Vasárnapi Új Szó, 1989. január-június (22. évfolyam, 1-26. szám)
1989-02-24 / 8. szám
B izonyára senkinek nem jutott eszébe a gondolat, hogy a Három Forrás és a Patak a faluért van, a falu tulajdona. Évszázadokon át nem gondolt erre senki, pedig így volt, a Patak a falu északi végén megszületett, végigfolyt az utcán, felkínálta magát, és a déli faluvégen eltűnt, belefolyt a Lé- decbe. Az emberek életében mégis nagy jelentősége volt, Kisgál sorsának akkori alakulásában pedig döntő szerepet játszott. Bertalan határozott, magabiztos léptekkel a forráshoz ért. A betongyűrűre támaszkodott. Nézte a tiszta víztükröt, mintha a saját képét nézné benne, figyelte, hogyan tör fel alig látható mozgással a mélyből a víz. Aztán körülnézett, aprólékosan megvizsgálta a borzagbozótot, a szederfák árnyékát és az erdők felé vezető köves utat, mintha arra vigyázna, hogy ne lesse ki őket avatatlan szem, idegen tekintet. Kisgál megbúvölve nézte, nem mert szólni, szorongva várakozott. A másik hatalmában volt, bár nem érezte. Bertalan letérdelt a betongyűrű elé, a lecsor- gó vízsugár fölé hajolt és hosszan kortyolva ivott belőle. Majd a másik forráshoz ment, lehasalt a fehér kövekre és arcát a vízbe mártva, szürcsölve ivott. A harmadik forrás vizébe azonban csak a jobb kezét mártotta, úgy Ízlelte meg a vizet. A nagylábujját is bedugta a vízinövények közé, megmozgatta őket, a tiszta víztükör zavaros .lett, egyszerre alig látható testecskék tömege úszott benne, felbolydultan kavarogtak és átláthatatlanná tették a vizet.- A mélyből jönnek a vizek - morogta halkan, mintha magában beszélne -, felszínre törnek a rendfőnök birodalmából, ó küldi fel őket!... - Megélénkült, mintha önkívületből vagy álomból ébredt volna. - Gyere... elmondom a titkot, ha megígéred, hogy örökre megőrződ. Örök hallgatást kell esküdnöd, akkor mindent elmondok... Suttogva esküdött neki örök hallgatást. # Elindult, s ó megbűvölten követte. A borzagbozótba mentek, s egy'apró tisztáson, ahol üde és selymes volt a fű, leheveredtek. Messziről, elmosódva hallották a pásztorlánykák játékát. „Lánc, lánc, eszterlánc, eszterlánci cérna...“ Bertalan a következőket mondta el Kisgálnak. Csodálatos eset történt vele, amely később természetessé vált, mert megismétlődött. Az Alsópáston, nyár elején, egy meleg zápor után csiperkegombát szedett a Patak túloldalán, a borzagbo- zótban. Vászontarisznyába szedte, sokat talált. Éppen abba akarta hagyni a gombázást, amikor egy hang megszólította: „Kövess, gyér utánam az alag- úton, a föld alá! Meghívott a birodalmába a rendfőnök...‘‘ A hang előtte szólt s 6 nem látott senkit, megijedt, hogy beszélnek hozzá, de embert nem lát, a hang azonban ismét megszólalt és megnyugtatta: „Semmi bajod nem történhet, ne félj! A rendfőnök vigyáz rád.“ Engedelmeskedett, ment a hang után. Nagy sötét üregen át kerültek a föld mélyébe, keskeny alagúton haladtak tovább. Egyre mélyebbre jutottak. (Bertalan története némileg zavarossá vált, mert nem részletezte, hol lehetett a földalatti birodalom bejárata és mi lett a hanggal, amely a titokzatos mélységbe invitálta. Kisgált azonban nem érdekelték a részletek, a lényeget követte és lélegzetvisszafojtva figyelt). Az alagút tágulni kezdett és kivilágosodott. Mindenütt villanyfény világított. Vakító fehér lámpák. Színes fények, s közben zene szólt. A mesék és csodák birodalma volt ez. Nagy termek vannak ott, széles játszóterek és gyümölcsös ligetek. Mindenféle játék, ami csak elképzelhető. Kisautó, háromkerekű bicikli, valódi motoros repülőgép és felhúzható játékkatonák. Sokféle fegyver, kis tankok és gépfegyver, elefántpuska, meg mindenféle pisztolyok. Vadászni azonban nem szabad, mert az állatok mind szelídek. Az oroszlán és a tigris is szelíd, együtt sétálnak a szarvasokkal és az özekkel, s a róka a nyállal összefogódzva játszanak. Finom ételek vannak ott, rumba- csokoládé, tortaszelet és krémes, rengeteg gyümölcs, szentjánoskenyér és füge, meg narancs. De ez még nem minden! Nagy tiszta medencékben, párolgó meleg vízben gyönyörű nők fürde- nek meztelen, mindenük látszik és nem bánják, ha nézik őket. A mellük is fedetlen, egészen meztelenek. Szőrös a hasuk alja, de nem szégyellik, mutogatják ... „Elefántot is láttál...?" - kérdezte s a szíve összeszorult a csodálattól. „Láttam" - válaszolta Bertalan -, aztán zsiráfot is, meg púpos tevét..." Olyan rendkívüli volt mindez, hogy eszébe sem jutott megcáfolni. Bertalan azonban bebizonyította, hogy igazat beszél. Apró, vékony csövű, nikkelezett pisztolyt vett elő a zsebéből és azt mondta: „Látod, ezt is onnan hoztam...!" Azon a nyáron Kisgál minden szavát elhitte, csak a következő tavaszon lázadt fel ellene nagy csalódásában, de az még messze volt... Ábrándozással és meséléssel telt el a nyár, mely Bertalan és a földalatti csodaország nyara volt. Ártatlan szép idők, boldog, meleg nyár, gondolt vissza rá egy évtized múlva Gál. Minden kétséget kizáróan Bertalan nagy képzelöerö- vel rendelkezett és gátlások nélkül ha- zudozott neki, bár nehezen tisztázható okokból. Határozottan érezte, hogy a barátja számára a képzelődés nem volt játék, sem elérhetetlen dolgok utáni vágyódás kitejezódése. Nem is a titkok és csodák utáni vágyódás, Bertalan attól gyakorlatiasabb és józanabb lélek volt. Más nyomon kell elindulni, ha meg akarja őt érteni! Félrevezetni másokat, valótlanságot állítani és így mások fölébe kerekedni, számára mindez már gyerekkorában az önmegvalósítás lehetősége, és akarata másokra kényszerítésének az eszköze volt. Másokat akart uralni, hogy felhasználja őket céljai elérésére, vagy egyszerűen - minden bizonnyal öncélúan - szórakozott. Belső örömöt és elégedettséget érzett, amikor tévhitbe ringatott másokat, örömmel és lélekben talán ujjongva hazudott Gálnak. Bensőjében a kíméletlen önzés és a céltudatos ravaszság csírái bontakoztak, s ő olyan csodálatraméltó természetességgel bontakoztatta ki őket, hogy a kárvallottak sem haragudtak DUBA GYULA meg érte. Megejtette őket Bertalan személyes varázsa, meséinek színessége és előadásmódjának komor drámaisá- ga. Mindenesetre nagyotmondó képessége nem gondolkodása költöiségéből vagy képzelete gazdagságából következett, inkább korai józan emberismeretéből és ravasz, támadva védekező reflexeiből. Rámenössége mögött egy gátlásos természet túlzott tettrekészsége rejlett, s az a törekvés, hogy túllicitálja önmagát. Bertalan már gyerekként is több akart lenni önmagánál, s ezen igyekezetének okai saját sorsában rejlettek. Egyedül élt - özvegy anyjával, nagy kallódó portájukon. Széles udvaruk, nagy házuk és számos mellékhelyiségük egykori bőségről árulkodott. Anyja elnyűtt öregasszony, Bertalan egyetlen késői gyermeke. Nagymamától tudta meg évekkel később, hogy Dudás András jó gazda volt, de mihaszna, lusta ember, aki elitta a vagyonát. Pedig nem ö szerezte, elődeitől örökölte, maga sosem volt szerző ember, inkább csak elherdálni tudott mindent. Kocsmába járt, kártyázott és mulatozott. Gazdálkodni nem tudott, dolgozni nem szeretett, csak a könnyű életet szerette. Földjei lassan elfogytak, ő maga testileg-lelkileg tönkrement, lerongyolódott. Adósságok fojtogatták, állami emberek és hitelezők szorongatták, végül felakasztotta magát. Nagy válság volt akkor, a köztársaság első évtizedének végén, a falvakban adóbehajtók, végrehajtók és csendőrök jártak. Dudás András négy lovára, teheneire, vasalt szekerére és megmaradt földjeire a bank tette rá a kezét. Akkor született Bertalan, neki is olyan nevet adott, hogy több sincs belőle a faluban. Furcsa ember volt Dudás András, nem parasztnak való, úrnak kellett volna születnie, de hát annak való sem volt, így aztán egyszer, aratás előtt, ott lógott az udvar végében a szederfán. Bő fehér vászongatyában volt, papucsai leestek lábáról, ahogy kirúgta maga alól a fejőszéket: hajnalban akasztotta fel magát. A Három Forrásnál azonban, amikor a borzagbozótban megtudta a titkot, Bertalan sorsának az ismerete még nem befolyásolhatta öt, a kisebb és gyengébb bámulatával nézett fel rá, az életében lejátszódó eseményekről nem tudott. Hitt neki, s nem gondolkozott azon, miért hiszi el minden szavát. Természetesen az sem jutott eszébe, honnan veheti barátja a földalatti birodalom csodás részleteit, persze, hiszen ott járt, mindent látott és megtapasztalt. Azt meséli el, amivel személyesen találkozott. Pedig, ha kissé elemzi a rendfönök birodalmának jellemző vonásait, bizonyára felismeri, hogy a földalatti élőlények békés természete és szelíd vadállatai feltűnően hasonlítanak az élet teremtését követő, paradicsomi állapotokra, a csodálatos ruhátlan nők szemérmes meztelensége pedig az első emberpár ártatlan tisztaságára emlékeztet. Bertalan kisajátította a teremtés mítoszát és ügyesen felhasználta a saját céljaira, öntudatlanul, bár nem önző célzatosság nélkül, olyan világ látomásával hitegette Kisgált, melyben az ember, a hittankönyvek tanúsága szerint, addig élt, míg nem esett bűnbe, s amíg ebből kifolyólag maradéktalanul boldog volt, mindene meglévőn, amit szeme- szája kíván. Arról már nem is szólva, hogy még inkább változhatott volna a földalatti birodalom látomásához fűződő viszonya, ha tisztában van a könyveknek és olvasmányoknak az emberi lélek fejlődésében vitt szerepével. Akkor Talán Bertalan egyenesen lelepleződik előtte! Belátott volna képzelődései mögöttes tartományaiba, nagyotmondásai forrásvidékére. A Dudás-ház padlásán - mintegy a régi szép és gazdag idők kallódó emlékeiként - furcsa öreg könyvek és kalendáriumok porosodtak. Szinte megmagyarázhatatlan módon volt ott néhány Kísértetek Kalendáriuma - melyeket később Kisgál is megláthatott és borzongva átlapozhatott - az első világháború előtti esztendőkből. A kísértetek világából a képek voltak a leghatásosabbak. Ódon angol kastélyokban meredt szemű, halálfejes, fehérleples szellemek és kaszás csontvázak riogatták a jámbor szemlélőt. Lidércek és rémek osontak öreg temetők korhadó keresztjei között és sötét erdők mélyén, gyanútlan vándorok és utasok feje felett félelmetes banyák és undorító boszorkányok repültek nyírfaseprőiken. Más régi könyvekben földalatti szervezetekről, bombákat robbantó anarchistákról és szabadkőműves páholyokról - lám, innen a rendfönök léte! - lehetett olvasni érdekes dolgokat. A régi nyomtatványokat Bertalan kétségtelenül haszonnal forgatta, képzelete a bennük látott képeken és történeteken edződött. Ezek a könyvek azonban ma már másra is utalhatnak! Részben fellebbentik a fátylat a Dudás-gazdaság romlásának okairól. A könyveket Dudás András hozatta távoli városokból, vette házaló vándor- árusoktól, még fiatal korában, de később is olvasgatta, tanulmányozta őket, s nem csak a hosszú és unalmas téli' estéken, hanem dologidőben is, amikor a parasztembernek mindenre lehet ideje, csak éppen olvasásra nem. Ebből a sajnálatos tényből pedig arra következtethetünk, hogy Dudás gazda élénk képzeletű, ismeretlen dolgok iránt érdeklődő és vágyakkal teli lélek lehetett. Nem földbirtoklásra született paraszt, nem a testi munka és a természet megszállotja, hanem a kötetlenség és a szabadság felelőtlen rabja, a maga módján pokolra szánt és elátkozott lélek. Ilyen tulajdonságokkal mi mást kezdhetett volna? Tönkretette magát és környezetét, aztán elkárhozott. Megsemmisítette önmagát, hogy fiára hagyja a maga kételyeit és tudatzavarát, az önbizalom hiányát, a kisebbrendűség érzésének görcseit és az ezeket kompenzálni akaró, hamis szerepjátszást, a hazudozástól sem visszariadó önzést. Hitegetéssel, üregekbe és ürgelyukakba kiabálással, fontoskodó handa- bandázással, sóvárgó várakozással és ismétlődő csalódásokkal telt el a nyár. Ébren-álmodozás közben folyt el Kisgál nyara, csodálva a vékony csövű, kis pisztolyt - nem lőhettek vele, nem volt hozzá töltény. Nyugtalanító, nyomasztóan sűrűsödő szóbeszédek keltek aztán szárnyra. Hogy háború lesz, s hogy „újra magyarok leszünk", Hitler az angolokat és franciákat fenyegeti. A szünidő elmúlt, jött az iskola kezdetének ideje és Bertalan még mindig nem vitte le Kisgált a rendfönök birodalmába, a föld alá... Szeptemberben kihirdették a mozgósítást. „Háború lesz - jelentette ki nagymama -, háború készül, ha kihirdetik a mozgósítást. A férfiak elmennek, az asszonyoknak kell szántani." Kisgál apja készülődött, anyja sírt, Gál István is bevonul. A férfiak a Hanza szövetkezet előtti téren, a túzoltószertár előtt gyülekeztek reggel óta. Nagy esemény, más, mint amikor az újoncok bevonulnak. A legények bevonulása lármás, vidám népünnepély, az újoncok otellóbort isznak, duhajkodnak, hetykén dalolnak, hánya- ,vetin hagyják el a falut. Mennek világot látni, fegyelmet tanulni, emberséget próbálni. Tornyos városok és barátságos népek várják őket, kemény rend, feltétlen engedelmesség és csábító kimenők. Csak az anyámasszony katonái, a nyámnyilák szomorkodnak, akik félnek az idegentől és sajnálják anyjuk szoknyájának melegét. A mozgósítás hangulata nem vidám, nem is szertelen. A családapák mennek el, a meglett férfiak. Mindenki, ötvenéves korig. Ki végzi majd az őszi szántást, szüret után ki szűri le a mustot? Ki veti el az őszi búzát? A lovakat és teheneket naponta etetni kell, ki vág majd fát, ki morzsol kukoricát? Az asszonyok és az öregek jól tudják, milyen tehetetlen és üres a falu férfiak nélkül. A menyecskék is tudják, milyen hideg az ágy, amikor a férjük katona. Sírnak a fiatal asszonyok, vörös az arcuk, könnyes a szemük. Kisgál semmit nem ért. Menne katonának, ha vinnék. Tankista lehetne, harckocsizó, vagy huszár. Pilóta is lenne vagy gépfegyveres. Utász nem lenne, sem hidász, de szívesen lenne telefonista vagy trénes katona, netán nehéztüzér. Érthetetlen kettősség, zavaró ellentmondás, olyan ez, mint a tudathasadás. Irigyli és csodálja a bevonuló férfiakat, s nem érti az asszonyokat, miért jajgatnak kezüket tördelve, mit sopánkodnak? A hősöket csodálni kell, nem sajnálni! így érez Kisgál kezdetben, mint lelkes katonabarát. Később azonban, amikor apja - sötét pantalló nadrág, bakancs, fekete kalap, vállán vászontarisznyában szalonna, kolbász, hagyma és kenyér -, tehát, amikor Gál István felemeli és megcsókolja - „jó legyél, engedelmeskedj és tanulj!" -, amikor nyilvánvaló lesz, hogy ö is elmegy a „háborúba" -, ki tudja, ki jön haza és ki marad a harcmezőkön közülük, mondja drámai hangon nagymama -, akkor Kisgál is sírni kezd, hangosan zokog, mint a gyenge- szívú asszonyok. Olyan kétségbeesetten és hangosan sír, hogy idősebb Gál kénytelen újból karjára venni és vigasztalni: „Ne félj, kisfiam, hiszen visszajövök...!" „De ha nem..." - jajgat szerencsétlenül. A kép megmarad Gál emlékezetében, még sokáig nem felejti el. Sötét ruhában, kalapban, bakancsban vagy csizmában, tarisznyásan vonulnak be a férfiak. Fekete katonaládáikat - a ku- fort - nem viszik magukkal. Számukra nem kaszárnyaélet következik, nem nyugalmas, békés kiképzés és szolgálat. Innen most nem lesz kimenő. A kaszárnyában éppen csak beöltöznek, aztán mezei szolgálat, tábori élet következik. Lehet, hogy falvakban élnek majd, istállókban, pajtákban laknak, de valószínűbb, hogy tüzelőállásokban és lövészárkokban telnek napjaik. A községi bíró, Nyíró István és Zemanek.jegyző tányérsapkás tisztek csoportjával dolgozik együtt. Beosztják és állomáshelyükre irányítják az embereket. A magasrangú tisztek szűkszavúak, határozottak, de Nyíró Istvánt megbecsülik, tisztelettel beszélnek vele. A katonák viszonya a civil hatóságokkal szemben demokratikus. Olyan az egész esemény, mint egy szokatlan színjáték, amelynek a felszíne nyugodtnak és rendezettnek tűnik fel, semmi jel nem mutatja, milyen tragédiák lehetőségét rejtik s hozhatják az elkövetkező napok. A történelem így valósul meg, drámai arca utólag fedi fel magát. Melegen süt a nap, verőfényes a nyárutó. Az utcán, a barna oszlopok között feszülő sürgönydrótokon fecskék százai ülnek csendben. Külön a re barna mellényű, villásfarkú füstife s odébb a fehérmellényű házife Sok társuk az utca felett suhan, be nek az istállókba, körülcsapon a megszokott helyiségekben, él csicseregnek és cikáznak a lov tehenek felett, egy pillanatra l< a mennyezetet tartó fekete geren< mintha búcsúznának, aztán villán san kiröppennek a szabadba és gönydrótokon helyet foglalnak a t mellett. „A fecskék korán készül- nagymama komoran veszi tudó a tényt -, az istenfecske veszélyl meg a fehérmellú is, megsejtik, r így volt tizennégyben is, meg nyolcban... A fecskék érzékenyei nekülnek a korai hideg tél vagy veszély elől..." Nagymama ilyeneket mond, zor gokat, csak a félelmet növeli, p kelt a tapasztalataival, mindent sí lát. Persze, a helyzet valóban rend drámainak is mondható. Katonás rek hosszú sora áll a tűzoltós mögött. Mellettük, vállán kereszti puskával egy-egy katonakocsis. J Iáit, gondozott lovak vannak a sz€ elé fogva, sima szőrük csillog a fényben. A hadba induló férfiak eg vei vagy kettős-hármas csoporti érkeznek az eligazító bizottság A tisztek létszámba veszik őket és mondják, milyen szekéren lesz a h A szekerek, melyek elviszik a fér meg vannak számozva. A kői többnyire morvák vagy mag; A szekerek vasaltak és erősek, c zöld trénszekerek. A katonák szu nincs a puskájukra tűzve, oldaluké Az utolsó szekéren felállított gépp háromfőnyi legénységgel bizi a szekérsort a rendbontás vagy i dás ellen. Erről azonban beszéln kell, mert a falu és lakossága ny és békés, tudja kötelességét, meg ta, hogy ha háború készül, a párás menni kell. A magasrangú tisztek kocsin jöttek, a sofőr bőrkabátban, Ián revolver - katonasofőr is le gondolja Kisgál -, egy terepjáró pi kocsin pedig lövészraj érkezett, ö tosítják a tiszteket. A házak némi az utca népes, ahonnan már e a férfi, ott az asszonyok, a gyerek az öregek a ház előtt állnak. Az e rek közelében a kutyák is a ház szunyókálnak, hunyorgó szemmf vernek a napon. Libák fürdenek i takban, kacsák totyognak a pocs bán, mintha semmi fontos nem törti A helyzet élesszemű megfig; azonban megállapíthatná, hogy a gönydrótokon ülő fecskesereg szol nul csendes, némán üldögélnek és két oldalt forgatva nézelődnek, egyik-másik felröppen, csapkodví röz egyet, majd visszaül a helyére, ha a költözés - a nagy utazás - esi töprengene a sok apró vándorm Aztán felcsendül a déli harangszó Egyszerre nagy mozgás kél a g kező helyen, váratlan felbolydulá: emberek szekerekre szállnak, öt pos férfi egy-egy szekéren, né a deszkákon egymás mögött, az ö elöl a kocsis mellett. A tisztek gépk ja átgurul a szálfahídon és L. felé a köves úton, a lövészek terepj; közvetlenül nyomában jár. Sorbar cögnek utánuk a szekerek. Csattog vak patkója a köveken. A gépki lassan mennek, a lovak lépteihez zodnak, megszabják a szekérsor bességét. A menetet a géppusk, fogata zárja, a szekérben állványo a gyorstüzelő fegyver, kezelője möc ül, kétoldalt töltényszalagok lóg A fegyver túzrekész. Lépésben, zú csörömpölve halad a menet, elny távolodik, a kalapos férfiak magul* néznek, nem beszélnek és nem int€ nek. Az asszonyok és gyerekek intenek utánuk, s az öregek azt mór magukban: „Tizennégyben mi is mentünk el, szekereken..." Komor eleji kép, tele történelmi méltóságg; tragikummal, parasztnemzedékek sát tükrözi: hadba indulnak a paras2 fonák! Aztán a géppuskások széké eltűnik, az utca egyszerre nagyon i A falu elmagányosodott. Elmentek a férfiak, hogy a Köztá ság védelmére keljenek. Másnap - mintha erre vártak v- a fecskék hosszú sorokban is végigülték a sürgönydrótokat, fejüke dalt hajtva, nyakukat csavargatva n< lődtek, mintha furcsállanák a megcs pánt forgalmat a köves úton. Aztán k délután, szürkület előtt felkerekec apró zajokat hallatva magasba szá és eltűntek váratlanul. • Részlet a szerző készülő regényéi
