Új Szó, 1989. július (42. évfolyam, 153-178. szám)

1989-07-24 / 172. szám, hétfő

E gy kisváros kulturális életé­ben, ahol köztudottan mos­tohább helyzetben vannak a mú­zsák, mint teszem azt nagyváro­sainkban, a könyvtár szerepe ma is felbecsülhetetlen. A „ma is“ kifeje­zés természetesen nem elmaraszta­ló semmilyen tekintetben, egyszerű­en arról van szó, hogy az adott vagy ki nem használt lehetőségek mellett szerűnek, így, felújítva is szerény háznak tűnik. A kapualjban gyerek­rajzok igyekeznek felvidítani a belé­pő látogatót. Maga a könyvtár kétfe­lé „ágazik“; balra a felnőtteknek szánt könyvek két szobája, a raktár és a vezető irodája, jobbra a gyere­kek birodalma, valamint az olvasóte­remként is szolgáló szakirodalom részleg található. Míg sorra vesszük a különféle rendezvények, akciók sorát, állan­dóan azon morfondírozok, miért tet­szik nekem ez a szerény, külsőleg talán szürkécske könyvtár, hisz lát­tam már ennél sokkal modernebb, hivalkodóbb, világosabb intézmé­nyeket is, példás jelzőkkel teliagga­tott valóságos kultúrpalotákat, könyvszentélyeket, amelyek mégis ridegnek hatottak. Ám amikor rövid „búvárkodás“ után olyan ritkaság akad a kezembe, mint például egy megviselt, még az ötvenes évekből származó Faludy György-kötet, Első az olvasó a könyvtár még mindig a legmegbíz­hatóbb bázisa a kultúrát szomjazó embernek.- Ha két évvel ezelőtt járnak itt, mást se hallanak, mint panaszt és siránkozást - mondja Varga Zsuzsa, a füleki (Fil'akovo) városi könyvtár vezetője. Szavai annál meglepőb­bek, mivel, még beszélgetésünk előtt, körbejárva, nézegetve a helyi­ségeket, a felnőtt irodalom részle­gén jókora vízfoltot pillantottam meg az egyik falon. Na igen, feleli, ám a régi könyvtárban még vizük sem volt, s ha most kissé több van belőle a kelleténél, inkább arra gondolnak, végre civilizáltabb körülmények kö­zött dolgozhatnak; van végre mos­dójuk, elég nagy raktáruk, a könyv­tár hat helyiségéről nem is szólva. Mi lehetett itt azelőtt?- Arról jobb nem is beszélni - folytatja a könyvtár vezetője, majd ecseteli a felújítás körülményeit, a kezdeti gondokat, a kivitelező ha­nyag munkáját, azt, hogy saját ma­gának kellett vécékagylót szereznie és beszereltetnie, hogy bár ötven­ezer koronás támogatást kaptak ta­valy, színes televízió helyett be kell érniük fekete-fehér képernyőssel. Mindezt nem panaszképp mondja. Az az érzése az embernek, hogy a füleki könyvtárosok szerény és optimista emberek. Talán ezzel a két jelzővel illethetnénk legkifejezőbben a három szakképzett hölgyet, a könyvtár vezetőjét és két munka­társát, Ostrom Máriát és Nagy Kata­lint, akik szemmel láthatóan, maguk is szeretik a könyvet, a szívükön viselik az új köntösében sem éppen modern könyvtár sorsát. Rend és tisztaság, gondos kezek nyoma min­denütt. Pedig a nógrádi múzeum egykori épülete, ahol két éve helyet kaptak, korántsem nevezhető kor­s amikor azt tapasztalom, hogy szin­te alig akad Madách-kiadvány, amit itt ne találnék meg, s amikor az utóbbi évek fontos regényei sorra rám köszönnek a polcokról, mindent megértek. Itt nem a hivalkodó külső­ségekkel törődnek. Pedig a mintegy 35 ezer kötet nagy hányadáról lerí, hogy megérett a selejtezésre.- Nem tehetjük - mondja Varga Zsuzsa -, hiszen ha leírnánk őket, pótolhatatlan veszteség érné az ol­vasókat. Vannak klasszikusok, aki­ket évek óta nem jelentettek meg új kiadásban. Honnan pótolnánk őket? Gondok itt is akadnak (Lőrincz János felvétele) Inkább vállaljuk a kissé kopottas külsőt, ami ugyan a járási könyvtár vezetői részéről nem hoz dicséretet, de hát első az olvasó. Persze, gondok itt is akadnak bő­ven. Kevés az új magyar könyv, az irodalmi folyóiratok hiánya is ag­gasztó. Ez utóbbit csak részben ma­gyarázza tetemes előfizetési díjuk. Pedig szándékban nincs hiány: a könyvtár vezetője képes Prágáig, Kassáig (Kosice) elvonatozni, hogy felfrissítse a könyvállományt. A Slo- venská knihára ők sem igen hagyat­kozhatnak, az előzetes tájékoztató alapján rendelt könyveknek - főleg a magyarországiaknak - csak töre­dékét kapják meg. Marad - áthidaló megoldásként - a saját vásárlás. Egyrészt szerencsés helyzetben is vannak: Füleken aránylag jó a könyvesbolt, még a losonci (Luce­nec) könyvtárból is ide járnak vásá­rolni. (Nem csoda, gondolja az új­ságíró, aki előző nap a losonci köny­vesboltban járva kissé keserű száj­ízzel tapasztalta, hogy az évekkel ezelőtti egészséges arány ott elég ferde irányt vett - a magyar könyvek rovására. S ezt a város nemzetiségi összetétele aligha magyarázza, hisz egy járási könyvesbolt nem csupán a járási székhely lakosainak szelle­mi éhségét hivatott kielégíteni, ha­nem az egész járás magyarlakta falvaiét is, amelyekben - mint a fal­vakban általában - nincs könyves­bolt. Ama bűvös húsz százalék tehát nem mindig egyenlő húsz száza­lékkal!) A mintegy tízezer lakosú Füleken tavaly 1378 olvasót jegyeztek a könyvtárban, ennek több mint a fele gyerek. Sajnos, kevés a jó gyerekirodalom, pa­naszolják, alig csur- ran-cseppen valami a betűszomjas gyere­keknek, pedig tudjuk, milyen fontos éppen a legkisebbek számá­ra az olvasás. Igaz, más hiányér­zete is van az ember­nek, ha a - bár nem mindenható - korsze­rű technikára gondol: a képmagnóra, szí­nes televízióra, eset­leg személyi számító­gépre. A műszaki for­radalom vívmányai a könyvtárak csöndes világában is egyre in­kább helyet követel­nek maguknak. Szin­te érthetetlen, hogy egyesek szerint a könyvtáraknak kon­zerválniuk kellene múlt századi formáju­kat. Miközben a kor hatalmas léptekkel halad előre. Füleken is. KÖVESDI KÁROLY „Mi dolgunk a világűrben?“ A két űrnagyhatalom, a Szovjetunió és az Egyesült Államok, mellé az utóbbi időben egyre több, kisebb ország csatla­kozik: együttműködőként, önálló kutatási programokkal, saját úrkísérletekkel. Mindaddig, amíg egy gazdaságilag jól álló országról van szó, ezekre az események­re már nem is nagyon figyelünk oda. Tömegkommunikációs hálózatunkban ma már ritkán központi téma az úrkísérlet. Amikor azonban egy gazdaságilag kevés­bé fejlett, mondjuk úgy, szegényebb or­szág hajt végre ilyen kísérletet - például Kína, India, Brazília stb. -, akkor akarva- akaratlanul is gondolkodóba esünk. Nem lenne-e ésszerűbb, ha a kutatásokba fek­tetett nagy - igaz a legtöbbször nem közzétett - összegeket más, lakosaik szá­mára „hasznosabb“, gazdaságilag fonto­sabb területen használnák fel. Végső so­ron ez a kérdés a többi országgal kapcso­latban is fel-felmerül. Annak ellenére, hogy jó néhány hasznos űrkutatási ered­ményről van tudomásunk, látjuk gyakorla­ti alkalmazásukat - pl. az időjárás előre­jelzése, a távközlés, a természeti kincsek kutatása stb. -, a feltett kérdésre külső szemlélőként nemigen tudunk megnyug­tató választ adni. A tudományos kutatásoknál - az úrku­tatást több szempontból is ide lehet sorol­ni - ritkán látszik az első pillanatban, sőt sokszor később sem, hogy eredményei milyen hasznot hoznak majd. Megtérül-e a befektetés, vagy sem? Aki ilyesmire vállalkozik, az mindig bizonyos kockáza­tot vállal magára... Nem egészen vélet­len, hogy kiváló eredményeket felmutató természettudósoknak gyakran saját va­gyonukat kellett feláldozniuk kísérleteik elvégzésére. S az esetleges sikert nem mindegyikük láthatta viszont életében. Mármint azok gyakorlati alkalmazását és hasznát. Az például, hogy egy úrszonda egy távoli bolygóról képeket közvetít Föl­dünkre: látványos tudományos eredmény- siker. Gazdasági hasznát nagy valószí­nűséggel csak a következő századok la­kói tudják majd élvezni. Mint ahogy évti­zedekkel ezelőtt az első földi televíziós hálózatok építői sem igen gondoltak arra, hogy munkájukat a műsorszóró és közve­títő műholdak mára csaknem felesleges­sé teszik. Almár Iván csillagász évtizedek óta aktív szemlélője és követője a világ űrku­tatási törekvéseinek. Könyve is erről szól, de korántsem hagyományos stílusban. A témát elsősorban gazdasági oldalról közelíti meg. Olykor túlságosan is elmerül benne. A jelen eredményeit boncolgató gondolatok és a gazdasági kérdések vegyítése a kötet több részében zavaró­lag hat. Egy-egy részletesebb táblázat közzététele egyszerűbb és érthetőbb lett volna a hosszú, sok adatot tartalmazó mondatoknál. „Fel az égbe - hogyan és mennyiért?“- szól a szerző „költői" alapkérdése. Valóban alapkérdésről van szó! Az úrkí­sérleteknél egy-egy rakéta teljes tömegé­Szovjet írók: a PEN Clubban A PEN Club Hollandiában rende­zett 53. nemzetközi kongresszusán megvizsgálták az orosz-szovjet PEN-központ létrehozásának kér­dését (a szovjet Baltikumban már létező PEN-központokon kívül még négy nemzetiségi-körzeti PEN-köz- pont alapítható). A kongresszuson szovjet íróküldöttség vett részt, amelynek Andrej Bitov, Fazil Iszkan­der, Anatolij Ribakov, Vlagyimir Sztabnyikov és Igor Vinogradov vol­tak a tagjai. Az alapító csoport nevében, amelynek munkájában 62 szovjet író vett részt, Anatolij Ribakov szólalt fel a kongresszuson. Beszámolt a sztá­lini zsarnokság és a Brezsnyev-féle kormányzás - amelynek következ­tében az ország mérhetetlen gazda­sági, társadalmi, emberi vesztesé­geket szenvedett el - hosszú idő­szaka után a Szovjetunióban elkez­dődött változásokról.- A. legszörnyűbbek azonban - hangsúlyozta az író -, az erkölcsi veszteségek. A nép félelemben élt. Fokozódott a dehumanizálásnak, az egyetértés totális meghonosításá­nak folyamata, következésképpen pedig a gondolkodás puszta jogá­nak, a döntés jogának, annak a jog­nak a megsemmisítése is, hogy va­laki kezdeményező készséget és vállalkozó kedvet tanúsíthasson... Az a feladat merült fel a nép előtt, hogy át kell alakítani saját életét, az életet pedig csak olyan emberek alakíthatják át, akik mentesek a féle­lemtől. A társadalom új erkölcsi légköré­nek létrehozását nagymértékben elősegítette az orosz irodalom, je­gyezte meg Anatolij Ribakov. Azok­nak a regényeknek, elbeszélések­nek, verseknek, emlékiratoknak a kéziratai, amelyek évtizedeken ke­resztül alkotójuk asztalfiókjában he­vertek. A szovjet írók külföldön ki­adott művei... A valamennyi nem­zedékhez tartozó emigráns írók mű­vei. - Ezek közül az írók közül sokan könyveik megjelenésével kapcsolat­ban ellátogattak a Szovjetunióba; és visszavették őket az írószövet­ségbe.- Most pedig - jelentette ki Ana­tolij Ribakov - csatlakozni akarunk ahhoz a nemzetközi irodalmi moz­galomhoz is, amelyet a PEN Club képvisel. Nagyra értékeljük és teljes mértékben helyeseljük eszményeit és elveit, alapszabályának tételeit és vállaljuk az ebből származó kötele­zettségeket. Az orosz-szovjet PEN- központ humánus és jogvédő célo­kat követő, független szervezetként fog létezni. E központ tagjai közé természetesen felveszünk minden, arra méltó írót, a külföldön élőket is beleértve.-Történelmünk nehéz időszaká­ban - állapította meg végezetül Ri­bakov - nem mindenkinek sikerült megalkuvás nélkül helytállnia. Egye­sek kénytelenek voltak olyan enged­ményeket tenni, amelyek nem vál­nak becsületükre. Tehetséges em­berek is akadnak közöttük. Jelenleg az igazság győz. Az igazság pedig mindig könyörületes, főként amikor győz. Az ilyen írókat sem vethetjük el. Ha aláírják a PEN alapszabályát, ezáltal elismerik tévedéseiket, és ez egyúttal garanciaként szolgál arra, hogy többé nem ismétlik meg őket. Az orosz-szovjet PEN-központot egyhangúlag felvették a nemzetközi PEN Clubba. A kongresszus küldöt­tei tapssal fogadták Alexandre Blochnak, a PEN Club nemzetközi titkárának szavait, aki történelmi je­lentőségűnek nevezte az orosz­szovjet írók belépését a PEN Clubba. Az ugyancsak felszólaló Igor Vi­nogradov ezt mondta:- Hisszük, hinni akarjuk és remél­jük, hogy az átalakulás országunk­ban elkezdett folyamata sikeres lesz. De egyikünk sem zárja ki azt, hogy ebben a folyamatban különféle negatív fordulatok, megtorpanások is lehetségesek és egyszerűen hát­rálás is lehetséges. Sajnos, az ilyen aggályoknak nagyon is reális alap­juk van, s ez kötelez bennünket. Gondoljunk arra, hogy a szovjet írók részvétele a PEN Clubban nem csu­pán kellemes találkozásokra nyújt lehetőséget, más országok íróival. Az írók védelmében nemcsak a Szovjetunió határain kívül tartott, meglehetősen veszélytelen felszóla­lásokra kerülhet sor, hanem bármely pillanatban jókora határozottságot, bátorságot is követelhet tőlünk, az orosz-szovjet PEN-központ tagjai­tól, ha a saját országunkban védel­mezzük a véleményszabadságot és a sajtószabadságot. Sajnos, állapította meg Igor Vi­nogradov, az orosz-szovjet PEN- központ alapító tagjainak névsorá­ból hiányzik sok ismert író, aki jelen­leg külföldön él.- Ez a mi bajunk, a mi tragé­diánk ... Az orosz-szovjet PEN-köz- pont létrehozásának, véleményünk szerint, le kell raknia az alapot a mai orosz irodalom egységes szerveze­tének helyreállításához, hiszen ez az irodalom lényegét tekintve oszt­hatatlan. Talán ez lesz az első fel­adatok egyike, amelynek megvaló­sításához az orosz PEN-központnak hozzá kell fognia. (Moszkovszkije Novosztyi, 1989, 22. sz.) nek csak a töredéke (hasznos teher) jut a rendeltetési helyére. Már ha sikerül a fellövés! Mert a kockázat a több mint három évtizedes múlttal is nagy. Nem véletlen, s főleg a sikertelenség nagy kockázata okozza, hogy a biztosító társa­ságok nem kapkodnak két kézzel a kísér­letek biztosításáért - vagy óriási összege­ket igényelnek érte. A másik alapkérdés a már többször említett gazdaságosság. Másképpen fo­galmaz annak tisztázásakor, hogy az űreszközöknek melyek azok a felhaszná­lási területeik, amelyek valamilyen „hasz­not“ is hoznak a befektetőknek. S végül a harmadik nem kevésbé fontos alapkérdés: Mit hoz, mit hozhat a jövő? A válasz nehéz, s inkább csak jóslatokba lehet bocsátkozni. A kötet zá­rórészében erről olvashatunk. A könyvben sokszor esik szó pénzről. Nem is kis összegekről. Igen magas szintű technikáról. Nyilván pénzbe került a könyv nyomtatása és „beköttetése“ is. Azonban, amikor az olvasás közben da­rabokra, lapjaira hullott szét kezemben, sok mindenre gondoltam, csak épp a fej­lett technikára nem. Drágaság ide, drága­ság oda, jómagam szívesen adtam volna néhány koronával többet azért, hogy az olvasás után is egy(!) kötetet tartsak a ke­zemben. (Almár Iván: Mi dolgunk a vi­lágűrben, Madách 1988). PUNTIGÁN JÓZSEF ÚJ KÖNYVEK FARNBAUER GÁBOR A magány illemtana magány illemtana A szerző írja új kötetének verseiről: „Első kötetemet folytatva, az Ábra már teljesebb, de mintha egy mozaik cserepeit látnánk, halomba söpörve. A fölmerülő élményeket, fogalmi töredékeket egésszé rendezni - elérhetetlennek tűnő feladat. Ha úgy tetszik, az együttérzésen túl az Olvasóé is. Mert az önmegismerés ka­landjának magunkra utalt szereplői va­gyunk: a skrupulus, a hiány sajátunk - ön­magunkkal kerültünk szembe, küzdel­münk énünk határain bévül zajlik. Ma­gunkban kell kételkednünk, nem pedig másokban - önmagunk legjobb ellensége vagyunk.“ Vajkai Miklós neve már minden bizony­nyal ismerősen cseng, hiszen két elbe­széléskötete (A másnapos város, Vesz­teglők) és egy meséskönyve (A Szélember kenyere) jelent meg a közelmúltban. El­beszéléseinek cselekménytelen világa és a szerző írásaira oly jellemző kisvárosi létfutamok, helyzet- és állapotrajz mellett a kötet anyagát erősen realista szemléle­tű írások is tarkítják. Színesedő hangja remélhetőleg szaporítja majd azon olva­sóinak számát, akik már az első két kötet olvastán is megkedvelték az író stílusát. ÚJ SZÚ 4 1989. VII. 2í VAJKAI MIKLÓS: Lusta por

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents