Új Szó, 1989. augusztus (42. évfolyam, 179-205. szám)
1989-08-23 / 198. szám, szerda
Egy közgazdász jegyzetei A „technológiai csoda“ - és következményei Manapság egyesek hajlamosak arra, hogy a tudományos-műszaki haladást az emberiség valamennyi baját orvosló, egyetemes gyógyírral azonosítsák. Eredményei következtében az emberiség lehetőségei annyira megnőttek, hogy néha a csodával határosak. Mi több, tovább növekednek és a műszaki szakemberek első nemzedékei már gyorsabban követték, egymást, mint az emberöltők. Helytelen volna azonban úgy vélni, hogy minél tökéletesebbé válik a technika, annál gondtalanabbnak érezhetik magukat azok, akik ezt létrehozzák. A tudományos-műszaki haladás már nemegyszer tett tanúságot saját kettősségéről és győzte meg az embereket arról, hogy nem mindenható. Ellentmondásai egyesekben majdnem fanatikus hitet keltettek a technika feltétlen hatalmával kapcsolatban, másokban viszont - aktív visszautasítást vele szemben. Most, amikor a szocialista közösség országaiban megvalósul a KGST-tagországok tudományos- műszaki haladására vonatkozó, 2000-ig szóló Komplex Program, nagyon fontos, hogy necsak azt tudjuk, milyen javak várnak ránk, hanem a „technológiai csoda“ lehetséges következményeinek helyes felfogására is készen álljunk. Foglalkozunk néhány, első pillantásra váratlannak látszó jelenséggel, amely a tudományos-műszaki haladással együtt jár. Például közismert, hogy az elektronizálás és a robotizálás nemcsak a munka termelékenységének többszörösére fokozását teszi lehetővé, hanem a munka legnehezebb és legveszélyesebb formáinak felszámolását is. A Nyugaton rendelkezésre álló statisztika (amely mellesleg szólva, nem különbözik a KGST-országokban kapott adatoktól) azt mutatja, hogy a munkások és az alkalmazottak fizikai megterhelése 38, illetve 13 százalékkal csökken. Ezek azok a számadatok, amelyekkel az NSZK-beli fémipari dolgozók szakszervezete rendelkezik. Emellett a munka üteme és egyhangúsága, többek között a zajhatás - csaknem egyharmad- dal fokozódik, a szem igénybevétele pedig 68 százalékkal növekszik. Mikroelektronika használata esetén a dolgozók gyakran fejfájástól, álmatlanságtól, krónikus fáradtságtól szenvednek. A számítógépek dis- olay-ével való tartós, állandó munka fizikailag lehetetlen. És a kiszolgáló személyzetnek különleges életrendre van szüksége, amelybe hosszú szüneteket iktattak. Az elektronikus számítógépek kezelői, akik a gyártási folyamatot irányítják, fokozott felelősséget éreznek, gyakran pedig stresszhelyzetbe kerülnek. Igaz-e, hogy van min elgondolkodni? Az új technika azonfelül akarva- akaratlan lehetővé teszi az alkalmazottak munkája és viselkedése ellenőrzésének megszigorítását. A számítógépek még arra is képesek, hogy elemezzék a dolgozó agyából kisugárzott hullámokat, és meghatározzák, vajon a munkára gondol-e. Ezt a dolgozók kizsákmányolása fokozására lehet felhasználni és már fel is használják. Úgy vélem azonban, hogy a dolgozó ember ilyen „átlátszósága“, amelyet a technikának az ő személyes világába történő behatolása tett lehetővé, a szocializmusban is kevés embernek fog tetszeni, és számos erkölcsi-etikai jellegű problémát idéz majd elő. A számítógépek használata átalakítja a pénzforgalom területét. Egyre kevesebb készpénzt használnak, egyre több a számítógép útján történő fizetés. És íme - egy váratlan meglepetés. A páncélszekrények feltörésével együtt járó, „klasz- szikus“ bankrablásokat a „csendes", számítógépes lopások váltják fel. Az elektronikus számítógépekbe betáplált adatok megváltoztatása, vagy az eredeti információ módosítása útján pénzt lehet felvenni a számlákról, adósságokat fizethetnek ki, hiteleket nyújthatnak nem létező személyeknek. Az egyik londoni bank programozójának ügyesen sikerült olyan kliring-elszámolá- si programot betáplálnia, amelynek segítségével a számítógép 60 másodperc alatt 6 millió font sterlinget utalt át az ő svájci számlájára. 1986- ban az Egyesült Államokban levő bankoknak a műanyag hitelkártyák hamisítása révén elszenvedett veszteségei hatmilliárd dollárra rúgtak. Azokban a nyugati országokban, ahol már most használatos a készpénzfizetés nélküli elszámolás, ezért különleges biztonsági szolgálatokat hoznak létre. Az ilyen szolgálat fenntartására az Egyesült Államokban évente több mint 12 milliárd dollárt költenek. Nem kevésbé aggasztó jelenségek fűződnek ahhoz, hogy a számitógépek és robotok mindinkább kikerülnek a termelés területéről és behatolnak a mindennapi életbe. A telefon hiánya ma az ember számára nem több, mint kényelmetlenség. A technika fejlődésével párhuzamosan azonban, amikor a telefon mindinkább a tájékoztató adatok óriási tömegébe való bekapcsolódás eszköze lesz - ez a hiány az embert a világ többi részétől elválasztó fallá változik, és rossz közérzet forrásává válhat. Még súlyosabb következményekkel járhat a személyi számítógép (PC) hiánya. A KGST-tagországokban a technikának ez a fajtája egyelőre ritkaságnak számít. Egyes becslések szerint, a PC-k használata terén 5-8 évvel maradtunk el a Nyugat mögött. Számuk a Szovjetunióban, például, másfélszer kevesebb, mint Ausztriában, és két nagyságrenddel kisebb, mint az Egyesült Államokban. Ennek a nagy különbségnek a felszámolására irányul a Komplex Program, egyelőre pedig bizonyos országok - többek között Csehszlovákia, Magyarország - oly módon ösztönzik a számítógépek használatát, hogy különböző kedvezményeket vezetnek be a magánszemélyek által külföldről történő behozatalukkal kapcsolatban. Nyugaton már tapasztalatokat gyűjtöttek a PC-kel végzett munkáról, és az ezzel összefüggő problémákat is ismerik. Az Egyesült Államokban sok szakember úgy véli, hogy a számítógépek már most két csoportra osztják az amerikai társadalmat: információban gazdag és információban szegény emberekre. A Harris közvélemény-kutató szolgálat adatai szerint azon személyek 70 százaléka, akiknek az évi jövedelme meghaladja a 35 ezer dollárt, tud komputert kezelni. A nyolcezer dollárnál kisebb jövedelműeknek pedig csupán 23 százaléka tanulta meg ezt. Ebből egy olyan kérdés következik, amelyet a jövőben meg kell oldani a szocialista országokban: a telefon és a személyi számítógép rendelkezésre állása vajon az állampolgár joga vagy kiváltsága? Ami pedig a robotokat illeti, elkövetkezik az a nap, amikor ezek fogják irányítani a lakásban levő összes elektronikus berendezést. A robotok nemcsak szórakoztatni, hanem tanítani is fogják az embereket. Legértékesebb pedagógusi tulajdonságaik: végtelen türelmük és az a képességük, hogy még a leglustább tanulókat is cselekvésre ösztönzik. És mindjárt számos kérdés merül fel azzal kapcsolatban, hogy az emberek nemcsak jóra, hanem rosszra is felhasználhatják a robotokat. Szükségessé válnak olyan törvények, amelyek felelősségre vonást írnak elő a robotok (szándékos vagy nem szándékos) helytelen cselekedeteiért, és talán az alkalmazási területüket korlátozó intézkedések is. Csupán néhány példát idéztem, amely a tudományos-műszaki haladás társadalmi oldalát tárja fel. Egyesek azt az ellenvetést tehetik, hogy mindez - a távoli jövő zenéje. De, először, nem is olyan távoli jövőé, ha figyelembe vesszük az élenjáró technológiák fejlődésének ütemét. Másodszor pedig, mindig jobb az, ha idejekorán gondolkodunk a lehetséges következményekről. Ezzel kapcsolatban idézni szeretném Iván Frolov akadémikus véleményét, amely szerint számunkra ismeretlen a társadalmi tudat előkészítése a tudományban lehetséges új helyzetre, mivel a tudományos- műszaki haladás lehetséges következményeit nálunk csak megengedhetetlenül hiányos mértékben tárgyalják meg. Úgy vélem, a helyzet javítását ezen a téren elősegítheti a KGST együttműködése a nemzetközi gazdasági szervezetekkel (elsősorban az EGK-val). Erre ösztönöznek a KGST végrehajtó bizottságának 130-ik ülésén hozott határozatok. Érdeklődésre tart számot az a kérdés is, hogy a kommunista pártok pótlólagos elsődleges irányként tűzik napirendre a tudományos-műszaki haladást oly módon, hogy „a tudományos-műszaki haladás társadalmi következményei“-nek nevezik. Mellesleg szólva, már régóta ezt ajánlja Jirí Jirásek, az ismert csehszlovák filozófus. SZERGEJ UGAROV? a műszaki tudományok kandidátusa (EKOTASZSZ) KOMMENTÁLJUK A Szovjetunióba látogató turistáknak nem könnyű választaniuk a rengeteg lehetőség közül: tengerek, tavak, folyók mellett, hegyekben és síkságokon, vagy akár sivatagban üdülhetnek, megismerkedhetnek számos nép történelmével, kultúrájával Napjainkban egyre többen döntenek a szovjetunióbeli üdülés mellett, ami azt eredményezte, hogy főleg a tengerpartokon nagyon kevés lett a szállodai férőhely. Nem kielégítőek a kapacitások a nagyvárosokban sem, ezért a központi szervek egy átfogó programot fogadtak el, melynek célja, hogy érezhetően javuljon a jelenlegi helyzet, amelyben az 55 ezer szállodai férőhely nagyonkevés. - A baloldali képen a krími Pozyizovka nevű családi üdülőközpont, a jobboldalin a dagomiszi Inturiszt szállodakomplexum. (ŐSTK-felvételek) Marad a dilemma Amikor megalapozták az elmúlt 15-20 év exportpolitikai koncepcióját hazánkban, mindenekelőtt a mainál hatékonyabban értékesítő és igazi hagyományokra támaszkodó gépipar termékeinek elsődleges kivitelével számoltak. Javarészt ennek a portékának kellett volna az utóbbi másfél-két évtizedben - s kellene ma is - biztosítania az ország behozatalához szükséges deviza- állományt. De csak kellene, mert valójában nem teszi. Legalábbis a megkívánt mértékben nem. Egy ideje exportfeladatokra kényszerített fogyasztasicikk- gyártásunk - gyakran lehetőségeinek felső határát elérve - is kiveszi részét ebből a munkából, holott elsősorban belpiaci kötelezettségeinek kellene eleget tennie. Ez utóbbival a legtöbbször ugyan nincs baj, mert egy-egy fogyasztási cikk a tervhivatal által megszabott darabszámban el is jut a vásárlóhoz. Csak az éppen nem fedezi az országos szükségletet, annak csupán kisebb-nagyobb hányadát képes kielégíteni, s a behozatallal és a kisipar termelésével együtt sem tölti fel a hiányzó árucikk itthoni piacát. A gyártó tehát azt tesz, amit tehet. Nem rajta múlik, termékeiből mennyi marad idehaza, s mit kell külföldön elhelyeznie. Tervhivatali számok döntenek erről, legalábbis egyelőre. Szeretné az ember, hogy a belpiaci ellátás és a kiviteli kötelezettségek viszonylatában az előbbi élvezne előnyt. Valahogy úgy: amit Csehszlovákiában gyártanak, s valós igény van iránta az országban, fogyasztási cikk lévén elsősorban a határon innen találjon gazdára. És csak a fölösleg kerüljön külföldre. Alighanem ez mindnyájunk óhaja. Ám naívság lenne azt hinni, hogy ez így is van, lesz. Hiánygazdálkodásban létezvén sokkal összetettebb a kérdés, minthogy a fogyasztási cikkek termelőire is olyan kiviteli terhek nehezednek, amelyektől sem a könnyűipar, sem más hozzátartozó ágazat nem tudna egykönnyen megszabadulni. Pedig Nincsenek irigylésre méltó helyzetben. Amikor deviza- bevételeikkel az egyre szükségesebb pénzforrásokhoz juttatják az országot, ugyanabból évek során alig kerül/t/ vissza hozzájuk, s gépparkjuk mára már 60 százalékban elhasználódott. Egyszerűen nem jutott miből a modernizációra, abban más ágazatok élveztek előnyt Néhány esztendeje kap ugyan a köny- nyűipar némi állami támogatást a korszerűsítésre, felújításra, de alapjában véve - akárcsak bármelyik termelő az országban - saját kivitelével kénytelen megteremteni a behozatalhoz szükséges devizaforrást. Importálnia pedig kell, mert korszerű gépeket, berendezéseket többnyire csak tőkés országokból szerezhet be, s gyakran előfordul, hogy bizonyos komponenseket sem tud máshonnan előteremteni. Nélkülük meg maga a termelés kerülne veszélybe. Belekényszerül tehát a kivitelbe: saját és az ország érdekéből egyaránt. Sokszor a gyártót éri a vád, amikor nem lehet kapni valamilyen fogyasztási cikket. Pedig minden esetnek megvan a sajátos háttere, döntések, gyakran nyilvánvaló összefüggések húzódnak meg mögötte. Ilyen érvcsomagot bármelyik termelő elénk tárhat. Legutóbb Szlovákia bútorgyártói bizonygatták, ha nem kellene túlzottan sokat exportálniuk, fél éven belül helyre áll- /hat/na az egyensúly a hazai bútorpiacon. Mert ők gyártanak, amennyit csak lehet, tervfeladataikat maradéktalanul teljesítik, még sincs elég bútor az üzletekben. Tényekkel alátámasztott érveket hoznak fel erről, ugyanakkor viszont az is ismert: nem egyszerű elérni, hogy a devizaforráshoz juttató kivitelt átirányíthassák a hazai piacra. Szerződésszegés miatt bírság jár érte, s ilyenkor az amúgy is szükséges devizaösszegre sem lehet számítani. De vannak esetek, amikor még sincs más megoldás. Ritkán, ám előfordulnak. Mintegy jelezve: kényszerhelyzetekben, ellátási zavarok idején, mégiscsak a belpiaci kérdések megoldása lép elő elsődlegessé. Bár ez csupán tűzoltás, ideiglenes áthidalás, de több a hosszadalmas tétlenségnél. Mert mind a korszerűsítés, mind az exportra kiépített népgazdasági ágazatok kiviteli teljesítőképességének visszaszerzése időigényes folyamat. De valamikor már el kell kezdeni. Még mindig számolva az elosztás dilemmájával: belpiac vagy kivitel? J. MÉSZÁROS KÁROLY Érdemes lenne gondozásba venni Nyáron, ha perzsel a nap, az Ung-vidékiek közül, aki csak teheti, valamelyik közeli folyóhoz menekül. A hol rendezett, hol szabályozatlan mederben hömpölygő viz errefelé sehol sem nyújt jó lehetőséget a fürdőzéshez, ám jobb híján ennél kötnek ki a felfrissülni vágyó emberek. S talán azért is, mert egyiküknél sincs tömeg, hiszen a Latorca, az Ung, a Laborc és a szintén közeli Tisza „befogadóképessége“ egyelőre nincs kimerítve. Igaz, a part nem mindenütt gondozott, néhol maga a folyóvíz is alkalmatlan a lubickolásra, úszásra, viszont ahol a part és a viz úgy-ahogy megjárja, ott többnyire sok a kiránduló Júliusban és augusztusban rengetegen tanyáznak a Laborcnál Iske (Izkovce) határában is. A csöpp, alig kétszáz lelket számláló, s az Ung- vidéken átkígyózó főúttól kissé távol eső település ilyenkor szokatlanul forgalmas, élénk. Hétköznapokon is, de leginkább a hét végén. Idegenek húznak át rajta gépkocsikkal, motor- kerékpárral, biciklin, gyalog... S nemcsak a közeli környék lakói, hanem szép számban távoliak is, mert manapság a jó borhoz hasonlóan a romantikus - és olcsó - kirándulóhelynek sem kell cégér. Az iskei „termálfürdőnek“ sem. Az utazási irodák által ajánlott belföldi „nevezetességek“ között ugyan nem szerepel, mégis sokan tudnak róla, sokan felkeresik. Vannak vendégei, akik reggel jönnek és naplementekor, vagy az esti szürkületbe nyúló szalonnasütés, halászléfözés befejeztével szedik sátorfájukat, autóba ülnek és másnap reggelig búcsút intenek a víznek s a vadregényes folyópartnak, viszont akadnak olyanok is, akik napokig, sőt hetekig itt, a dinnye- és búzaföldek, valamint a gyárkémények közelségében nyaralnak. Termálvíz a folyóban? Nos, félreértés ne essék, nincs turpisság a dologban. A közeli vajáni (Vojany) villanytelep nem kevés - és aránylag tiszta - hűtővize itt ömlik a Laboréba, melegíti azt szinte állandóan. Lehet, hogy a Tőketerebesi (Trebisov) járásnak ez a szép zuga idővel bekerül a jegyzett idegenforgalmi központok közé? Sokan úgy vélik, megérdemelné! No persze, a mai állapotában nincs esélye rá, viszont ha valaki, valamilyen üzem vagy a nemzeti bizottság gondozásba venné, akkor még szebb, még vonzóbb lehetne. Lesz? -gazdagÜJ SZÓ 1989. VIII. 23
