Vasárnapi Új Szó, 1989. január-június (22. évfolyam, 1-26. szám)
1989-02-17 / 7. szám
Történelem - a tudomány és a politika vonzásában (Folytatás a 3. oldalról) kongresszusán az irányvonal kialakítását és keresztülvitelét. Ez idő tájt a Komintern már jelentős szerepet játszott, s fontos hatókörrel bírt a nemzetközi munkásmozgalmon belül. Meg lehet érteni azt az igyekezetét, hogy a Szovjetunió ne maradjon sokáig magára hagyatva a kapitalista gyűrűben, de az, hogy Sztálin a megoldást valamennyi kommunista párt számára érvényes irányelvek utasításszerú megszabásában látta, már más kérdés. A mi kommunista pártunkban és a többi tömegalapokra épülő kommunista pártokon belül is egyszerűen lehetetlen volt, hogy sokáig tartsák magukat a leegyszerűsítő irányelvek, és a valóságtól elszakadt sémák. Az irányvonal balos eltolódása során a megvalósítást célzó törekvés szembekerült az élettel és felülvizsgálatra kényszerült. Viszont egyes, a bolsevizálás folyamatához kapcsolódó alaptételeknek, így a szervezeti átépítésnek, az elméleti felkészültség fokozásának, a szövetségesekhez való viszony tisztázásának, vagyis a paraszt- és a nemzetiségi kérdés megoldásának a követelménye jogosnak tekinthető. Kiss József: Szeretném felhívni a figyelmet a párt korábban elhanyagolt nemzetiségi politikájának akkori kikristályosodásával összefüggő, rendkívül érzékeny problémákra. A CSKP V. kongresszusa az önrendelkezési jogot oly módon deklarálta, hogy annak érvényesítése azonosult a szocialista forradalom közvetlen megvalósításával. Ezért az azonnali elszakadást jelentő jelszó kitűzésének forradalmi robbanóerót tulajdonítottak, s a széles nemzetközi keretekben kitörő forradalmat, melyet közvetlen, küszöbönálló lehetőségnek tekintettek, összekapcsolták a kelet-európai föderáció megteremtésének gondolatával. Azonban már a CSKP VI. kongresz- szusán, 1931-ben nyilvánvalóvá vált, hogy az önrendelkezési jog ilyesfajta konkretizálása messze elrugaszkodik az adott helyzettől. Reálisabb, a csehszlovák államkeretek között mozgó jelszó keresésére irányult a figyelem. S ehhez hozzájárultak azok a viták is, amelyek Csehszlovákia létrejöttének értelmezésével kapcsolatban zajlottak le a Kom- munistická revue című elméleti folyóirat hasábjain. Ennek során többen is elvetették az V. kongresszusnak azt a tézisét, hogy Csehszlovákia az imperialista háború puszta terméke: felhívták a figyelmet arra, Csehszlovákia létrejöttében a nemzeti felszabadító törekvések is kifejezésre jutottak. Hasonló nézeteket vallottak egyébként a Sarló körül csoportosuló fiatal magyar értelmiségiek is, akik szorosan együttműködtek a davistákkal. Az ekkor született elméleti írásokban tehát olyan nézetek is megfogalmazódtak, amelyeket az alkotó-kereső indíttatás jellemzett, s ellentétben álltak az V. kongresszus egyes megállapításaival. Persze, ezek a lényeglátó felismerések nem léphették túl azt a behatároltságot, mely abból adódott, hogy a korabeli stratégiai-taktikai irányvétel nem tette lehetővé a nemzetiségi kérdés államjogi megoldásának a polgári demokratikus rendszeren belüli szorgalmazását. Ez akkor visszahúzó tényezőnek számított. így viszont nem születhetett reális és konkrét államjogi megoldást felvető jelszó, mert ilyennek - legalábbis kiindulópontjaiban - összeegyeztethetónek keHett lennie az adott polgári viszonyokkal. Mint ismeretes, csak az antifasiszta népfrontpolitika, a valamennyi demokratikus erő összefogására irányuló igyekezet segített áttörni ezeket a korlátokat. Ugyanakkor azonban a párt nemzetiségi politikájáról lezajlott viták az V. kongresszust követően elősegítették, hogy érzékelhetőbbé váljék a valós élet konst- ruktivitásra serkentő hatása. Viliam Plevza: Megmutatkozott, hogy pártunk, tevékenységének különböző területein viszonylag rövid idő leforgása alatt az V. kongresz- szus után elindult a szektásság leküzdésének útján, s képes volt a valóság olyan szintű általánosítására, mely ellentétbe került a Komintern VI. kongresszusán elfogadott leegyszerűsítő irányvonallal. Egyebek mellett hadd utaljak a munkanélküliek 19JU-10I kibontakozott mozgalmára. S hadd hangsúlyozzam a széles hullámokat vető sztrájkmegmozdulásokat, a nagyszabású mosti sztrájkot. Ez tudvalévőén a munkások politikai és szervezeti hovatartozáson felülemelkedő egységének jegyében zajlott le, s eredményesen végződött. S nem feledkezhetünk meg a forradalmi parasztmozgalomról sem, mely épp Csehszlovákiában volt a legszervezettebb. Mindezt Gottwald, a Komintern vezető szerveiben is igyekezett megvédeni és közkinccsé tenni. De ez nem sikerült neki. Felülkerekedett a kifejezetten szektás jellegű koncepció. Szükség van tehát arra, hogy újból szemügyre vegyük annak a CSKP-t ért bírálatnak az elméleti és politikai-ideológiai indítékait, mely az egységfront és népfrontpolitika opportunista elferdítésének vádjával lépett fel. Persze, az 1933 folyamán levont ausztriai és németországi tanulságok, majd a rá következő évben szerzett franciaországi tapasztalatok a csehszlovákiai kommunista mozgalmat is ráébresztették annak okaira, hogy miért is csökkent a kommunista mozgalom befolyása, s a munkásmozgalomnak az európai kontinens politikai mozgásán belüli súlya. Az 1934-es évben, amikor kommunista pártunk helyzetértékelést végez, nagyon is reális felismerésekhez jut abban a tekintetben, hogy elengedhetetlen a szocialista összefogás taktikája, vagyis a munkástömegek felülről és alulról egyaránt építkező együttműködése, s a nem kommunista munkástömegekkel és a demokratikus szervezetekkel elmélyülő kapcsolat. Hangot kapnak azok a javaslatok, amelyek együttműködésre szólítanak a szociáldemokrata vezetéssel is, s amelyekhez a kommunista mozgalom a korábbiakban merev elutasítással viszonyult. A Kommunista Internacionálé VII. kongresszusa után ugyanezek a személyek már más politikát folytattak. Ugyanaz a gottwaldi garnitúra, mely a CSKP V. kongresszusán került a párt élére, nem csupán a csehszlovákiai politikai valóságból, de a mozgalmunk előtt álló célok racionalista felfogásából indult ki. Képes volt az adott helyzet általánosítására, s új feladatok kimunkálására, bár tevékenységüket természetesen meghatározóan befolyásolta az a keret, mely a Kommunista Internacionálé szekciói számára a kötelező fegyelemből adódott. Zdenka Holotíková: Tehát tulajdonképpen elmondható, annak köszönhetően is, hogy voltak olyan emberek, akik tudtak tanulságokat meríteni a mindennapi életből, akik annak sűrűjéből, közvetlenül lentről, a mozgalom sodrából jöttek, s nap mint nap a politikai gyakorlat közegében mozogtak, ók maguk módosítottak egyes leegyszerűsítő irányelveket. Persze, ez nem következett be mindjárt. S nem ment meg kompromisszumok és konfliktusok nélkül. Kiss József: A hatvanas évek végén és a hetvenes évek elején a CSKP V. kongresszusának értelmezésében tulajdonképpen háromféle megközelítés jelentkezett. Úgy tűnik fel, valamennyi számára meghatározó volt, hogy miként is értékelik a kongresszusnak balos vonásokkal terhelt határozatait. A hatvanas évek végén erőteljessé vált az az irányzat, mely az V. kongresszust teljes mértékben a szektássággal igyekezve azonosítani, azt valamiféle olyan vadhajtásnak tekintette, amelynek nincs helye a természetes történelmi folyamatok közegében, mert úgymond belőle fogamzik a CSKP történetében bekövetkezett minden későbbi vélt vagy valóságos torzulás. Ennek a negativizmusnak természetszerű következménye volt az arra irányuló igyekezet, hogy az V. kongresszus megkapja méltó helyét, elsősorban is a csehszlovákiai kommunisták pártjának eszmei érésében, politikai és szervezeti megerősödésében játszott szerepét kidomborítva. Látni kell viszont, hogy ugyanakkor, főleg a propaganda- munkában, meghonosodott a kongresszus jelentőségének csupán az előre mutató mozzanatokat jelző bemutatása. Ilyen szellemben már maguk a kongresszusi irányelvek is olyan ismérveket kaptak, amelyek csak hosszabb időszelvényben kristályosodtak ki. A leegyszerűsítések leküzdése ily módon szinte önműködően bekövetkező fejleménynek, s nem pedig elmélet és gyakorlat bonyolult szembesüléséből fakadó eredménynek számított. Az összefoglaló jellegű munkákból, de főként a tankönyvekből, s a történeti publicisztikából is a balosságra vonatkozó megállapítások nem ritkán szinte teljesen kivesztek. Emlékszem, hogy az aspiráns vizsgán egy főiskolai pedagógus a probléma dialek- tikusabb kifejtését számon kérő követelésre teljesen értetlenül reagált. A harmadik megközelítés olyan történészek részéről jelentkezett, akik nem tévesztették szem elől e problémakör összetettségét, de olyan általános, s túlontúl lekerekített gondolatmenetbe ágyazták felfogásukat, hogy az a történészszakmán belül is néha nehezen követhetővé vált. Elmosódott a tudományos értékelések és a történeti publicisztikai írások közötti különbség is. S ez együtt járt a már gyökeret eresztett ismereteknek újbóli, ismételt tolmácsolásával olyan fórumokon is, ahol azok elmélyítéséről kellett volna számot adni Megítélésem szerint ma arról van szó, hogy megszabaduljunk a múltbeli lerakódásoktól, és elhárítsuk a szélsőséges nézetekben rejlő veszélyt. Az eltorzult szemlélet, illetve az értékelésekben mutatkozó kiegyensúlyozatlanság ugyanis, aligha küzdhető le olyan platformra kerülve, mely magán viseli az egyoldalúság nyomait. Különbséget kell tenni a tudomány és a propaganda szerepét illetően is. A történeti propagandának teljes mértékben támaszkodnia kell a tudományos kutatásra, annak szüntelenül kiegészülő, gazdagodó eredményeire. Tudjuk, hogy a tudományos ismeretek átvitele a köztudatba a problémák kiérlelődése iránti kellő érzékenységet kíván, de azok csak a maguk összetettségében és teljességében válhatnak tudatformáló hatóerővé. Az olvasót mindenkor fogékony partnernek kell tekinteni. Csak így érhető el, hogy maga a történeti publicisztika is ösztönzésekkel szolgáljon a tudományos kutatás számára. Úgy vélem, hogy a sajtó hasábjain folyó párbeszéd kiteljesedéséhez hozzájárulhatna - közhasznot hozva -, ha véleménycsere kezdődne a tudomány, a történeti publicisztika és az olvasói reagálás közötti összefüggésekről. E gy nógrádi falucskából, Fülekkovácsból (Filákovské Kováié) került a Csallóközbe. Az Új Szóból vette hírét, hogy Dunaszerdahelyen (Dunajská Streda) megnyílt a magyar tanítási nyelvű pedagógusokat képző tanfolyam. Jelentkezett ő is, s a tanfolyam sikeres elvégzése után később az érettségit is megszerezte. Az 1950-es év meghatározó volt életében. Erről így vall:- Ekkor érettségiztem. Még húszéves sem voltam, amikor döntenemkellett, maradjak-e a Csallóközben, vagy menjek vissza a dimbes-dombos szülőföldre. Mivel árván nőttem fel, úgy döntöttem, maradok. Arca egy pillanatra elkomolyodik, tekintete messze réved.-Egy kis falucskában, Sikabonyban (Blahovo) kezdtem a tanítást 1950 szeptember elsején. Ott akkor nyílt meg újra a magyar iskola, 46 gyerekkel indultunk. Molnár Géza azóta több helyen is tanított. Emlékezetében sorra felvillannak a régi iskolák, a kedves gyermekarcok. Az egykori tanítványok többsége már nagyapa. Ha találkoznak vele, tisztelettel köszöntik, sót, felkeresik, s bizalmas ügyben is tanácsát kérik. A későbbi tanítványai közül száz és száz kiváló szakmunkás, orvos, mérnök, pedagógus került ki. A legkedvesebb emlékei mégis Sikabonyhoz kötődnek.- Szivem ma is elszorul, ha arra a napra gondolok, amikor először álltam a katedrán, s néztem a megszeppent, kiváncsi tekintetű, tudásra szomjas gyerekeket. Pedagógiai gyakorlatom nem volt, azt se tudtam, hogyan kezdjem el a tanítást. Tankönyvek, tanszerek, segédeszközök sem voltak. A 46 gyerek közül csak hat tudott elfogadhatóan olvasni, írni, számolni, pedig már negyedikesek voltak. Lehet, hogy paradox dolog, amit mondok: a 39 éves pályafutásom alatt mégis ezt az évet tartom a legsikeresebbnek.-Miért?- Nehéz ezt annak megérteni, aki nem azokban az években kezdte a tanítást. Nemcsak a gyerekek, mi is szinte a nulipontról indultunk. Megvallom, többször is felvetődött bennem, vajon jól döntöttem-e a jövöm felöl? Hiszen alig sejtettem valamit a pedagógiából, és az egyik legnehezebb tantárgy, a matematika tanítását bízták rám. Rengeteget tanultam önszorgalomból, éjfélekig lelkiismeretesen készültem az órákra.- Az eredmény?- A második félévben már könnyebb volt, sikerült jó eredményeket felmutatnom, s ez visszaadta az önbizalmamat. Igaz, a szülők megértóek és türelmesek voltak. Ha olykor szigorúbb voltam, azt is méltányolták, tudták, hogy minden a gyermekekért történik. Feláll, az ablakhoz megy. Hosszan elnézi az iskola udvarán játszó gyerekeket, majd leül, karbafonja a kezét, s folytatja.- Nem volt hiábavaló a sok álmatlan éjszaka és a fáradozás. Év végére nem volt gyerek, aki ne tudott volna olvasni, Írni és tűrhetően számolni. Húsz kitüntetett Molnár Géza évtizedei a katedrán tanulót küldtünk a szerdahelyi, akkor még úgynevezett polgári iskolába, és mind a húszán sikeresen el is végezték. Hát ezért vallom ma is, hogy ez volt pályafutásom legsikeresebb tanéve. Molnár Géza jelenleg a Légi (Lehnice) Magyar Tanítási Nyelvű Alapiskola igazgatója, de Sikabonyban lakik, amely ma közigazgatásilag Dunaszerdahely- hez tartozik. Légre 1962-ben került. Neki itt is tisztelettel emelnek kalapot volt tanítványai. A közel négy évtized alatt sokféle gyereket tanított, tehetséges, közepes és gyenge tanulókat, de mindegyiket egyformán szerette. Pallérozgatta a kis nebulók értelmét, s közben mindig biztatta őket: tanuljatok, vigyétek többre, mint szüléitek, s legyetek mindig becsületesek, szorgalmasak, akkor sokra viszitek az életben...- Hányszor elgondolom magamban, jó, hogy ezen a pályán maradtam, mert szeretek tanítani, és a gyerekek között mindig jól érzem magam.- Közben azért történt más is.-Hát igen, 1951 és 54 között megszereztem levelező tagozaton a főiskolai diplomát. Matematika-fizika szakon végeztem. Megnősültem, két lányom van.- Gondok?- Akad az is, kivált az utóbbi években. Amikor Légre kerültem 330 tanulónk volt és 15 pedagógus.-És ma?- Sajnos, évről évre csökken a tanulók száma. Ebben az iskolai évben már csak 24Ű tanulónk van.- Mi az oka a létszámcsökkenésnek?- Több tényezőnek tudható be. A legfőbb ok talán az, kicsi a körzetünk, csak két kis község tartozik hozzánk, s a fiatalok zöme ezekből is lassan elköltözik Dunaszerdahelyre, Somorjára (Samorin), vagy más központi községbe. És Légen?- Az utóbbi években itt is jóval kevesebb gyerek születik, mint korábban. Úgy, hogy a szlovák iskolában sem jobb a helyzet. Sőt, ott még kevesebb a tanuló, pedig lényegesen nagyobb a körzetük, tíz kis településről járnak oda a gyerekek.- A körzetesítés következményeire sok helyen panaszkodnak, önök is érzik negatív hatását?-Bennünket a körzetesítés nem érintett, mivel csak két faluból kapunk tanulókat.- Évente hányat?- Még tíz éve is 20-25 gyerek iratkozott be az iskolánkba, tavaly viszont már csak őt, az idén sem lesz több. A gondok forrását nemcsak a körzetesítésben látom, hanem főleg abban, hogy az aprófalvak egy szintén nem kellő alapossággal átgondolt döntés következményeként nem kaphatnak építkezési engedélyt. A fiatalok emiatt költöztek nagyobb településekre, ahol bérházban lakhatnak, vagy önerőből saját lakást építenek.- Az aprófalvak tehát itt is elnéptelenednek.-Sajnos, ha így megy tovább, húsz év múlva ezek a falvak teljesen elöregednek. Ez a valóság - tárja szét a karját. A városba való özönlést jelzi az is, hogy Lég, bár központi község, a pedagógusok többsége mégis Dunaszerdahelyen lakik. Ez viszont, mint megtudtam, nem befolyásolja az oktatás színvonalát. A légi iskola a járás legjobbjai közé tartozik. A tanulók 40 százaléka folytatja tanulmányait gimnáziumban, illetve szakközépiskolában. Az érettségizettek fele jelentkezik főiskolára, s rendszerint el is végzi.- A problémát inkább az okozza, hogy elsősorban a lányok tanulnak tovább. A fiúk a gyorsabban jövedelmező elektrotechnikai, gépészeti és építőipari szakmákat választják, vagyis szakmunkásképzőbe jelentkeznek.- Az ön lányai?- Mind a ketten Budapesten szereztek diplomát.- Elégedett embernek tartja magát?- Ezen még nem volt időm gondolkodni. Egy azonban biztos: mindig van egy olyan érzésem, hogy valamivel még tartozom hivatásomnak. Ezért most is minden nap úgy indulok az iskolába, hogy valamit törlesszek a tartozásomból. Pedig már eddig is sokat „törlesztett''. Persze, aki valóban szereti hivatását, abban mindig munkál az a tudat, hogy valamivel még tartozik a gyerekeknek, az iskolának. Molnár Géza ez év novemberében tölti be a hatvan évet. Mondják, ha kollégái közül valaki nyugdíjba ment, az ünnepi búcsúztatáskor mindenkinek felsorolta legjobb tulajdonságait, mindenkihez volt biztató szava. Most ő van elmenöben. Számára ma is a legszebb érzés, hogy az első tanítványai négy évtized múltán is: tanító bácsinak szólítják. TÖRÖK ELEMÉR ÚJS 1989.
