Új Szó, 1989. október (42. évfolyam, 232-256. szám)
1989-10-31 / 256. szám, kedd
A mese tisztasága Mátyás király juhásza a Thália Színpadon ■ ÚJ FILMEK Köralakú emelvényen bútorok cserélődnek, királyi címereket, udvari selymeket fordítanak meg. Bur- kus királyt Mátyás király váltja fel, majd megjelenik a nép, „az istenadta nép“ kinn a pusztában, a juhok faránál. Ott az aranyszörű bárány fel is növekszik. Burkus király el akarja lopni a bárányt, de neki nem sikerül. Megteszi ezt a lánya, a szépséges Kunigunda. Nem tehet mást Gergő juhász, bevallja a hiányt Mátyás királynak. Nagy az öröm Mátyás udvarában, s Gergő elnyeri Kunigunda kezét... Egy felnőtt valószínűleg ilyen módon helyezi magát a Rencz Antal rendezte mesejátékon kívülre. Pedig nincs sok oka, hogy ezt tegye, legfeljebb a már gyerekkorában is jól ismert történet untathatja. A Thália Színpad előadása ugyanis mindvégig látványos, mozgalmas és pergő játékot ígér. Egyelőre ígér, hiszen a bemutatón kissé tempótlanra sikeredett az első rész, s a próbafolyamat közben beugró főszereplőn - Bajcsi Lajoson - mintha kifogott volna Jékely Zoltán verses szövege. Az persze egyáltalán nem természetes állapot egy színházon belül, hogy idei első bemutatóját Buzitán (Buzica) tartotta. Rencz Antal a maga tervezte univerzális színpadi térben és a színeikkel, formáikkal egymással harmonizáló jelmezekben egy olyan színészi játékra épített, amelyben nyoma sincs az infantiliz- musnak, a gügyögésnek. Most a királylány királylány, a Burkus király kellően kapzsi, Mátyás király igazságos, az ő juhásza nyíltszívű, az udvari bolondja meg bukfencezik. A gyerekközönséget is a játék fordulatosságával, a cselekmény mozgalmasságával igyekeznek megnyerni. Nem erőszakolják a nézőtéren ülőkkel folytatandó párbeszédet, a második részben mégis minden működni kezd, szinte úgy, ahogyan azt minden színész és rendező elképzeli. A táncot lejtő udvarhölgyek elvarázsolják a gyereknézőt. Ezt a játékot egy láthatatlan varázsfátyol borítja be. Mondhatnám úgyis, hogy a jóízlés ural mindent. Ez nemcsak a képzőművészeti formákra és tartalmakra értendő. Rendezői mérték- tartásnak örvendhetünk, amely nélkül a mese valamifajta felnőtteskedő okoskodássá romlik, vagy gyermeket lenéző gügyögéssé olvad. Rencz Antal pontos arányérzékkel, a képzőművészeti, a tánc- és zenei elemeket egymáshoz illesztve komponálta meg a játék egészét. így nem véletlenszerű, hogy olyan színpadi helyzetek teremtődnek, amelyek a valóságos konfliktus megszületéséig fokozzák a gyerekek izgalmát, miközben egy pillanatra sem szűnik meg a játék izzása, mozgalmassága. Jékely Zoltán magyar népmeséből írt verses játéka évtizedek óta szerepel a színházak műsorán, de gyerek-színjátszócsoportok is többször bemutatták már. A Matesz Thália Színpadának előadása is bizonyította, mennyire nem gyerekszínészek számára íródtak szerepei. Bár mesejátékról van szó, az egyes szerepek tapasztalt színészeknek kínálnak feladatokat. Talán ez volt az oka, hogy Bajcsi Lajos (Gergő juhász) olykor a sorvégi rímek fogságában vergődött, s így nem a gondolat, nem a mondat egésze hangzott a szájából. Szerencsés alkata révén mindemellett meseien illúziókeltő volt juhászlegénye. Krausz Mária (Kunigunda) teljesítményét a gyerekek őszinte tapsa is értékelte. Olyan királylányt játszott ő, aki csalafintaságában a jólelkűség apró jeleit is tudta érzékeltetni. Nem véletlenül találkozhatott a közönség hangos rokonszenvével. Ebből a nézőpontból legalább ennyire volt megnyerő Dér Lívia (Csuporka) és Fabó Tibor (Kölönte) párosjátéka. Pólós Árpád (Mátyás király) alakításában több volt az arisztokratikus gőgből, mint a kérlelhetetlen igazságosságból, így játéka kissé elidegenítő volt. Kövesdi Szabó Mária (Beatrix), Lengyel Ferenc (Beren- gár), Gombos Ilona (a juhász anyja) és Várady Béla (Fúrtagyi) pontosan megrajzolt mesei karaktereket jelenítettek meg. Az általuk megformált szerepek avatnak egy-egy mesejátékot színessé, akcióik és reakcióik fokozzák a konfliktusok mértékét. László Géza (Burkus király) ismét bizonyította, hogy helye van ebben a társulatban, s az egyes szerepekben a most tapasztalható fegyelem révén képes egészen egyedi karakterek megformálására. Egy-egy mesejáték mindig kihívás a sajátos színpadi műfajhoz csak két évenként nyúló társulat számára. A valóságban azonban olykor a kihívásokra már a darab kiválasztásakor, a dramaturgiai előkészítés során sem felel a színház, íróilag megformálatlan vagy a gyerekeink számára érdektelennek és érthetetlennek bizonyult darabok után ismét egy klasszikus gyerekszínházi játékot láthattunk. Megnyugtató rendezői és színészi törekvésnek tartom, hogy ezúttal a mese színpadi változatának illúziókeltő eljátszására törekedtek. Igazuk van, hiszen a klasszikus népmesei alapanyag egy olyan dráma-költő műhelyében változott át, aki képes volt a nyelv varázsos szavaival és a játék cselekményességével megemelni a népmese tiszta erkölcsisé- gét. Ehhez már csak a Rencz Antal rendezésében érezhető alázat, stílustisztaság és a színészeknek a mese fontosságába vetett hite szükségeltetett. Ok a legritkább esetben kapnak a gyerekdarabokban igazi nagy szerepet, viszont az effajta küldetést öröm lehet vállalni. DUSZA ISTVÁN Esőember Megszoktam (megszokhattuk) már, hogy különféle amafőr, országos, nemzetközi seregszemlék, fesztiválok versenybírái másfajta értékorientáció alapján válogatnak, mint mi, közönség. A zsűri sokszor hoz olyan döntést, amellyel nem egyezik a közvélemény. Ezt az eltérést, a szakmabeliek és a laikusok véleménye között, talán csak a közönségdíj billenti helyre némileg. Szokatlan tehát, hogy Nyugat-Ber- linben a fesztivál fődíjával, az Arany Medvével, valamint a több Oscarral kitüntetett film ezúttal a nagyközönség tetszését is elnyerte, jobban mondva sikerfilm, kasszasiker lett. Volt már erre példa természetesen, de ezúttal, mintha kevésbé kulturális, esztétikai szempontok alapján, sokkal inkább a közönség szemével nézték volna az alkotásokat és szelektáltak volna azok, akik a díjakról döntöttek, hiszen az Esőember művészileg gyengén kidolgozott, mondhatni, csupán a hollywoodi technikai professzionalizmussal, továbbá a szereplők brillírozásával tündököl és hódít. Autizmus - 1943-ban írták le először ezt a betegséget, amelyet az agyműködés zavara vált ki, s amely a szociális kapcsolatteremtés, a beszéd és a fantázia fogyatékossága. Az autisztikus beteg valamely speciális szociális intézményben gondozásra szorul. Barry Levinson rendező nem gondolkozott rosszul: ha olyan történetet filmesít meg, amelyben autista körül bonyolódnak az események, az izgalmas témával (amerikai) kiválthatja a közönség érdeklődését. (Ez sikerült neki, több nem nagyon.) Ha pedig olyan (könnyed) lélektani drámát kerekít, amelyből kihagyja a társadalmi, politikai, közéleti töltést, ellenben jól megfűszerezi az autista viselkedéséből fakadó jó adag humorral, akkor a nézőknek nem csak egyfajta, szűk rétegét tudja majd becsalogatni a mozikba. Ehhez persze az is kellett, hogy olyan színészt találjon az autista megformálására, aki más produkciókban, más figurák bőrében bravúrosat alakított. Ilyen színész Dustin Hoffman, aki szerepében ezúttal is hiteles, mindvégig következetes; higgadtan építi fel a figurát, hol szánalmat keltő, hol nevetést kiváltó, vagy a beteg értelmi képességeit elismertető gesztusokból. Az autista viselkedését, tulajdonságait, életmódját úgy figyelhetjük meg leginkább, ha a beteget kiszakítják a környezetéből, s egészséges ember társaságában, az egészségesek környezetében követhetjük nyomon sajátos reakcióit, ezért az alkotógárda bő fantáziával olyan megoldást talált, amely egyfelől látványos, másfelől kitűnően alkalmas a hatástkeltő eszközök rafinált használatára. A két teremtményt, az egészséges és a beteg embert fél kontinenst keresztül-kasul szelő autózgatással összezárja egynéhány napra. A viszontagságos út, a kényszerű és afférokkal teli együtt- lét, a poénokban gazdag sztori valóban csak a látvány és a szórakoztatás eszköze maradna, ha a rendező nem akarna valamiféle változást bemutatni. Az autista nem változhat, magától értetődő tehát, hogy útitársának, aki egyébként a testvéröcs- cse, kell valamiféle változást megélnie. És innen, erről a pontról a film nem mozdul előbbre. Az Esőemberben Levinsonnak nem sikerült bemutatnia azt, amire vállalkozott. Vagyis, hogy az amerikai fogyasztói társadalomban az érdeketikát követő, autókkal kereskedő, önző és pénzsóvár fiatalember valamilyen katartikus hatásra, mindenki számára hihető módon és folyamatban érző és megértő, emberséges lény- nyé váljék. E változást olyan végső epizóddal igyekszik hitelesíteni a rendező, amely emocionálisan érinti meg a nézőt, s ő így, az értelmi kontroll kikapcsolásával hajlandó elhinni a megtérést, azt, amit Levinson állít. Nem Tóm Cruise színészi teljesítménye miatt hiteltelen az a hirtelen és gyökeres változás, amin a figura keresztülmegy. A rendező túlságosan az esőemberre összpontosít, az autistát érő kisebb-nagyobb atrocitásokból, viselkedésének beteges és szokatlan megnyilatkozásaiból teremt drámai helyzeteket, így Hoffman és az autizmus válik abszolút főszereplővé. A pazar látványt nyújtó amerikai vidék, vagyis a környezet csupán atmoszférateremtésre használt illusztratív közeg, nem pedig olyasfajta élettér, amely alakítóerővel hat a lelki folyamatokra, a személyiség fejlődésére - ez is oka a hiteltelen ábrázolásnak. Miért ajánlom az Esőembert mégis megnézésre? Humanitása miatt, és azért, mert szimpátiát ébreszt a kitaszítottak, az egészségesek közösségéből valamilyen testi-lelki fogyatékosság miatt kiszorult teremtmények iránt. Mert a rendező embernek nézi és ábrázolja az autistát akkor is, amikor nevet rajta, (tallósi) Most lopják el az aranyszörű bárányt... A mesejáték jelenetében (jobbról balra) Krausz Mária, László Géza, Bajcsi Lajos és Várady Béla. (Bodnár Gábor felvétele) Segíteni az alkotást Harmincöt éves a Szlovák Irodalmi Alap Az 1954. január 1-jén megalakult Szlovák Irodalmi Alap, vagy ismertebb - főleg az írók zsargonjában használt - nevén, a ,,Litfond“, mint a neve is jelzi, szocialista kultúránkat, azon belül az írásbeliséget hivatott támogatni, patronálni. Ezt a nemes küldetését azóta is maradéktalanul teljesíti, serkentve az alkotók munkáját, támogatva és ösztönözve társadalmunk legprogresszívebb művészeti törekvéseit. Ladislav Serdahely, az intézmény igazgatója, az évforduló apropóján válaszolt kérdéseinkre.- Kérem, szóljon néhány szót az Alap szervezeti jeliegéröl, tevékenységéről. Hogyan segíti a költők, írók, az alkotók munkáját?- A Szlovák Irodalmi Alap fő feladata az irodalmi alkotómunka sokrétű támogatása, magas színvonalú művészi alkotások létrejöttének segítése. Szervezeti felépítése révén, különböző szekciói által szinte minden művészeti intézmény és ágazat tevékenységében részt vesz, amely az írással összefügg. Ide tartozik elsősorban a szépirodalom, a tudományos és szakirodalom, a publicisztika, a színház területe, a filmművészet, a rádió és a televízió, a fordításirodalom. E szekciók közvetítésével, a Szlovák Irodalmi Alap mintegy anyagi bázisát teremti meg annak, hogy színvonalas alkotások szülessenek az említett területeken. Az Irodalmi Alapnak természetesen megvan a maga működési mechanizmusa - nevezzük játékszabálynak -, ezt szem előtt tartva támogatja az alkotók munkáját. Hangsúlyozom, elsőrendű érdekünk, hogy magas művészi színvonalat, társadalmi elkötelezettséget képviselő művek létrejöttét segítsük.- Milyen jellegű támogatásról van szó?-Többfélére van lehetőségünk, a leggyakoribb azonban az ösztöndíjak nyújtása, hisz nincs minden írónak, publicistának lehetősége, hogy nyugodt körülmények között írjon a munkahelyi kötelezettségei és a családi élet nyűgei mellett. Az íráshoz, az alkotómunkához nyugalomra és elmélyülésre van szükség. Elsősorban tehát ebben igyekszünk segítő kezet adni a művészeknek, hogy alkotóházakban írhassanak, s az ezzel összefüggő anyagi támogatás biztosításával, ösztöndíjat tulajdonképpen minden író - akár kezdő, könyvet még nem publikált szerző - kaphat, ha igényli, s ha benyújtja készülő könyvének, illetve a kéziratnak egy bizonyos részét, amelyet lektoraink elbírálnak. Ebből kitűnik, hogy az esetek többségében könyvek befejezéséhez nyújtunk segítséget. A rövidebb és hosszabb időre nyújtott stipendiumon kívül lehetővé tesszük egy- egy alkotónak, hogy bizonyos területtel, vagy meghatározott, társadalmilag fontos témával, esetenként egy „izgalmas1' beruházással stb. foglalkozzon. Az anyagi támogatáson kívül ilyen esetben a szállásról is gondoskodunk. így születtek például színvonalas publicisztikai alkotások a mohi (Mochovce) atomerőmű vagy a gabcíko- vói vízlépcső építésének „kulisszatitkairól- Ilyen esetekben önök határozzák meg a témát, vagy figyelembe veszik az alkotók elképzeléseit? Mi is adunk témát, illetve megrendelést egy- egy műre, ám általában figyelembe vesszük az írók elképzeléseit, szándékait is. Gyakori eset, hogy a szerző maga veti fel a témát, amelynek megírásához ,,civil“ körülményei között nem lenne se ideje, se anyagi fedezete. Persze, mint a szépirodalom esetében, az alkotószabadság leteltével itt is számon kérjük a munka eredményét.- Előfordul, hogy az illető tollforgató esetleg nem tud elszámolni az eredménnyel. Ilyenkor visszakérik az ösztöndíjat?- Ez csak a legritkább esetben fordul elő. Természetes, hogy az írók közt is vannak különféle emberek, de a leglényegesebb, hogy mi igyekszünk jó viszonyban lenni a szerzőkkel.- Az alkotók körében gyakran hallani azt a nézetet, hogy az alkotószabadságra tulajdonképpen nem a könyv, írásmű befejezésekor lenne igazán szükség, hanem magánál az írásnál... Mint említettem, hosszabb időre, akár egy évre is adhatunk ösztöndíjat, esetenként anélkül, hogy a szerzőtől kéziratot kérnénk. Persze, ebben az esetben is meg kell beszélnünk az illetővel, mik az elképzelései, tervei.- Milyen a viszonyuk más szervezetekkel, milyen külföldi kapcsolatokat tartanak fenn?-Sok társadalmi szervezettel, intézménnyel tartunk kapcsolatot. Elsősorban az írószövetséggel, a drámaművészek szövetségével, az újságíró-szövetséggel, a tudományos akadémiával, az egyetemekkel, az ifjúsági szövetséggel. Sok rendezvényt támogatunk, elsősorban olyan szempontból, hogy azokon a színvonal legyen a meghatározó. Külföldi vonatkozásban megemlíthetjük a Szovjetunióval, Bulgáriával, Magyarországgal, az NDK-val, illetve az ezekben az országokban működő hasonló szervezetekkel tartott kapcsolatainkat. Azért velük, mert a miénkhez hasonló intézmények csak a szocialista országokban léteznek. Talán nem érdektelen megemlíteni, hogy amikor például nyugati kiadók képviselőivel, onnan érkező írókkal találkozunk, csodálkoznak azon, hogy a mi alkotóinknak ilyen bázisuk van, amely védi és támogatja őket. Visszatérve a kapcsolatokra: a tapasztalatcserén túl, egyezményeink szerint a baráti országok íróinak lehetővé tesszük, hogy nálunk töltsék alkotószabadságukat, a mi alkotóházainkban írjanak, Budmericé- ben, Bardejovban, Piesfanyban vagy a Magas- Tátrában. A mi alkotóink ugyanezzel a lehetőséggel élve, igénybe vehetik a Szovjetunióban található alkotóházakat (Picunda, Jalta) vagy írhatnak a bulgáriai Várnában, Szófiában, esetleg Szigli- geten.- Hogyan támogatja az Irodalmi Alap a nemzetiségi irodalmat? Természetesen támogatjuk a magyar és az ukrán nemzetiségű írókat is, akiknek ugyanolyan joguk az említett ösztöndíjban-részesülni. Számokban kifejezve, mintegy 12-15 százalékot tesz ki a csehszlovákiai magyar íróknak nyújtott ösztöndíj összege. Alkotóházaink nyitva állnak a nemzetiségi írók előtt is. Ezenkívül mi adjuk minden évben - az írószövetség magyar szekciója bírálóbizottságának javaslata alapján - a legjobb szépirodalmi alkotásért és a legjobb fordítói teljesítményért járó Madách-díjat, ezenkívül nívódíjat az arra érdemes alkotások szerzőinek. KÖVESDI KÁROLY Dustin Hoffman és Tóm Cruise a film egyik jelenetében ÚJ SZÓ 4 1989. X. 31.
