Új Szó, 1989. november (42. évfolyam, 257-282. szám)
1989-11-07 / 262. szám, kedd
Tudtam, mire vállalkozom Egy iskolaigazgató vallomása Szovjet filmek fesztiválja Az újratörekvés hangulata fogadott Tornán (Turnianske Podhradie), amikor ellátogattam a magyar tanítási nyelvű alapiskolába. Az is jelezte a változást, hogy „őrségváltásra" került sor. Szalacsy József, az iskola igazgatója több évtizedes pedagógusi és irányító munka után átadta a stafétabotot Pogány Istvánnak, akivel a kezdetről, a reményekről, a nehézségekről és a célkitűzésekről beszélgettünk. Pogány István Nagykaposon (Veiké Kapusany), a mezőgazdasági szakközépiskolában érettségizett, majd a Nyitrai (Nitra) Pedagógiai Főiskolán a biológia és a mezőgazdasági termelés alapjai szakon szerzett diplomát, 1970-ben. Azóta szülőfalujában, Szádalmáson (Jablofiov nad Turnou) tanított. Csaknem húszéves pedagógusi tapasztalatra építve vette át a tornai alapiskola igazgatását.- Már az elmúlt év decemberében felkeresett dr. Máté László, kerületi, és Ténay Judit járási tanfelügyelő - mondja s felajánlották ezt a tisztséget. Alaposan át kellett gondolnom, mit tegyek. A családdal is mérlegeltünk minden lehetőséget. Feleségem is Szádalmáson tanít, s őszintén megvallva, nem nagyon gondoltam arra, hogy valaha is elmegyek a falumból. Három fiunk van, az ó érdekeiket is szem előtt kell tartanom. A végén úgy döntöttünk, hogy vállalom a megbízatást, de nem ment minden simán. Belharc indult a két járás között, mert a rozsnyói (Roznava) is pedagógushiány- nyal küzd, különösen a magyar tanítási nyelvű iskolák. Az utolsó percig bizonytalan volt a helyzetem, de a tanítás utolsó napján kézhez kaptam a jóváhagyást. Augusztus elsején léptem be, ismerkedtem az új körülményekkel, lehetőségekkel.- Milyenek a benyomásai?- Korai lenne még egyértelműen nyilatkozni. A döntés sem volt köny- nyű. Tudtam, mire vállalkozom. Nemzetiségi iskola irányítására kaptam megbízást, ez nagy megtiszteltetés, ugyanakkor óriási felelősség is. Legfőbb feladatunk a legkedvezőbb körülmények megteremtése eredményes munkánk érdekében. Természetesen ezt egyedül nem tudom megoldani, ehhez a tantestület segítségén és bizalmán kívül a külső körülmények javítása, a meglévő kapcsolatok elmélyítése is szükséges. A legégetőbb gond a tanterem- hiány. Ahhoz, hogy ne legyen fennakadás, két újabb helyiségre van szükségünk, igaz, kizárólag kihelyezett osztályokról lehet szó, s ez az oktató-nevelő munka szempontjából nem eszményi megoldás. A nemzeti bizottság segít: anyagi, erkölcsi és politikai támogatást kapunk, s nemcsak tőlük, hanem a kerületi, valamint a járási nemzeti bizottság oktatási osztályától is. A kis lépések taktikáját választottuk, fokozatosan, fontossági sorrendben szeretnénk megoldani a nehézségeket, mégpedig pontosan és következetesen. Alapelvem a rend, a tisztaság, a fegyelem. Ennek nemcsak az iskola épületében, az osztályokban, a környezetben kell tükröződnie, hanem bennünk is: gondolkodásunkban, cselekedeteinkben, munkánkban. E célok eléréséhez alkotó légkör, egymás megbecsülése, az egyén tiszteletben tartása szükséges, s mindez őszinteséget, nyíltságot, becsületességet feltételez. Meg kell erősíteni, vissza kell szerezni az iskola, a pedagógus tekintélyét. Ezt csak úgy érhetjük el, ha a közösség megérti és érzékelni tudja, hogy van iskolája, s az érte és a gyermekekért dolgozik. Ezért tartom fontosnak a szülőkkel való kapcsolat elmélyítését, be kell őket is avatnunk a munkába, kérnünk a segítségüket, és nekünk szintén segítenünk kell, ha szükségük van ránk.- Szólnom kell a „hozományról" is, amivel érkeztem - folytatja Pogány István. - A közel húsz év alatt sokat tapasztaltam, tanultam szakmai szempontból s az irányítás terén is. Volt igazgatóm, Papp Lajos, jó példával szolgált. A legfontosabb a következetesség, az igazságosság, az őszinteség. Nem mondom, hogy ott nem voltak hibák, de igyekeztünk azokat kijavítani s vigyáztunk, hogy ne ismétlődjenek meg. Amit be szeretnék vezetni, azt természetesen nem minden áron, hanem meggyőzéssel, példamutatással. Még a tanév kezdetén igyekeztem minden pedagógussal elbeszélgetni, megismerni javaslataikat, gondjaikat. Nagyszerű segítőtársra találtam helyettesemben, Majancsik Istvánban. Sokat dolgozott és segített Fazekas Tiborné, Pápai Lászlóné és férje, aki munkahelyén szabadnapot kért, hogy segíthessen a szerelési és karbantartó munkákban. A többiek is mindent elkövettek, hogy rend és tisztaság legyen. Itt mindenki jól akar dolgozni. Nem biztos, hogy mindenki egyetért az én elképzeléseimmel, de mindig tisztázódnak a nézetek, hiszen a cél azonos. Fontos feladatomnak tartom, hogy egyes szervekkel, szervezetekkel tisztázzuk a kapcsolatainkat, s lépjünk túl a vélt vagy valós sérelmeken. Arra törekszem, hogy minél jobb kapcsolatot alakítsunk ki a szlovák tanítási nyelvű iskolával és tantestületével. Ez is az átalakítás programjához tartozik, amely szerintem nem más, mint elhárítani minden akadályt, ami munkánkat fékezi. Egymásra kell támaszkodnunk, ki kell zárnunk az egyéni érdekeket, az álkollegialitást. Változni és változtatni, nemcsak akarni, hanem tenni is. Az internacionalizmus nemcsak a szlovákokra és magyarokra vonatkozik, ide tartozik a cigánykérdés is. Iskolánk 251 tanulója közül 75 cigány. Velük szemben az objektív realitások pedagógiáját és a tapintat módszerét kell alkalmaznunk. Hátrányos helyzetükért évszázadok a felelősek. Nehéz, de eszerint kell velük bánnunk, hogy eredményes legyen a nevelésük. Az iskola a fegyelmezett viselkedés, a tudás és művelődés háza. Elvárjuk, hogy aki ide belép - legyen az tanuló vagy felnőtt így viselkedjen és dolgozzon. Ezért kell kitárnunk a kapukat, üdvözölnünk mindenkit, aki segíteni akar. A jobb munkahelyi légkör megteremtésével munkafeltételeink is javulnak majd, s eredményeink jobbak lesznek. Ebben bízom. Milyen is a mai szovjet film? Tükrözi-e az országban kibontakozó politikai, társadalmi és kulturális átalakulást? A peresztrojka néven ismert sokrétű megújulást? Tudósít-e az újdonságokról, a friss művészeti folyamatokról és tendenciákról? A nyolcvanas évek derekán történt szovjet változásokról? A kérdésekre - a szovjet filmek most zajló fesztiváljának műsora alapján - nehéz egyértelműen válaszolni; az évente több mint százötven játék- és ezer dokumentumfilmet gyártó stúdiók termésének ugyanis csak a töredékét vonultathatja föl a rendezvény, s a soknemzetiségű, sokféle irányzatot, stílust képviselő szovjet filmgyártás jelenéből csupán színeket, villanásokat idézhet fel az országszerte megrendezett seregszemle. A válogatáskor elsősorban az a szempont érvényesült, hogy igyekezzenek minden irányzathoz tartozó alkotást bemutatni. így került műsorra két dokumentumfilm is, s ez természetes, hiszen a Szovjetunióban elsőnek a dokumentumfilmkészítők reagáltak a megváltozott helyzetre, s a szovjet dokumentum- film-művészet talán még sohasem volt olyan őszinte, szókimondó, friss és problémagazdag, mint mostanság. De a fesztiválon látható játékfilmek többsége is a szovjet filmgyártás új szemléletét, a Szovjetunióban az élet minden területén tapasztalható megváltozott gondolkodásmódot jelzi-tükrözi. Nézzük ezek után a kínálatot! Egy különös szerelem története a Megfigyelő című észt film, melyet díszelőadáson mutattak be csütörtökön a szlovák fővárosban, a két főszereplő, Szvetlana Tormahova és Erik Ruus részvételével.Arvo Iho kamaradrámája vadregényes természetvédelmi területen játszódik, s egy fiatal ornitológus és egy érett asszony szerelmi idilljét láttatva, kétféle életszemléletet, merőben eltérő magatartásformát ábrázol. S bár az aikotás nem emelkedik a megrendítő esztétikum rangjára, magával ragad az északi táj hamisítatlan szépsége, s a külvilágtól elzárt emberek életének hiteles bemutatása. Tizenéves lányok életébe enged bepillantást a Végzetes hiba, Nyiki- ta Hubov munkája, mely szokatlanul őszintén, eredetien szól a szélsőséges helyzetekbe került, deviáns fiatalokról. Hőse Nagya, akinek születését végzetes hibának tartotta az anyja, s a kislányt idegenekre bízta; felcseperedve a saját útján kíván járni, ki akar tűnni. Gyermekkori sze- retethiánya szélsőséges magatartást szül, a megváltást a hétköznapoktól való elfordulásban látja, galerihez csapódik, randalírozik, kíméletlenül agresszív. A rendezőt nem a konkrét szociális kérdés, hanem egy életérzés, egy veszélyes társadalom-lélektani állapot nyugtalanítja. Izgalmas fejezet Andrej Mihalkov- Koncsalovszkij pályáján az Ászja Kljacsina története, aki szeretett, de nem ment férjhez. Régi-új ez a film, „a polcról" vették le, nem szokatlanul hosszú címe miatt tartották „dobozban" húsz évig. Ez a feszült dráma egy egyszerű falusi nyomorék nő szerelméről szól. A hétköznapi történet főszerepében Ija Szawi- nát láthatjuk. Oleg Jankovszkij főszereplésével készült A spicli című lélektani dráma. Román Báláján, akit a Lebegés és a Védj meg, talizmán! rendezőjeként ismerhetünk, ebben a munkájában is az értelmiség erkölcsi helytállásának kérdéseit feszegeti. A történet 1916-ban játszódik, s egy orosz gimnáziumi tanár egyetlen napját elbeszélve, az alkotó azt vizsgálja, miként viselkedik az ember végletes helyzetben. Kíméletlen választás elé állítja hősét a rendező, s a kegyetlenül valÓ3 szituáció átvilágítja a jellemet. Képes-e megőrizni elveit az ember, nem kényszerül-e feladni hitét, meggyőződését, amikor súlyos megélhetési gondok nyomasztják, amikor a család életben maradásáért erkölcsi tisztaságát, hajlíthatatlanságát kell cserébe adnia. Erkölcsi példázat ez a film arról, hogyan bukik el az ember, miként roppan össze lelkileg, majd pusztul el fizikailag is, ha rossz ügy szolgálatába szegődik, ha árulóvá válik. Szovjet-csehszlovák-bolgár- magyar-lengyel-NDK közös vállalkozásban készült a Hűek maradunk, mely a harmincas évek Spanyolországába kalauzolja a nézőt, hogy felidézze az interbrigád tagjainak sorsát. Andrej Maljukov alkotása a köztársaság védelmében harcolók életútját az ötvenes évek elejéig követi nyomon, amikor a hajdani „spanyolosok" közül nem egyet államellenes tevékenységgel vádoltak. Szellemes és csípős szatíra a Szökőkút, mely már a glasznoszty időszakában született. Alkotója, az elsőfilmes Jurij Mamin össztüzet zúdított a bürokratizmusra, a tisztességtelenségre. Harsány komédiája egy düledező-málladozó bérház lakóit mutatja be; a film egyes szereplői úgy repülnek, mint valami Ikaru- szok, hogy kitörjenek a mindennapi élet tespedtségéből, mások szűk lakásban tulipánt termesztenek eladás céljára, hogy valamiképp megéljenek, megint mások transzparensekkel támasztják alá az omladozó tetőt... Jurij Mamin munkája a Nep- tun-ünnep is; ez a gyilkos komédia abszurd helyzeteket teremtve az ál- hazafiságot és a Potyemkin-falvak építését gúnyolja ki, a bajokat megszépítő lakkozást fricskázza, s olyan dermesztően mulatságos szituációkat tár elénk, hogy valósággal beleborzadunk. A művészeti életben is jelentkező friss-tisztázó szellem hívta életre a Bljuher marsall című dokumentumfilmet, mely a nyilvánosság elé eddig nem került archív felvételek és hiteles beszélgetések alapján ad képet Vaszilij Konsztantyin Bljuher hadvezér politikai és katonai pályafutásáról, s a korról, amelyben élt. A marsall, aki részt vett a nagy októberi szocialista forradalomban, s az intervenció és a polgárháború éveiben szerzett érdemeket parancsnokként a Kolcsak és Gyenyi- kin elleni harcokban, majd az intervenciós japán hadsereg kiszorításában, később pedig katonai tanácsadóként jeleskedett, 1938-ban a párton belüli viszályok és megtorló intézkedések áldozata lett. Megrázó erejű dokumentum a Szolovecki hatalom, mely páratlan, értékű archív felvételek és a túlélők vallomásai alapján eleveníti fel a húszas-harmincas évek hírhedt lágerének, a későbbi Gulag szigetcsoportnak a történetét. Marina Gol- dovszkaja munkája a személyi kultusz túlkapásainak és az önkénynek, áldozatul esett politikai foglyok életét, súlyos megpróbáltatásait, a táborban történt kegyetlenkedéseket a táj lenyűgöző látványának bemutatásával ellenpontozza. A szovjet filmek fesztiváljának idei bemutatói alapján joggal remélhetjük, hogy előbb-utóbb tömegesen jelentkeznek a tehetséges fiatalok, akik a megújulás legfőbb letéteményesei lehetnek. Hisszük, hogy nemcsak a robbanó összecsapásokban gazdag múlt, hanem a mozgalmas jelen is bőséggel szolgáltat majd forrásanyagot tartalmas, okos, kritikus szovjet filmekhez. Reméljük, hogy a tartalékok és források ki- apadhatatlanok. S ha ma még nem is beszélhetünk minőségi ugrásról a szovjet filmművészetben - a jelképes frontáttörést nem a reformoktól és a határozatoktól kell várni (noha azok sem mellékesek) -, a kedvező légkör és a demokratizmus, a lendület, az erők egyesítése és az egészséges szellemiség alapján reális az esély arra, hogy a szovjet film eljusson az általa már néhányszor meghódított csúcsokra. FECSÓ PÁL Ha lehet, írj „öntudatlanul" Húsz éve halt meg Jack Kerouac ,,Nem írok én verset, gondoltam, csak írom bátran, ahogy éppen kikívánkozik belőlem, nekieresztem a képzeletemet, feltöröm a titkot, ákombákomokat, mágikus sorokat bűvölök elő elmém igazi mélységéből - összemarkolom az életemet -, és írok, olyat, amit meg nem mutatnék senkinek, írok a tulajdon lelki fülem és egynéhány más finomabb fül gyönyörűségére. így állott elő az Üvöltés első soraírja Allén Ginsberg, a beat-nemzedék egyik legnagyobbja, aki a hipsterek szekértáborából kinőve (igaz, azóta jólfésülten, nyak- kendősen, csöndesebb nyitottsággal és talán több toleranciáival emlékezik a hőskorra, arra a „vad" irodalomra, amely alapjaiban rázkódtatta meg a McCarthy-korszak Amerikájának elposványosodott, nonkonformista irodalmát, s amelynek egyik elindítója, ihletője Jack Kerouac volt. Kerouac húsz éve halott. Fiatalon ment el, alig negyvenhétévesen, ám kegyetlen igazság, hogy talán nem időnek előtte, hisz amit megírhatott, jórészt már első két regényében (Az országúton, A vakondok) megírta. A többiek is lecsöndesültek: Corso, a beatköl- tők benjáminja azóta hazafias költő lett, szeretve gyűlölt Amerikáját topografálja, Ginsberg, mindannyiuk között a legnagyobb tehetség (bár az Üvöltés, a Kaddis óta sem írt jobbat), lerúgta tornacipőit, s eljegyezte magát a meditatívabb, az intellektust felvállaló költészettel, Ferlinghetti, ákit annak idején is elég laza szálak fűztek a beatnikekhez, az európai (francia) szürrealizmus felé hajlott. A prózaírók közül egyedül Norman Mailemet sikerült a kitörés: ö írta meg századunk egyik legjobb háborús regényét, a Meztelenek és holtakat S végül Kerouac, az angyali fiú, akiről Ginsberg mint ihletőjéröl beszél:,,tudtam ám, hogy Kerouac ráhall majd a zenéjükre - onnan startolt el, röppent föl, az ő ihletett prózájából az egész: valódi új költészet". Az alkohol, a kábítószer, az „öntudatlan" élet elvégezték a magukét. A letargiából menekülve ideig-óráig még a Zen-buddhizmusban talál menedéket, ám ez sem jelent megoldást. Talán szerencsés vagyok, hisz a hatvanas években, a beat-irodalom virágkorában még csak kisdiák lévén, dühük nem igen érinthetett meg, s a könyörtelen idő távlatából könnyű ítélkezni. Talán túl sok jó prózaírót adott azóta Amerika, kezdve Bellowtól, Malamud- tól, Styrontól, folytatva Doctorowval, Rothtal és a többiekkel, annyi jó profi intellektust és a próza valamennyi csínját-bínját ismerő és művelő toliforgatót. Persze, tetszett Corso, Az utolsó amerikai gengszter, s szimpatizálok változatlanul Ginsberggel, s egy bizonyos mértékig élveztem Kerouacot is, de már csak fél szemem behunyva, hisz az „oltári", „szédítő", „állati" jelzők használatában kimerülő írói attitűd a lázas szépségén túl irodalmi izgalmat alig nyújthatott. „Nagyon primitív, nagyon spontán, nagyon ösztönös, nagyon beat“ - így jellemzi tömören Norman Podhoretz Kerouac prózáját, s ezzel ítéletet mond a beat-nemzedék prózája fölött is, amelynek szerinte nem is az a legnagyobb baja, hogy lázadó, de primitív és spontaneitás-imádatuk többet takar, mint érzelem- ellenességet: szánalmas érzelmi nyomorból ered. Ez természetesen alig hihető, hisz érzelem hiányában senki nem fog tollat, nem ír kilométernyi „tekercseket" óraszám, napszám püfölve az írógépet, mint ahogyan az is elképesztő, miszerint ,,Kerouac könyveinek aránylag mérsékelt szelleme is könnyen átcsaphat brutalitásba, mert van egy elfojtott kiáltás ezekben a művekben: halál az intelektuelekre, halál azokra, akik összefüggően tudnak beszélni, halál azokra, akik..." Végső soron mindig a megtámadott, a szellemileg vagy fizikailag megnyomorított szokott üvölteni. Talán pontosabb Ferlinghetti vallomása: „Csak a hullák nem elkötelezettek. És a beat hipster dögnagy nihilizmusa, ha a végire járunk mindannak, ami természetszerűen következik belőle, az alkotóművész tulajdon halálát jelenti. A művész »elkötelezetlensége« pedig úgy, ahogy van, öngyilkos és eltévelyedett változata ugyanennek a nihilizmusnak". S lehet, hogy mégsem vagyok szerencsés. Lemaradtam a század egyik legérdekesebb és legszimpatikusabb irodalmi lázadásáról. Mi már csak távolról nézhettük azt a furcsa, toprongyos sereggel megrakott vonatot, amely azóta is dülöngél és zötyög, egyre bizonytalanabb irányban, vakvágányokon tévelyegve, rázva a köldöknézegetők hadát, a tudatos művészet elveit ablakon kihajigáló dühödt, vénülő lázadók seregét, akik, bár a hivatalos irodalom peremén maradtak, mégis óriási tábort gyűjtöttek maguk köré, s hatásuk csak elért ide is. Hogyan is írta Kerouac? „Ha lehet, írj »öntudatlanul«, féltranszban (lásd a késői Yeats »révült írását«) - engedd be a tudatod alól azt a gátlástalan, érdekes, szükséges, hipermodern nyelvet, amelyet a tudatos művészet megnyirbálna...‘‘Tulajdonképpen ezzel van bajom. Mit is mondhatnék? Azért olykor én is Dean Mo- riartyre gondolok... (k-y) (tölgyessy) ÚJ SZÚ 4 1989. XI. 7.
