Új Szó, 1989. augusztus (42. évfolyam, 179-205. szám)

1989-08-08 / 185. szám, kedd

A meghívókat már szétosztották? »Mim« Közjegyzői illeték A „chartisták“ vezetői közül né­hányan még a nyár elején a konfron- tációs irányvonal mellett döntöttek. Kezdetként a néhány mondat felhí­vást fogalmazták meg. Ezt követően emlékeztetni akarnak arra a tünte­tésre, amely annakidején utcai vere­kedésekkel, több tucat sebesüléssel és halálesetekkel ért véget. Arra az akcióra, amely húsz évvel ezelőtt annak a „lázadásnak“ a kezdetét jelentette volna, amellyel „végérvé­nyesen“ fel akartak számolni min­dent, ami szocialista. Húsz évvel ezelőtt Gondosan felkészültek az inter­nacionalista segítségnyújtás első évfordulójára. A gondosan, előre ki­dolgozott tervek, társadalmi ellenál­lás“ kibontakozásával számoltak. Az ifjúság „forradalmi szervezetei" az „el nem kötelezettek“ maradvá­nyai, az írószövetség jobboldali ve­zetősége, a Kriegel és Vodslon körül tömörülő emberek, a párt volt jobb­oldali vezetői a fellépés tervezetei­vel foglalkoztak. Röpiratokat, nyilat­kozatokat írtak és terjesztettek. Jelmondatok jelentek meg: „Min­den vállalatnak égnie kell“. „Prága villamosáram nélkül“, tíz pontba foglalták, milyen magatartásra van szükség augusztus 21-én. Az ostra- vai Klement Gottwald Kohóban egy sikertelen találkozón részt vett L. Pachman sakkozó (egy nyugatné­met jobboldali szervezet későbbi ve­zetője) és V. Havel drámaíró, az észak-csehországi villamossági mű­vekben járt J. Hochman szerkesztő (aki emigránsként rövid idő múlva hevesen Csehszlovákia ellen lépett fel) és mások, hogy megnyerjék az ottani munkásokat „az egységes fellépésre“. Az állam és a párt vezetői tudato­sították a helyzet bonyolultságát. Ezért Ludvik Svoboda elnök au­gusztus 20-a előtt két nappal kijelen­tette: „Nyakig vagyunk a munkában és a gondokban. Abban, amit napja­ink vetnek fel. Ennek az is oka, hogy a szocializmus ellenségeinek otthon és külföldön is nincs más gondjuk, mint koholmányokat gyártani és el­mélyíteni problémáinkat. Meg akar­ják akadályozni viszonyaink konszo­lidálását. Meg akarják hiúsítani a kül- és belföldi kapcsolatok nyílt kérdéseinek megoldását... Ez min­denekelőtt az előttünk álló napokra érvényes, amikor egyesek, gyakran a nemzeti érzelmekkel visszaélve, hazafias frázisokat hirdetve, ki akar­ják élezni a válságos helyzetet. A termelőüzemekben, a közleke­désben, az ellátásban. Egyszerűen mindenütt.“ A párt és állami vezetés egysé­ges fellépése és a figyelmeztetések ellenére a jobboldal vállalta a kocká­zatot és már az „évforduló“ előesté­jén megpróbálta elfoglalni a Vencel teret. Fegyvert is használtak. A mú­zeumnál vérontásra került sor. A fa­natizált fiatalok harci osztagai „a prágai tavasz“ képviselőinek veze­tésével az utcákba tódultak. Az eredmény: négy haíott, a Nemzet- biztonsági Testület 316 tagja meg­sebesült, közülük 48-an súlyosan, a Népi Milícia tagjai közül 31-en sérültek meg, négyen súlyosan, a néphadsereg tagjai közül huszon­ötén, ketten súlyosan, 13 tűzoltó, közülük ketten súlyosan és 35 ál­lampolgár, közülük öten súlyosan. Az állami tulajdonban 5 millió ko­rona értékű kár keletkezett. Több üzletet kiraboltak, több tucat kiraka­tot betörtek, sok kilométernyi utat megrongáltak. A fővárosban letar­tóztatott 1500 személy közül több mint ötszáz nem volt prágai lakos, 14 amerikai, nyolc francia, illetve NSZK állampolgár volt, százötven­nek nem volt munkaviszonya, 416- ot pedig már vagyon elleni, erősza­kos vagy erkölcsi bűncselekmény miatt azelőtt is elítéltek. „Ha ránk kényszerítik a harcot,- mondotta akkor Gustáv Husák elvtárs a pártmunkások aktíváján- a küzdelmet úgy fordítjuk meg, hogy végső csapást mérjünk a reak­ciós és jobboldali erőkre, megtisztít­suk ebben az államban a felelős politikai, gazdasági és más poszto­kat. Nem engedjük meg, hogy ezek­kel visszaéljenek és így végérvé­nyesen véget vetünk a permanens válságoknak.“ A. Dubcek, L. Svoboda és O. Őerník aláírta a Szövetségi Gyűlés Elnökségének 1969. augusztus 22-i törvényerejű rendeletét a közrend megszilárdítására és védelmére. Amint a CSKP KB Elnökségének- tagja volt A. Dubcek és O. Cerník is - közleménye megállapította „eb­ben az országban nem a káosz és bomlasztás, hanem csakis a tettre- kész, áldozatos munka, a nyugalom és a rend hozhat konszolidációt és békés életet valamennyi állampolgár számára.“ Mit terveznek ebben az évben Júniusban „emléknapot“ tervez­gettek. 1969-ből tanulva azt fontol­gatták, mit kell tenniük azért, hogy az akció teljesítse célját. Az első tanulság az volt számukra, hogy nemzetközi támogatásra van szük­ség. A második az, hogy a konfron­tációnak nem szabad véres össze­csapáshoz vezetnie, mivel ez hosz- szú időre visszavetné a „chartisták“ és mások erőfeszítéseit a politikai fordulat elérésére. Amennyiben mégis összecsapásra kerülne sor, a felelősséget a „rendszerre kell hárítani“. A segítségnyújtásra meg kell nyerni a „külföldi barátokat“. Úgy mint a Néhány mondat esetében számolnak a „független“ nyugati sajtó részvételével. A lengyel Szoli­daritás képviselőivel is, akik július­ban ellátogattak országunkba és né­hány közös akcióban állapodtak meg. Amint a július 22-én közölt írásunkból is kiviláglik, már a Né­hány mondat közzététele előtt meg­szerezték a „nyilvános támogatást“. A charta volt képviselője, Jan Urban július 26-án a BBC rádióban közölte, augusztus 21-e előtt még egy talál­kozót terveznek. Ezen már szétoszt­ják a szerepeket. A tulajdonképpeni prágai rendezvényen számolnak a Szolidaritás képviselőivel, akik je­lenlétükkel állítólag megakadályoz­zák és megnehezítik a biztonsági szervek esetleges beavatkozását és egyúttal a legalitás látszatát adják a tüntetésnek. Az amerikai rádió­adók már erről is beszéltek. Amint Most folyik a próbaüze­meltetése a centrifugá­ló öntésre alkalmas műszaki berendezés­nek, amelyet a vítko vi­céi Klement Gottwald Vasműben helyeztek üzembe. Ezen a KGST- országokban egye­dülálló berendezésen a lemezhengerművek hengereit öntik majd az NSZK-beli Gonter- mann-Peipres cég li- cence alapján. Ez, a je­lenleg legmodernebb­nek számító öntési el­járás, duplájára emeli a hengerek teljesítmé­nyét és jelentősen nö­veli a hengerelt leme­zek felületi minőségét. A felvételen Jirí Pluhá- cek és Alojz Kocí a kész hengert emeli ki az öntőformából. (Petr Berger felvétele -CTK) a Szolidaritás egyik vezetője ajánlot­ta, addig is csinálni kell valamit. Mivel kell kezdeni? V. Havel hráde- ceki nyári rezidenciájában a Szabad Európa számára készített interjúban erre a kérdésre is választ adott... „Ez nem is olyan bonyolult, mint ahogy tűnik. A probléma abban rej­lik, hogy meg kell találni a kommu­nista gazdaság alapvető gyengesé­gének kezdetét. Ezt a kezdetet a nó­menklatúra jelenti. Valamiképpen támadni kell a nómenklatúrát. Ho­gyan? A területi önigazgatási szer­vek révén...“ A mai gazdasági ve­zetők és mások leváltásával kell kezdeni. El kell érni, hogy a párt és a Nemzeti Front szervezetei elve­szítsék a káderek kiválasztására gyakorolt befolyásukat és a felsza­badult helyekre saját jelöltjeiket kell helyezni, amint azt ugyanezek az erők 1968-ban a 2000 szóban is javasolták. Nem véletlen, hogy a Néhány mondat kezdeményezői és szerzői rámutatnak a 2000 szóval való azonosságra. Az ún. független Béke-társulás is hozzájárult ehhez valamivel; július 19-én valamilyen ultimátumot kül­dött M. Gorbacsovnak, amelyben követeli, határolja el magát az inter­nacionalista segítségtől és ezzel „vonja kétségbe a mai hatalmi szer­vek (?), vagyis nemcsak a CSKP, hanem az állam vezetőségének is törvényességét. S mindezt augusz­tus 21-ig. Ez arra készteti vezetőin­ket, hogy lemondjanak „a konfrontá­cióról a demokratikusan gondolkodó erőkkel, pedig ez a vezetőség külön­böző formában szüntelenül konfron­tációt teremt“ (?). Egyelőre azt hangsúlyozzák, hogy nem akarnak konfrontációt. De csak akkor nem, ha a kommunisták és más erők önként lemondanak a hatalomról. Ha azonban nem mon­danak le, akkor válság keletkezik, és amint a Néhány mondatban írják, vér folyik majd. „Vannak emberek, akik hisznek abban, ha agyonlövik őket követeléseik kiharcolása során, ez elősegíti a rendszer valós arcula­tának leleplezését“ - mondta J. Dienstbier chartista, a nem engedé­lyezett Ludové noviny szerkesztőbi­zottságának tagja a Newsveeknek adott interjújában. „Amennyiben nem szükséges, nem szabadna egymást öldökölnünk“ - írta ugyan­ebben az időben Mary McGrory, a Washington Post vezércikkében. A többi „chartista“, azt állítva, hogy semmi hasonlót nem akar, a véres összecsapást propagálja augusztus 21-e egyik modelljeként. V. Havel a Szabad Európának adott interjújá­ban elmondta, hogy fiatalok keresik fel őt, vagy pedig telefonálnak neki, és azt mondják: számunkra már minden mindegy, minket a Vencel téren nyugodtan lelőhetnek... A Le Nouvel Observateurban azt állította, hogy „ez a nemzedék ma kéz a kéz­ben velünk halad a párt ellen. Re­méljük, hogy az egész dolog úgy végződik, ahogy mi akarjuk...“ A meghívókat tehát kiosztották. Bármilyen módon, de be akarják bizonyítani „igazukat“. Hiszen ők csakis „igazat mondanak“, csakis az igazságot. Vagy talán mégis „megfeledkeztek valamiről“? Akár arról, hogy a hiszékenyeket és nai­vakat konfrontációra kényszerítik a külföldről kapott Tuzex-utalványo- kért, gépkocsikért, valutákért. Saját gyerekeiket ugyanabban az időben külföldre küldik, vagy pedig távolra arról a helytől, ahol tervük szerint valami történik majd. Ezek az emberek megfeledkeztek arról, milyen országban élnek. Óha­jaik nem azonosak az állampolgárok többségének érdekeivel, ők virágzó államban akarnak élni és dolgozni az ország jólétéért. Ezt tanúsítja a CSKP KB Elnökségének a győzel­mes február 41. évfordulójával kap­csolatos felhívásának visszhangja. Ez a nyilatkozat konstruktív platform minden becsületes dolgozó egyesí­téséhez. A párt központi bizottságá­nak a kerületi és járási pártszervek­nek több mint 200 000 egyetértő álláspontot tolmácsoltak. Ezek egyértelműen leszögezik - nem szabad megengedni, hogy a zavar­gások terjesztői megvalósíthassák terveiket. A dolgozók az átalakítás feladatainak következetes megvaló­sítását követelik. Ebből fakad az eredményességben, a szocialista biztonságba vetett bizalmunk. MARIÉ BOUDOVÁ, JAROSLAV KOJZAR K. E.: Van egy családi házam és szeretném azt átíratni a fiamra. Ezért tudni akarom, igaz-e, hogy az illeték az ajándékozásnál maga­sabb. mint az adásvételi szerző­désnél. A korábbi jogi szabályozás szerint valóban magasabb illetéket kellett fizetni az ingyenes vagyonátruházá­sért, s ez sokakat késztetett törvény­szegésre - arra, hogy az ajándéko­zást a hivatalok előtt adásvételként tüntessék fel. Újabban viszont már mindegy a közjegyzői illeték szem­pontjából, hogy az ingatlan vagyon­tárgy (pl. családi ház) tulajdonjogá­nak átruházására ingyenes (ajándé­kozási) vagy visszterhes (pl. adás­vételi) szerződéssel kerül-e sor. Az illeték kiszabásának alapját mind az ajándékozás, mind a visszterhes át­ruházás esetén a családi ház értéke képezi (vagyis a ház értékét igaz­ságügyi szakértővel kell majd felbe- csültetnie). Az illeték alapjából számítják ki az illeték összegét a 139/1984. Tt. sz. törvényben meghatározott kulcs szerint. Az illeték kulcsa a szülök és gyermekek közti ingatlan vagyonát­ruházásnál az illeték alapjának egy százaléka, de legalább 100 korona. Ha viszont a családi házat nem a személyi tulajdonból, hanem a magántulajdonából ruházná át a fi­ára, esetleg nem a fia személyi, hanem magántulajdonába kerülne a ház, az illetékkulcs a kétszeresére emelkedik (lásd az említett törvény 23. § (5) bekezdését). Az illetékfizetési kötelezettség a tulajdon megszerzőit terheli (a megajándékozottat, a vásárlót). Az átruházó (az eladó, az ajándékozó) viszont kezességgel tartozik az ille­ték megfizetéséért. Tartozások öröklése V. G.: Az öcsém decemberben halt meg. Felesége, gyermeke nem volt. Ószintén szólva nem vetette meg az italt, a társaságot, a szórakozást. Két kézzel szórta a pénzt, s így teljesen vagyontala­nul hunyt el. Sót, a bankkal szemben még tartozása is volt. Ezt kiegyenlítettem. Kita­karítottam és rendbehoztam az állami garzonlakását is. A kulcsokat visszaad­tam a lakásgazdálkodási vállalatnak. A bútor régi és rossz volt, eladni nem lehetett. Nemrég egy levelet kaptam a la­kásgazdálkodási vállalattól, hogy fizessek nekik majd ezer koronát azért, mert a la­kás egyes hibáit a saját költségükön hoz­ták rendbe; kicserélték a vízcsapokat, az ablakot, a beépített szekrényt stb. örök­ség, mint említettem nem volt. A közjegy­ző is leállította a hagyatéki eljárást. Köte­les vagyok a saját pénzemből kifizetni a lakásgazdálkodási vállalat követelését? A lakást valóban olyan állapotban kell visszaszolgáltatni, mint amilyen állapot­ban azt a bérlő átvette (erről a lakásgaz­dálkodási vállalat feltehetőleg jegyző­könyvvel is rendelkezik). De ez a bérlő, a lakáshasználó kötelessége! ön nem áll semmiféle jogviszonyban a lakásgazdál­kodási vállalattal. Elgondolkodtató, hogy mégis miért akarják önnel megfizettetni a lakás teljes rendbehozatalának költsé­geit. Igaz, figyelembe lehetne venni esetleg az ön örökösi minőségét. Általánosság­ban ugyanis elmondható, hogy az örök­hagyó halála pillanatában az örökös lép az örökhagyót megillető jogokba és köte­lességekbe. A Polgári Törvénykönyv 470. § (1) bek. azonban azt is megállapítja, hogy „az örökös a hagyaték értékének összegéig felel az örökhagyó eltemetésé­vel kapcsolatos költségekért és az örök­hagyó azon adósságaiért, amelyek az örökhagyó halálával szálltak át rá“. Ha­gyaték azonban nem volt, a közjegyző is leállította hagyaték hiányában az eljárást. Az öccse adósságait tehát nem köteles megtéríteni, akár a bankkal, akár a lakás­gazdálkodási vállalattal szembeni tarto­zásról van szó. Pontosabban; csak annyit volt köteles megtéríteni, amennyit örökölt (végül is, az öccsének nyilván volt néhány korona a zsebében, amikor meghalt). Jogok nélkül? M. Gy.: Két éve váltam el. A bíró­ság a volt feleségemnek ítélte a gyermeket. A tartásdíjat rendsze­resen megküldöm - postán. Ezen kívül viszont még csak ajándékot sem vihetek a fiamnak születésnap­jára, névnapjára, mert bármikor megyek is, az ajtó mindig zárva marad a csöngetésem után. Postán persze elküldhetem az ajándékot, de önök is tudják, az nem az igazi. A válás után csak kötelességeim maradtak és jogom semmi? Minden szülő legelemibb jogai közé tartozik a gyermekkel való sze­mélyes kapcsolattartás, a gyermek nevelése. Ettől a jogától a szülőt csak a bíróság foszthatja meg, s csak ott, ahol ezt a Családjogi Törvény kifejezetten lehetővé teszi (lásd a Családjogi Törvény 27. pa­ragrafusát, illetve 44. § (2) bekez­dését). A bíróság a bontóperes ítéletben rendszerint nem szabályozza a gyermek és a szülője közötti kap­csolattartást. A törvény elsősorban a szülők „hatáskörébe“ utalja, hogy megállapodjanak, hogyan, hol, mi­lyen időközökben találkozhat az apa a gyermekével, mikor viheti el nya­ralni stb. Amennyiben a szülők nem tudnak megegyezni a kapcsolattartás kér­désében, a bíróság a kapcsolattar­tás gyakorlásában akadályozott szülő indítványára szabályozza ezt a kérdést. A kapcsolattartást (láthatást) sza­bályozó bírósági döntés arra kötele­zi a gyermekről személyesen gon­doskodó szülőt (azt, akinek a bíró­ság „odaítélte a gyermeket“), hogy a meghatározott körülmények között és a meghatározott időközökben te­gye lehetővé azt, hogy az apa talál­kozzon a gyermekével. Persze, nem éppen ritkaságszámba menő eset az, amikor a gyermek láthatásáról szóló döntés után is minden a régi­ben marad. Az apa megjelenik a döntésben meghatározott feltéte­lek megtartásával, becsönget, ám az ajtó zárva marad - esetleg kinyí­lik ugyan, de közük vele, hogy a gyermek beteg, lázas, sok a házi feladata stb., nem mehet sehová. Hétről hétre akad valamilyen kifo­gás. Ilyenkor a döntés végrehajtását kell kérni a gyermek állandó lakóhe­lye szerinti járásbíróságon (lásd a Polgári Perrendtartás 272-273. paragrafusait). Vagyis sor kerül egy újabb, a sorrendben immár harma­dik pereskedésre! A végrehajtási eljárásban a bíró (tanácselnök) elsősorban „nevelő eszközökkel“ próbálja rávenni a kö­telezettet arra, hogy „önként“ te­gyen eleget a láthatást szabályozó bírósági döntésnek. Beidézi őt, el­magyarázza neki, milyen következ­ményekkel járhat az, ha továbbra is akadályozza a kapcsolattartást, s a győzködésbe bevonhatja a nem­zeti bizottságot vagy valamely társa­dalmi szervezetet is (olykor eredmé­nyesen). Ha viszont mindez ered­ménytelen maradt, pénzbírságokkal (rendbírságokkal) kényszeríti köte­lessége teljesítésére. A bírák azon­ban nem szívesen alkalmazzák a bírságot. Azt vallják, az nemcsak a kapcsolattartást akadályozó, a bí­rósági döntést nem tisztelő szülőt sújtja, hanem a gyermeket is. A törvény nem korlátozza a bírsá­gok számát. A bírság tehát ismétel­ten is kiszabható, minden egyes meghiúsított látogatás, találkozás után. Nem állapít meg az ismételt bírságok egybeszámított összegére vonatkozó felső összeghatárt sem; arról rendelkezik csupán, hogy a bír­ság egy esetben nem haladhatja meg az ezer koronát. Korlátozások K. J.: Nemrég helyeztek rokkant­sági nyugdíjba. Az egészségi álla­potom ellenére szeretnék azonban tovább dolgozni. Úgy hallottam, hogy a nyugdíjasok csak 22 ezer koronát kereshetnek egy évben. Vo­natkozik ez a korlátozás rám is? Nem! Az említett korlátozás csak az öregségi és az özvegyi nyugdíjat élvező személyekre vonatkozik. A rokkantsági nyugdíjas keresetét a törvény nem korlátozza (és nyug­díjának folyósítását sem). Meg kell említenünk azonban még azt is, hogy amennyiben sikerül elhelyez­kednie, igényt tarthat béradóked­vezményre. A rokkant dolgozók munkabéradójának kiszámításánál „két további személyt ismernek el eltartottként“. Az adókedvezményre való jogosultságát a rokkantsági nyugdíj megítéléséről szóló határo­zattal igazolhatja. Adókedvezmény­re nem keletkezik joga azokban a hónapokban, amikor az adóalap (munkabér) meghaladja a 2400 ko­ronát. Korlátozás persze ez is. (m-n.)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents