Vasárnapi Új Szó, 1989. január-június (22. évfolyam, 1-26. szám)
1989-02-24 / 8. szám
EGY FSOKTTllHim A Volgától a Moldváig • A kiskatona, aki „ingben született11 • Veszélyes „krumpli- ültetés11 t Orgona a motorháztetőn- Nézze el az idős embernek, bocsásson meg, vannak olyan pillanataim, hogy egyszerűen nem tudom elnyomni a köny- nyeimet.,. Az árulkodó könnycseppek ráncoktól barázdált ar&án folynak végig, keze remegve veszi elő zakója belső zsebéből a zsebkendőt. A kancsó, amikor a pohárhoz ér, csilin- gelően koccan, vizet tölt magának, hogy bevegye a gyógyszert, nyilván az elfáradt szív megnyugtatására.- Újságíró vagyok, ötvenéves gyakorlattal a hátam mögött. Sok mindent láttam az életben, de ha eszembe jutnak a háborús esztendők, a tömegesen pusztító halál, egyszerűen nem tudok uralkodni magamon. Annak ellenére, hogy szibériai vagyok, s azokról, akik Szibériában születtek, azt szokták mondani, hogy kemények, mint a cédrus... Miközben a konyhában a feketekávét készíti, lassan megnyugszik. Ifjúságáról, szüleiről, testvéreiről, a természet szépségeiről beszélgetünk. De főleg Szibériáról, amely mindig vonzotta öt, ahová egész életében vissza-visszatért. Akár újságcikkeiben, akár - főleg később - szerkesztői munkája, számos könyv és képes publikáció előkészítése során.- A háború befejezése óta Moszkvában élek, de Szibériától sohasem tudtam megválni. Tudja, a szibériaiak sok hősi tettet hajtottak végre azokban az években, amelyek önt érdeklik. Igazán büszkék lehetünk rájuk, éppen ezért mindig szomorúság tölt el, ha a háború utolsó harcaira, a csehszlovákiai eseményekre gondolok vissza, amikor már mindannyiunk számára teljesen világos volt, hogy ez a szörnyű pokol néhány napnál tovább már nem tarthat. És még ekkor is hullottak az áldozatok, köztük sok szibériai. Vjacseszlav Viktorovics Grinyevszkij akkori gárdaszázados számára a csehszlovákiai harci epizódok a Garam folyó melletti első kegyetlen összecsapásokkal kezdődtek-A 7. hadsereg, amelynek kötelékében teljesítettem szolgálatot, jelentős veszteségeket szenvedett a folyó partján. A német fasiszták erős páncélos egységeket vetettek be. Személyesen vettem részt az egyik ellentámadásban. Arra készültünk, hogy a befagyott folyón átkelünk a másik partra. A lövedékek sűrű záporként zúdultak ránk. Minden erőfeszítés hiábavaló volt. A fasiszták erősebbnek bizonyultak. A nehezen bevett állásainkat fel kellett adnunk. Elhallgat. Néhány pillanatnyi szünet után magyarázza, hogy önmagáról nincs mit beszélnie. De azokról az emberekről, akikről riportokat írt, máig is sokat tudna mesélni. A nagy íróasztal egyik fiókjából megsárgult papírok közül veszik elő a 7. gárdahadsereg frontlapját, a Krasznij Sztrelakot. Egyik cikkét mutatja, egy bizonyos Puskarjov gyalogosról készült karcolatát. Ez a katona a Volgától a morvaországi Vyékovig jutott el. Nem sokkal halála előtt vendéglátóm beszélgetést is készített vele, amely az említett újságban jelent meg.- Soha az életben nem felejtem el azt a beszélgetést. Megkérdeztem tőle, figyelj, Vaszja, hogyan lehetséges az, hogy túléltél mindent? Mindig az egység élén harcoltál, az első támadók között voltál, sűrű golyózáporban. Mi egyébként ezt a katonát halhatatlan gyalogosnak kereszteltük el. Gondolja csak meg, hiszen ez majdnem hihetetlen! Egész hadosztályok pusztultak el, a századok és szakaszok személyi állománya hónaponként, félévenként változott, s ő ilyen hosszú harci utat tett meg. Beszélgetésünk során elmagyarázta, hogyan sikerült neki mindez: „Tudja, a kiskatona a győzelem művésze. Tudni kell becsülni a földet, előre fel kell térképezni domborzatát. Látni kell az összes bemélyedést, ahová az ember a lövedékek elöl szükség esetén behúzódhat. Tudni kell azt is, mikor kell tüzet nyitni az ellenségre, mikor kell a földhöz szegezni és nem hagyni, hogy egy pillanatra is kidugja a fejét a lövészárokból. De ellenkezőleg is érvényes ez, amikor én ülök a lövészárokban, akkor is tudni kell, mikor dughatom ki a fejem, mikor emelhetem lövésre géppisztolyomat. Látja, ilyen az egyszerű katona harci művészete.'1 Elmerülve teszi el az újságot, s meséli tovább, hogy az a katona valóban csodákat tett, erődöket, géppuskaállásokat foglalt el, ha kellett, a szuronyát is használta... Vendéglátóm kissé elmosolyodik a gondolaton, vajon ez az ember nem született-e ingben. Az oroszok ugyanis ezt tartják a szerencsés emberekről. De aztán elkomolyodik, hiszen Morvaországban öt is utolérte a halál.- Rendkívül fájdalmas, ha ilyen fiúkat veszítünk el. A háború végén. Emlékezetemben mindig megmarad, amikor némán álltunk a sírja felett. Ismét elérzékenyül, de néhány perc múlva tovább folytatja.- Azzal az érzéssel érkeztünk önökhöz, hogy testvéreinket szabadítjuk fel. És ezt az érzést az újságban erősíteni kellett. El kellett mondanom, Csehszlovákiáról valóban sokat tudtunk, s volt mit írnunk. Ismertük a csehek és a szlovákok történelmét, tudtuk, mit jelentett München stb. Arra törekedtünk, hogy a nemzeteink közötti összetartást erősítsük. És amikor eljutottunk Ipolyságig (Sahy), először találkoztunk csehszlovákiai lakosokkal, s erről az eseményről szép riportot közöltünk. Megírtuk, milyen szívélyesen fogadtak bennünket, s elmondhatom, igazán nehéz volt leírni ezeket a találkozókat. Nem találtunk ugyanis szavakat. Bennünket, újságírókat, de a parancsnokságot is igen érdekelte, hogyan érzik magukat katonáink baráti földön. Emlékeiben a szlovákiai harcokát eleveníti fel, izgatottan írja le, hogyan jutott el Bratislavába. Fronttudósítóként az első vonalban harcoló egységekkel haladt, vagyis az elsők között volt ó is, amikor a szovjet csapatok a szlovák fővárosba érkeztek.- Talán a szerencsés véletlen hozta úgy, hogy az április 4-i kora reggeli órákban, amikor már befejeződtek az utcai harcok, bár a külvárosokban még néhány helyen szóltak a fegyverek, tehát amikor korán reggel egyenesen a város központjába jutottam, boldog emberekkel találkoztam, akik előjöttek rejtekhelyükről. Még most is látom annak a két lánynak a mosolygós arcát, akik egy pohár borral kínáltak bennünket. Biztosan tudja, hogy hadseregünk parancsnoka, Mihail Sztyepanovics Sumilov utasítást adott rá, hogy a szovjet csapatok kerüljék el a város lerombolását, s ezért zárják körül az ellenséges alakulatokat. A manővert én mint újságíró figyelemmel követhettem. Egy újabb fiókot húz ki, s teleírt papírokat, térképeket és fényképeket vesz elő. Mostani munkájáról kezd beszélni. Minden szabadidejét arra fordítja, hogy megírja könyvét Sumilov tábornokról. Felidézi, hogyan harcolt a spanyol polgárháborúban, majd Sztálingrádnál és azután Csehszlovákiában. A sztálingrádi csatáról sokáig tudna beszélni. Katonák és tisztek fényképeit mutatja, akikről cikkek és riportok tucatjait írta. Egyikükről, Grigorij Bogoradtól többször is említést tesz.- A háború végén ismét találkoztam vele. És nem ismertem meg. A sztálingrádi ütközet óta eltelt évek alatt nagyon megváltozott. Akkor egy kis erdő mellett állt meg újságírói furgonunk. Egy kondér körül szakácsok sürgölődtek. Az egyik különösen nagy benyomást tett rám. Ugyanis mellén érdemrendek és'kitüntetések egész sora díszlett, s ez, ugye, a szakácsokra mégsem 1945. május 9: a fronttudósító, kezében az újsággal, középen (A szerző archívumából) volt jellemző. Meg is kérdeztem a zászlóaljparancsnokot, honnan szerezték ót. Azt mondta, szinte négykézláb kúszott idáig a Volgától. De a kitüntetéseket nem ezért a kúszásért kapta. Egyébként utász és aknaszedö, aki most csak kisegít a kondér mellett. A parancsnok Grigorij Bogoradot az egyik legbátrabb katonának nevezte. Egy kopott noteszt vesz elő, egy ideig lapozgat benne, s mutatja, hogyan jegyezte le a Grigorijjal készült beszélgetést. Ó mesélte neki, hogy egyszer olyan terepen kellett kiásni a lövészárkokat, bunkereket, mint egy billiárdasztal. A hőmérő mínusz 20 fokot mutatott. Az aknászoknak éjszaka észrevétlenül kellett eljutniuk az ellenség védelmi vonala elé, s itt kell ,.elültetni a krumplit", ahogy azt akkor mondogatták. Vagyis aknákat kellett elhelyezniük a fasiszták újabb ellentámadása esetére. A németek vakon vagy pontos terv alapján tüzeltek, mégpedig szüntelenül. Az utászoknak, az aknászoknak egyszerűen nem volt más választásuk, végre kellett hajtaniuk a feladatot. A hadosztály, amelyben Grigorij Bogorad harcolt, nyugat felé sietett, bár Prága csupán egy kőhajításnyira volt. A déli térségben kellett találkoznia a nyugati szövetségesek csapataival, amelyek szintén Prága felé tartottak. Bogoradék lényegében az egész szovjet hadsereget reprezentálták a szövetségesek előtt. Az újságok most is gyakran írnak azoknak a katonáknak az érzéseiről, akik háta mögött ilyen hosszú harci út állt. Vendéglátómmal együtt gondolkodtunk el a leírt szavak felett, amelyek talán patetikusan hangzanak, de kifejezik a kor légkörét, azoknak az embereknek az érzelmeit, akik annyira vágyódtak a békére. Vjacseszlav Viktorovics Grinyevszkij emlékeiben ismét visszatér a Prágáért vívott harcokhoz. Egy újabb megsárgult újságot vesz elő, s olvassa a szöveget, amelyet akkor a rádiósok közvetítése alapján ö készített elő nyomtatásra: „Vnyimanyije, vnyi- manyie, itt Prága beszél... Az utolsó leheletünkig harcolni fogunk, de segítségre van szükségünk. Küldjenek tankokat és repülőgépeket. Ne hagyják elpusztulni Prága városát!" Megint egy fényképet vesz elő, amely 1945. május 9-én készült, s amelyet beszélgetésünk után nekem ajándékoz.- A szabadság, a győzelem első pillanatait éltük át. Újságunk címoldalán öles betűkkel hirdettük a győzelmet. Beszélgetést készítettünk prágai lakosokkal is, akik nem győztek hálálkodni azért, hogy felszabadítottuk a várost. És tudja, mit nem felejtek el soha? Amikor azon a reggelen felébredtem, matatást, csendes beszélgetést hallottam. Kinézek az utcára, s látom, hogy néhány lány orgonát szakít le a közeli bokorról, s a mi gépkocsinkat, a szerkesztőségi furgont díszíti vele. Ezzel az orgonával a motorháztetőn bejártuk egész Prágát. Akkor úgy tűnt nekem mindez, mint a mesében. Még sokáig nem tudtuk felfogni, hogy a háború valóban véget ért. Arcán ismét könnyek gurulnak le. Remegő hangon kér megint bocsánatot.- Nézze el az idős embernek, bocsásson meg, vannak olyan pillanatok, hogy egyszerűen nem tudom elnyomni a könnyeket... LADISLAV TAKÁÓ
