Új Szó, 1989. július (42. évfolyam, 153-178. szám)
1989-07-13 / 163. szám, csütörtök
Valóban lehetetlen? Csanda Sándor halálára A történetírás szerint a Balogvölgyi Radnót (Radnovce) község a 13. században keletkezett. Az 1427. évi szörnyű tűzvész csaknem teljesen elpusztította a falut, s az egy egész emberöltőt követelő újjáépítés után sem kerülték el a települést a vészek, pusztító járványok. Kedvező földrajzi fekvésének, gazdagon termő földjeinek, és szorgos, dolgos népének köszönhetően azonban a legnagyobb csapásokat is átvészelve gyarapodott-gazdago- dott a község. Az 1828-as népszámlálási adatok szerint 113 házban 922 lakosa volt, jóval több az 1970-es 624, illetve a jelenlegi 562 fős számnál. A múlt században készült összeírásokból nem derül ki, hogy a lakosságnak hány százalékát alkották cigányok, a legutóbbi adatok azonban 72 százalékos arányra utalnak. A születések számából, illetve az elköltözésekből arra lehet következtetni, hogy a cigány lakosság aránya az évtized végére elérheti a kilencven százalékot. A község kéttantermes óvodája az elmúlt évtizedben hivatalosan is a cigányoknak épült, az államnak a cigánykérdés megoldására jóváhagyott, illetve fordítható pénzalapjából. Az átadás óta több alkalommal is megfordultam az óvodában, s tapasztalhattam, hogy a személyzet odaadó munkájának köszönhetően példásan tiszta környezetben, igazán jó körülmények között folyt a nevelőmunka, a halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek előkészítése az iskolába. Nem az óvónők, szakácsnők, takarítónők igyekezetén múlik, hogy ha lassan, szinte észrevétlenül is, de romlanak a körülmények, fokozatosan fel kell adni az eredeti oktatási célkitűzéseket. Az ide kerülő emberpalánták ugyanis - tisztelet a kevés kivételnek - egyre gyengébbek, s a legkiválóbb pedagógusi munka sem ellensúlyozhatja a családi, környezeti nevelés fogyatékosságait, következésképpen a gyerekek többsége nem tud megfelelni az iskolai követelményeknek. Néhány éve Vaskói Károly iskolaigazgató és kis pedagógusközössége birkózik a lehetetlennel:- Három községből - Radnót, Zsíp (Zip) és Balogújfalu (Víeska nad Blhom)- összesen hetvenöt kisdiákkal foglalkozunk, közülük hatvanhat cigányszármazású. Elöljáróban el kell mondanom, hogy a tanulóknak csaknem az egytizede bízonyítottan értelmi fogyatékos, tulajdonképpen semmi keresnivalójuk nincs az alapiskolában, ám a kerület valamennyi kisegítő iskolája túlzsúfolt, elhelyezésüket nem tudják megoldani a tanügyi hatóságok. Velük szemben érthetően nem támaszthatunk különösebb követelményeket, de nem sokkal kedvezőbb a helyzet a tanulók másik népes csoportját tekintve sem; ezek értelmi szintje, családi háttere olyan, hogy puszta iskolába járatásuk is gonddal jár. Meggyőzésükre mi ugyan csaknem minden alkalmazható módszerrel megpróbálkoztunk már, a szép szótól a hatósági kényszerig, az eredmények azonban ele- nyészőek. Mindezt figyelembe véve, talán érthető, hogy az első félévben tizenhét tanulónak elégtelen osztályzatot kellett adnunk, de hozzá kell tennem: nem voltunk túl szigorúak. A hiányzásokat tekintve sem kedvezőbb a helyzet, hiszen a pedagógusok „házalása“, a nemzeti bizottság, sőt a közbiztonsági szervek szankciói ellenére is az első félévben 1871 igazolatlan órát mutattunk ki. Bátkában, a nyolcosztályos alapiskolában próbáltam követni a rad- nóti 1-4. osztályos körzeti alapiskola tanulóinak későbbi útját. Helyzetük lesújtóbb, mint gondoltam, oktatásukkal, nevelésükkel a lényegesen nagyobb számú pedagógusközösség sem birkózik, birkózhat meg. Angyalné M. Etelka, az iskola magyar-szlovák szakos tanára huszonhárom évi gyakorlattal a háta mögött kissé fásultan beszél munkájáról, gondjaikról, mert tapasztalatai szerint a helyzet nem javul, hanem évről évre romlik.- Radnótból, Uzapanyitról és más környékbeli községekből iskolánk felső tagozatán hetven cigányszármazású gyermek tanul, közülük hu- szonk’etten a mai napig nem tanultak meg tisztességesen írni és olvasni. Vajon lehet-e esetükben az új oktatási program szabta követelményekről beszélni? Aligha. Igazságtalannak tartom, hogy bennünket, nyelvszakos pedagógusokat aszerint értékelnek, hogy ezek a tanulók milyen szinten sajátítják el a szlovák nyelvet. Könyörgöm, hát a magyarra sem tudjuk megtanítani őket!- Az az igazság - egészíti ki kolléganőjét Stiezovskyné M. Anna hogy most itt elfáradt, kiégett pedagógusokkal beszél, akik évek óta sikerélmény nélkül dolgoznak. Azzal a néhány rátermett, többre érdemes gyerekkel pedig egyszerűen nem tudunk többet foglalkozni. Az osztályok túlkoros, bukott tanulói visszavetik a jobbakat, rossz hatással vannak rájuk. Mást ne mondjak, szinte évről évre visszatérő jelenség a gyermekterhesség, sőt egy radnóti cigánycsaládban testvérek között is volt példa terhességgel végződő szexuális kapcsolatra. Az elhangzottak után kíváncsi voltam, vajon mit tesz a felnövő nemzedék sorsa, jövője érdekében a faluvezetés. Azt tapasztaltam, hogy nem kévését, bár erőfeszítéseiknek alig vannak kézzelfogható eredményei. A két fizetett nemzeti bizottsági dolgozón kívül Csipka Rozália a plusz egy fő, aki hivatalosan a Rimaszombati (Rimavská Sobota) Járási Nemzeti Bizottság szociális osztályának személyi állományában van és a cigánykérdéssel foglalkozik.-A cigánylakosság helyzetének, életvitelének megítélésekor mi is az országosan elfogadott kategorizálásból indulunk ki. A községben szép számmal élnek olyanok, akikkel semmi gondunk. A felnőttek rendesen dolgoznak, a kiskorúak rendszeresen járnak iskolába, s általában tiszteletben tartják a törvényeket is. A másik kategóriába tartozók már sok munkát adnak nekünk, a harmadik csoportba pedig a kifejezetten élősdi életmódot folytató felnőtteket, illetve a csavargó gyerekeket soroljuk (számuk 66). A legtöbb gondunk pillanatnyilag Kárász Adolf családjával van, melynek tagjai közül senki nem dolgozik, illetve a gyerekek nem járnak rendszeresen iskolába. Többszörösen büntetett előéletű Váradi Margit is, s rajtuk kívül még tíz család helyzete kritikus. Kárászék- nak legutóbb például helyben volt nyílt bírósági tárgyalásuk, s jó, hogy sokan láthatták, hallhatták, remélhetőleg okultak is belőle. Különösen aggasztó a család kiskorú gyermekeinek sorsa, akik - vallomásuk szerint - csak úgy, kedvtelésből gyújtogattak.- Az igazsághoz tartozik - folytatja hogy ma már nem egyszerű a munkavállalás sem. A munkáltató üzemek és gazdaságok ugyanis a sokpecsétes személyazonossági igazolvánnyal rendelkezőkkel szóba sem állnak, menekülnek a „vándormadarak“ elöl. Ezt személyesen is tanúsíthatom, hiszen jó néhány, munkát kereső emberrel végigjártam már a munkahelyeket, s csaknem mindenütt - indoklás nélkül - elzárkóztak felvételüktől. A községben legalább negyven cigánylányt és asszonyt tartunk nyílván, akik szívesen dolgoznának. Korábban arról volt szó, hogy őket majd a Bátkai Állami Gazdaság foglalkoztatja majdani cipőfelsőrész-készítő üzemében, ám az Almágyi (Ge- mersky Jablonec) Efsz-ben történt tanulmányi kirándulás alkalmával kiderült, hogy a partizánskéi gyárnak nagyon szigorú minőségi követelményei vannak, s ezeknek aligha tudnának megfelelni a szakképzet- len, gyári munkához nem szokott nők. A foglalkoztatási lehetőség megteremtése tehát továbbra is megoldatlan. Az említett lakossági réteg most alkalmi munkából és időnkénti szociális juttatásokból él. Bármennyire humánusnak is tűnhet az effajta kisegítés, elhibázottnak tekintjük, ugyanis immár nemcsak kérik, hanem követelik a juttatásokat, hasonlóképpen, mint gyermekeik számára az ingyenes óvodai és iskolai étkeztetést. Az első juttatások kiutalása után jelentkezett a többi, egyébként rendezetten élő, ám igen kisjövedelmű cigánycsalád, hogy őket miért nem illeti meg a segély, talán azért, mert példásan élnek, rendesen dolgoznak? Hasonló következetlenséget tapasztalunk a hitelpolitikában is. Most nem is a viskók körüli spekulációkra, jó pénzen történő eladásukra gondolok, hanem az új házasokat megillető kiegészítő kölcsönökre. A nagyértékű bútorokat egyesek ki sem csomagolják, úgy értékesítik - féláron. Az ilyen támogatás csak még nagyobb elszegényedéshez vezethet. Véleményem szerint nagyon sok mindent újra kellene gondolni, átértékelni, s nemcsak helyi és járási, hanem a legfelsőbb szinten is. Osztották a szociális előadó véleményét a nemzeti bizottság tisztség- viselői, Bodon Erzsébet és Varga Sarolta is. Elmondták, hogy a kérdéssel rendszeresen foglalkoznak a tanácsüléseken és a falugyűléseken, s ezekről tájékoztatják az illetékeseket is, a helyzet javulását azonban nem tapasztalják. Nem érdektelen, miként vélekedik a kialakult helyzetről a lakosság, minek tulajdonítja a falu szellemi és erkölcsi „leépülését“. Koleszár István, a Rimaszombati Agrostav dolgozója, egyike azon keveseknek, akik nem költöztek el a környék nagyobb falvaiba, városaiba. Véleménye szerint a lakosság megbomlása már az ötvenes évek kollektivizálásakor megkezdődött, amikor a szövetkezet vezetését nem a nagy tapasztalatú helyi gazdákra bízták, hanem olyanokra, akik nem tekintették szívügyüknek sem a falu fejlesztését, sem a dolgozók életkörülményeinek javítását. így aztán a közös gazdaság működésképtelenné vált, a jóhírű földművelők szinte elmenekültek a mezőgazdaságból, majd a faluból is. Az állami gazdasághoz való csatlakozás, a körzetesítés, az építkezési stopp, és több más, töb- bé-kevésbé ismert intézkedés sem javította, inkább súlyosbította a helyzetet, mely immár égetően megoldásra vár. HACSI ATTILA Augusztus 3-án lett volna hatvankét éves. Mint maga megjegyezte egy alkalommal: számára a nyári kánikula mindig valami szerencsétlenséget hozott. Az utóbbi időben egyre ritkábban láthattuk, s bár utolsó erejével igyekezett ott lenni az írószövetség magyar szekciójának ülésein, az egyetemre is be-bejárogatott, bár úgy tűnt, szellemi frissességét sikerült megőriznie, azért nyilvánvalóan látszott, megtört alakján erős, egyre erősebb nyomokat hagy a kínzó, hosszú betegség. Vitatkozó kedve még az utolsó időkben is megmaradt, s szinte szemmel látható volt az igyekezete, hogy jelen legyen, főleg az irodalmi élet berkeiben, utolsó leheletéig. Furcsa paradoxon, hogy bár tudta, egyre kevesebb az ideje, tervekhez szólt hozzá, láthatóan a munka éltette utolsó napjaiban is. Sokáig irodalmi életünk markáns és meghatározó alakja volt, a Nyitrai (Nitra) Pedagógiai Főiskola és a Komensky Egyetem magyartanszékén sok fiatal került ki a keze alól. Tanár volt és kritikus, irodalomtörténész és oktató - ez a kettősség jellemezte egész életében. 1927. augusztus 3-án született Kisújfalun (Nová Víeska), iskoláit is itt, majd Érsekújvárott (Nővé Zámky) végezte, magyar-szlovák szakos tanári képesítését Budapesten és Bratislavában szerezte. A volt népi kollégista 1951-ben szervezi meg Sas Andorral együtt a Komensky Egyetem magyar nyelv és irodalmi tanszékét, ahol 1951-tól tanársegéd, adjunktus, majd 1962-től docens. 1974- től egyetemi tanár. Oktatói munkája mellett kezdettől fogva bekapcsolóA közelmúltban Olaszországban járt fiatal zongoraművészt szúkebb pátriájában, a gömöri Pelsőcön (Ple- sivec) értük el, ahol a nyarat tölti a szüleinél. Elsősorban a szicíliai élményeiről kérdeztük.- Tavaly már részt vettél egy olaszországi versenyen, igaz, akkor északon, ezúttal viszont az ország legdélibb ,,végén“, Sziciáliában. Ennyire kedveled Olaszországot?- Ki ne szeretné ezt a napsütötte országot. Egyébként nem a szerete- ten múlik, hanem a meghíváson.- Szólj néhány szót a versenyről.-A színhelye Enna volt, a mi fogalmainknak megfelelően egy járási méretű város, mintegy 25 000 lakossal. Ehhez képest igazán fejlett kultúrával dicsekedhet, elég, ha azt mondom, két színháza van. Ezek egyikében zajlott a verseny, pontos nevén az F. P. Neglia ének- és zongoraverseny. A mintegy 20 zongorista között ketten voltunk szocialista országból, rajtam kívül egy bolgár versenyző, aki Bécsben tanul, ó egyébként, mögöttem a negyedik helyen végzett. Elég sokszínű volt a szereplőgárda: természetesen az olasz mezőny volt a legnépesebb, rajtuk kívül volt többek közt japán, NSZK-beli, finn, angol, amerikai versenyző is.- Talán kényelmetlennek tetszett a kérdés: jól szerepeltél?- Mivel tavaly már nyertem egy második díjat Olaszországban, így az első fordulóban nem kellett szerepelnem. A másodikban nem játszottam valami jól, igaz, ebbe a kalandos utazásom is belejátszott, különböző adminísztratív okok miatt két és fél napos fárasztó repülőút után kellett szerepelnem. A harmadik fordulóban aztán „belejöttem“, s a vasárnapi gála is jól sikerült.- Mit játszottál?- Beethovent, Liszt- és Prokof- jev-szonátát, a gálán szintén Lisztet. dík a népművelésbe, a tudományos ismeretterjesztésbe és a tankönyvírásba, de igazán az irodalomtörténetírás az, ami ismertté, és határainkon túl is elismertté tette a nevét. Míg pályája elején főleg a régi magyar irodalommal foglalkozott, érdeklődési köre, munkássága egyre szélesebb, tágabb lett. Az első Csehszlovák Köztársaság magyar irodalmával éppúgy foglalkozott, mint felszabadulás utáni irodalmunk vizsgálatával, szakértő és mindig objektivitásra törekvő elemzésével. Kutatási módszerét a teljesség igénye vezette és határozta meg, a tényeket igyekezett mindig objektíven feltárni és összefüggésrendszerbe helyezni. Előítéletek nélkül igyekezett megközelíteni a legkényesebb problémákat is. Ha munkássága legfontosabb vonulatait szeretnénk felvázolni, elsősorban Balassi Bálint költészetével foglalkozó tanulmányait kell kiemelnünk, a kuruc költészet terén végzett kutatásait, a csehszlovákiai magyar irodalom történetének, főként a két háború közötti időszak irodalmának összegzését. Az Első nemzedék című művében felvázolt portrék mindmáig alapvető forrásként szolgálnak a csehszlovákiai magyar irodalom iránt érdeklődőknek. Az ötvenes évek közepétől a hetvenes évek elejéig rendszeres kritikai tevékenységet is folytatott, reagálva csaknem minden jelentősebb műre, irodalmi jelenségre. Kritikusi tevékenységében mindvégig nyomon követhetők az irodalomtörténeti ihletés nyomai, az irodalomtörténeti kutatások ösztönző és meghatározó, szemléletet alakító hatása. Sokat foglalkozott a csehszlovák-magyar irodalmi kapcsolatokkal, ahol igyekezett mindig nemzeti elfogultság nélkül, tudományos objektivitással kezelni a vizsgált jelenségeket. Több mint tucatnyi könyvet hagyott ránk, sok középiskolai tankönyvet, egyetemi tankönyvet írt. Irodalmi munkásságáért nemzetiségi díjjal, a Madách-díjjal jutalmazták, de talán az a legnagyobb jutalma, hogy tudásra szomjas generációk forgatják könyveit, olvassák irodalomtörténeti munkáit. Életművét annak az irodalomtörténetnek kell majd méltó helyére tennie, amelyért oly sokat tett maga is. -Kl- Azt mondod, kalandos volt oda az út...- Igen, mert egyrészt az olaszok is megváltoztatták a verseny időpontját, másrészt hazai okok miatt: a vízumomat a repülőgép indulása után negyedórával sikerült felhajtanom, így aztán - a prágai reptér igazgatójának köszönhetően - egy következő géppel indulhattam, szinte vaktában. Kétszeri átszállással, Zürichen keresztül értem Szícílíába. Mire Ennába értem, javában folyt a verseny, még szerencse, hogy az első fordulóban nem kellett részt vennem. Igaz, ettől eltekintve is kizártak volna, ha nincs csehszlovák tagja a zsűrinek, aki jelezte, ha késve is, de jövök. Ha nincs ez a fárasztó, idegtépő utazás, jobban is szerepelhettem volna...- Tavaly szeptembertől a kassai (Koáice) konzervatóriumban tanítsz.- Igen, és meg kell mondjam, nagy kedvvel. Igaz, tavaly elég sok koncertem volt, főleg Kelet-Szlová- kiában. Közben megnősültem, fiam, Tamás most négyhónapos, nemrég lakást kaptam, költözködünk, időközben Prágában elkezdtem az as- pirantúrát... Szóval nem unatkozom.- Feleséged ,,szintén zenész“...- Igen, orgonista. Ősztől ó is Kassán tanít, de neki még van egy éve a prágai zeneművészetin.- Terveid?- Egyelőre nyaralunk, költözködünk. Az idén van még két meghívásom Olaszországba, az egyik Ennába; a verseny során kért fel a város zenei vezetője egy őszi koncertre. A másik Bresciába szól, egy nemzetközi versenyre, amely decemberben lesz. Több konkrét tervem nincs, talán még egy, de az még távolabb van: szeretnék indulni az 1991-es Líszt-Bartók zongoraversenyen, Budapesten. - köví Könözsi István felvétele Harmadik hely Szicíliában Villáminterjú Máté Péterrel
