Új Szó, 1989. július (42. évfolyam, 153-178. szám)

1989-07-25 / 173. szám, kedd

„Kisemberek“ a háborúban Vaszil Bikov hatvanöt éves A neves belorusz elbeszélő szü­lőhazáját tartották a legtovább meg­szállva a németek a második világ­háború alatt. 628 települést égettek fel, minden negyedik lakosa elpusz­tult. Harminc év kellett ahhoz, hogy Belorusszia elérje háború előtti lé- lekszámát. Vaszil Bikov tizenhét évesen, 1941 júniusában önkéntesként ke­rült a frontra. Kamaszfejjel indult a hadszíntérre - akárcsak Bogomo­lov, Bondarev, Baklanov vagy Gera­szimov -, s érett férfiként tért meg, akinek jellemét a frontélmények, a katonák közössége formálták. Szobrásznak készült, de író lett be­lőle, olyan író, akinek egyetlen té­mája mindmáig a háború. Ám egé­szen újfajta megvilágításban: az egyes ember szemszögéből nézve, túllépve a háború „nagybetűs hős­alakjain“, mert akadtak a harcosok közt csendes, mindennapi hősök is, s mert a győzelem apró sorsok szö­vevényéből állt össze. Bikov az egy­szerű emberek, a lövészárkok vilá­gát mutatja be elbeszéléseiben, kis­regényeiben, s az olvasó éppen a megismert, a megszeretett kisem­ber sorsán keresztül éli át, érti meg a háború határtalan embertelen­ségét. Bikov első jelentősebb írása, a Jegyzetlap a frontról, Magyaror­szágon, egy Székesfehérvár kör­nyéki, hadszíntérré változott kukori­cásban játszódik. (Az író Grigorij Baklanovval együtt megjárta a szé­kesfehérvári hadikórházat.) 1959 és 1964 között a kritika egyöntetű elismeréssel fogadja Bi­kov munkásságát. 1961-ben jelenik meg egyik legjelentősebb kisregé­nye, A harmadik rakéta, melynek alaptémája az állandó életveszély, egy tankelhárító személyzetének utolsó napján. A mű erkölcsi-eszmei tanulságát A. Kondratovics iroda­lomkritikus így fogalmazta meg a Novij Mirben: „Az orosz nép nem szeret harcolni; gyűlöli a háborút. De szereti azokat az eszméket és ideá­lokat, amelyekért harcolni kellett. S ha kellett, tudott harcolni értük.“ Az Alpesi ballada (1964) egy né­met koncentrációs tábor két szöke­vényének, egy szovjet hadifogoly­nak és egy olasz lánynak kilátástala­nul rövid és tragikus szerelmét ábrá­zolja. (A műből balettfeldolgozás is készült.) A halottaknak nem fáj című kisre­gény új fejezetet nyitott az író mun­kásságában. Főhőse a háborúban megrokkant Vasziljevics alhadnagy, húsz évvel később találkozik egy ellenszenvesen magabiztos ember­rel, akit összetéveszt Szahno száza­dossal, aki a fronton csaknem a biz­tos halálba sodorta. Az író a két figura összeolvasztásával megraj­zolja a közveszélyes erkölcsi fogya­tékost, a szolgalelkű embertelent, akinek se véleménye, se belátása, aki háborúban és békében egyaránt embertársai kárára van. Szahno a fronton csupán az ellentmondást nem tűrő parancsot ismeri. „Egy szakmában tökéletesítette magát egész életében: a kényszerítésben, és másra egyszerűen nem ké­pes...“ A bírálat a hadsereg azon parancsnokai ellen szólt, akiktől „a katonák jobban féltek, mint a német­től“. Annak idején egy kritikus esz­meileg hibás könyvnek nevezte a kisregényt, s főleg azt kifogásolta, hogy Vasziljevics nem harcolt a Szahno-félék ellen, s hogy az író nem eléggé felelősségteljesen, nem eléggé árnyaltan jeleníti meg a sze­mélyi kultusz idejét. Konsztantyín Szimonov a szovjet írók 1967-es kongresszusán felszó­lalásában kiemelkedő helyen emlí­tette Vaszil Bikov nevét és ezt a re­gényét. A második írónemzedék cél­jairól pedig a következőket mondta: ¡„Mi írók, egyáltalán nem állítjuk, phhíishimm És a többi csoport-.-? Nem állt szándékomban újra megszó­lalni az Új Szó hasábjain, mert gondoltam, a vita magáért beszél majd, hogy érdemi kérdésekről cserélnek majd véleményt az illetékesek - elsősorban a csoportveze­tők, a szakemberek, a szervezők -, arról, legyen-e verseny, s ha igen, annak mi­lyen feltételei legyenek. Ebben azért is bizakodtam, mert az országos népművé­szeti fesztivál versenyének nyilvános szakmai értékelése után, ahol elhangzott egyes csoportvezetők szájából a verseny megszüntetését célzó kérelem, s maga a Csemadok KB vezető titkára tett ígére­tet arra, hogy a közeljövőben ilyen érte­lemben foglalkoznak majd a kérdéssel, e sorok írója - kívülállóként - csupán említést tett arról, nem hinné, hogy a vitá­kat a táncverseny (eredményei) körül a központi verseny eltörlése fogja meg­szüntetni, mint ahogy az sem biztos, hogy akkor teljes lesz az elégedettség. Nagyjából tíz éve figyelem ezt a moz­galmat újságíróként, meghallgatva a kü­lönböző véleményeket is. Emlékszem olyan időkre, amikor szinte nem volt cso­port, amely ne kapott volna valamilyen díjat (pénzdíjat senki nem kapott). Annak idején elég nagy nyomás nehezedett a rendezőkre és a versenykiírókra, hogy inkább kevesebb, de nagyobb összegű legyen a díj, hogy ilymódon is némi anya­gi támogatást kapjanak az amatőr cso­portok, meg hogy magának a díjnak a te- kintélye-presztízse is növekedjék. Azt ír­tam akkor, szükség van rá, hogy a Cse- madok-alapszervezetek mellett más fenntartót - gazdasági szervezetet, nép- művelési-művelödési központot - is talál­janak maguknak a csoportok, s hogy ezek anyagilag támogassák őket, mivel ez a „mecenatúra“ hazánkban a szlovák együttesek esetében már elterjedt volt. Voltak és ma is vannak ilyen gondok amatőr művészeti mozgalmunkban. Le­hetőségem volt elbeszélgetni régi cso­portvezetőkkel, meghallgatnom, hogyan esett szét az egykor A-kategóriás kassai (kosice) Új Nemzedék, milyen nehézsé­gekkel járt újraindulásuk; máig is hiányzik együtteseink palettájáról a sládkovi- covói Új Hajtás, mely élcsoportjaink egyike volt, tudom, hogy például az évti­zedek óta működő szepsi (Moldava nad Bodvou) Fehér Liliomszál eredményei el­lenére sem jut olyan anyagi helyzetbe, hogy népviseletet is tudjon szerezni ma­gának. És látom, a legtöbb gyerek stilizált ruhában, feketére festett tornacipőben vagy mezítláb táncol színpadainkon. Ennek alapján tehát jogtalan-e kérdé­sem, kedves Hégliné 'Bertók Marianna: ismerjük-e egymást? De hadd folytassam írásomat továbbra is az ön, nekem cím­zett, többnyire személyeskedő kérdéseire és megjegyzéseire adott válaszokkal! Módomban állt közelről szemügyre venni csoportjaink működési feltételeit, mert látni akartam, milyen anyagi és er­kölcsi feltételek között dolgoznak. Ezért írhattam le joggal, az ön csoportjának anyagi-erkölcsi feltételei jobbak az átla­gosnál, a csoport létezésének kezdetei óta. Munkaadómnál, a Nő című ké­pes hetilapban többször is kiemeltem, mi­csoda példa és erkölcsi támogatás, hogy a stúrovói alapiskola igazgató­ja, dr. Csicsay Alajos személyesen is elkíséri „gyermekeit“ az országos verse­nyekre, velük örül a sikernek, biztatja, támogatja őket. (Ugyanakkor nem feled­hetem azokat a panaszos szavakat, ame­lyeket más csoportvezetők mondtak el annak kapcsán, mennyire visszhangta- lan, említésre nem méltónak tartott mun­kájuk az iskolájukban, mennyi akadályt kell leküzdeniük, hogy egyáltalán próbálni tudjanak. Szülőként magam is tapasztal­tam már ezt a különbséget.) Az olyan közegben, amilyen a stúrovói - több or­szágos hírű gyermekcsoporttal -, a peda­gógusok közti megértés és támogatás is nagyobb, mert kölcsönös. Nem hagyható azonban figyelmen kívül, hogy legna­gyobb nemzetiségi alapiskolánkról van szó, ahol akad elegendő tehetséges gyer­mek az amatőr művészeti munkára, na­gyobb a választási lehetőség, mint példá­ul a gortvai kisiskolában, ahol a szlovák -magyar tagozat összes tanulóját szín­hogy a háború történeti igazsága a legkisebb részletekig a mi könyve­inkben íródott meg. Ezeket a köny­veket egyik-másik esetben lehet ko­molyan bírálni. De van egy elenged­hetetlen feltétele ennek: a kritika is felelősen lássa a történelmet. Ha olyan légkör alakul ki, amelyben a történelmi igazság minden bonyo­lult részletét mindenki szigorúan és a saját személyére is kötelező ér­vénnyel veszi figyelembe, akkor majd valóban meglátjuk a korszak művészi ábrázolásának tévedéseit.“ Az út végénben (Szotnyikov) az árulás lélektanával foglalkozik az író. Az elbeszélés mondanivalója: az ember még a háborúban, élete meg­mentése ürügyén sem köthet komp­romisszumot, mert elkerülhetetlenül árulóvá válik, s rabként szolgálja az ellenséget. Az 1972-ben napvilágot látó Obe- liszk dokumentáris történetet dolgoz fel, egy olyan hőstett értelmét bon­colgatja, amelynek látszatra nincs gyakorlati jelentősége. Egy partizán tanító tragédiája ez, amelyről a Znamja kritikusa, Ljuberava így vélekedett: „Értelmetlen pusztulás­nak nevezhetjük-e azt, hogy megje­lenik tanítványai körében, és tartja bennük a lelket a kivégzést megelő­ző rettenetes pillanatokban? A biza­lom igazolása szintén igen magasan áll a hősiesség skáláján.“ Bikov legújabb műveiben sem szakad el a meghatározó háborús tematikától. Róla szóló legfrissebb hazai vonatkozású hírünk: Kavics­bánya, című regényét az idén adja ki szlovák fordításban a Slovensky spi- sovatel’. Azt azonban még el kell dönte­nünk, hogy a szovjet belorusz elbe­szélő nevét orosz átiratban (Bikov) vagy pedig belorusz változatában (Bikau) használjuk-e. A Világirodal­mi Kisenciklopédia az utóbbit része­síti előnyben. -ho­padra kellett állítani ahhoz, hogy megle­gyen az együttes, s a csoport hátterében nem állt fenntartóként a művelődési köz­pont (e csoport két éve szűnt meg). Tu­dom, hogy a Stúrovói Városi Művelődési Központ igazgatója Hégli Gyula, s hogy a vmk kezdettől fogva anyagi támogatója is a Kisbojtár munkájának. Van fogalmam arról is, mennyibe kerül egy eredeti vise­let, egy pár csizma, de arról is, mekkora segítség az, ha ennek beszerzésével nem a csoport vezetőjének kell foglalkoz­nia, mert ezt a munkát elvégzi a fenntartó szerv illetékese, mivel többek között ez is a feladata. A csoportvezető így az együt­tes művészi munkájára fordíthatja ener­giáját. Ám tekitettel arra, hogy „nemzeti­ségi pedagógusként helyzetüknél fogva szakemberei“ egy-egy művészeti ága­zatnak csoportvezetőink, kissé túlbecsüli magát az az ember, aki semmibe veszi a „munkája gyümölcsén rágódó zsűrik és a kívülről szemlélő ítéletalkotók“ vélemé­nyét, lévén, hogy a zsűri hivatásos szak­emberekből áll, s éppen ezért képes fel­hívni a figyelmet olyan hibákra, amelyeket a csoportvezető - képzettsége korlátai miatt - nem láthat. (Az persze más kér­dés, ha nem is akarja látni saját korlátait, s azt várja el az értékeléstől, hogy az „törekvéseiben megerősítse“, függetle­nül attól, hogy törekvései jók-e.) Amit együtteseink teljesítményéről papírra ve­tettem „vitaindító“ cikkemben, az a zsűri szakmai értékelésének kitételeire tá­maszkodott, de saját véleményemet is tükrözte. Hogy Hégliné Bertók Marianna véleménye eltér az enyémtől, az nem baj. De - szerintem az igen, hogy már most, alig néhány héttel a verseny után a szak­emberek véleményére sem emlékszik, akik ugyanazt fogalmazták meg, mint én, csak részletesebben. Vagy a győzelem mámorában ez lényegtelen? Ami a cikkem nyomán kialakult „tánc­ház-vitát“ illeti, köszönöm a hozzászólá­sokat. Egyrészt, mert aprólékosan megvi­lágították, mi történt késő éjszaka a zselizi (Zeliezovce) művelődési házban; más­részt, mert nyilvánvalóvá tették: a tánc­házzal mint mozgalommal alaposabban kell foglalkozni. Egyébként Varsányi László és Varga Ervin hozzászólása alap­ján újra eszembe jut címbeli kérdésem, s most még biztosabban merek utalni a káros és értelmetlen vetélkedésre, miközben Varga Ervinnel értek egyet. „Jobban oda kellene figyelnünk egymás­ra!“ N. GYURKOVITS RÓZA UJ FILMEK ■ ■ ■ A bűn szépsége Egy világtól elzárt jugoszláv hegyi falu folklórját felvillantó, balladisztikus képso­rokkal indul Zivko Nikolic produkciója, amelyből a múlt, a tradíciók szellemi-lelki béklyójában élő emberek - fiatalok és öregek - prűd, vaskalapos világa bomlik ki. Az első kockákat látva azt hihetjük, hogy a film a múltból merít. Megrökönyö­dünk azon a tragikus rituálén, amellyel a hűtlen fiatalasszonyt a megcsalt férj - a falu törvényei szerint - kegyetlen kegyetlen normáit, lévén saját településük határán belül mozogtak csak, nem ismer­hették, tudhatták, hogy létezik másfajta, az övéktől emberségesebb életvitel, felvi­lágosultabb világ. De ahogy a film fiatal házaspárjának tragikus példáján is láthat­juk, miután kilépnek zárt közösségük vonz­erejéből, a másképp élő, gondolkodó, érző, szerető emberekhez idomulva, fo­kozatosan nyomasztóvá, elviselhetetlen­né kezd válni számukra a hagyomány. A bűn szép... módon halállal bünteti. Ám akkor döbben meg a néző igazán, amikor kiderül, hogy az esemény jelen világunkból való - az elmaradott faluval szemben, a múltat idé­ző képek után, megjelenik egy más világ, a szabados erkölcsű naturista telep. S azok számára, akik civilizálatlan körül­mények között nőttek fel, de, akik valami­féle átláthatatlan üzleti machinációk foly­tán belecsöppennek e világba, a mezte­lenség maga a fertő - megbocsáthatatlan bún. De a bún szép. És a fiatalasszony, akinek esténként bekötött szemmel, alá­zatos megadással kell eleget tennie hitve­si kötelességének, megkívánja a gátlások nélküli, kulturált testi-lelki kapcsolatot. Művészileg kitűnően hitelesített helyze­tekben szabadul meg attól a - babonás hiedelmekből építkező - falusi moráltól, amely évszázadokon keresztül földhöz tapasztotta, szolgai megadásra kénysze­rítette a hegyi falu népét, valamint arra nevelte, hogy az elődök, a szülők hagyo­mányait tisztelve és folytatva a rosszul jövedelmező, kezdetleges gazdálkodást és a primitív életmódot hibátlannak, meg­változtathatatlannak és az egyetlen lehet­séges létformának fogadják el. És a falu tudatlan lényeinek nem volt más választá­suk, mint hogy évszázadok során őrizzék és maradéktalanul megtartsák őseik er­kölcsét, engedelmesen kövessék annak A férj, bár még nem tudja követni az újat, megérti, hogy szülőföldjén, a hegyi fenn­sík településén a fejlődés megrekedt, az ott élők gondolkodásmódja régimódi. Pár­ja hűtlenségéért nem az asszonyt, hanem saját magát bünteti, a tragédiákért pedig a falu kóros, kegyetlen búnhödéssel sújtó, íratlan törvényeit hibáztatja. A jugoszláv müvészfilm szép, kerek, minden részletében mesterien kidolgozott alkotás. Társadalmi szatírát, romantikus szerelmi jeleneteket és az ősi falu balla­disztikus, folklorisztikus eseményeit ma­gába foglaló, cseppet se didaktikus, de felvilágosító történetét, követendő esz­meiségét könnyen megérthetik a tájéko­zatlanabb, gondolkozásukban iskolázat­lanabb nézők is - azok, akikhez a legin­kább akar szólni a rendező. Az ö figyel­mükbe kell ajánlanom még a film vállalko­zó szellemű, de egyáltalán nem törvény- tisztelő központi figuráját. Ő a hagyomá­nyos, megdönthetetlen erkölcsű falusiak elmaradottságát, hiszékenységét hasz­nálja ki a meggazdagodásra, saját boldo­gulására. Törvénytelen üzletelésekkel elad mindent és mindenkit, hazugságaival bemocskolja és megalázza azokat is, aki­ket valaha szeretett. Ocsmányságával megfertőzi a tiszta erkölcsöt, a szeretetet, az emberséget. Óvakodni kell tőle. Rablólétra Rendre készülnek az olyan zenés fil­mek, amelyekben az általában boldog egymásra találással végződő érzelmes szerelmi történetet a könnyűzene fülbe­mászó, slágergyanús dalaival fűszerezik az alkotók. (Ilyenek például a Házibuliés A házibuli folytatódik - a francia Claude Pinoteau vígjátékai, vagy a magyar Dob- ray György és Horváth Péter Szerelem első vérig, és a Szerelem második vérig című filmjei. Az utóbbiakat nálunk is vetí­tették, vetítik.) Dusán Rapos rendezésé­ben elkészült a kamaszszerelem romanti­káját meglovagló zenés filmek szlovák változata is, a fiatalok körében népszerű Elán együttes közreműködésével. Biztos sikerre számíthattak az alkotók, és a pro­dukciónak sikere is van az Elán rajongói­nak táborában. De az a néző csalódik, aki szerelmi történetet vár és szívesen látna a filmben. Mert bár van ilyen történet a Rablólétrában, de szétdarabolva, rá­adásul túlságosan kellemetlen, nem hite­les, modoros epizódokban tálalva. Nem ártott volna egy kissé egységesí­teni a műfajt: a dalokkal csupán illusztrál­ni, kiegészíteni az eseményeket, valamint összefüggővé tenni a történetet - ilyen­formán könnyed zenés film születhetett volna, avagy, az amúgy is széteső sztorit kihagyva, koncertfilm, amelyben az Elán akár vadonatúj, akár régebbi számait szó­laltatta volna meg. De felvillan az alkotás­ban egy harmadik lehetőség is a finomí­tásra. A Rablólétrának vannak szinte do­kumentum erejű és értékű kockái, ame­lyeken a bratislavai utcákon vagy vala­mely üzletben ellesett, mindennapjainkat bosszantó és nehezítő visszásságokat csípős gúnnyal mutat meg a kamera. Ha az alkotók több ilyen szociális témájú epizódot fényképeztek volna egymás mellé, s összekapcsolták volna őket a mindennapjainkról szóló Elán-dalokkal, tanulsága, valamint a mához és a jövőhöz szóló üzenete is lehetett volna a filmnek. Magyar vonatkozása a szlovák pro­dukciónak: az Elán együttes társaságá­ban a főbb szerepeket Berencsi Attila és Csiga Krisztina Magdolna alakítják szim­patikusán. (tallósi) ÚJ SZÍ 4 A két magyar szereplő: Csiga Krisztina Magdolna és Berencsi Attila

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents