Vasárnapi Új Szó, 1989. január-június (22. évfolyam, 1-26. szám)
1989-02-24 / 8. szám
Vallomás Sosztakovicsról Ben Kingsley bámulatos színész, aligha kell bizonygatnunk, hogy korunk egyik legnagyobb tehetsége. Gondoljunk csak Mahatma Gandhi megformálására, már-már az azonosulás tökéletességére, amit felmutat legújabb szerepében is. Dávid Rudkin forgatókönyve alapján Tony Palmer rendezte a Vallomás című alkotást, amely Dmitrij Sosztako- vicsnak kíván emléket állítani - ám nem csak neki. Palmer a főszerepet Kingsleyre osztotta, választása telitalálat volt, hiszen kísértetiesen hú Sosztakovicsot kap a néző. Már az is csodálatos, ahogy a belső vallomások feltárása mellett a színész a külsőségekben is egybeforr a híres szovjet zeneszerzővel. A filmbeli jelenetben Sosztakovicsot épp a Le- nin-renddel tüntetik ki, s első pillantásra akárki Sosztakovicsnak hihet- né a színészt. Nos, erre képes Kingsley, és még sok minden másra. Igaz, rosszakarói (mert ilyenek is akadnak) könnyebben elintézik Kingsley művészetét, mondván, csupa olyan szerepformálásra kérik fel, amelyben nem lehet elbukni: magukkal ragadó, színes vagy ellentmondásos egyéniségeket köny- nyü eljátszani. Óriásit tévednek! Ezek a legverejtékesebben, legnagyobb kínnal megszült szerepek, ha egyáltalán szerepek. Hiszen a Vallomásban Kingsley nem önmagát, hanem a vitatott személyiségű Sosztakovicsot adja. Nem játszik, hanem él. Sosztakovicsnak iszonyúan nehéz élet adatott meg. Amikor 1975- ben meghalt, a világ nyugati zenekritikusai úgy kísérték a sírhoz, mint a Szovjetunió Kommunista Pártjának egyik leglelkesebb művész katonáját. Igazán a Szovjetunióban sem tudták, milyen érzelmeket rejt a szelíd arc, a nyílt tekintet és a vékony, vonallá préselt ajak. Sosztakovicsot egy időben a sztálini „kultúra" kiszolgálójának tartották, aki úgy hajbókolt, ahogy odafentröl parancsolták. Mások azt mondták, hogy a modern zene érdekében történt „lázadásai" is csupán a szolgalelkű érzelmek álcázását szolgálták. Mégis, ha Sosztakovics nevét halljuk, szinte biztosan „beugrik" VII. szimfóniája, a „leningrádi", amely a második világháború blokádjában sínylődő, mégis győzedelmes ember megrázó himnusza. Akkor hát ki is volt igazán Dmitrij Sosztakovics? A kitüntetéseket, állami díjakat átvevő szolgalelkú zeneszerző vagy a fennmaradásért kompromisszumokra is képes alkotó? Palmer filmje inkább ez utóbbi vonalat követi nyomon, elsősorban az 1979-ben publikált Sosztakovics- visszaemlékezésekre építve. Az angol rendező mélyen leás a kor szellemi kincsestárába, s ne feledjük, Sosztakovics évtizedekig nem akármilyen korban alkotott. A szimfóniák, hegedűversenyek és zongoraversenyek mellett két operát írt, 1930-ban az Ont, majd 1934-ben a Kisvárosi Lady Mac- bethet. Ez utóbbi miatt súlyosan elmarasztalták a felsőbb körök, s ezután Sosztakovics soha nem írt többé operát - nem derült már ki, milyen értékeket veszített emiatt a zenei élet. 1948-ban a Szovjet Zeneszerzők Szövetségének ülésén meghurcolják, nyolc esztendővel később pedig mellére tűzik a Lenin-rendet. Sosztakovics sohasem volt a szavak embere és mint sokszor mondta: a zenében soha nem hazudott, a dallamokban nem leplezte érzelmeit. Úgy alkotott, ahogy lelkiismerete vezérelte és ahogy engedték. Egy ember, egy híres zeneszerző drámáját látjuk 157 percben, amelynek igazságain bizonyára sokan vitatkoznak majd. De egy tény: az alkotók nem csináltak szentet Sosz- takovicsból. Azt mondják csupán, hogy a nagy ügyek érdekében a kis ügyekben megalkuvó, nagy zeneszerző volt. Sz. Cs.- Pár héttel ezelőtt láttuk a tévében a nyugat-berlini Európa Filmdíj átadásán, ahol rendezökollégái nevében egy Európai Filmakadémia létrehozásának szükségességéről szólt. Mit jelent Szabó Istvánnak az európai filmművészet, mi annak tematikai és stiláris meghatározója?- Szeretném hangsúlyozni: nem én jelentkeztem ezzel a felhívással, csak én voltam az, aki németül fel tudta olvasni. Végül is a kezdet egy levél volt, amelyet Ingmar Bergman, Federico Fellini, Jifi Menzel, Theo Angelopoulos, Eric Rohmer, Claude Goretta, Bernardo Bertolucci és mások Írtak alá, egy levél az európai filmkultúra védelmében. Aztán találkoztunk páran, és megpróbáltuk tömöríteni a levél tartalmát, megírni egy olyan szöveget az európai filmművészet érdekében, amelyet úgy lehet felolvasni ezen az estén, hogy ne legyen unalmas a több millió tévénéző számára. Szóval, mi úgy gondoltuk, hogy az európai filmkultúra most bajban van és védelmet igényel, és nekünk mindenképpen meg kell mentenünk másságának gazdagságát. Ma már az emberek nem olvasnak annyit, mint régen, nem járnak hangversenyekre, hanem nézik a televíziót, ami rokona, Sok minden közös bennünk, de a másságot meg kell őriznünk.- Azt hiszem, a televízió, tömeghatásával, épp ennek a másnak a legnagyobb veszélyeztetője...- Igen, az egész világ a televízióé. És gondolom, az önöké is ugyanazokat a sorozatokat vetíti, mint a miénk. Ezek olyan műsorok, amelyek sugárzása alatt kiürülnek az utcák; nyilván szórakoztatást nyújtanak a nézőknek. S ha odafigyelnek rájuk az emberek, akkor nagyon sok dologban példaerejűek. Szeretnének úgy öltözködni, ahogy a szereplők öltözködnek, olyan frizurát viselni, amilyet ók viselnek, olyan autót, olyan fridzsidert, olyan lakást, olyan bútort akarnak, mint amilyent kedvenc filmjükben láttak. És természetesen a kapcsolataikat is úgy alakítják, ahogy azt kedvenc műsorukban látták. Na már most, ha így van, akkor az életmódot, az élet- szemléletet, a világlátást befolyásolja egy-egy ilyen tévéfilm, amely nem mélységében mutatja be az életet, hanem csak felületesen. Úgy gondolom, ez nagyon határozott irányba befolyásolja az embereket és kialakít egy olyan szemléletet, egy olyan nyelvet, amely érzéketlenné teszi az embereket a saját identitásuk, a sa„ Sok minden közös bennünk..." (A szerző felvétele) BeszélgeteS Szabó Istvánnal MEGŐRIZNI A MÁSSÁGOT testvére a filmnek, hiszen a mozgóképre épül. Tehát a Gutenberg-ga- laxis megváltozott és Lumiére-gala- xis lett belőle. Ez pedig egy olyan filmkultúrát hozott létre, amely nagyon felületes, mert azt tűzte ki céljául, hogy mindenkihez egyformán szóljon. De hogy lehet egyformán beszélni unokákhoz és nagyszülőkhöz, keresztényekhez és zsidókhoz, tanulatlan emberekhez és egyetemi tanárokhoz? Lehet, de az a valami nagyon általános lesz. Mert főzni is lehet úgy, hogy az mindenkinek jó legyen. Vegyük csak a hamburgert, amely jó húsból készül és mindenki kedve szerint ízesíti. Mi mégis úgy gondoltuk, meg kell őrizni az olasz,' a francia, a német, a cseh, a lengyel, a svéd konyha különböző ízeit, hiszen az épp a gazdagságától szép. Egyszer egy héten a hamburgert is elfogadja az ember, no, de minden nap? Úgy gondoltuk, hogy az európai kultúra és a filmkultúra lényege az, ha a francia az francia, a lengyel az lengyel, a cseh az cseh, a magyar az magyar film marad, és így együtt alkot színes, gazdag egységet. Tehát felvállalni és megőrizni azt, hogy mi mindannyian mások vagyunk. Ez az, ami fontos. Tudni, hogy én is más vagyok és elfogadni a mások másságát is. Az európai kultúra a tolerancia kultúrája kellene, hogy legyen. És az európai filmművészet gyönyörű példa erre, és azt meg kellene őrizni továbbra is, nem szabad elveszítenünk eredeti színeinket, eredeti ízeinket. Ez a lényeg. ját kultúrájuk iránt. Az egész világon kialakulóban van most egy új nyelv, amellyel könnyebb „közlekedni", és ugye, a közlekedésnek van egy jelrendszere, amelyet az egész világon értenek. Stop. Iskola. Kórház. Repülőtér. Az érzelemnek, a léleknek is megvannak ezek a jelei, és ezeket' a világon mindenki érti. És ha ezek leegyszerűsödnek, akkor a leegyszerűsödött érzelmeket is pontosan mutatják. Ebben látom a fő veszélyt. A nyelvek, az anyanyelvek, a viselkedési formák elszegényesedésé- ben. Panelek kerülnek az igazi emberi kapcsolatok helyére akkor, ha nemzeti kultúrák feladják saját identitásukat.- Legutóbbi három filmjében három hős közép-európai identitását- hangsúlyozza.- Ha figyelembe vesszük, melyik nép élte át az első világháborút, a tízes évek végén a forradalmak korát, a húszas évek végén a gazdasági válságot, a fasizmus kialakulását a harmincas évek elején, a második világháborút, akkor rögtön kiderül, hogy ide tartozik Németország, Ausztria, Csehszlovákia, Lengyelország, Magyarország. Ha én elmesélek egy történetet valakiről, akinek nagyon nehéz sorsa volt a húszas évek végén, aztán megint nehéz sorsa lett a fasizmus kialakulásakor, aztán részt kellett vennie a második világháborúban, aztán visszajött onnan és megpróbált teljes lendülettel új életet élni, de ismét nehézségei támadtak, valahogy azonban mégis rendbe jöttek a dolgok, de egy idő után ismét különböző problémái voltak... Tessék nekem megmondani: ez egy cseh történet, egy lengyel, egy magyar, egy jugoszláv vagy egy német történet? Mert ha megmondja, akkor rögtön hozzáteszek egy lengyel nevet, vagy egy magyart, egy cseh nevet, és megvan már a történet helyszíne is. Nekünk ugyanis azonos történelmi élményeink, azonos tapasztalataink vannak - és kötelességünk beszámolni minderről. Ezt sugallja Wajda alkotása, a Hamu és gyémánt, Kusztorica filmje, A papa szolgálati útra ment, Jancsó Miklós Szegénylegényekje, a Tűz van, babám Formántól. És nekünk ez a dolgunk - megpróbálni ezeket elmesélni. Nem mindig sikerül olyan jól, mint Jancsónak vagy Wajdának, vagy Kusztoricának, de meg kell próbálnunk, mert csak ezzel tudunk nyújtani valamit.- Hősei: Hendrik Höfgen, RedI és Hanussen kudarcot vallanak a történelemmel szemben, mert mindhárom győzni szeretne, karrierjük érdekében meg akarnak felelni a történelem elvárásainak, ön szerint ez egy jellegzetes közép-európai magatartás, egy sajátosan szerencsétlen közép-európai sors?- Én nem mítoszteremtésre törekedtem, hanem arra, hogy egymás után három filmben vizsgáljam a történelem és a politika, valamint az A Csehszlovák Televízió a közeli napokban mutatja be a Baleset című filmet, amelynek főszerepét Zdena Sajfertová alakítja (Miloslav Mirvald felvétele) egyén viszonyát. Amikor az elmúlt hetven vagy nyolcvan év során a politika válaszút elé állította az embert és az döntött, később ezért sokszor elítélték öt. Én arra a kérdésre kerestem a választ ebben a három filmben, hogy mi a karakter szerepe a kihívásra való reagálásban. Ehhez mind a három film esetében tehetséges embereket választottunk. Olyan embereket, akik jó körülmények között előreviszik vagy segítik a társadalmat. Rossz körülmények között pedig, ha a karakterük gyenge, a tehetségük is elvész. A Mephisto Hendrik Höfgenje a saját sikere érdekében kompromisszumokat köt és ebbe bukik bele. A Redl ezredesben a katonatiszt - saját érdekében - betegesen lojális. Hanussen pedig azt hiszi, hogy ha individualista, ha kívülről nézi a társadalmat, akkor meg tudja úszni a történelem kihívásait, ami persze nem igaz. Egyetlen probléma három különböző arculatát próbáltuk megmutatni: az egyén és a társadalom kihívásának találkozásait abban az esetben, ha azok rossz pillanatban történnek. Fantasztikus mozgásban kell helytáll- nunk, talpon maradnunk, ami nagyon nehéz feladat. Hendrik Höfgen, Redl, Hanussen nem tudtak megállni a szélben, ledöntötte őket a vihar.- Ha most mások munkáit nézzük, például a tengerentúli rendezők alkotásait - azok a filmek egyszerű sorsokkal foglalkoznak, mindennapi problémákkal, ott a hősök nincsenek is tudatában saját közösségük múltjának. ..- Én is szeretem azokat a filmeket, amelyekben csak úgy egyszerűen megérint az ismert „humán touch“: beleszerethetek egy nőbe, vagy szimpatikus nekem egy férfi. De amikor én születtem, kitört a világháború, amikor kisgyerek voltam, pincében laktunk, mert a fejünk fölött összeomlott a ház, amikor iskolába jártam, jöttek a koholt vádak, amikor egyetemre kerültem, akkor volt ötvenhat. Mit csináljak? Nekem ezek az élményeim. írtam egyszer egy szerelmi történetet... És akkor egy nálam jóval idősebb hölgy a családomból azt mondta: „Te, ebben nincs politika!" Igen, mi már megszoktuk, hogy az életünkben ott a politika. Az én családomban semmi olyan nem történt, ami ne a - politika miatt történt volna. A politika alatt most nem a napi politikát értem, hanem a nagy „szélviharokat", amelyek elsodorják egymástól a családtagokat, ami miatt nem beszélnek egymással a testvérek, ami miatt az apák megtagadják fiukat és a fiúk az apákat, ami szétszakítja a szerelmeseket. Szóval, nem tudom én elmesélni azt a szerelmi történetet anélkül, hogy el ne mondjam, hogy mi történt, amióta megszülettem. Persze, nekünk is vannak „Jeleneteink egy házasságból", azok is rólunk szólnak, de nekünk az a dolgunk, h<jjy a saját tragikus történelmeinket meséljük el, azt, amit el kell mondanunk, amit nekünk szabott ki a sors. Ez az, amit nem szabad elfelejtenünk az európai filmkultúra érdekében. ANDRZEJ RUTKOWSKI ÚJ SZÚ 14 1989.11.24.
