Új Szó, 1989. augusztus (42. évfolyam, 179-205. szám)

1989-08-22 / 197. szám, kedd

Kilátások és remények EGY KISISKOLA MAGÁNYOSSÁGA mm ■ a a a ni FIL ME K mmm S JL- M IfM. MZá ii ■ m m u ■ ■ a a a mmm m a a » a ■ ■ Áldozathozatal „Kis lak áll a nagy Duna menté­ben.. . “ Talán még most is a mihály- falvai (Gemerské Michalovce) kisis­kola falai között kószálnak a megze­nésített Petőfi-vers dallamfoszlá­nyai. Egy-egy iskolaépület egész nyáron át megőrzi az utolsó júniusi hetek történéseit, hogy aztán augusztus végén egy alig észreve­hető szélmozgás ismét meglebbent- se a függönyöket. Már készülődnek, már talán jönnek is... A nosztalgia sűrű szövésű lepel, amely - ha nem vigyázunk - a való­ság igazságát fedi el szemünk elől. Egy-egy kisiskolában járva, a ma­gamfajta öreg diák előtt mindegyre foszlottabbnak és koszlottabbnak mutatkozik ez a szépítő lepel. Az utóbbi évtizedben a kisiskolák tucat­jaiban ,,rongyolódott" így le. Peda­gógusok áldozatvállalása, megszál­lottsággal határos elszántsága oly­kor az áldatlan anyagi és tárgyi kö­rülmények között is egyéniségük erejével, tudásuk sokrétűségével te­vékenykedve koptatták az egykori kisiskolám iránt érzett nosztalgiá­mat. így lett a kisiskola: küzdőtér. De ugyanezt tették azok a kevesek is, akik másképp cselekszenek, mert nem érezték magukat képesnek a feltételekkel való szembefordulás­ra. Márpedig az elmúlt évtized okta­tásirányítási szemléletében ők kap­ták a ,.támogatást“: a kisiskoláknak nem nagy jövőt jósoltak. A körzete­sítések nyomán mindenki nagy, tá­gas, fénnyel teli iskolákban kezdett gondolkodni, míg, - egyáltalán nem függetlenül a világ változásaitól az otthonosság, a közvetlen érzelmi és értelmi kapcsolat, az alkotó önálló­ság mégiscsak igazolást adott a kis­iskoláknak és pedagógusaiknak. Kovács Éva, a mihályfalvaí alsó tagozatos magyar tanítási nyelvű is­kola igazgatója mátyusföldiként ke­rült a hegyes-völgyes Gömörbe. Az akkor még kötelező érvényű köz­ponti utasítások egyik barátnőjét hátrányosan érintették volna, így amolyan álláscserével került erre a vidékre. Négy tanévvel később, 1965-ben jött Mihályfalvára.- Ennyi itt töltött év után már bevallhatom, hogy az addigitői sok mindenben különböző körülménye­ket keliett megismernem. Elsősor­ban a táj diktálta életmódból adódó keményebb emberi viszonyokat kel­lett megszeretnem. Nem ment köny- nyen, de végül is itt maradtam. Az elmúlt tanévben 45 kisdiák közül 19 cigány volt. ók az elképzelhető leg­alsóbb, legmélyebben élő rétegből valók. Itt, a Vály völgyében, ez az egyetlen magyar tanítási nyelvű is­kola. A felső tagozatosok többsége Sajógömörbe (Gemer) jár. Tanuló­ink Felsővályról (Vyáné Valice), Al- sóvályról (Niíné Valice), Gergelyfal- váról (Gergel'ovce), Kálosáról (Kálo- áa) utaznak ide. Nem nagyok a tá­volságok a vályvölgyi falvak között, mégis sokat segítene a napközi. Az alapvető táplálkozási, tisztálkodási szokások kialakításán kívül lehető­ség adódna az órákon tanultak összefoglalására, a házi feladatok elkészítésére, (gy viszont, az autó- buszjáratokhoz igazodva, a tanítás után kikísérjük a gyerekeket a meg­állóba, és hazamennek. A körzetesítés igencsak feszült­ségektől volt terhes ebben a völgy­ben is. Az itt élők tudják, hogy nem a legnagyobb népességű faluban maradt meg a kétosztályos kisisko­la. A hetvenes évek első felében Felsővályban és Mihályfalván volt magyar tanítási nyelvű alsó tagoza­tos iskola. Alsóvályban és Kálosán pedig szlovák tanítási nyelvű. Közü­lük a felsővályi magyart és az alsó- vályi szlovákot körzetesítették. Nem mintha az előbbiben lett volna a leg­alacsonyabb a tanulók száma, ha­nem az iskolaépület állapota életve­szélyessé vált. A helyzetet jellemzi, hogy tavaly a kálosai szlovák tanítá­si nyelvű alsó tagozatos iskolában mindössze 14 gyerek tanult. Nehéz utólag megítélni, hogy mi lett volna a közigazgatási szervek részéről a helyesebb lépés: felújítani az épü­letet, s az ideiglenesen Mihályfalvá­ra költözött iskolát utána visszaköl­töztetni a nagyobb népességű falu­ba, vagy a mostani állapot fenntartá­sa. Az, hogy végül is az utóbbi mellett döntöttek, nem járt azzal, hogy az omladozó épületet romo- sodní hagyták volna. Klubjellegű művelődési ház épült a helyén. Egyetlen kulturális intézmény a hat falunak. Mit is gondoljak most? Iskolákat körzetesítettek, mond­ván: megcsappant a népszaporulat. A megüresedett iskolát átalakítják, hogy az épületben most már olyan intézmény kapjon helyet, amelynek hiánya feltehetőleg sok fiatal csalá­dot „ösztönzött“ arra, hogy elköltöz­zön Safárikovóba vagy Rimaszom­batba (Rimavská Sobota). Előbb nem lehetett volna? A válasz helyett egyetlen tényt: a mihályfalvai műve­lődési házat a szövetkezet „bérli“, illetve használja a társközségek al- sóvályi kastélyban székelő helyi nemzeti bizottságától... Varga Anna, a helyi nemzeti bi­zottság elnöke elégedettséggel és megnyugvással idézi fel az omlado­zó felsővályi iskola felújításának rö­vid történetét:- Talán meglepő, de csak tavaly kezdtük el a rekonstrukciót. A beru­házásokat többnyire társadalmi munkában végeztük. Kiszedtük a két tantermet elválasztó közfalat, s egy, 150 férőhelyes termet alakí­tottunk ki. Talán hihetetlenül hang­zik, de csupán 50 ezer koronás költséget jelentett ez a helyi nemzeti bizottság számára. Ez is jelzi, hogy mennyire tettrekészek itt az embe­rek. A szövetkezet támogatásai és segítsége fejében használhatja a mihályfalvai kultúrházat. Elbizonytalanodva lépdelek lefelé a műemlékek iránti érzék híjával felújított kastély lépcsőjén. Durván lemeszelt gipszstukkók a fejem fö­lött, olajos festékkel lekent fal mel­lettem. A kastély udvarán egy mutat­ványosbódé körül gyerekek, nyü­zsögnek. Fülsiketítőén szól a „lako­dalmas rock“. Az 1968-ban közös igazgatás alá vont három falu - Alsóvály, Felső- vály, Mihályfalva - 729 lakójának szüksége van a művelődési házra. Az itt élő 198 cigányt sem lehet végérvényesen magára hagyni, hi­szen az életkörülményeik megvál­toztatásához az út aligha a szociá­lis-anyagi juttatásoknál kezdődik. Ha nem tanítják meg őket a lehető­ségeikkel élni, akkor továbbra sem lesz változás a sárkunyhókban meg a barakklakásokban. Aligha véletle­nül jut eszembe a hiányzó napközi Kovács Éva a cigánygyerekekre gondolt, amikor az életmódbeli szo­kásokat emlegette. Elsősorban ne­kik lenne szükségük a napközire, hogy a tanítási órákon elhintett mag termékeny talajt fogjon, s mélyen meggyökerezzen. Ennek a kisiskolának másfajta bi­zonyosságokra is szüksége lenne. Három esztendeje minden tanévben más-más tanítót helyeznek ide. El ­sősorban nyugdíjas, ma is hivatásuk magaslatán álló pedagógusokat. Volt azonban egy megengedhetet­len intézkedés is: az 1986-87-es tanévben a második félévet egy má­sik pedagógus kezdte, mivel az elő­zőnek kimerültek a törvényadta le­hetőségei, s a nyugdíjcsökkentés veszélye nélkül már nem maradha­tott tovább. Vannak, akik a történelmileg leg­régibb iskolatípusnak ismét nagy jö­vőt jósolnak. Kétségtelen, hogy a városon élők körében már kialaku­lóban egy új szemlélet. Nemcsak hétvégeken járnak vissza a falvak­ba, sokan ott telepednek meg. Új emberi minőség utáni vágy munkál bennük. Ezt látszik erősíteni Szlová­kia településszerkezete is, ahol a nagyarányú körzetesítés ellenére 862 kisiskola működik! Bár megkés­ve, de megjelentek az állami szer­vek állásfoglalásai is, amelyek rea­gáltak a pártfórumokon elhangzott véleményekre. A kisiskolák elvben távlatot kaptak, tóbb helyen a meg- növekedétt populáció nyomán a visszaállításukra is sor kerül. De mi lesz a létezőkben eluralkodó pe­dagógushiánnyal? DUSZA ISTVÁN KULTURÁLIS HÍREK • Verne müveinek jogutódai 5,8 millió frankért adták el a Nantes-i Levéltárnak az író összes kéziratait, amelyek között az irodalomtudósok, sok, eleddig nem közölt anyagot is találtak. Nemrégiben a Cherche-Midi Könyvkiadó megjelentet­te az Ismeretlen versek, valamint az Ang­liai és skóciai utazások című kötetét, mely az irodalomtudösok szerint Verne riporteri kvalitásait bizonyítja. • „Szeretném színesfilmmé tenni Or­són Welles Kané polgár című filmjét, nem annyira a pénz miatt, hanem azért, hogy pukkadjanak meg azok, akik ellenzik ezt a módszert“ - nyilatkozta Ted Turner, a fekete-fehér filmek „kiszínezője“. Ami tervében megakadályozza, az, hogy Wel­les annak idején megkapta filmjei védnök­ségének teljes jogát. Turnernek tehát a jogutódokkal kellene egyezkednie. Végrendelet ez a film. Amikor for­gatta Andrej Tarkovszkij, már halá­los beteg volt, s amikor műve Can- nes-ban megkapta a zsűri különdí- ját, ezt Andrjusa fia vette át, mert apját ekkorra már ágyhoz láncolta a rákbetegség. Ez tavasszal volt, s fél évre rá, 1986. december 29-én Andrej Tarkovszkij meghalt. Az Ál­dozathozatal utolsó munkája lett. Végrendelet. Annak is szánta (hi­szen régóta tudott a halálos kórról), mert a film végére ajánlást írt: Andr- jusának, reménnyel és bizako­dással. Lélegzetelállítóan szép és meg- rendítően szomorú ez a svéd-fran­cia koprodukcióban készült alkotás. „Cselekménye“ svéd tájban játszó­dik, szereplői svédül beszélnek, de Tarkovszkij természetesen a legke­vésbé sem hagyja befolyásolni ma­gát a „koprodukciós rendezés“ má­sokra kötelezőnek látszó megkötött­ségeitől. Széles körű sikerre azon­ban így sem számíthat. Lassú, hosszadalmas, többsíkú kifejezés- módja megnehezíti a műélvezetet. Képrendszerében saját korábbi mű­veinek idézésével és fölidézésével ugyancsak megterheli a nézőt, is­merni kellene, méghozzá alaposan, összes müvének minden képét. Éle­tének ötvennégy és fél esztendejé­ben mindössze hét és fél (ez a „fele­dik“ a főiskolai diplomamunkája) fil­met forgatott, s közülük szélesebb körű sikert csak az Iván gyermekko­ra és a Rubljov aratott. Nem mintha ezekben nem lett volna semmi rej­tély, de meseszövésük közérthető volt. A Solaris, a Stalker, a Tükör már egy belső világ tűnődéseinek ábrázolata (az utóbbit, csakúgy, mint a Nosztalgiát a csehszlovákiai nézők csak hírből ismerik). Az Áldozathozatal első jeleneté­ben kietlen, vízparti tájon, a nagyvá­rosi élettől távol egy kunyhószerű kis ház áll, előtérben kiszáradt fa, ame­lyet apa és fia most ültetnek egy gödörbe, kövekkel támasztva ki a gyökereket. Az inkább csak magá­nak monologizáló férfit és a néma­ságra kötelezett kisfiút alig észreve­hető mozdulatokkal követi a kamera, csak amikor megjön a postás, akiről hamarosan kiderül, hogy nyugdíjas történelemtanár és filozófus, akkor lódul tovább az objektív tekintete, hogy nyomon kövesse még a három szereplőt a hosszú dialógus alatt. Nemcsak a környezet, a hangulat is megragadó már ebben az első beál­lításban, de valójában minden el is hangzik arról, amit Andrej Tarkovsz­kij gondol hitről, reményről, remény­telenségről. ' A film hőse - családja és barátai társaságában - magányos faházá­ban készül megünnepelni születés­napját. A világ és önmaga elől e tá­voli tengerparti házba húzódó művé- szetkrítikus - Erland Josephson ala­kítja - számára azonban itt sem válik lehetővé a csendes szemlélődés, a belső béke elérése. A születésnapi vacsorát megzavarja egy vészhír. Háború van a nagyvilágban, aligha­nem a végső. S a telefonvonal el­hallgatása, majd az áramszünet már előre is vetíti a közelgő katasztrófát. Tarkovszkijt természetesen nem az elképzelt világvége konkrét látvá­nyosságai érdeklik, fantasztikus ér­zékenységgel, pusztán fekete-fehér képekkel, a megvilágosítás változá­sával is képes kifejezni a várható katasztrófa előidézte félelmet, szo­rongást. Hősei (Alexander, a szí­nészmúltú művészetkritikus, az or­vos, a család barátja, akit alighanem szeret Alexander felesége, különös asszonyok, intellektuális postás) - saját filozófiai elveiknek megfele­lően - elsősorban magukat hibáztat­ják, magukban keresik az emberiség bukásának okait. Tarkovszkij sze­rint, ha a katasztrófa bekövetkezik, mindenkinek arra a kérdésre kell válaszolnia, hogy ő maga, személy szerint milyen mértékben felelős ér­te. Csak az idegeit egyre nehezeb­ben féken tartó főhős érzi úgy - ál­mában talán -, hogy önmagát kell feláldoznia, egész addigi életét, hogy legalább így hozzájáruljon a vi­lág megmentéséhez, mert akkor ta­lán a kiszáradt fa mégis kizöldül. Svédországban, Bergman opera­tőrével, Sven Nykvisttel és a fősze­repben Bergman színészével, Er­land Josephsonnal készítette utolsó filmjét Tarkovszkij. Nem véletlen hát, hogy a film sok pillanata emlékeztet Bergmanra, különösen az operatőr jóvoltából, hiszen a táj ugyanolyan kopár, hideg, borongós, mint amilye­nen a svéd rendező is szokta-volt filmjeit készíteni. De Tarkovszkij-film ez minden ízében, bármilyen hatá­sok fedezhetők fel is külsőségeiben. Itt minden szónak, gesztusnak, ki nem mondott jelentése, súlya, szim­bólumértéke van, minden fény, min­den kép, minden fehéren lebbenő függöny, a smink nélkül fényképe­zett megviselt emberi arcok, a víz szürkesége, a tűz lángja azt a sajá­tos, kicsit földöntúli atmoszférát te­remti meg, amelyben az élet elvont igazságai jelennek meg, nagyon is hús-vér emberekben és jól ismert tárgyak között. Mai mozivilágunkban kivételes alkalom ilyen remekművet látni, amely el mer szabadulni a kö­telező szabványoktól, mer önmaga, mer művészet lenni. Manapság ez éppoly rendkívüli, mint amilyen ritka az a vizuális igényesség, amely a film minden képsorát jellemzi. S ez akkor is így van, ha talán Tarkovszkij immár utolsó üzenete nehezen elfo­gadható igazságot kíván az utókor­ral közölni.- ym ­mát Olaszországban élhettem ki csak igazán. Még bennszülött olasz ismerőseimet is meglepte, ahogy valami ellenállhatatlan kényszernek engedelmeskedve, egy holdkóros biztonságával kivá­lasztottam egy-egy épületet, hogy belülről is megnézzem, mert érez­tem, hogy érdemes. Érdekes mó­don, sosem tévedtem. Csodálatos, árkádos, szökőkutas udvarokra, stukkós, freskós lépcsőházakra bukkantunk ilyenkor Az ottlakók a lokálpatrióták büszkeségével, kedvesen érdeklődtek: ugye tet­szik, ugye gyönyörű? És rögtön­zött előadást tartottak a ház törté­netéről, külön felhíva figyelmünket egy-egy szebb részletre. Firenzé­ben, amikor már hosszan gyönyör­ködtem egy patinás palazzóban, az emeleti ablakból kiszólt egy férfi: „ Van mit rajta nézni, igaz? De jöjjön, nézze meg belülről is, itt még minden szobában megvan az eredeti, fagerendás mennyezet. Csak vigyázzon, mert a lépcsők már rozogák! Itt lakom a harmadik emeleten, kinyitom az ajtót. “ Kissé tétováztam, fel merjek-e menni egy vadidegen hívására. Mintegy válaszul habozásomra, az ablak­ban felbukkant egy asszony is: „Jöjjön föl, nem bánja meg, az erkélyről gyönyörű a kilátás.“ És az idegen házaspár végigvezetett engem, az először látott, ismeret­len külföldit az egész lakáson, majd kijött velem az erkélyre és mosolyogva várta a hatást. A kilá­tás valóban lélegzetelállító volt, nem csoda, hogy annyira büszkék voltak rá. Aztán szívélyesen elbú­csúztunk egymástól, ők már bizo­nyára elfeledték találkozásunkat, nekem ma is egyik legkedvesebb emlékem. A minap Bratislava belvárosá­ban járva örömmel láttam, hogy az Orsolya utcában a Dior illatszer­bolt sarokháza utáni épületet gyö­nyörűen helyreállították. No, ezt megnézem belülről is, hisz nagya­nyám annyit mesélt róla, ki tudja, ha élne, mit szólna hozzá? Ahogy beléptem, a portásfülkéből rám szólt egy idős hölgy. - Kit keres? - Nem keresek senkit, csak kicsit nézelődöm, tudja, a nagyanyám ebben a házban szolgált a század- forduló idején... - A nagymamá­ja? - kérdezte enyhe hitetlenke- déssel a hangjában. - De tovább nem lehet menni! - Csak a lépcső- házat szeretném megnézni egy pillanatra. - Nem lehet, oda nem mehet. - De miért? - Ott irodák vannak! - De nem mennék be az irodákba... A hölgy kilépett a portásfülké­re bő! és szorosan mellém állt. Ha tettem egy-két lépést, ugrásra készen utánam nyomult. - No, de most már tovább nem mehet! El­kedvetlenedve baktattam ki az ut­cára. Kint még egyszer szemügyre vettem a takarosan helyreállított házat. Hivatalt jelző feliratnak, táb­lának sehol semmi nyoma. Még tmzszám sincs. De féltékeny, ba­rátságtalan őre már van az épület­nek. VOJTEK KATALIN A mozik sikerrel vetítik a Hálószobaablak című amerikai krimit, Curtis Hanson munkáját, mely stílusát, hatáskeltő mechanizmusát tekintve Alfréd Hitch­cocknak, a feszültségkeltés nagymesterének filmjeire emlékeztet. A képen: jelenet az izgalmas bűnügyi történetből. Tovább nem! Q — eretem a régi házakat. &£-Ezt a szeretetet apám ol­totta belém még gyerekkoromban, ő a város minden régi házát is­merte, mindegyikről tudott valami érdekes történetet. Közös sétáink alkalmával hosszasan nézegettük az ódon épületeket, be-bekukkan- tottunk a sötét kapualjakba, lép­csőházakba, a titokzatos udva­rokba. A régi házak iránti vonzódáso-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents