Új Szó, 1989. augusztus (42. évfolyam, 179-205. szám)

1989-08-07 / 184. szám, hétfő

„Nincs elveszett gyerek“ Egy pedagógus színpadközeiben I dézet a Néprajzi Lexikonból: a fonalvetés alapegysége az ige. 3 szál 1 ige, 10 ige 1 pászma, 12 pászma a mejjék. Néptánccsoportjaink színvonalá­nak egyértelmű meghatározója a ta­gok képzettsége. A képzés központi, intézményes szervezését évek óta kérik a csoportvezetők, a népműve­lési intézményektől, valamint a Cse- maddk Központi Bizottságától. Ezt az igényt kielégítendő szervezte meg tavaly a Csemadok KB művé­szeti osztálya az első országos táncháztábort. Sikerén felbuzdulva készült az idei tábor terve, egy vál­toztatással: anyagiak hiányában ön­költséges lett a rendezvény. A tán­colni akaró fiatal nem kevés pénzért tanulhatott és táborozhatott. Ennek ellenére közel nyolcvan résztvevőt számoltam meg az egyik foglalkozá­son a zselizi (¿eliezovce) művelődé­si házban. Feltehetnénk a kérdést: nem lett volna-e okosabb valamelyik intéz­ményhez, esetleg szövetkezethez fordulni, hogy a tábor költségeinek legalább egy részét fedezze? Azt hiszem, ez esetben az önköltséges forma még akkor is helyes, ha a Csemadok KB Sportka-nyere- ményhez jutna. Az a résztvevő, aki szabad idejében anyagiakat is áldoz a tanulásra, érdekeltté válik abban, hogy a megszerzett tudását lakhe­lyén, együttesében kamatoztassa. Bizonyára nem fordul majd elő az a tarthatatlan helyzet, amely a Nép­művelési Intézet koreográfus-képző tanfolyama után alakult ki: közel hat­van „végzett" koreográfusból ma mindössze négyen dolgoznak ama­tőr együttesben. Lássuk, mit kaptak most a részt­vevők a pénzükért? Képesítést, vég­zettséget, működési engedélyt nem. Kaptak viszont tisztességesen felké­szült előadóktól autentikus nép­Felix Slovácek, a szaxofon és a klarinét nagy virtuóza, akit az ér­demes művész címmel is megtisz­teltek - gondolom - nem szorul bemutatásra. A hangversenypódiu­mokról, a rádió és a tévé műsoraiból és nagysikerű lemezeiről jól ismer­jük őt, és ismerik számos más or­szágban. Slovácek, amint azt egyik régebbi interjújában elmondta, tulaj­donképpen szülei akarata ellenére lett muzsikussá. Amikor vitathatatlan tehetsége nyilvánvalóvá vált, a szü­lők is belátták, hogy fiuk jól válasz­tott. Mi a titka népszerűségének? El­sősorban talán az, hogy valóban mesteri módon, virtuózként kezeli kedvelt fúvós hangszereit: a klariné­tot és a szaxofont, elsősorban a szopránszaxofont. Nem mellékes természetesen az sem, hogy ez a virtuóz interpretáció milyen szá­mok előadásában ölt testet, tehát, hogy mekkora terjedelmű Slovácek repertoárja. Nos, elmondhatjuk, ez a repertoár a jó muzsika szinte min­den műfaját felöleli. Operettdalokat és musical-részleteket ugyanolyan szívesen játszik, mint modern és klasszikus dzsessz-számokat, pop­táncanyagot, új ismereteket egy-egy tájegység zenei és viseletkultúrájá­ból. Lehetőségük volt - néhányuk- nak először - arra, hogy eredeti anyagot nézzenek meg videofelvé­telről, s arról másolatot is készíthet­tek saját kazettára. Megtanulhattak számos új dalt, és tapasztalt tánco­soktól megtudhatták - gyakorlati foglalkozások során is hogyan lehet táncházat vezetni, milyen módszerekkel lehet táncot tanítani. Emellett marad idő tartalmas tábori életre, esti táncházra, „bulikra", is­merkedésre, vitára, beszélgetésre. Bár a vasárnapra tervezett értékelé­sen és a szabad fórumon már nem vehettem részt, meggyőződésem, hogy a közös munka és szórakozás élménye egy évadra elegendő ösz­tönzést adott a résztvevőknek. Nem elhanyagolandó tény, hogy az állandó táncházi repertoáron kí­vül újra tanulhattak mátyusföldi és csallóközi táncokat a jelenlévők, megnézhették hazai gyűjtéseinket eredeti felvételről - ily módon ismer­ve fel azt a lehetőséget, hogy a ha­zai magyar táncházakban idővel szűkebb pátriánk táncai is helyet kaphatnak. Az erdélyi anyagot Nagy Zoltán József és Juhász Katalin ok­tatta türelemmel, okos szóval; hazai gyűjtéseik anyagát Brandl Ferenc és Richtarőík Mihály adta át leendő kol­legáiknak. A — elején nem véletlenül MZ idéztem a Néprajzi Lexi­konból. Amiként az ige három szál­ból áll, egy jó táncház megvalósítá­sához - az „ige hirdetéséhez" - is ugyanúgy nélkülözhetetlen három ember kalákamunkája: egy, peda­gógiai képességekkel is megáldott táncosé, a zenészé, valamint a szer­vező házigazdáé. Az egyik szálon - a zenészképzésben -, a nyolcva­nas évek elején, a Vadrózsák és a Varsányi zenekar indult el. Az akkori tanfolyamok zenekarokat te­remtettek és állandósítottak, gon­doskodva így nemcsak táncházaink, hanem együtteseink színvonalas zenei kíséretéről is. A második szá­lon most indult be ígéretesen „vala­mi“, bár jó lenne, ha a zenészkép­zés is folytatódna. Szervezőt és há­zigazdát tanfolyamon nevelni nem lehet, hiszem, hogy nem is fontos. Együtteseink és klubjaink szorgal­mas szervezői kiváló házigazdák le­hetnek majd, ha táncos és zenés összefog - „igét hirdetni“. Mert szívesen tartanánk már a „ mejjék “-nél. LqvÁSZ ATTILA és rockzenét, country muzsikát, Strauss-keringőt és klasszikus ze­neműveket, mégpedig kétféle „tála­lásban“: mint valódi klasszikus ze­neszámokat adja elő őket, vagy mint parafrázis szerű változatokat, eset­leg „diszkósított“ variációkat. Tehát sokféle zenei igényt elégít ki, de sokan vagyunk, akik minden műfaj­ban nagyon kedveljük őt. Végül szólnunk kell Slováőek művészeté­nek még egy sajátosságáról. A vi­lághírű Acker Bilkhez hasonlóan ő is szuverén művésze hangszerének, s a zenében jártas fül, amely felis­meri Louis Armstrong trombitáját, Acker Bilk fúvós hangszereit, ugyan­úgy rögtön felfigyel, ha Slovácek szopránszaxofonja kacag vagy klari­nétja sír vagy ha a két hangszer bármelyikén virtuóz futamok gyö­nyörködtetik a zenebarátokat. A Supraphon-lemez, amely a fen­ti címmel (Meditations in Classics) nemrég jelent meg, Slovácek sok­színű repertoárjából a klasszikus darabokat képviseli, némileg kor­szerűsített, „diszkósított“ verzió­ban. A lemezen felhangzó többé- kevésbé ismert 13 klasszikus darab meglep melódiájának szépségével, Abban a pillanatban, amikor egy fiatal pedagógus elhatározza, hogy a kötelességénél többet, különbet akar tenni, sokszor az addigi életé­nek meghatározó élményei befolyá­solják. Egy-egy emlék az iskolai színjátszócsoportról, egy tartós éle­tűnek bizonyuló néptáncegyüttes alapítása, egy diákköri néprajzi gyűj­tés vagy egy közösségben átélt nép­daléneklés emléke... Biztos vagyok benne, hogy a pe­dagógusok döntő többsége határo­zott belső lelki késztetést érez erre a hivatásra. Szikhart Zsuzsa, aki az ötvenes évek közepén tanult a brati­slavai Magyar Tanítási Nyelvű Pe­dagógiai Középiskolában, az Ifjú Szívek Magyar Dal- és Táncegyüt­tes alapítótagja. 1958-ban kapott állást Hrobonovóban. Kezdetben alsó tagozatosokat tanított, majd felső tagozaton magyar nyelvet és irodalmat, miköben szinte szü­net nélkül vezetett néptánccso­portot, színjátszóegyüttest - az isko­lában vagy a faluban. Aki ismeri, aligha tudatosítja, hogy a szüntele­nül gyerekekért munkálkodó peda­gógus már több mint három évtizede neveli faluja fiatal nemzedékeit. Erre az életútra is gondolva ünnepelte az idén azt a jubileumot, amely a nők mai társadalmi szerepe felől nézve az aktív kor csúcsát jelenti. Egy pedagógus ekkor eljut oda, hogy tapasztalatait rendezze, egyre in­kább a későbbi folytatók segítségé­re, támogatására is gondot for­dítson.- Csak így tudom elképzelni az életemet: gyerekek között. Igen jó módszer arra, hogyan kell megőrizni a lélek fiatalságát. Meg aztán az a hitem, mely szerint nincs elveszett gyerek, csak elveszett pedagógus, szüntelen kihívás. Kihívás, hogy a gyerek érdekében bebizonyítsam önmagamnak: egy-egy valóban ne­héz esetben is tudok eredményt elérni. Azt persze ilyen tapaszta­lattal már illik tudnom, hogy ezek a sikerek igencsak különböznek egymástól, de nem ez határozza meg az értéküket, hanem a gyerek maga. Félig-meddíg ösztönösen, majd egyre tudatosabban orientá­lódtam a színjátszás felé. A hatva- nas-hetvenes évek elején rengete­get dolgoztunk a gyerekekkel, de akkor még magam sem tudtam, va­lójában mii is csinálok. Tévedni alig­ha tévedtem, s ha igen, akkor vélet­lenül, hiszen megvédett a pedagógi­ai felkészültségem és a gyerekekbe vetett hitem. Később aztán a hetve­nes évek közepén már egyre tudato­sabban kezdtem foglalkozni a szín­játszással, amit a szaknyelv ma dra- matikus játéknak, drámapedagógiá­nak nevez. Csalódás nem ért, s ha igaztalan bírálatot kaptam, akkor is igyekeztem minél előbb túltenni ma­gam rajta. Sebeimet nyalogatva nem lehet nevelni, tanítani. Agyerek Slovácek imponáló virtuozitásával és azzal a zenei csemegeként szol­gáló ténnyel, hogy a fúvós szólistát a Csehszlovák Rádió Prágai Tánc­zenekara kíséri, a manapság a nagy tánczenekarokra is jellemző elektronikus hangszerek, szintetizá­torok és természetesen a hagyomá­nyos tánczenekari hangszerek meg­szólaltatásával. A tánczenekar Vla­dimír Popelka vezényletével méltó partnernek bizonyul. Igen szép Bach-Gounod Ave Mariája, Mozart Kis éji zenéjének I. tétele, amely az egyetlen, klarinétén előadott mű, a többiek szopránszaxofonon hang­zanak fel. Jól érvényesül a korszerű­sített változatban Svendsen Román­ca, Csajkovszkij Andante-ja a c-moll szimfóniából (op. 64), Schubert Mé- - fecskéje, Szkrjabin Efüdje (Op. 2., No 1.), Fauré Pavane-je és Chopin Desz-dúr keringője (Op. 64, No 1.). Ez a szép lemez megkedvelteti a klasszikus muzsikát azokkal is, akik egyébként csak a könnyűzené­re szavaznak. És ez nem kis mér­tékben Félix Slovácek érdeme. SÁGI TÓTH TIBOR nem oka annak, hogy a környezet miként viszonyul a mi közös dolga­inkhoz. Annak idején a hrobonovói gyere­kek az első Duna Menti Tavaszok egyikén versekből, dalokból szer­kesztett ritmusjátékukkal hívták fel magukra a figyelmet. Ezután már az egyre megfontoltabb és tudatosabb drámapedagógiai munka követke­zett. Az eltelt tizenöt esztendő alatt három csoport váltotta egymást. Az eddigi legnagyobb sikereket a Csiri­biri érte el, amely 1986-ban a Csaló­ka Péter című játékkal elnyerte a Duna Menti Tavasz fődíját. Nagy­részt ennek a csoportnak a tagjai szerepeltek két évvel később a Jó- kai-napokon is, ahol a Tabarin mes­ter komédiáival a diákszínjátszók kategóriájában nagydíjat kaptak. Idén pedig egy bizonyára évek óta formálódó, egymáshoz csiszolódó, egymást segítő gyerekcsapat, a Csip-csirip lett a Duna Menti Ta­vasz győztese a Benedek Elek-Kor- mos István írta Macskák, egerek harca című játékkal. Aki odafigyel a gyermekszínjátszásunk változása­ira, észreveheti, hogy Szikhart Zsu­zsa csoportjai nem minden eszten­dőben tűntek fel a különböző verse­nyeken, viszont annál eredménye­sebbek voltak.- Csupán ötször vettünk részt a Duna Menti Tavaszon. A járásban és a kerületben igen nagy a konku­rencia, így olykor a pedagógiai mun­kám nem mindig kerül összhangba a színpadi játékkal szemben tá­masztott esztétikai elvárásokkal. Azt hiszem, a gyerekek testi és a lelki felszabadultságát könnyebben érem el, mint egy, látványelemeiben egy­séges, esztétikai szempontból kifo­gástalan játékot. Elsősorban peda­Ha nem lennének „jelentékte­len", kis patakok, csermelyek, akkor bizonyára folyóink sem lennének. Ki tudja milyen lenne - ha egyáltalán lenne - a csehszlovákiai magyarok életképességéről is tanúskodó zseli­zi (¿eliezovce) népművészeti feszti­vál, a gombaszögi ünnepély vagy a Duna Menti Tavasz, a Jókai-na- pok, ha a „hátországban" nem te­vékenykednének olyan egyszerű, „közkatonák", mint amilyenek pél­dául a Csemadok ptruksai (PtrukSa) alapszervezetének hol nótázó, dalo­ló, táncoló, hol színdarabot játszó tagjai! A Latorca menti község amatőr színjátszócsoportjáról az ország közvéleménye keveset tud - mint ahogy keveset „tud" a tájrendezés során majdnem felszámolt Szirén patakról a Bodrog vagy a Tisza -, ám az az égi áldástól függően apa- dó-áradó patakhoz hasonlóan még­is létezik, dolgozik, „élteti nedvvel a belőle is táplálkozó természetet". A csoport az idén is szorgalma­san dolgozott. Tavasztól esztrádmű- sorral járja a környéket - szórakoz­tatja a közönséget. Igaz, nem profi szintű teljesítménnyel, viszont di­cséretre méltó lelkesedéssel, kitar­tással. Láttam a szirénfalviak - ahogy régi nevükön hívják e tájon a ptruk- saiakat - nagyszelmenci (Vel'ké Sle- mence) vendégszereplését. Egy­szerűség, szerénység és a Latorca menti nép ősi kultúrája iránti tisztelet jellemezte azt. A lelkes amatőrök- nem tudásukat jöttek fitogtatni, ha­e gógus vagyok, s csak harmad- vagy negyedsorban színházi szakember. Sőt, nem is vagyok az, mert nem a színházcsinálás a célom. Nevelek, s erre a legmegfelelőbbnek látom a dramatikus játékot, (gy történt meg, hogy nem minden évben va­gyunk ott az országos megmérette­téseken. Engem nem a versenyzés hajt, hanem a gyerekek. Őket pedig sem adminisztratív időpontokhoz, sem hivatalnoki elvárásokhoz nem vagyok hajlandó idomítani. Me­gyünk, ha hívnak, játszunk, ha kel­lünk, a többi magától megszületik. A játékon kívül, az iskolában sem vagyok képes adminisztrálni ma­gam, nem tüsténkedek, mert aki dol­gozik, az nem ér rá önmaga elismer­tetéséért kilincselni, könyökölni. Ne­kem a gyerekek adják a nagydíjakat és a kitüntetéseket. Az igazi öröm, amikor az osztályban alig produkáló csemete: a csapatban fokozatosan megnyílik és kitárul. Idővel még ta­nulni is nagyobb kedve van, bár a képességei ezt korlátozhatják. Egyik gyerek sem egyforma, viszont a csoportomban mindenkinek meg­keressük a helyét. Ott élheti saját kis életét, hasznosíthatja, s ezen ke­resztül megszeretteti magát. Ebből merítek, amikor évről évre mind messzebbre és messzebbre jutunk. Lehetne elégedett is, hiszen már három nemzedéket terelgetettatelje- sebb emberi élet felé Hroboőovóban. Szeptemberben ismét folytatja, amit a nyáron egy kis időre megszakított. Habár ez a megszakítás inkább erő­gyűjtés az új mesék, a kalandos történetek keresésének csendesebb ideje. DUSZA ISTVÁN nem sokkal nemesebb szándék, a szomszédolás fontosságának fel­ismerése hozta, vezérelte őket. Lát­szott, örömmel jöttek. Örömmel, pe­dig tudták: ósdi, szűk színpadon kell fellépniük, s ugyanakkor kasszasi­kerre sem igen számíthatnak, mert a kertekben szombaton este is so­kan túlóráznak, meg aztán a televí­zió nagy vetélytárs... Szó se róla, a szegényes terem­ben több néző elfért volna, ám az érdeklődés - igazolván, hogy a nagyszelmenciek között szintén akadnak hívei a műkedvelő tevé­kenységnek, csak tudni kell „moz­gósítani" az embereket - felülmúlta a várakozást. A közönség reagálásából is ítél­ve: a tenyérnyi színpadra belógó reflektorok fényében Illés Benjámin, Gyüre László, Marczi Zoltán, Jakab- né Tóth Erzsébet, Simko István. Ghilányi Ottó és a többi szereplő többet adott a közönségnek, mint amennyire az számított. Többet adott, mert egyben kért is. Marczi Ferencné rendező és műsorvezető zárszavában, a csoport nevében, arra kérte a vendéglátókat, hogy ezen a téren se tétlenkedjenek, ha­nem kövessék példájukat, lássanak munkához és mielőbb viszonozzák a korábbi, valamint a mostani ven­dégszereplésüket. Egyébként: a ptruksaiak nemcsak Nagyszelmencen jártak. Felléptek másutt is, s mindenhonnan azzal a kérdéssel távoztak: - Ti mikor jöttök? (gazdag) Három szálból az igét... A második országos táncháztáborról Klasszikusok - klarinéton és szaxofonon „Ti mikor jöttök?“ ÚJ SZÚ 4 Jelenet a műsorból (A szerző felvétele) 1989. VIII. 7

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents