Új Szó, 1989. július (42. évfolyam, 153-178. szám)

1989-07-07 / 158. szám, péntek

Néző pont keresés Egy fiatal kultúra üzenete ___________________________________________________________________________ Kubai képzőművészek tárlata a Szlovák Nemzeti Galériában A C semadok XXXIV. Országos Kulturális Ünnepélyén járva Az elmúlt napokban sokat foglal­koztatott: hány arca van Gomba­szögnek?' Aztán „megnyugtatás­képpen“ megállapítottam, hogy arca bizonyára egy lehet, de azt ki-ki más és más nézőpontból látja. Mást néz és lát a néptáncos, aki a színpadon járja ugyan a táncot, de ebédszünet­ben, műsorszünetben, a konkuren­cia közönségsikerét elirigyelve, fák alatti különműsort is produkál. Érde­kes volna úgy látni mindezt, amint az idecsöppent külföldiek látják. Az már megközelítőleg pontosan megálla­pítható, hogy a bor és a sör barátai­nak hol kezdődik és hol ér véget Gombaszög arculata. Az övék az idő múlásával mértani arányban válik alulnézetté. Felülnézetét meg bizo­nyára azok a sátoros kismesterek látják legjobban, akik kolompot, mé­zeskalácsot, bőrfigyegőt, cserepet és eredeti egyediséget kínálnak a nézőtér fölött. Aztán az sem akár­milyen lehetőség a nézelődésre, amit a stáb forgácslemezkunyhójá- nak tornácán álldogálva kap az em­ber. Innen talán elhamarkodottnak tűnik a szabadtéri színpad elhelye­zése, mert csak a zenekari árok felét és a nézőtér egyötödét láthatja a korlátra könyöklő. És van még egypár nézőpont, amelynek megis­meréséhez zöldségárussá, rendőr­kutyává, vécésnénivé, jegyszedővé, tűzoltóvá, rockzenésszé, hintásle- génnyé vagy tévékamerává kellene válnia az újságírónak. Persze ezt nem teheti meg, hiszen akkor a leg­fontosabb perspektíváról - a nézőé­ről - mondana le. Márpedig minden jó és rossz kísérőjével együtt is az a legfontosabb, ami a gombaszögi szabadtéri szín­padon, a nézőtér felől figyelve tör­ténik. Az igaz­sághoz azonban az is hozzátarto­zik, hogy ennek a perspektívának is legalább tucat­nyi lehetősége van a két nap alatt. Az, hogy a szombat délu­tán műsorkezdé­se a műszaki sze­mélyzetére váró Gravis rockzene­kar miatt másfél órát csúszott, in­kább a rendező­ket dicséri, akik az egyes műsorblok­kok közötti szüne­teket redukálva, mégis behozták az elmaradást, így valójában na­gyobb zavarok nélkül élvezhettük a folklórműsort, amelynek savát- borsát idén is a kicsit is értőszemű nézők által várt Szőttes és az Ifjú Szívek bemutatkozása adta. Miért? Mert immár ismét lehet egymáshoz hasonlítgatni, méregetni néptánc­mozgalmunk e két meghatározó műhelyét, amelyeknek versengése csak előrevihet. A laikus nézők szá­mára Gombaszögön teljesen mellé­kes kérdés, hogy a szakmai meg­mérettetésnek milyen kísérőjelensé­gei vannak. Számunkra az a látható fejlődés a mérvadó, amit a Szőttes csapata produkált az elmúlt két év­ben. Az meg egyenesen megnyug­tató, ahogyan az Ifjú Szívek sajátjá­vá lett az autentikusságra alapozott néptánc-stílus. Két élegyüttesünk munkáját is pozitívan „minősítette“ a Magyar Néphadsereg Honvéd Mű­vészegyüttesének műsora. Olyan vi­szonyítási alapot jelentett ez a mű­sor, amelyre mindig is szükség van a néptáncmozgalomban. Ha Gom­baszög idei műsorának értékét, fon­tosságát akarom érzékeltetni, akkor csak a Honvéd együttes műsorának tükrében tehetem. A budapesti együttes vezetője Novak Ferenc, aki Tímár Sándorral, Foltín Jolánnal és másokkal együtt a hatvanas-hetvenes években a magyar néptánc színpadi formáját a tudományos kutatásokra alapozva munkálta ki. A Honvéd Művésze­gyüttes tánckara hivatásos tánco­sokból áll, akiknek virtuóz tudása a mesterség űzésének alapja. Ugyanakkor a kétrészes műsor min­den színpadiassága és teátralitása ellenére is képesek autentikusságra, amelynek magját az érzelmi telített­ségben megjelenő néplélek képezi. A színpadiasságnak és az autenti- kusságnak szerves megjelenése sejteti azt a titkot, ami a néptáncmű­vészet lényegét adja. Novák Ferenc együttesének műsorában láthattunk egy olyan táncszínházi produkciót is, amelynek néptánci íhletettsége ellenére is a modern európai tánc­művészet produkcióinak sorában van a helye. A Kocsonya Mihály házassága című tánckomédia meg­mutatta a néptánc formavilágának életrevalóságát a színházi keretek között. Novák Ferenc táncosainak művé­szetét látva fogalmazódik meg ben­nem a gondolat: a következő két esztendőben táncosaink és közön­ségünk épülésére jó lenne meghívni a Tímár Sándor vezette Magyar Ál­lami Népiegyüttest, majd a Foltín Jolán teremtette táncegyüttest, amelyről népszínházbeli működésé­nek befejezése óta - bevallom - ke­veset tudok. Ez a fajta műsordrama­turgia lenne leginkább hasznára a csehszlovákiai magyar néptánc­kultúrának, és jelentősen hozzájá­rulna az értő és érző közönség ne­veléséhez is. Az aligha lehet közöm­bös a Csemadok Központi Bizottsá­gán dolgozó szervezőknek, szak­embereknek, hogy ez a monstre- rendezvény milyen módon hat mind­arra, aminek nevében, érdekében és szolgálatában évről évre megren­dezik. A csehszlovákiai magyar kultúrá­ra figyelők nézőpontjai sokféle ok­ból, érdekből különböznek egymás­tól. Nem is vállalkozom ezek szám­bavételére, hiszen nincs tudomá­som róluk, mivel az utóbbi időben elég kevés vélemény jelent meg a sajtóban. Ezek között alig akadt, amely a gombaszögi kulturális ün­nepély lényegét, helyét taglalta vol­na. Úgy tűnik, ennek az amatőr évadot záró rendezvénynek a sorsa keveseket érdekel - azokat is több­nyire ilyentájban, amikor már min­den lezajlott. Tény, hogy Gomba­szög jelenlegi arculatát, már egyre nagyobb erőfeszítés árán lehet csak a nézőtér különböző helyeiről látni. A tisztánlátáshoz nem segít hozzá a négy-öt órás üldögélés a deszka­pallókon. Ha még olyan nézők is akadnak, akik megfordultak Strázni- ce, Vychodná, Detva vagy akárZse- liz (¿eliezovce) foklórünnepségeín, bizony mondom, nagy türelemmel és fizikai erőkifejtéssel kell végig­nézniük a műsort. Olyan műsort, amelynek vasárnapi nemzetközi ré­szére ráférne a formai megújítás, a tudatosabb színpadi kompozíció. Csakhogy a gombaszögi szabadtéri színpad valamikori tervezőit még el­bűvölte a képzeletükben megjelenő türelmes tömeg, amelynek kultúraéh­sége elnyomja a kényelemszerete­tét, s öntudatosságának remélt kivi­rágzásában bízva, ülőhelyeket nem terveztek a színpad köré. Maradt- idén is - a deszkapalló, amely az én nézőpontomból látva, amolyan kollektív sámli. Ez a színpad és ez a nézőtér így aligha ihleti meg a va­sárnapi tévéműsor rendezőit. Nem véletlenül éreztem magam úgy, mint annak idején a tévézéshez szom­szédba vitt kisszékemen ülve: a né­zőktől zenekari árokkal elválasztva egy hatalmas színpadon tőlem sok­szor távolinak tűnő dolgokat látok. Hol és mikor maradt el Gombaszög a fejlődésben? Miért nem körülöttem- azaz velem - történnek meg a dol­gok ezen a színpadon és nézőtéren is úgy, ahogy Vychodnán? Lesz-e más nézőpontja is a gombaszögí nézőknek? Kicseréljük-e a hordoz­ható kollektív sámlinkat az otthon érzetét keltő székekre? DUSZA ISTVÁN Aki sosem járt Kubában, annak az ország neve hallatán általában a jól ismert földrajzi fogalmak, ne­vek, politikai összefüggések és gaz­dasági kategóriák jutnak eszébe. A kissé talán elkoptatott „szabadság szigete“ elnevezés holdudvarában jobbára Castro, Che Guevara, Guil- lén arca jelenik meg, Hemingway marlín-halászataí, a világifjúsági ta­lálkozó, Moncada, a Disznó-öböl az amerikai partraszállással, a citrancs, a cukornád, a világbankkal folytatott huzavona, vagyis jószerével csupa jelkép, arcok, megfoghatatlan, elmo­sódó és - mint idegen, távoli ország esetében lenni szokott - félrevezető félismeretek, megszépítő egzo­tikum. Hogyan ágyazható bele ebbe a kontextusba Kuba képzőművésze­te, a kubai grafika, hisz jószerével Kubát inkább a szépirodalmi oldalá­ról ismerhetjük, ha már művészetről van szó. Habár a művészetkedvelő közönség már láthatott hazánkban néhány kubai tárlatot, főleg Prágá­ban, Bratislavában (legutóbb ta­valy), időnként keleti metropolisunk­ban, Kassán (Koáice), a távoli szi­getország festőiről, illetve képzőmű­vészeti életéről alkotott képünk azonban korántsem nevezhető tel­jesnek és kimerítően egésznek. A kubai kultúra napjai alkalmából a bratislavai Szlovák Nemzeti Galé­riában megnyitott képzőművészeti kiállítás természetesen ezúttal sem adhatott a kérdésre kimerítő választ, még csak a kubai képzőművészet keresztmetszetét sem demonstrál­hatta, hisz a tárlaton csupa fiatal képzőművész alkotása szerepelt. A kíváncsi látogató így csupán arról alkothatott némi képet, milyen a fia­tal képzőművészet a mai Kubában, milyen törekvések jellemzik, hogyan élnek tovább a fiatal ország múlt században, századunk elején fejlő­désnek indult - s mára már hagyo­mánnyá vált - képzőművészeti áramlatai. vElső pillantásra úgy tűnik, a leg­újabb törekvések szervesen kap­csolódnak a hagyományhoz, amely, bár furcsának tűnhet, sokáig az eu­rópai, ezen belül is a párizsi iskola hatásjegyeít viselte magán, ezt szív­ta magába, lerázva a múlt századi, a kolonializmus örökségeként dívó spanyol hatást. A kubai fiatalok, úgy tűnik, folytatják Victor Manuel, Vic- tor Garda Valdés, Roberto Diego és mások örökét, ám útkeresésük annyira szerteágazó, oly sokszínű, hogy meglepi az embert. Pedig ezen a tárlaton csupán hét fiatal festő alkotásait - zömmel grafikákat - lát­hattunk, mégis, a kamarajelleg elle­nére is a tárlatnéző a bőség zavará­val küzdött. Egyfelöl a klasszikus formák, a gondosan kimunkált, aprólékos pontosság, másfelől, az elnagyolt­ság, az expresszionista jegyek. Az egyik alkotó grafikái már-már a krnai ecsetrajzok finom, lehelletszerű köl­tészetét idézik, a másikéi az ősi indián művészet rég feledésbe me­rült mítoszvilágát, robbanó színeit, harsány impresszióval. Jorge Luis Hernandez Pouyu képein, aki talán a „legkubaibb“ alkotásokkal szere­pelt a kiállításon, a méregzöld, a sö­tétkék, a vörös és a lángoló sárga mond ellent ugyanennek a képző­művésznek a helyenként még a ku- bizmus és az impresszionizmus ha­tását, jegyeit is hordozó grafikáival, ugyanakkor Júlia Valdes Borrero raj­zai szinte európai, pointilista beüté­sű, ám modern egyszerűségre tö­rekvő, expresszív vonalaival, álom­szerű költőiségükkel hívják fel ma­gukra a figyelmet. Luis Arturo Sala- zar Martinez grafikái szinte már klasszicista jegyeket viselnek magu­kon, némi maníerista árnyalattal, Eleomar Puente festményei egyfajta túlvilágí sejtelmet sugallnak, távoli (feltehetően spanyol gyökerű) miti­kus alakok kelnek életre a papíron: csuklyás alak, köd, nagypofájú raga­dozó hal feje stb. Israel Matos Rami- rez grafikái viszont sci-fíbe illő témá­ikkal tűnnek ki; akár a Galaktika című scí-fi folyóirat hasábjaira is be- illenének. A felrobbanó földgolyó, amelyhez köldökzsinórral kapcsoló­dó, különös burkokban gubbasztó különös alakok víziója párosul, vala­mi katasztrófa előszelét juttatják az ember eszébe. Egy elkövetkezendő, vagy már lejátszódott katasztrófa képeit. Furcsa kettősséget, sőt, „többsé­get“ érezhetett a szemlélődő a kiál­lítás képei előtt álldogálva, sok hatás és egyéni arc keveredését. Mexikói, indián és európai kultúrák szubszt- rátuma, impresszionista és klasszi­kus jegyekkel beoltva. Érzésünk szerint a kiállítás összeállítói válo­gathattak volna másik féltucat-tucat alkotó művei közül is, a hatás talán ugyanilyen lett volna, ez a sokszínű­ség, amelyből - talán éppen ezért - kíérezhető az égtáj milyensége, a kultúra fiatalsága, robbanékony- sága. Igen, talán ez a megfelelő kifeje­zés, ha összegezni szeretnénk a lá­tottakat: egy fiatal kultúra legfiata­labb arcának sokszínűségét láthat­juk a kiállított műveket szemlélve. És még valami, amit a közép-európai sors- és történelmi rengéseket meg­élt, súlyos tapasztalatokat és tanul­ságokat, önmarcangoló sorsot kife­jező festőegyéniségek életművein nevelkedett, „edződött“ európai szemünk azonnal észrevett: ezek a festők - talán érthetően - többet törődnek a formával, a kísérletezés­sel (bár lehet, ez életkoruk sajátja). Egy-két példát leszámítva, a mi sze­münknek hiányzik itt a belső su­gárzás. A kiállítás részét képező, tizenkét fotóművész mintegy nyolcvan alko­tását bemutató fényképkiállítás talán egyértelműbb választ adott a cikk elején feltett kérdésre. Igaz, a fotó, a maga sokkal adekvátabb eszköze­ivel, könnyebb helyzetben van mint a festmény vagy a grafika. Az arcok itt jellegzetesen kubai arcok, a té­mák kubai témák, a málló kapualjak, a koloniálís architektúra szegletei jellegzetesen latin-amerikai miliőt tükröznek a felvételeken. Első pil­lantásra szembetűnik, hogy Kubá­ban is kedvelik és magas fokon művelik a szociofotót, a tárlat anya­gának zömét ilyen képek alkották. Talán túl sok is van belőlük, gondol­ta az ember, míg fel nem figyelt egy­két eredeti ötletre, a sok boltos, konyhában ácsorgó háziasszony, kapualjban sután nevetgélő gyerek portréja közt a Tangózókra (María E. Haya), vagy Alfredo Sarabia Né­hány impresszió címú sorozatának néhány jólsikerült darabjára, Alfredo Romero súlyos alakjaira, nádaratói­ra, amelyek azt bizonyítják, hogy a szociofotónak még sokáig lesz mondanivalója. Hogy összességében jó benyo­mást tett az emberre az egész anyag, elsősorban azoknak a fotók­nak köszönhető, amelyeken látszott, a múló pillanatot sikerült elkapni, nincs bennük mesterkéltség, ame­lyek képesek visszaadni egy-egy groteszk pillanatban megnyilvánuló jellemkomikumot is. Amelyek képe­sek a távoli európai ország emberé­nek is mosolyba rántani a szája csücskét. Mintha a trópusi égbolt alatt, a vasárnap délelőtti udvaron nyíratkozók látványa nagyon is is­merős, hazai képeket juttatna eszünkbe... Hiába, ilyen kicsi a vi­lág. Különösen, ha a távolságot a művészi átélés és látásmód hitele le tudja küzdeni. KÖVESDI KÁROLY A zongorajáték poétája Fischer Annie Jubileuma Fischer Annié annak a zongoramúvészeti iskolának a neveltje, amelyet Liszt Ferenc alapozott meg. Köztu­domású, hogy ennek az iskolának a magyar Liszt­növendékek sorában Thomán István volt a legeredmé­nyesebb mestere. Az ö tanítványa volt Bartók Béla, valamint Székely Arnold és Dohnányi Ernő, Fischer Annié két zeneakadémiai tanára. Amint azt Fischer Annié egyik nyilatkozatában olvashatjuk: „Hogy mit jelentett a mi pianista generációnk számára Bartók megrendítő játékát hallgatni, Dohnányi csodálatos zon­goraestjeinek gazdag sorozatát, azt nem tudnám sza­vakba foglalni. Valóban boldog az a művésznemzedék, amely ilyen hatalmas, teljességükben mélyen meggyőző interpretációk művészi légkörében nevelkedett fel". Fischer Annié 1914. július 5-én Budapesten született. Már hatéves korában jói zongorázott, kilencéves korá­ban pedig a Zeneakadémia pódiumán nagy művészek­kel együtt szerepel és Chopin-, Dvorák-, Mendelssohn- darabokat játszik. 1928-ban a Weiner Leó által betaní­tott, karmester nélküli zenekarral Mozart A-dúr zongora- versenyét játssza és még ugyanabban az évben a Züri­chi Kamarazenekarral lép fel. Szerepléséről a Pesti Napló azt írja: „Nemcsak páratlanul muzikális, vérbeli pianista, hanem máris finom, bimbózó poétalélek, akiből könnyen világhírű művésznő válhat“. Ez a jóslat hama­rosan be is vált, mert alig van Európában olyan hangver­senypódium, amelyen ne játszott volna és ne aratott volna sikereket Fischer Annié. Pályájának kiemelkedő állomása volt, amikor 1933- ban Budapesten csaknem száz kitűnő vetélytárs előtt megnyerte a nemzetközi Liszt Zongoraverseny első díját. A zsűri tagjai között olyan világhírességek voltak, mint Alfred Cortot, Emil Sauer, Felix Weingartner, Doh­nányi Ernő, Thomán István és mások. Fischer Annié egyáltalán nem számított arra, hogy győzni fog, sőt az utolsó percig habozott, hogy egyáltalán indufjon-e, mert nem érezte felkészültségét kielégítőnek. Amikor azon­ban a középdöntőben Liszt h-moll szonátáját játszotta, már elórevetette árnyékát a győzelme, olyan óriási hatást gyakorolt hallgatóira. Amint az egykori újságcik­kekben olvashatjuk, az eredmény kihirdetésekor Fischer Annié nem is volt a Zeneakadémián. A zsűri éjfél felé jelent meg a nagyterem pódiumán és hirdette ki az I. nemzetközi Liszt-verseny eredményét, amely szerint az első díjat Fischer Annié nyerte... Kollégái rohantak érte a lakására, ahol éjszakai sötétség volt, mert Annié már lefeküdt. Alig engedte be a „küldöttséget“, majd nem akarván hinni a hírnek, készült is visszafeküdni az ágyba. Csak az édesapjával folytatott komoly beszélge­tés után győződött meg róla, hogy a hír igaz. Bár Fischer Annie karrierje nem a Liszt-versenyen aratott győzelmével kezdődött, az mégis nagy lökést adott állandó külföldi szerepléseinek. A leghíresebb fesztiválok - Athén, Berlin, Edinburgh, Luzern, Salzburg- vendégművésze. A legnagyobb karmesterek - Men- gelberg, Fritz Busch, Ansermet, Klemperer, Karajan- vezényletével játszott. Sokoldalú művészete a kama­razene felé is vonzza. Annak idején Dohnányíval adott kétzongorás koncertjei, a Waldbaure-, Léner-, Róth-, Végh-kvartettel való muzsikálása óriási művészi él­ményt jelentett hallgatóinak. Fischer Annie mindig tiszta poézist varázsolt elő a zongorából. Különösen Beethoven, Schumann, Liszt és Bartók tolmácsolásában érzelmi gazdagsága, stílus­ismerete és -tisztelete, erő és gyöngédség, a virtuozi­tás bravúrja és az előadás természetes közvetlensége érvényesül. Befejezésül néhány sor az ugyancsak híres zongora­művész, Ungár Imre egyik kritikájából: „Milyen ritka jelenség a gátlástalan eggyéolvadás, az előadó teljes feloldódása a megszólaltatott műben! Ilyenkor a zene hullámainak hömpölygő áradása felemeli a hallgatót és viszi magával az örök emberi érzések, vágyak, sejtel­mek birodalmába, a forráshoz, melyből minden magasra törő, nagy, nemes szándékunk, elhatározásunk és tet­tünk ered. Egy jobb világ építésének érdekében mindent el kellene követni, hogy minél többen tudjanak így muzsikálni és nagyon sokan hallgathassák azt. S Fi­scher Annie így muzsikál...“ DELMÁR GÁBOR (Lőrincz János felvétele) ÚJ SZÚ 6 1989. VII. 7.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents