Új Szó, 1989. augusztus (42. évfolyam, 179-205. szám)

1989-08-21 / 196. szám, hétfő

\ T alán nem veszik rossz néven az olvasók, ha egy magánjel­legű dologgal kezdem: szeretem a színházi találkozókat, fesztiválo­kat. Még az sem ábrándított ki belő­lük, hogy olykor mások ízlésének következményeiként a jó és kiváló előadások között a gyengéket és az unalmasakat is látnom kellett. E ta­lálkozóknak a többségén díjakat, de legalábbis okleveleket osztanak. Jó­kat és jobbakat kap szárnyára a hír, nyílt fórumokon és kenetteljes szak­A zalaegerszegi Theatrio ’89-et sajátjának tekintette a város. Halasi Imre igazgató-rendező (akinek né­hány rendezését a hetvenes évek végén a kassai (Koáice) Thália Színpad nézői is láthatták) támoga­tókat talált a különböző üzemeknél. Olyan volt ez a találkozó, mint maga Zalaegerszeg, amelynek központi magja szinte teljesen új és modern, mégsem hat nyomasztóan az ott mozgó emberekre. Az emberléptékű „csipkeházak“ és a kevés műem- lékjellegű épület megnyugtató építé­szeti megoldásaival szinte marasz­talják az idegent. Szemhatárnyi ma­gasságban vannak a háztetők, s az épületek számtalan szélvédett zeg- zugot alkotnak. Gondoltak a pihe­nőkre is, akik akár a kövekből kira­kott lépcsőkön is ülhetnek, ha már nem jut hely a padokon. Ehhez a központhoz igen közel van a He­vesi Sándor Színház épülete, amely egy, nálunk is jól ismert művelődési háztípus átalakítása után igazi szín­házzá változott. Kisszínpad, öltözők, próbatermek, raktárak épültek. Nem tudom, mennyire használható ez Theatrio ’89 Három színház nemzetközi találkozója mai vitákon esnek egymásnak az avatottak és beavatottak. Tájainkon igen csak ritka az önmagáért, a szakmabeliek találkozásáért, a fel­hőtlen barátkozásért rendezett fesz­tivál. Valakit, valamiért mindig jobb­nak és legjobbnak kell nyilvánítani, mintha ezzel a szellemi alkotásokkal szemben általánosan megnyilvánuló tolerancia-hiányt akarnák hivatalo­san elkendőzni. Mert aki a kineve­zett vagy kiválasztott zsűrik, szak­mai bizottságok előtt nem üdvözül, az eleve másod- vagy harmadren­dűnek nyilváníttatik. A színházak alacsonyabb vagy magasabb szintű fenntartói szemében minden­képpen. Volt nemrég egy nemzetközi színházi találkozó Zalaegerszegen, ahol Ausztria, Jugoszlávia és Ma­gyarország egy-egy régiójának színházi kultúráját meghatározó hi­vatásos társulatok szerepeltek. A grazi Vereinigte Bühnen, a ljublja­nai Mestno Gledalisce és a zala­egerszegi Hevesi Sándor Színház amolyan jelképes fesztiválon vettek részt. Hosszú távon bizonyítani sze­retnék, hogy a különbözőségek, a nyelvi gátak, a nemzeti sajátossá­gok ellenére is lehetséges az egy­más közelében élő népek politikai színezetű közeledésénél sokkal mé­lyebb, az emberség és a lélek minő­ségeire is figyelő találkozás. Ezt erő­síti meg az a nyilatkozat is, mely szerint évenként váltakozva, más­más városban rendeznek hasonló bemutatkozásokat. Legközelebb Ljubljana, majd Graz következik. a színházi „üzem“. A néző szerep­ben mozgó kritikusnak az minden­képpen feltűnt, hogy a monumentali­tás helyett az otthonosságot su­gallja. Már maga a tény, hogy az emeleti előcsarnokban a három színház díszlet- és jelmeztervezői együtt is bemutatták legutóbbi terveiket, han­gulatos bevezetője lett a háromna­pos találkozónak. Victor Hugó - Tö- möry Péter - Kemény Gábor A Not- re Dame-i toronyór című romantikus musicaljét a hazaiak adták elő. A ze­nés műfaj magyarországi szegé­nyességét ismerve, a Halasi Imre rendezte előadás a jobbak közül valónak tetszett. Az éjszakába nyúlt a ljubljanaiak Dachaui per című előadása, amelyet Zarko Petan egy, eléggé ismert jugoszláv koncepciós per alapján, amolyan dokumen­tumdrámának írt és rendezett. Ob­jektív értékelésre nem vállalkozom, hiszen egy meglehetősen terjedel­mes musical után szinte „melegüze­mi“ körülmények között néztük vé­gig az előadást. Másnap a hazaiak színészképző stúdiósainak előadásában láttuk a Bernarda Álba háza című Lorca- drámából írt játékot, amelynek jel­legzetességét az adta, hogy a szí­nészi játék expresszivitása ellenke­zett a rendező részéről kultivált szertartásszínház eszköz- és jel­rendszerével, miközben maga a dráma oldódott fel bennük. Drago Janöar szlovén drámaíró a Klement zuhanása című müvében egy valószínűleg nemzeti szem­pontból fontos mentalitást elemez. A színpadon azonban egyfajta intel­lektuális nyavalygássá változik mind­az, ami valószínűleg a darab filozó­fiáját adja. Janez Pipán rendezése színpadi szélsőségeket állított egy­más mellé. Mesteri precizitással megkomponált helyzeteket követtek olykor a modern színház formai köz­helyei. Ekkor már gyanakodni kezd­tünk, hogy ezen a vándortaláikozón nem a legjobb előadásokat látjuk majd, hanem a legjellemzőbbeket. Úgy vélem, ez a szervezők tisztes­séges szándékát bizonyítja. Egyik beszélgetésen el is mondták " ezt a törekvésüket, igy nem lehetett vé­letlen, hogy Dranca Rame és Dario Fo Nyolcvannál kezdődik az élet című vígjátékát is elhozta a grazi társulat. Közönségsiker otthon, kö­zönségsiker Zalaegerszegen. Sem­mi több. Ezzel szemben Moliére Dandin György című komédiája már látványnak is izgalmas színpadi tér­ben kezdődött. Peter Lotschak ren­dező azonban a mindenáron eredeti értelmezés keresésekor olyan Dan­din Györgyre „talált“, akire felépítve az előadást, megszabadította a víg­játékot a moliére-i bölcs humortól. Olyan Dandin Györgyöt láttunk, akit a mindenkori Angyalkák a lehető leghamarabb megcsalnak. S közben egyáltalán nem a szegény szárma­zását vetik a szemére... A fesztivál záróelőadását is a za­laegerszegiek játszották. Kétségte­lenül izgalmas színházi élet zajlik abban a városban, ahol a Halasi Imre rendezte musical és a Merő Béla rendezte Mario és a varázsló stúdiószí npadí jellegű előadását tartják a legjellemzőbbnek. Merő Szlovákiában elsősorban az ama- tőrszínázak közönsége körében is­mert. (Ma is emlegetik a három év­vel ezelőtt Martinban játszott Blok- darab rendezését, a Mutatványos­bódét.) Nem véletlen ez, hiszen in­nen nézve egyike azoknak, akik Ma­gyarországon a modern közép-eu- rópai színházi formanyelvet keresik. Törekvései nagyon rokon íthatók a világhírű cseh stúdiószínházak egyikével-másikával. Mindemellett mindig sajátosan egyéni extravagan­ciái erősítik fel a pontos darabelem- zésre és -értelmezésre alapozott já­tékait. Cipolla szerepében Hetényi Pált láttuk, aki inkább a fáradt mutat­ványost, mintsem a felajzott diktátort formálta meg. Lám, a fáradt és avitt „bölcsesség“ diktátumai is kétség- beesésbe taszíthatják az embert. Merőnél az effajta hangsúlyok soha­sem véletlenek. Hetényi Cipollája már nem néz az emberek szemébe, neki már nincs szüksége az arcokra. Itt elég a mozdulat is, hiszen jártak már ezen a tájon cipollák. Nem lehet véletlen, hogy ez a fesztivál ezzel a figyelmeztetéssel ért véget. DUSZA ISTVÁN A soproni példa Közkinccsé váló magángyűjtemény A legutóbbi években egyre több művészeti magán- gyűjtemény kap a Szovjetunióban lehetőséget arra, hogy a széles nézőközönség elé kerüljön. Az a gyűjtemény, amely két moszkvai lakos, Mihail Báron és Ljubov Turubinyer végrendelete értelmében ajándékként a szovjet fővárosban levő Keleti Népek Állami Művészeti Múzeumába került, méltó arra, hogy a legkülönbözőbb szakemberek figyelemmel és elragad­tatással nézzék. Sem több, sem kevesebb, mint 32 szovjet múzeum tanúsított igen komoly érdeklődést az orvosházaspár e gyűjteménye iránt. Csodálatos kollekci­ójuk (mintegy négyszáz tárgy) - egyszerűen kincs a XVII-XX. századnak nemcsak keleti, hanem orosz és nyugat-európai kultúráját is bemutató kiállítások szá­mára. A szakemberek egyszerűen nem számítottak arra, hogy például egyes keleti emlékeket a Szovjetunióban láthatnak. E ritkaságok között legfontosabbak a Szita- szamvara bronzszobrok, amelyeket Dzanabazar, a XVII -XVIII. századi Mongólia egyházi vezetője készíttetett, és a Czinhava - az ismert filozófusnak, a buddhizmus megreformálójának képmása, valamint egy szantálfából faragott és festett mintákkal díszített rituális kés, amely a néphit szerint képes „visszafogni“ az emberi boldog­ságot. Pompa, választékosság, kifinomultság. Kínai, japán, vietnami, mongóliai, indiai, iráni, indonéz, dán, spanyol, francia, svéd, német, orosz tárgyak... Porcelán és kerámia, üveg, fém, fa, gyöngyház, csont, lakk, zo­mánc... Rituális tömjénserpenyők, harci pajzsok, szob­rok, pannók, bútorok, lámpák, kőnyomatok, ritka könyvek... Báron és Turubinyer gyűjteményének szerencséje volt. Egy nagy fővárosi múzeum dísze lett. Más magán­kollekciók sorsa nem alakult ennyire kedvezően. A Szov­jetunióban hiányzik a magángyűjtemények őrzésének hagyománya, és nem titok, hogy sok közülük egyszerű­en szétforgácsolódik, nyomtalanul eltűnik. Manapság, az átalakítás időszakában, ezen a terüle­ten is változások történnek. Már arról lehet beszélni, hogy a magángyűjtemények egyre inkább a társadalom közkincsévé válnak. Ma már nem fordulnak elő olyan helyzetek, amikor a múzeumvezetőket rá kell beszélni arra, hogy fogadjanak el ajándék gyanánt egy gyűj­teményt (ismeretes olyan eset, amikor három évtizedre volt szükség ehhez!). Ami pedig magát a gyűjtési tevé­kenységet illeti, az, amely még a számára rendkívül nehéz időben - a harmincas és a háborús években - sem szűnt meg teljesen, manapság tömegmozgalom méreteit öltötte. A jelenlegi viszonyok között természetesen nagyon ritkák az olyan, országos jelentőségű magángyűjtemé­nyek, mint például Aram Abramjan, Feliksz Visnyevszkij és Hja Zilberstejn gyűjteményei, amelyek a jereváni Orosz Művészeti Múzeumnak, illetve a moszkvai Tropi- nyin Múzeumnak és a Magángyűjtemények Múzeumá­nak alapjául szolgáltak. De a szerény otthoni gyűjtőtevé­kenység is egyre fontosabb szerepet játszik abban a tekintetben, hogy bővüljön a nézőközönség látóköre a művészet megismerése terén, ahogyan bővülnek a gyűjtők lehetőségei is, hogy megmutathassák kincse­iket. Ide tartoznak a kiállítások, amelyek számára az ország legfontosabb kiállítótermei is rendelkezésre áll­nak, akárcsak a híres képtárak és múzeumok; továbbá az albumok és katalógusok kiadása, valamint az örök­ségünk című almanachban és a napi sajtóban megjelenő közlemények. A két évvel ezelőtt, a Szovjet Kulturális Alap mellett létesített gyűjtők klubját pedig az az érdem illeti, hogy fejleszti a nemzetközi együttműködést. A szovjet gyűjtők kollekcióiból ebben az időszakban Dániában, Finnor­szágban, Nagy-Britanniában, Norvégiában és Olaszor­szágban mutattak be kiállítást. A klub mai gondja: az országos konferenciára való felkészülés. Ennek fő feladata és célja az, hogy megala­pítsa a gyűjtők országos társaságát. IRINA NYEJCS Már hagyományossá vált, hogy minden tanév végén Sopronban megrendezik a Soprori-Bratislava városok közötti fizikaversenyt, me­lyen a Győr-Sopron megyei gimná­ziumok és szakközépiskolák, illetve egyes nyugat-szlovákiai gimnáziu­mok tanulói vesznek részt. Ez a ver­seny nemcsak kitűnő megméretteté- si lehetőség a diákok számára, ha­nem egy hangulatos, jól szervezett kirándulás is egyben, hiszen a ver­senyzők szabadidejükben megis­merhetik a várost és környékét. A rendezők nemcsak a versenyt, de a szabadidőprogramot és az elszál­lásolást is példamutató precizitással szervezik már évek óta. Az idei versenyen a bratislavai, Dunaszerdahelyi (Dunajská Streda), Somorjai (Samorín), Galántai (Ga­lanta), Szenei (Senec), valamint a Komáromi (Komárno) Magyar Ta­nítási Nyelvű Gimnáziumok és a bratislavai Vazov utcai szlovák gimnázium képviselte hazánkat. Az első nap délelőttjén autóbusz indult Sopronból a Győr-Dunaszerdahely -Somorja-Bratislava útvonalon összegyűjtötte a meghívott vendé­geket, így azok kényelmesen és gondtalan utazás után érkeztek meg Sopronba. Szállást az Egészségügyi Szakdolgozók Központi Továbbkép­ző Intézetének kollégiumában bizto­sítottak a rendezők. Itt kulturált kö­rülmények között, 2-4 ágyas szo­bákban lakhattak a versenyzők és a kísérő tanárok. Az étkezést kb. 200 méterre a szállástól, a Kállai Éva kollégiumban biztosították. Már az első vacsora alkalmával minden résztvevő részletes Sopron-térképet kapott, mely jelentősen megkönnyí­tette a tájékozódást a belvárosban. A verseny szervezésének felada­tát Baráth Zoltán, a Berzsenyi Dániel Gimnázium igazgatója és Nagy Már­ton, az Eötvös Loránd Fizikai Társu­lat Sopron városi csoportjának elnö­ke vállalta magára. Példaként érde­mes megemlíteni, hogy Nagy Már­ton a verseny öt napja alatt szinte minden idejét a versenyzők és kísé­rőik között töltötte, így azok egyetlen pillanatra sem érezhették, hogy „gondoskodás“ nélkül maradtak. Nem csoda hát, hogy Marci bácsi közvetlenségével és egyéni modo­rával belopta magát mindannyiunk szívébe, ő volt az is, aki a verseny második napján az idegenvezető szerepét magára vállalva megmu­tatta a népes társaságnak a törté­nelmi belváros nevezetességeit, va­lamint a Bányászati Múzeum érde­kességeit. Ugyanezen nap délután­ján, a városnézés folytatásaként, a vállalkozó kedvű diákok és tanárok Brennbergbányára is ellátogattak, majd az ottani élményeik hatására Úgy döntöttek, hogy nem autóbusz- szal, hanem toronyiránt, gyalog az erdős, hegyes vidéken keresztül tér­nek vissza Sopronba. Ezt a kalandot aztán többszöri eltévedés és fölösle­ges hegymászás tette igazán emlé­kezetessé. A Sopron-Bratislava versennyel egyidőben rendezik minden évben a Mikola Sándor Országos Tehet­ségkutató Fizikaverseny döntőjét, melyre egész Magyarországról ér­keznek ifjú fizikusok. így nem csoda, hogy a verseny előestéjén már igen tarka és nagylétszámú társaság is­merkedett, barátkozott egymással. Maga a verseny június 12-én zaj­lott, egyidőben a Mikola-verseny el­méleti fordulójával, a Berzsenyi Gimnázium tantermeiben. Előtte a versenyzők megkoszorúzták Mi­kola Sándor emléktábláját, aki egy­kor a híres budapesti fasori gimnázi­um igazgatója volt. Több világhírű matematikust és fizikust köszönhet neki a világ. A koszorúzás alkalmá­ból a magyarországi fizikatanárok nesztora, Vermes Miklós is megem­lékezett néhány szóval egykori kol­légájáról. A Sopron-Bratislava verseny fel­adatainak kiválogatása és a javítás megszervezése Radnai Gyula egye­temi docens érdeme. Az ő neve széles körben ismert Dér-Radnai -Soós fizikai feladatgyűjtemény egyik szerzőjeként már ismerős volt. A következő nap délelőttjén a Mi- kola-verseny kísérleti fordulója alatt a Sopron-Bratislava városok közötti verseny résztvevői tovább ismer­kedtek a belvárossal, hallgathatták a korabeli kosztümökben játszó ze­nészeket, akik szinte egész nap biz­tosították a járókelők szórakoztatá­sát. Délután az egész rendezvény legemlékezetesebb kirándulása kö­vetkezett: Nagycenkre és Fertőrá­kosra látogattak el a versenyzők és kísérőik. Nagycenken megtekintet­ték Széchenyi István kastélyát és a benne berendezett múzeumot, va­lamint a közeli mauzóleumban a Széchenyi-család tagjainak sírjait. Itt a versenyzők koszorút helyeztek el a „legnagyobb magyar“ sírjánál, ezzel tisztelegve emlékének. Fertő­rákoson a híres Esterházy-kastélyt látogatták meg, mely a körülötte lévő hatalmas parkkal együtt méltán nye­ri el sokak csodálatát. Nagy élmény volt belépni abba ~a zeneterembe, melynek balkonján annak idején Haydn vezényelte a Búcsú-szimfó­niát. Nagy kár, hogy a második vi­lágháború után évekig kaszárnya­ként használták a kastélyt, és telje­sen üres, kifosztott állapotban került vissza a múzeumi felügyelőség tu­lajdonába. Mivel az idei versenyt a soproni Posta patronálta, így a rendezőknek jelentős pénzösszeg állt rendelkezé­sükre a legjobban szereplő diákok munkájának elismerésére. Mindkét verseny dobogósai a porcelánvázák és emléktárgyak mellett jelentős pénzjutalomban is részesültek. A Sopron-Bratislava versenyen a szlovákiai iskolák diákjai egyálta­lán nem játszanak alárendelt szere­pet, hiszen például tavaly a komáro­mi Radi Zsolt első, idén pedig egy soproni diák mögött a dunaszerda­helyi Molnár Magdaléna második helyen végzett. Neki egyébként nem ez volt az első idei sikere, előtte a fizikai olimpia B kategóriájának győztese lett a Nyugat-szlovákiai kerületben. Kellemes meglepetés volt idén még a Vazov utcai gimnázi­um diákjainak kiegyensúlyozott jó teljesítménye, akik közül hárman is az első nyolc között végeztek. Ez a verseny nemcsak a résztve­vők fizikatudását mélyítette el, ha­nem kiváló alkalmat adott történelmi és földrajzi ismereteik bővítésére is, valamint lehetőséget adott a két or­szág tanárainak és diákjainak véle­mény- és tapasztalatcseréjére. Im­már rendszeressé vált, hogy mint­egy viszonzásképp a nyugat-szlová­kiai magyar tanítási nyelvű gimnázi­umok évenkénti fizikaversenyére meghívják a Győr-Sopron megyei iskolák diákjait is. Annál is inkább ki kell emelni ezt a tényt, mivel az életnek nem minden területén ilyen problémamentesek a különböző or­szágok intézményei közötti kapcso­latok. Van mit tanulni a fizikusok­tól. FONÓD TIBOR Alekszej Avdísev: Szigetek (metszet) ÚJ SZÚ 4 1989. VIII. 21

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents