Új Szó, 1989. november (42. évfolyam, 257-282. szám)
1989-11-21 / 274. szám, kedd
Izlésformálas - kézmosássá! Két iskolában a képzőművészeti nevelésről — Több helyre, több falusi, kisvárosi magyar tanítási nyelvű alapiskolába hiába kopognék be, fájó, nem lenne szerencsém. Sajnálkozva mondaná az igazgató, nincs rajz szakos tanáruk. Nem vonom kétségbe, ' hogy azok a nem rajz szakosok, akik vállalják a képzőművészeti nevelés tanítását, igyekeznek oktató-nevelő munkájukkal tanulóikat a képzőművészet és másfajta művészetek ismerőjévé és értőjévé formálni, hatni a gyerekek esztétikai érzékére. Elszomorító viszont, hogy midőn az esztétikai nevelés társadalmi programjának megvalósításán fáradozunk, a rajztanárképzésről határozó iskolaügyi szakemberek, mondhatni, mostohán viszonyulnak eme művészeti tárgyhoz. (Elgondolkozom, vajon matematikát miért nem tanít tornatanár, miért nem fizika-, kémiatanárban van hiány.) A következőkben rajztanárok vallanak az alapiskolai képzőművészeti nevelésről. Kozik Mária, a Losonci (Luöenec) Magyar Tanítási Nyelvű Alapiskola pedagógusa:- A képesítésem alsó tagozatra szól, nem vagyok képzett rajztanár. Rengeteget kell tanulnom, mert manapság nem elég az, hogy na gyerekek most majd rajzolgatunk, feste- getünk egy kicsit, megtanulunk néhány technikát, s ezzel el van intézve a rajzóra. Most, hogy előtérbe került az esztétikai nevelés, ez nem egészen így van Foglalkoznunk kell a különféle művészeti ágak különféle irányzataival is. A gyerekek pedig érdeklődők, ami jó dolog. Meglehetősen sokat kérdeznek, ha egy-egy irányzatról beszélünk, tudni akarják, hogy ez vagy az miért úgy van a képen, ahogy van, de mindig oda jutunk el, hogy a régebben készült, realisztikusabb művek jobban tetszenek, mint'a maiak. Nehezebben értik meg azt, ami egy kicsit is elvon- tabb. Lehet, persze formálni az ízlésüket, próbálom is. Úgyis, hogy rendszeresen látogatjuk a helyi galéria tárlatait. Szívesen fogadnak bennünket, megmagyarázzák a látottakat, ha igényeljük, rajzlapot osztanak szét, meg különféle rajzeszközöket, s ott a helyszínen rajzolgatunk. Szeretik, élvezik ezt a gyerekek, ámbár inkább csak azok, akik ilyen érdeklődésűek. Egyébként mindazt, amit láttunk a galériában, később megpróbálom felhasználni az órán, utalok az ott megfigyelt jelenségekre. A rajzolással ugyanúgy lehet őket formálni, ez abból is látszik, hogy amikor hatodikban a betűk formáit, a betűtípusokat tanuljuk, változik az íráskultúrájuk. Megjegyzem viszont, hogy nálunk, magyar tanítási nyelvű alapiskolákban, ahol heti egy óra van a rajzra, lényegesen nehezebb a munka, mint a szlovák iskolákban, ahol heti két óra keretében oktatják a képző- művészetet. Ott elég, ha az egyik órán csak a vázlatokat készítik el a gyerekek, a másikon befejezhetik a feladatot. Nekem viszont olyan képtémát kell választanom, amelyet negyvenöt perc alatt a gyengébbek is képesek megoldani. Óra végén ők maguk értékelnek. Kiválasztják, kinek a munkája a legértékesebb, kié sikerült a kevésbé, és rászoktatom őket arra, hogy a választásukat megindokolják. Próbálok más művészeti ágakat is közel hozni nekik - a filmet, a zenét. Azt akarom, hogy az elméletből is megismerjenek valamit, ezzel a későbbiekben egy icipicit tájékozódni tudjanak a művészetekben.- Igyekszem meggyőzni a gyerekeket arról, hogy minden tantárgy egyenértékű. Tudom, hogy a nevelési tárgyakat pedagógustársaim közül többen a könnyebb tantárgyak közé sorolják, de én mondtam már nekik is, ha helyettesíteni akarnak, vigyék át a gyerekeket a galériába, ott hasznosan eltöltik az időt. Itt a matematika dominál, a természet- tudományi tárgyak kerülnek előtérbe. A képzőművészetből nincs felvételi vizsga, ezért nem értékelik kellőképpen. Én is tanítok matematikát, de arra nevelem a gyerekeket, hogy nemcsak az az okos ember, aki jó matematikus, nemcsak rájuk kell felnézni, hanem a művészre is, hiszen műalkotásaiból egyformán tanulhat mindenki.- Nincs szaktantermünk, ezért a szobrászi technikákkal nem foglalkozunk, leginkább csak a grafikával és a festészet alapjaival ismerkedünk, esetleg kollázsokat készítünk. A kicsiknél például nagyon érdekes, hogy a zene mennyire inspirálja őket, nagyon ügyesen és nagyon hamar tudnak képet formálni valamilyen zenemű hallgatása közben. Somogyi Márta magyar-szlovák szakos, a Füleki (Fiíakovo) Magyar Tanítási Nyelvű Alapiskola tanára:- Nem könnyű rajzot tanítani, főleg itt, nálunk nem, mert tanulóink csaknem ötven százaléka cigány. Elhanyagolt környezetből, abszolút szépérzék nélkül jönnek. Okét előbb meg kell tanítanom arra, hogy tiszta kézzel nyúljanak a rajzlaphoz, rajzóra előtt kezet mossanak. Ezeknek a gyerekeknek nincs képzelőerejük. A legtöbben rajzolás közben egymás rajzlapjába lesnek, nincsenek ötleteik. Pedig nekünk, más iskolákkal szemben, van egy óriási lehetőségünk, ami igazán motiválhatná a gyerekeket; zománcképeket égethetünk a Kovosmaltban. Az iskola hatása azonban önmagában nem elég. Értem én azt, hogy az az édesanya, akinek nincs szépérzéke, gyermekét sem teheti rá fogékony- nyá. Később viszont már azt is nehéz elérni náluk, hogy legalább felfigyeljenek, reagáljanak a szépre. Ráadásul még ma is uralkodik az a szemlélet, amely háttérbe szorítja a nevelési, a heti egy órában oktatott tantárgyakat. Ezért évek óta kérjük az iskola vezetőit, tegyék lehetővé, hogy kéthetenként két rajzórát összevonva tarthassunk.- Lényegesen könnyebb ránevelni a gyerekeket az olvasás szerete- tére, mint azt elérni náluk, hogy megtanuljanak befogadni valamely műtárgyat, mert azt otthon nem nagyon látnak. Sokan csak olyankor állnak képek, szobrok előtt, ha egy- egy osztállyal elmegyünk Losoncra a galériába. Mindennél nehezebb azonban az erkölcsi szép felismerése, felismertetése. Ennek az is az oka, hogy az utóbbi évtizedekben magatartásunkban, kapcsolatainkban nem nagyon fejlesztettük a szépet. Pedig ha modorunkban, viselkedésünkben hordozói lennénk, úgy a képzőművészeti nevelés is lényegesen könnyebb lenne.- Lehetetlen, hogy a rajztanár ne legyen fogékony a művészetekre, a szépre, talán egy kissé költőien hangzik, az emberi lélek belső hangjaira, a képzőművészetet ugyanis nem lehet előírások szerint, lélek nélkül tanítani. De a művészeti tantárgyak óráin a gyerekeknek egyéniségekkel, ismert alkotókkal kellene megismerkedniük, ezeket a pedagógus nem helyettesítheti. Tavaly itt volt Füleken Nagy János szobrász- művész, elmentünk hozzá a nyolcadikosaimmal, elbeszélgettünk vele, és én biztos vagyok benne, hogy azok a gyerekek megértettek egyet s mást az alkotás miértjeiből, valamelyest közelebb kerültek a képzőművészethez. Nem csoda, hogy műtárgyak elemzésekor borzasztó nehéz szóra bírni a gyerekeket, ha a képzőművészetet csak reprodukciógyűjteményekből tanítjuk, tanuljuk. Sok-sok jó módszerrel javíthatnánk a gyerekek viszonyát ehhez a művészeti ághoz. Itt vannak az ünnepeink, negyven éve mindig ugyanúgy, egyformán díszítünk az évfordulók előtt, és ezt mindig a rajztanár végzi. Díszíthetnének saját munkáikkal a pionírrajok, és versenyezhetnének, hogy melyik osztály, kinek a faliújságja lesz szebb, mert annak, hogy évről évre ugyanazok a motívumok kerülnek az ablakokba, vajmi gyenge a nevelő hatása. Május elsején például el tudnám képzelni, hogy a felvonuló tanulók saját rajzaikat viszik a kezükben, nem pedig az egyik májustól a másikig alig-alig változó egyforma, nyomtatott ábrákat. TALLÓSI BÉLA ^^^^ ^ ^ AZ ELŐADÁSOK FOLYTATÓDNAK Varga Ervin japáni útjairól Egy meghívás, amely évről évre ismétlődik. Varga Ervin, az Ifjú Szívek koreográfusa, most, ősszel járt harmadszor Japánban. Sano Masa- haru, a Japán Néptáncszövetség alelnöke 1987-ben kérte fel először: tartson előadásokat a szlovák néptáncról. A háromhetes út sikerét újabb és újabb meghívás jelzi, a következő előadássorozatra jövőre kerül sor.- Hol találkozott Sano Masaharu Varga Ervinnel?-Tokióban. Ott látott először.- Akkor azt kell, hogy kérdezzem, ki volt az „összekötő"?- Előbb talán annyit: Sano Masaharu hazája egyik legnagyobb néptáncpedagógusa, aki nemcsak a tokiói tanárképző egyetemen, hanem az ország más nagyvárosaiban is tanít. Megszállottról lévén szó, természetesen más népek táncával is behatóan foglalkozik. Tetsuo Masa- nuga, a kollégája beszélt neki rólam, akivel évekkel ezelőtt Takács András ismertetett meg. Én akkor a Lúc- nicában dolgoztam; eljöttek megnézni a próbát, utána beszélgettünk egy kicsit, de arról, hogy meghívnak Japánba, egyetlen szó sem esett. Múltak a hetek, a hónapok, egyszer csak kaptam egy levelet, amelyben azt kérdezték, kivel fogok előadásokat tartani, ki lesz a zenész társam. A meghívó már kettőnk nevére jött: az enyémre és Svetozár Stracina érdemes művész nevére.- A szlovák kollégái hogy reagáltak erre?- Lehet, hogy hihetetlen, amit most mondok, de igaz. Egyetlen rossz szó, egyetlen megjegyzés sem jutott el a fülembe. Tegyem gyorsan hozzá: aki ismer, az tudja rólam, mennyit rágódom egy anyagon, hogy még a legapróbb hibákat sem bocsátom meg magamnak.- Hol és hogyan zajlottak a kinti előadások?-Tokióban, Nagoyában, Kiotóban adtunk órákat, sőt az idén már északra, Hokkaido szigetére, Sap- poróba is eljutottunk. Hallgatóink zöme húsz év körüli fiatal volt, de ültek a padsorokban ötvenéves pedagógusok is, akik több száz kilométert utaztak egy-egy előadásunk miatt. Számomra az is meglepő volt, hogy a majdani fizikatanárok sem hagyták ki a lehetőséget: jöttek, jegyzeteltek, érdeklődtek, mondták, hogy ők néptáncra is tanítani akarják a gyerekeket. Gondoljunk csak bele: mennyit tudnak a mi diákjaink a magyar néptáncról, vagy más népek művészetéről, kultúrájáról. A japánok sokkal nyitottabbak, szinte mindenre kiterjed a figyelmük, őszinte kíváncsiságukkal mindent tudni akarnak a világból. Még a szlovák népművészetről is. Egyórás előadásainkat általában hatvanan-hetvenen hallgatták, de arra is volt példa, hogy százan -százhúszan ültek előttünk és a nagy érdeklődésre való tekintettel, Sano Masaharunak meg kellett hosszabbítania az előadások idejét. Hogy hogyan zajlottak az órák? Az elméleti részben, angolul, azt mondtam el, amit az adott tánctípusról földrajzi és etnográfiai szempontból tudni kell, aztán Svetozár Stracina zenei kiegészítője után be is mutattam a tájegységek legjellemzőbb néptáncmotívumait. A szöveget leírták, a táncokat pedig többen képmagnóra vették.-Voltak köztük ismerős arcok? Akik a tavalyi vagy a tavalyelőtti előadásokon is részt vettek?- Igen, voltak. És boldogan mondom: készültek. Becsületesen megtanulták az akkor felvett anyagot.- Három hét alatt, gondolom, a koreográfus is tanul egyet s mást. Például a japán táncszínházban.- Színházba az idén nem jutottam el, hiszen háromnaponként más és más városban tartottunk előadásokat. Néptáncfesztiválokat pedig nem rendeznek a japánok, náluk a tánc ünnepi szertartás. Ilyenben tehát nem volt részem, ami viszont egy életre megmaradt bennem, az az a fajta tiszteletadás, amely azt hiszem, csak a japánokra jellemző. Náluk mindenki tisztel mindenkit, nem úgy, mint nálunk. Ott a császár még az utcaseprő előtt is meghajol.- Jövőre tehát visszavárják?- Sano Masaharu már jelezte: szeretné, ha folytatnánk az előadásokat. 1990 őszén Japán déli részére, Shikokuba utazunk. SZABÓ G. LÁSZLÓ Hol volt, hol nem volt... A cím sugallata szerint mesét kellene látnunk a vásznon, olyat, amilyen a mesekönyvekben rendszerint úgy végződik, hogy:,,... és boldogan éltek, amíg meg nem haltak11. De nem mese Gazdag Gyula filmje, vagy ha az is, csupán formai elemeit tekintve nevezhető annak. Mert me- se-e egy olyan gyermeknek a lelki válsága, aki egyszerre veszíti el otthonát, biztonságát, édesanyját és soha nem látott apját? Egy kisfiú keresi az édesapját, akit nem ismer. Ilyen egyszerű az alaphelyzete ennek a rendkívül összetett magyar filmnek, amelyben nem a mese eredeti igazán, hanem a mögöttes tartalmak, a filozofikus gondolatok, az áradó emóciók, s főleg korunk és világunk nyugtalanító látomások sorában megfogalmazott közérzete. Szóval: Gazdag Gyula és Győrffy Miklós „meséjének" hőse, Andris, leányanya gyermeke. Ilyenkor az anyakönyvbe a gyámügyi hivatalnok fiktív lakcímmel, foglalkozással és névvel felruházott „apát11 jegyez be. A kegyes hazugság a legtöbbször nyilván ki sem derül. Ám mi történik akkor - mint Andris esetében is -, ha az anya, a csonka család egyedüli támasza, tragikus baleset következtében meghal? A soha nem létezett, de létezőnek hazudott apa személye egyszeriben fontossá válik. Ha másnak nem is, de a gyermeknek mindenképpen, mert nem akar árvaságban tengődni. Felkerekedik tehát, hogy megtalálja az okmányokban szereplő apját. Mese az, hogy Andris elindul apakeresésre, de nem mese mindaz, amit e vándorlás során lát, hall. Nem mese a panelélet, amelyet megtapasztal egy, őt egyetlen éjszakára befogadó családnál. Nem mese a kéthetenkénti „láthatás11 kínosan embertelen, gyerekgyötrő intézménye. Mese az, hogy az önmagából és múltjából kilépő Orbán Antal gyámügyi előadó (Frantisek Husák játssza kitűnően) visszamenőlegesen ellop és megsemmisít minden olyan iratot, amelyben hazugságok, kegyes csalások szerepelnek. De nem mese az, hogy ilyen iratok léteznek, miként nem mese az sem, hogy vannak ilyen, fikciókra épített sorsok Nem mese a kijózanító állomások felkavaró világa sem, ahonnan az egyik nővér, a Lány (Csákányi Eszter jeleníti meg) csak megszökni képes már, sok-sok évi szolgálat felhalmozott keserűségével a szívében. Ez a három magányos ember találkozik egymással ebben a filmben, csalódásaik, reménytelenségeik sodorják egy csapatba őket. Mindazok után, amit életükből Gazdag Gyula megmutat, kinek lenne mer- sze azt mondani, hogy „... és boldogan éltek, amíg meg nem haltak11? Mozart A varázsfuvolájának a különböző jelenetek alatt föl-föl- hangzó motívumai csak ellenpontozni tudják azt a kemény, Ragályi Elemér fotografálta szürke valóságot, amelyet a vásznon látunk, de Apakeresésen... A képen: Vermes Dávid elhitetni egyetlen pillanatra sem képesek velünk azt, hogy valóban mesével van dolgunk. E filmben majdnem minden megtörténik, ami a valóságban is megtörténhet. Csak éppen úgy, ahogy egy gyermek gondolat- és érzelemvilágában is pereghet. Valójában a véletlenek, az emberi magatartások kiszámíthatatlanságától válik különössé, szokatlanná Gazdag Gyula nagyon mai és nagyon lehetséges meséje. S miközben Andris, a nem létező Apát keresve befutja szinte az egész országot, a rendező - makacs következetességgel, realista hitellel, pontossággal - kíméletlen képet rajzol sze- retethiányos világunkról. S mert a filmből hiányzik a mesék boldog- ságos befejezése, Andris (a tehetséges, kemény-konok arcú Vermes Dávid) legfeljebb csak a képzelet szárnyán repülhet át a mindent elsimító tündér csodás birodalmába. Gazdag Gyula filmje főleg azokat érinti meg, akik úgy érzik: mesék nélkül szegény az életünk, de igazán csak azok a mesék érnek valamit, amelyekben felismerhetjük örömeinket, gondjainkat, önmagunkat. Gazdag Gyula meséje ilyen „mese11. Az eastwicki boszorkányok A színhely egy kisváros valahol az Egyesült Államok keleti partvidékén. Itt él a három magányos fiatal- asszony, amúgy három bűbájos, hétköznapi érzelmekkel teli boszorkány: az egzotikus szépségű, omló fekete fürtű szobrásznő, Alexandra (Cher alakítja), a helybéli hetilap pletykáit szerkesztő, hat gyermekkel vergődő szőke Sukie (Michelle Pfeif- fer játssza), és az iskola diákzenekarának vezetését és művészeti irányítását is ellátó gordonkatanárnő, a cselló édes-bús hangjaival vigasztalódó Jane (Susan Sarandon formálja meg). Mindnyájan egyedül maradtak, az egyik özvegy, a másikat elhagyta élettársa, a harmadik maga menekült el. Együtt unatkoznak, búslakodnak, álmodoznak, hogy egyszer majd csak megjelenik egy csodálatos férfiú... S megjelenik. A közeli kastélyba uj lakó érkezik, aki azzal hívja fel magára a figyelmet, hogy senki sem tudja megjegyezni a nevét. Nem emlékeztet ugyan a hófehér lovon érkező szép szőke hercegekre, mégis jobb a semminél, a puritán, erkölcsös gyülekezet nős férfikínálatánál, több a magánynál. Csupán a helyi lap tulajdonosnője, Felicia (Veronica Cartwright) ébred szörnyű gyanúra, s az erény eme elkötelezett harcosa hadjáratot is indítana a titokzatos jövevény ellen, ha tisztázatlan körülmények között baleset nem érné. A jövevény, aki eszelős csábító, s maga a sátán, sorra begyűjti hősnőink trófeáit, akik hamarosan a sejtelmes Daryl van Home udvartartásához csatlakoznak, ragyogóan keverik a boszorkányi praktikákat, s tökéletesen kizsigerelik a felettébb nagytermészetű ördögöt. Most ez a férfi maga a sátán. Ellenállni nem lehet neki, akit meg akar hódítani, azt meghódítja aki pedig az útjába áll, annak jaj. A három hölgy lassan ébred a bűvöletből, s megpróbál előbb szökni az ördögi hatalmú férfiú elől, majd... De ízelítőül ennyi is elég a fordulatos, élvezetes és misztikus film sztorijából. John Updike regényéből született Az eastwicki boszorkányok, George Miller átültetésében, Zsigmond Vilmos fölényes fényképezésével. Az ausztrál rendező a szakma minden csínját-bfnját ismerve, könnyedén teremtette meg ezt a nagyon földi és mégis pokolbéli, szerelmes boszorkányság pillanatait, helyzeteit. A film mindazonáltal Jack Nicholson igazi jutalomjátéka; a kiváló amerika színész valósággal tobzódik sátáni szerepében. Nem érdemes ezúttal sem összevetni az irodalmi alapanyagot és a filmet, a kettő külön- külön megállja a helyét. Mert hát más a regény és más a film. -ymÚJSZÚ 4 1989. XI. 21
