzetiszocialista Párt, Hungarista Mozgalom. A helyi nyilasok egyik hírhedt vezetője és vezéralakja volt. Tizenkét év. Lehet, hogy Gróber is? Aztán egyszer mégis összefutottam az édesapukájával. Köszöntem, zavartan bólintott. Azt hittem, nem ismert meg, megszólítottam:- Nem tetszik rám emlékezni?- Dehogynem - válaszolta azonnal. Aztán sietve körülnézett, suttogva mondta:- Maga a fiammal járt egy osztályba. A szomszéd utcában laktak... Csak hát- ugye, az ember nem tudhatja... Nem tudtam, milyen nyelven szólhatok - mondta magyarázva. Ezen már nem is csodálkoztam: a városban meglehetősen sokan akadtak, akik váratlan találkozások alkalmával nem tudták, milyen nyelven szólhatnak. De mégis- Gróber édesapukája??! Mindegy. Nyomban a fia után kezdtem érdeklődni. Elsötétedett az arca, zsebkendőt vett elő, a szeméhez szorította.- Semmit sem tudunk róla - motyogta elgyötörtén. Az égvilágon semmit. Azt sem tudjuk, él-e még? Egy szó üzenet, értesítés nem érkezett felőle... Az anyja már egészen belébetegedett a bánkódás- ba. Egy szó nem sok - annyit sem tudunk róla... Utóbb megtudtam, hogy ez nem volt igaz: Gróber nyomban a háború után üzent, sőt, levél is érkezett tőle. De Gróber apukájának nyilván megvolt rá az oka, hogy ezt ne kösse az orromra, ehelyett ö kérdezte:- Maga sem hallott felőle, édes fiam? A kérdésből fürkésző aggodalom, ijedt ! gyanakvás, lappangó félelem csendült ki, I de erre akkor nem figyeltem fel. Meg- ! mondtam, hogy nem hallottam a fiáról, aztán megkérdeztem, miért magáz. Ettől némileg felengedett a lelke bánata: megveregette a vállamat. Ehhez fel kellett ágaskodnia, s nekem röhöghetnékem támadt: mindig úgy emlékeztem Gróber édesapukájára, mint aki legalább egy fejjel magasabb nálam, s íme, most lábujjhegyre áll, hogy elérje a vállamat és a fülembe fuvoláz- hassa:- Látod, ez nagyon kedves tőled, édes fiam... Boldog az ember, ha olyanokkal találkozhat, akik megmaradtak a réginek... Te ma is a régi vagy, igaz? Nem tudtam, a régi vagyok-e, vagy sem, s őszintén szólva, azt sem tudtam, büszke legyek-e a régi mivoltomra? De Gróber apukája megmagyarázta, mire gondol.- Mostanában, sajnos, nagyon sokan vannak, akik megtagadják a múltjukat- mondta bánatosan. - A múltjukat, a nemzetiségüket... Te változatlanul magyar vagy, igaz? - kérdezte támadóan. Azt válaszoltam, hogy legjobb tudásom szerint az vagyok. Akkor meg holmi reszlo- vakizációról, repatriálásról meg egyéb ilyen sületlenségekről kezdett dadogni. - Tudod, a nyugdíjam miatt - mondta felháborodott mentegetőzéssel vagy mentegetőző felháborodással, amiből arra következtettem, hogy már nem vállalja a hajdani nemzeti párt tagságát, sót, a házmesterek pártjának az egykori elnökségét sem, de ez már nem érdekelt. Még sietve kifejeztem abbéli reményemet, hogy a fiuk - majdnem Gróbert mondtam a fiuk helyett -, hogy a fiuk elöbb-utóbb mégis életjelt ad magáról, és tovaügettem. Volt okom a sietésre és az ügetésre: az útlevelemért mentem. C sak a nevemet kellett kimondani, s a portás meghajolva, bizalmasan fogadott:- Igen, már várjuk önt, második emelet 24. A lépcsőn, ha felmegy, jobbra az első ajtó. Az lesz az ön szobája nálunk. Egyágyas szoba, asztalkával és két karosszékkel meg egy szekrénnyel. Kis előszobájában mosdó, melyet nyomban igénybe is vettem. Mivel a gyomrom korgása jelezte, hogy ma még nem reggeliztem, pedig már közel a dél, elindultam a városba, gondolván: a közelben találok egy vendéglőt, ahol megreggelizhetek. Lefelé haladva a lépcsőkön, megfigyeltem, hogy vastag szőnyegen lépdelek, nesztelenül. Bizonyára azért a szőnyeg, hogy az egyetem csendjét így is őrizzék. Kilépve a hatalmas épületből, jóleső érzéssel tekintettem fel az öt emeletnyi magasságba, a ragyogó, fehér keretes ablakokra, amelyek mögött ma este a költészetről fogok beszélni néhány száz egyetemi hallgató előtt. „Meghitt beszélgetésre" hívtak meg, hogyne jöttem volna! Hirtelen megálltam: étterem, pillantottam meg a feliratot egy kopottas ajtó felett. Tányércsörgés zaja ütötte meg a fülemet. Beléptem. A szemközti falióra tizenegyet ütött. Az egyik szabad asztal mellett helyet foglaltam. Miután elfogyasztottam a virslit, szemügyre vettem a környezetemet. Füstösnek találtam, de az is lehet, hogy csak én láttam annak. Feltűnt, hogy sok erőteljes, munkaj bíró ember üldögél a helyiségben, pohár sör vagy bor mellett. Munkaidőben. Néhányan kártyáznak, van olyan asztal is, ahol hevesen vitatkoznak, rá se hederítve az érkezőkre... Úgy látszik, ezek a bennfentesek. Egy újonnan érkező letelepszik az asztalomhoz, kis aktatáskáját az asztal lábához támasztja és szintén virslit rendel, utána málnát. Rokon lélek - állapítom meg: nem fogyaszt alkoholt. Látom: ó is körülnéz. Megszólítom:- Észreveszi? - kérdeztem bizalmasan.- Mire tetszik gondolni?- A sok emberre, akik ebben az időpontban itt vannak. Jobban szemügyre veszi a jelenlévőket, s elmosolyodva válaszolja:- Igen, de ezen ne csodálkozzon: itt mindig sokan vannak. Többnyire úgynevezett alkalmi munkások.- Kérem, ez engem meglep. - Ismét körülnézve, látom, hogy a közeli asztal mellől erősen néz felém egy alak. Micisapkáját a feje búbjára tolja, felhajtja a három deci borát és odaszól hozzám: - Bocsásson meg az elvtárs, maga nem a Kis- , salói Bagi? Olyan ösmerós az arca... - s már húzza is közelebb a székét... Megborzongok a gondolattól is, hogy ezzel az idegen, és nem is szimpatikus ábrázatú emberrel ismeretséget kössek. Hidegen válaszolom:- Tévedni tetszik, nem vagyok Kissalói, s az se vagyok, akire gondol...- Nem? Pedig több újságban is láttam a fényképét. - Hirtelen tegezve folytatja: - Te egy híres ember vagy... No nem tesz semmit, vegyél nekem három\deci bort, sillert! - S az asztalomhoz költözik! Az asztaltársam fizet és elsiet. Mintha szánakozva vetne felém egy búcsúpillantást.- Bugár vagyok - mutatkozik be új asztaltársam. Megrendeltem számára a három deci bort. Amikor megérkezik a pincér, fizetek és felállók - Mennem kell... - Bugár elkapja a jobb karomat és visszaültet.-Sürgős dolgom van - és ismét felemelkedem. Újra közbelép az erőszakos ember. Felhajtja a három decit és parancsokban int, hogy töltessem tele újra!- Még f tartózkodó Ebben í asztalomhc decit! Sápadó: decit szárr bocsánatot most már I lyemre hup- Elvtárs Igyál te is! Ilyen ké magam. Mt- Nem ih Azért a decit.- Ne vág Innom ke gyan szabai Már izzadta sürgős dóig Körülkémlel rös arcot? £ felfigyelt rár Bizalmasnál helyzetembe akarna, ner Csonto egy pardonn jolva hozzá,- Mentser nyörgöm... Rám pillái- Vegye a Amikor b fellélegezten Azután fu hogy figyelte hogy segíthe amit nyomba Megdermí azt a szobái hazautaznon annyi pénz n- Nézze, I gyök, igen se el inkább v százasom c: lesz, a vasút tudok... - I szán...- Fenét v vagy, ismerle nem tesz se karomat, min adta, ha ninc étterembe... hagytam... Már csak nyögtem: Lörincz Gyula: A Dózsa katonái című sorozatból
