Új Szó, 1989. szeptember (42. évfolyam, 206-231. szám)
1989-09-21 / 223. szám, csütörtök
ÚJ szú 3 1989. IX. 21. \ A nemzetiségi kapcsolatokban mély változásokra van szükség Az SZKP KB beszámolóját Mihail Gorbacsov terjesztette elő (ŐSTK) - Mihail Gorbacsov, az SZKP KB főtitkára a központi bizottság szerdai ülésén terjesztette elő az SZKP KB beszámolóját a párt nemzetiségi politikájáról a jelenlegi feltételek között. Az átalakítás logikája, maga az élet vezetett bennünket arra a következtetésre, hogy a nemzetiségi kapcsolatokban is szükség van az átfogó mély változásokra. Ószintén bevallom, hogy 1985 áprilisa után nem tudatosítottuk mindjárt az ilyen változások elkerülhetetlenségét. Nyilvánvalóan az az elterjedt nézet nyilvánult itt meg, hogy a társadalmi fejlődésnek ezen a területén nálunk a helyzet többé-kevés- bé kedvező. Természetesen tudtunk a bonyolult nemzetiségi problémákról. Szó volt róluk az SZKP XXVII. kongresz- szusán. Azoknak a változásoknak a terjedelme, amelyek megértek, csak később mutatkozott meg, s ezért a 19. országos pártértekezleten e kérdések már a figyelem középpontjába kerültek. A nemzetek és nemzetiségek viszonyában uralkodó jelenlegi helyzetet nem lehet másként értékelni, mint rendkívül bonyolultnak. Az egyik megoldatlan kérdés a másik után merült fel, jelentkeztek az évtizedek során felhalmozódott hibák és deformációk, fellángoltak a sok éven át lappangó nemzetiségi konfliktusok. A gazdasági, szociális, államjogi, ökológiai és demográfiai problémák, a nyelv- használat és a kulturális fejlődés, a nemzetiségi hagyományok megőrzése összegubancolódott csomóként jelentkeztek. E problémák mindegyike nagy figyelmet követel, mindegyik mögött élő emberek vannak, egész nemzetek sorsát kell látni. Az a feladat áll előttünk, hogy sokoldalúan és elvi alapállásból mérlegeljük a nemzetiségi viszonyok helyzetét országunkban, s kidolgozzuk a lenini alapokra épített párt korszerű stratégiáját a nemzetiségi kérdésben, kiindulva a realitásokból, a világ társadalmi fejlődésének meghatározó tendenciáiból. A pártban és a társadalomban már régóta vita folyik erről. Jelentős elemző munkát végeztünk el. Mindennek eredménye az SZKP össznépi vitára bocsátott platformtervezete, amelyet a központi bizottság mai plé- numülése elé terjesztettünk megvitatásra. Ennek szövegét és a hozzá fűzött megjegyzéseket önök jól ismerik. Ezért csak az egyes kulcsfontosságú kérdésekkel kívánok foglalkozni. I. A nemzetiségi kérdést, s elsősorban a nemzetek közinek és a nemzetinek a viszonyát pártunknak meg kellett oldania mind a forradalom előkészítésének időszakában, mind pedig a szocialista társadalom építésének feltételei között. A marxista tanítással összhangban a kezdetektől fogva internacionalista álláspontra helyezkedett. A lenini értelmezésnek megfelelően az internacionalizmus felölelte a nemzeti érdekek kötelező figyelembe vételét, minden nemzetiség sajátosságainak tiszteletben tartását, a nemzetek egyenjogúságának elismerését és a nemzeti elnyomás minden formájával szembeni kérlelhetet- lenséget. Ezeket a célokat minden nemzet dolgozóinak közös erőfeszítéseivel lehet és kell elérni. Ez a nemzetek közinek és a nemzetinek a lenini dialektikája. Az októberi forradalom után az a gyakorlati feladat állt a párt előtt, hogy kidolgozza a nemzetiségi politika megvalósításának konkrét útjait és formáit. A szovjethatalom nehéz örökséget vett át a cárizmustól: az országot a benne élő nemzetek és nemzetiségek közötti ellentétek kínozták, ezeknek nemcsak jogaik nem voltak, de ráadásul a gazdasági és szellemi fejlődés különböző fokán is álltak. Ilyen körülmények között létfontosságú volt az állami elrendezés problémája. Akkor sok ember az autonomizálás, sót az unitárius állam mellett kardoskodott. Annál nagyobb Lenin érdeme, aki helyesen érzékelte a tömegek hangulatát, a társadalmi fejlődés sürgető szükségleteit, s ebből ki tudta alakítani a párt optimális stratégiáját a nemzetiségi politikában. Így született meg az új történelmi típusú föderatív állam gondolata, amely az egész ország és a benne élő nemzetek dinamikus fejlődésének egyik legkiemelkedőbb forrásává vált. Az az ösztönzés, amit a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségének megalakítása jelentett, meghatározta soknemzetiségű társadalmunk fejlődésének fő irányvonalát, bár később Sztálin és környezete - ha nem is támadták közvetlenül a föderatív .államformát - gyakorlatilag az autonomizálást célzó törekvéseiket valósították meg. Az utóbbi időben nálunk gyakran és élesen bírálják a nemzetiségi viszonyokban bekövetkezett deformációkat, a szupercentralizmus, a bürokratikus irányítás, a sok nemzet ellen elkövetett igazságtalanságok káros következményeit. Ez a bírálat jogos, sót: elkerülhetetlen. A szovjet állam történelmében egyetlen fehér foltnak sem szabad maradnia. A társadalomnak teljes és részletes információkkal kell rendelkeznie a történelem minden epizódjáról, bármilyen keserűek is legyenek azok. Folytatni és mélyíteni fogjuk az elemzést, a lenini nemzetiségi politika deformációinak bírálatát, viszont nem szabad megengednünk, hogy az egyik valótlanságot vagy féligazságot egy másik váltsa fel. Szigorúan objektív pozíciókból kell közelítenünk a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége létrejöttének és fejlődésének történelméhez-- az emberiség eme egyedüli jelenségéhez. Elfogadhatatlanok a múlt idealizálását célzó kísérletek, az, hogy mindent rózsaszínben tüntessünk fel. Mindannyian láthattuk, hogy ez nem szolgálja a dolgozók érdekeit, a szocializmus ügyét. De az is hiba lenne, ha a múlthoz nihilista módon viszonyulnánk. S nem csupán azért, mert sok nemzedéknek az új társadalomért, a nemzetek közötti újtípusú kapcsolatokért vívott harca tapasztalatainak a forrása, de azért is, mert ezen a területen jogosan állapíthatunk meg hatalmas történelmi sikereket. A deformációk és hibák ellenére is látnunk kell a legfontosabbat a szovjet állam fejlődésében. Nincs jogunk megfeledkezni arról, hogy mindazok életének és sorsának, gondolatainak és tetteinek az értékeléséről van szó, akik ezt az államot építették, akik vállukra vették az ország gazdasági nehézségeinek felszámolásával járó terheket, akik a nagy honvédő háborúban védték a hazát, s a háború utáni romhalmazból építették újjá. Gyermekkorunktól mindannyian olyan társadalmi légkörben nőttünk fel, amely szó szerint telítve volt internacionalizmussal. A nemzetek barátsága számunkra nem absztrakt jelszó, hanem mindennapi valóság volt. Vajon megfeledkezhetünk-e minderről, s feladhatjuk-e forradalmunk internacionalista örökségét? Nem szabad megengedni, hogy a napjainkban felgyülemlett nehézségek és problémák elhomályosítsák azokat az értékeket, amelyek a szovjethatalom éveiben születtek, s amelyeken soknemzetiségű országunk felépült. Ezt a következőképpen fogalmazhatnám meg: azok a kísérletek, hogy meghamisítsák és lebecsüljék a nemzetiségi viszonyok terén született reális sikereket, a szovjet emberek néhány nemzedéke emlékének megsértését jelentik, s életünk valóságával összehasonlítva nem állnak helyt a bírálat előtt. Ha valaki azt állítja, hogy a nemzeti fejlődés és a nemzetiségi viszonyok terén a szovjethatalom a forradalom előtti Oroszországhoz képest nem hozott jelentős változásokat, az nem más, mint a valóság tisztességtelen elferdítése, amit a nacionalista szenvedélyek szítására, a legkülönfélébb szélsőséges követelések alátámasztására próbálnak kihasználni. Vannak, akik a nacionalizmustól fűtve olyan messzire mennek, hogy az internacionalizmust, a nemzetek barátságát olyan jelentéktelen propagandajelszónak és mítosznak tartják, amelyek nem tükrözik a reális helyzetet. Itt azonban egyáltalán nincs miről vitatkozni. Társadalmunk életében szüntelenül megnyilvánul a testvéri segítség, együttműködés, a közös dolgainkban és problémáink megoldásában való együttes részvétel még akkor is, ha- amint már mondottam - jelenleg a nemzetiségek kapcsolataiban súlyos konfliktusok vannak, felgyülemlettek a problémák. Alapvető jelentőséggel bír az a kérdés, mit adott nemzeteinknek az SZKP nemzetiségi politikája és a szovjet föderáció fejlődése. Vizsgáljuk ezt meg három alapvető - politikai, gazdasági és szellemi- szempontból. Politikai szempontból Október és az azt követő szocialista változások egyik legfontosabb eredménye, hogy Oroszország nemzetei a nemzeti államiság különböző formáihoz jutottak. Elég megemlíteni, hogy a cári Oroszországban nem létezett Ukrajna, Belorusszia és Grúzia, hanem az orosz birodalom tartományai voltak. Népeiket nem tekintették egységes nemzeteknek, hanem csupán a „cár őfelsége alattvalóinak". Ugyanez vonatkozik a kaukázusi nemzetekre, a Baltikum és Moldávia nemzeteire. Közép-Ázsiában még rosz- szabb volt a helyzet: az adminisztratív elrendezés alapját a feudális-teokrata despotizmus maradványai képezték. A forradalom után következtek és szorosan összefonódtak a nemzetek konszolidációjának, szocialista államiságuk kialakulásának, s ugyanakkor a kölcsönös együttműködés fejlődésének és a föderációban való egyesülésnek a bonyolult folyamatai. Mérföldkőnek számított ebben az 1922-es esztendő, amikor megállapodás született az SZSZKSZ megalakításáról, továbbá az 1924-es esztendő, amikor jóváhagyták az első szövetségi alkotmányt. 1940-ben a Szovjetunión belül létrejött a Moldáviai SZSZK. Ugyanebben az esztendőben csatlakozott a Szovjetunióhoz Litvánia, Lettország és Észtország. Bonyolult történelmi időszakban történt ez, amikor már a második világháború lángjai fenyegettek, és a fasizmus az egyik országot a másik után igázta le. Ez fenyegette a Baltikumot is. Sok vita folyik ma arról, ami akkoriban történt. Sok mindent kell még elemezni és értékelni, de nincsen ok arra, hogy megkérdőjelezzük a döntést a balti köztársaságok csatlakozásáról a Szovjetunióhoz, azt a választást, amelyet e köztársaságok nemzetei tettek. Világos az is, hogy a szovjet vezetés, amely a fasiszta veszéllyel szemben különböző lépéseket tett az ország biztonságának erősítésére, a legdurvábban megsértette a lenini külpolitika elveit, amelyek elutasították a befolyási övezetekre való felosztást. Ezt határozottan elítéljük. Általánosan fogalmazva, elvtársak, a történelmi igazság teljes felújításáért vagyunk. A történelmet nem lehet szubjektív elképzelések és politikai szándékok alapján átírni, nem lehet alárendelni a mai szenvedélyeknek és ambícióknak. Az események alakulását nem lehet visz- szafordítani. Csak úgy lehet előrehaladni, ha a történelmi igazságra és a mai világ valóságára fogunk támaszkodni. A történelmi fejlődés eredménye - e fejlődés minden ellentmondásossága ellenére - az egységes szövetségi szocialista állam, amelynek területén több mint száz nemzet él. Bonyolult a struktúrája, szövetségi és autonóm köztársaságok, autonóm területek és körzetek alkotják. Ezzel összhangban jöttek létre a képviseleti és közigazgatási szervek, valamint más politikai és társadalmi intézmények, amelyeken keresztül a nemzetek bekapcsolódhatnak a történelmi alkotás folyamatába. E rendszer működésének, s ezáltal a nemzetek sokrétű érdekeinek hatalmas károkat okozott az unitarizmus, az admi- nisztratív-utasításos irányítás. Ezek korlátozták a köztársaságok és más nemzetiségi alakulatok jogait, megnyirbálták a föderáció valós tartalmát, és fékezték egész társadalmunk fejlődését. Szólnom kell itt az egyes nemzetekkel szemben elkövetett igazságtalanságokról, törvénytelenségekről, amelyekre a múltban, s főleg a háborús években és az azt követő időszakban került sor. Bár e szempontból már léteznek ide vonatkozó politikai döntések és elvi értékelések, ma, amikor a nemzetiségi politika kérdéseiről beszélünk, ismételten ki kell jelenteni: határozottan elítéljük az önkény megnyilvánulásait, a nemzetek kitelepítését arról a helyről, ahol éltek; ilyesmire a nagy honvédő háború éveiben került sor. Mindent meg kell tennünk a Szovjetunióban élő németek, a -krími tatárok, a meszhet törökök, a kalmükök, balkárok, karacsájok, csecsenek, ingusok, görögök, koreaiak és kurdok lábbal taposott jogainak helyreállításáért. Bonyolult és bizonyos szempontból fájdalmas kérdés is ez, s bármilyen nehéznek tűnik, csupán egyetlen út létezik - szorgalmasan keresni kell a mindenki számára elfogadható, s a mai valóságot tiszteletben tartó megoldásokat. Most pedig a dolog gazdasági oldaláról. Az egykori nemzetiségi perifériák gyorsított fejlesztését szolgáló céltudatos politikának köszönhetően a szovjethatalom éveiben minden szövetségi köztársaságban kiépült a saját sokszektorú ipar, a társadalmi és gazdasági fejlettségi szintek közeledtek. 1926-ban a hagyományos ipari körzetek egy lakosra számítva 38- szor több ipari terméket állítottak elő a nemzetiségi perifériáknál, 1941-ben már csak 4,1-szer, s jelenleg pedig hozzávetőleg 2,3-szer többet. Míg az ötvenes évek végén a munkásosztály csupán az OSZSZSZK-ban, Észtországban és Lettországban volt számbeli fölényben, a hetvenes években pedig már gyakorlatilag minden köztársaságban. A háború előtt sok nemzetnek nem voltak szakképzett káderei, napjainkra a helyzet alapvetően megváltozott. Minden nemzetnek vannak ilyen káderei, beleértve a főiskolai végzettségű szakembereket. A szovjethatalom első évtizedeiben szó sem lehetett ekvivalens gazdasági cseréről az egyes köztársaságok között. A „kiegyenlítődés" politikájának fő terheit akkoriban a gazdaságilag fejlettebb területek hordozták, mindenekelőtt az OSZSZSZK és Ukrajna, de a technikai segítség nem mindig csak az európai országrészből áramlott az ázsiaiba. Elég megemlíteni a háború utáni megújulás éveit. Az egész föderáció arra fordította az eszközöket, hogy az elpusztított Oroszország, Ukrajna, Belorusszia és Moldávia talpraálljon, hogy megújuljon a balti köztársaságok ipara és mezőgazdasága. Tömören szólva, nemzeteink közös igyekezetével a szovjethatalom évei alatt hatalmas gazdagságot hoztunk létre. Minden nemzetnek joga van arra, hogy ebben a saját hozzájárulását is lássa, a saját tulajdonának is, közös tőkének tekintse. A szovjet gazdaság sokéves, tervszerű fejlesztésének eredményeként kialakult e gazdaság integritásának magas foka, az egységes népgazdasági komplexum. S itt nemcsak a termelőkapacitások összegéről van szó, hanem az egységes gazdasági szervezetről, amelynek egyes részei nem létezhetnek az egész népgazdasággal kialakult és mélyülő kapcsolatokon kívül. Amikor e sikereket hangsúlyozom, távol áll tőlem az a szándék, hogy azt állítsam: elértük népgazdaságunk minden eleme harmonikus és kölcsönös összefonódásának biztosításában a felső határt. Sajnos, e téren sok mindenben elmaradtunk, s fejlődésünk jelentős tartaléka az együttműködés további fejlesztése. Emellett a kölcsönös kapcsolatok összefonódása a népgazdaságban szó szerint lázadozik mindennemű, a megsértésüket célzó törekvés ellen. Ezt mindannyiunknak teljes mértékben tudatosítanunk kell, hogy ne tévedjünk azon döntések meghozatalakor, amelyeket az átalakítás során teszünk és tenni fogunk. Néhány olyan számot szeretnék említeni, amelyek jellemzik - az ágazatközi mérlegek alapján - az egyes köztársaságok viszonyait. A behozott ipari termékek aránya az egész köztársasági fogyasztást tekintve 1987-ben a következő volt: az OSZSZSZK-ban 18, az Ukrán SZSZK- ban 26, a Belorusz SZSZK-ban 39, Kazahsztánban 33 százalék, a kaukázusi köztársaságokban 33-40 százalék, a Baltikumban 39-42 százalék, Közép-Ázsiában 37-47 százalék, a Moldáviai SZSZK- ban 44 százalék. Oroszország hatalmas kőolaj- és földgázipari komplexuma az energiahordozókból fedezi az összes köztársaság szükségleteinek nagy részét. Az OSZSZSZK, Ukrajna és Kazahsztán látja el az egész országot fémekkel, s termeli a gabona 90 százalékát. Közép-Ázsia sok egyéb árucikk mellett olyan unikumnak számító terméket szállít, mint a gyapot. Belorusszia, Litvánia, Lettország és Észtország precíziós gépipari és könnyűipari termékeket állít elő, s jelentős hús-, tej- és burgonyaszállító. A Kaukázuson túli köztársaságoknak és Moldáviának is megvan a helyük a gazdaságban. Az elemzés azt bizonyítja, gyakorlatilag egyetlen köztársaság sem hozhatna létre önállóan olyan potenciált, mint amilyennel ma rendelkezik. S egyik sem tudná biztosítani annak normális működését és hatékony kihasználását. Mindez a nemzetek közös erőfeszítéseinek eredménye. A valóság a következő. A Lett SZSZK tüzelőanyagból 96 százalékban, villamosenergiából 50 százalékban, fémekből 90 százalékban, színesfémekből 100 százalékban, vegyipari nyersanyagokból 80 százalékban és gépipari termékekből 63 százalékban behozatalból elégíti ki szükségleteit. Évente másfél millió tonna gabonát - a tömegtakarmányok több mint 50 százalékát - kénytelen behozni az állattenyésztés számára. Hasonló a helyzet más köztársaságokban is. Örményország a tüzelőanyag 100 százalékát, a fémek 93 százalékát, a vegyipari- és petrolkémiai termékek 56 százalékát, a gép- és fémmegmunkáló ipar termékeinek 32 százalékát, a hús 37 százalékát, a tejtermékeknek pedig több mint 64 százalékát behozatalból fedezi. Az Üzbég SZSZK kőlaj- és gázipari ter- . mékekből 50 százalékot, szénből 56 százalékot, fémekből 80 százalékot, színesfémekből 48 százalékot visz be. Minden gazdaság normális működésének egyik legfontosabb feltétele a fejlett piac. Közismert, hogy a világban milyen elkeseredett harc folyik a piacokért. Minden köztársaságunk és kerületünk számára kétségkívül hatalmas előnyt jelent a gyakorlatilag korlátlan össz-szövetségi piac léte. Mondok egy példát. Litvánia más köztársaságokba számítástechnikát, televíziókat, megmunkáló gépeket, elektrotechnikai, könnyű- és élelmiszer-ipari termékeket szállít, ezért technológiai berendezéseket, gépkocsikat, traktorokat, kombájnokat és kőolajipari termékeket kap Oroszországtól, fémet és szenet Ukrajnától, műtrágyát Belorussziából, gyapotot Közép-Ázsiából, színesfémeket és gyapjút Kazahsztánból, gyümölcsöt Moldáviából és a Kaukázuson túli köztársaságokból. A jelenlegi nemzetiségi politika kidolgozása szempontjából alapvető jelentőségűek a gazdasági realitások elemzéséből eredő következtetések, s ezek megértése. Emellett természetesen nem lehet figyelmen kívül hagyni azokat a negatív folyamatokat, amelyeket a termelőerők ésszerűtlen elosztása okozott, s amelyek kritikus ökológiai és demográfiai helyzetet teremtettek. Egyes helyeken munkaerőforrások hiányoznak, nem használják ki teljes mértékben a kapacitásokat, s ez. a társadalomnak nagy gazdasági veszteségeket jelent. Másutt viszont, elsősorban Közép-Ázsiában, bizonyos mértékig . a Kaukázusban és Moldáviában munkaerőfölösleg van.- Ez a szociális feszültségek, a konfliktushelyzetek egyik forrása, egyebek között a nemzetiségek viszonyában is. Erre az utóbbi időben az elégségesnél is több bizonyíték van. Alaposan kell elemezni a kialakult helyzet okait és mindezeket a kérdéseket mélyrehatóan át kell gondolni a gazdaságunk átalakításának koncepciójával kapcsolatos további munka keretében. Erre vonatkozóan javaslatokat terjesztett elő Üzbegisztán és készülnek más köztársaságok javaslatai is. Folytatni kell ezt a munkát, hogy a helyzet javítása felé tett első jelentős lépésekre már a 13. ötéves tervidőszakban sor kerüljön. Ezzel összefüggésben a következőket szeretném elmondani: Ma - és ez így helyes - azokról a káros következményekről beszélünk, melyeket a gazdaság egyes ágazatai fejlesztésének a túlzott központosítás, a diktátum és a hivatalok önkénye okozott. Ugyanakkor mutathatnék önöknek egy nagy paksamétát, amely a szövetségi köztársaságok utóbbi tíz évben beérkezett kéréseit tartalmazza, hogy építsünk új vállalatokat és hozzunk létre egész ipari ágazatokat. Sok minden abból, amit ma a központ rovására írnak, a köztársasági és helyi szervek ismételt sürgető kérései alapján jött létre. Nézzék meg a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa üléseinek gyorsírásos feljegyzéseit, s láthatják, hogy tele vannak ilyen jellegű kérésekkel. S hány levelet kapott az SZKP Központi Bizottsága! Arra törekedve, hogy megszerezzenek egy presztízs jellegű objektumot, a helyi hatóságok gyakran vállalták a központi hivatalok legkeményebb feltételeit is, s a szociális fejlesztésre minimális összegeket fordítottak. Az emberek szükségleteit valóban figyelmen kívül hagyták. Ezek általános jellegű problémák, de országunk feltételei között nemzetiségi színezetet kaptak. Egészében véve a gazdaságban van mire támaszkodnunk, de így is tengernyi munkánk van. Ha soknemzetiségű országunk életének szellemi szféráját értékeljük, érdemei szerint mindenekelőtt azt a történelmi méretű és jelentőségű hatalmas munkát kell értékelni, amely lehetővé tette, hogy a teljes eltűnéstől megmentsünk több egyedülálló nemzeti hagyományt, feltámasszuk ezeket a hagyományokat és valamennyi nép számára biztosítsuk a kultúra hatalmas fejlődését. Gyakran használjuk azt a bevett fordulatot, hogy egyes nemzetek a szovjethatalom alatt szereztek először írásbeliséget. Mit jelent ez? Ha egy embert megfosztunk attól a lehetőségtől, hogy anyanyelvén beszél- (Folytatás a 4. oldalon)
