Új Szó, 1989. június (42. évfolyam, 127-152. szám)
1989-06-13 / 137. szám, kedd
HAIR Az „alvó“ ébresztgetése Dúdor István kiállítása a Nógrádi Galériában aktot, a Gyötrelmet, a Kertünket, a Triptychont - a hatvanas-hetve- nes években festett súlyos olajképeket, az utolsó évek kuszaságukban is egyre tisztább és egyre szívszorí- tóbb tusrajzait, az Utolsó vacsorát, A menetet, a Megtört keresztet, az Ecce homo-sorozatot, a Festő, holdbéli lovon képeit, vagy akár Prága kecses hídjait, rövid életének talán legnyugodtabb szakaszának tanúit. A Napraforgó kát, melyet nyugodt lélekkel Van Gogh napraforgói mellé tehetnénk. A kéket, a sárgát, a vöröset és a barnát, a könnyűségükben is súlyos akvarelleket, temperákat. Végre egy hozzá méltó tárlat, gondolja az ember a május 18-án megnyílt monstre-kiállítást szemlélve, bár ott motoszkál benne a hiányérzet is: vajon hány festménye hiányzik, mi fért volna még bele ebbe az anyagba. Igaz, a tér szabta lehetőség így is maximálisan kihasználva, ennél gazdagabb anyagot csak a galéria kibővítése után lehet összeállítani. Talán pár év múlva, ha a szomszédos épületet is megkapja a galéria. Akkor talán lehetőség nyílik egy állandó kiállításra is, melynek anyagában ott lesznek Szabó Gyula, Bácskái Béla és Dúdor István képei. Addig is útra kelnek Dúdor István képei: augusztusban Dunaszerda- helyen (Dunajská Streda), októberben Rimaszombatban (Rimavská Sobota), a jövő év januárjától márciusig Budapesten láthatók, márciust követően Rozsnyón (Roznava). Dúdor István hazatért, a dereski temető csöndjébe, képei, fájdalmas tehetségének gyümölcsei útra keltek, hogy eljussanak mindannyiunkhoz. Első állomásukon, a losonci (Lucenec) Nógrádi Galériában június 30-ig tekinthetők meg. (kövesdi k.) ügy tudom, ma már nem divat a naplóírás. Tovatűnt a kis könyv, amelybe kislányok, életük bizonyos szakaszaiban, papírra vetik bizalmas feljegyzéseiket, apró-cseprő titkaikat, gondjaikat, élményeiket. Ma már általában csak hivatásos írók szoktak naplószerűen vallani létük és a lét nagy történéseiről. Anne Frank, aki aJig tizenhárom éves korában kezdte írni naplóját, egy képzeletbeli barátnőjéhez címzett leveleit, hivatásos író volt. Annyira, hogy előre megszabott írói elképzelésekkel és célkitűzésekkel írja naplóját: ,,A háború után mindenképpen kiadok egy könyvet, amelynek a címe A hátsó traktus lesz. Kérdés, sikerúl- e? Ez a napló iesz az alapja. A hátsó traktuson kívül más témák is foglalkoztatnak. “ (1944. május 11.) Anne Frank naplója megrendítő írás. írója a vagyoni és társadalmi jólétből került a „hátsó traktusba", Hitler Németországából menekülve, apja egyik hollandiai érdekeltségének üzletházába. Nyomban Hitler hatalomrajutása után, 1933-ban. A zavartalan jólét napjai tehát folytatódnak, egészen 1940-ig, amikor „... véget értek a Hollandiában töltött nyugalmas idők: előbb kitört a háború, majd jött a kapituláció, a németek bevonultak, és elkezdődött a zsidók üldözése. Viseljenek a zsidók sárga csillagot! Szolgáltassák be kerékpárjaikat! Nem utazhatnak villamoson! Nem járhatnak autón! Csak délután három és öt óra között vásárolhatnak, és akkor is csak olyan boltokban, amelyekre ki van írva: Csak zsidók számára! Este nyolc után nem járhatnak az utcán“. (1942. június 20.) Anne Frank most már valóban a „hátsó traktus“, az üzletház padlásának búvóhelyén él, családjával és más üldözöttekkel együtt. Holland barátaik jóvoltából még mindig aránylag biztonságban, bizakodva és reménykedve: „Egyébként úgy látom, Cissy Van Marxveldt írásai igen hatásosak. Biztos, hogy majd egyszer a gyermekeimmel is elolvastatom a könyveit“. (1942. október 16.) ,,Tegnap ünnepeltük Peter tizenhatodik születésnapját. Egészen szép ajándékokat kapott (...) A százötven doboz főzelékkonzer- ven kívül kétszázhetven font hüvelyest is beszereztünk, hogy valami tartós élelem is legyen a házban!“ (1942. november 7.) De egy esztendővel később a feljegyzések már komorodnak: „Ha valaki betoppan hozzánk a külvilágból, s ruhája még hűvös a széltől, arcát kicsípte a hideg, akkor a legszívesebben a párnámba fúrnám a fejem, hogy ne gondoljak rá: Vajon mikor szívhatunk már mi is friss levegőt?" (1943. december 24.) S néhány hónappal később - akinek serdülő korú fia, lánya van, ettől az élménytől feltétlenül elszorul a szíve: a rettegés légkörében, a padlás dohos homályában - az első szerelmes csók. Egy szemérmes, félszeg első csók a halál árnyékában. Mert itt már meddő az egészséges, gyermeki ösztönnel időnként újra feléledő remény és bizakodás: „ó, édes Kíttym, az egész invázióból az a leggyönyörűbb, hogy úgy érzem, közelednek a barátaink. (...) Most már nem a zsidókról van szó, hanem Hollandiáról és az egész megszállt Európáról. Margot szerint talán szeptemberben vagy októberben beiratkozhatunk az iskolába(1944. június 6.) Itt már egyre könyörtelenebbül közeledik a keserű, józan felismerés: „Úgy látszik, az emberben benne él a pusztítás és öldöklés ösztöne, a gyilkolás és tombolás vágya. Amíg az emberek, éspedig kivétel nélkül, alaposan meg nem változnak, egyre dühöngeni fog a háború, s megrongál, elpusztít mindent, amit valaha létrehoztak és gondoztak, s mindig újból kell felépíteni a világot“. (1944. május 3.) S végül a pontos, kiábrándult ítélet: „Mivel érdemelték ki a hollandok azt a nagylelkű segítséget, amelyre oly biztosan számítanak? Pedig a hollandok alighanem tévednek. Az angolok minden blöffölésük ellenére semmivel sem viselkednek rosszabbul, mint a kisebb-nagyobb országok, amelyeket a németek megszálltak. Az angoloknak nem kell mentegetőzniök, mert ha a szemükre vetnék is, hogy éveken átaludtak, amíg Németország fegyverkezett, nem tagadhatjuk, hogy ugyanezt tették a Németországgal szomszédos országok is“. (1944. május 22.) Anne Frank itt a leplezetlen igazságot mondta ki: ezt tették a szomszédos és nem szomszédos országok: előbb simán falaztak a náciknak (Daladier, Chamberlain), aztán lelkesen kollaboráltak velük (Pétain és a többiek). S egy a legutolsó derűlátó bejegyzések közül: „A háború nagyszerűen halad. Az oroszok elfoglalták Bobrinszkot, Mogiljovot, Orsátés sok foglyot ejtettek. Itt minden all righi. Lassanként felderülnek a kedélyek. Győztek a túlzó optimisták. Ellinek új frizurája van. Miep egy hétre szabadságra ment. Ezek a legújabb hírek“. (1944. június 30.) Nem ezek voltak a legújabb hírek. A háború még folyt, és a „hátsó traktus“ lakóit - nyilván besúgás, feljelentés következtében - rejtege- töikkel együtt elhurcolták. De a Napló megmaradt. Anne Frank Naplója tanúságtétel, vád és bizonyíték. Pontosan olyan vád és bizonyíték, mint a kis, lengyel Dávid Rubinowícz naplója, vagy a névtelen, védtelen, ártatlan kisgyerekek haláltáborokban készült rajzai, soha el nem küldött, soha a címzetthez meg nem érkezett levéltöredékkel: a címzett már nem élt. De a bizonyítékoknak élniük kell: a címzett - mi vagyunk. RÁCZ OLIVÉR Tíz év telt el Miloé Formán filmjének, a világhírű és -sikerű musicalnek az amerikai bemutatója óta; a Hair (Haj) filmváltozata tehát nem valami példás gyorsasággal került a hazai néző elé. De Geromi Rágni, James Rado és Gált MacDermot színpadi műve Miloá Formán keze alatt élesen háborúellenes, humanista filmmé, mesterművé alakult, olyan vállalkozássá, mely az évek múlásával sem vesztett értékéből és kvalitásaiból. Formán kiválóan ért mindahhoz, ami emberi: érti a humort, megrázóan tudja ábrázolni a tragédiát. Az Egyesült Államok történelmének nyugtalan, a vietnami háború sokkjától terhes korszakáról szóló történet ezt is, azt is bőven kínált, s Formán érdeme, hogy mértékkel élt a lehetőségekkel. A bevonulásra váró Claude és a Central Park-i hippivezér, Berger önfeláldozó barátsága mély és örök emberi értékeket villant fel, olyan tulajdonságokat, amelyek minden össznem- zeti tragédiában is biztos pontot, megtartó erőt jelentenek. Egy félszeg, szüleit mélységesen tisztelő tehenészfiú, Claude fölkerekedik, hogy végre megnézze az or- szágnyi várost, New Yorkot. Csakhamar a Central Parkban köt ki, toprongyos hippikkel és kábítószerekkel ismerkedik; azt az egy-két napot igyekszik változatosan eltölteni. Aztán meglódulnak az események: a földhöz tapadt valóság és a felhők közti lebegések képei szellemesen váltakoznak, mígnem cowboy-ismerősünk mögött becsapódik a kaszárnya kapuja. Újdonsült barátai, természetesen, meglátogatják, mi több, egyikük - éppen Berger, a borzas hős - időlegesen szerepet is cserél vele, hogy Claude néhány órán át együtt lehessen az imádott lánnyal. Csakhogy a csíny tragédiával zárul: míg a kiskatona enyeleg, barátját elnyeli a Vietnamba induló Herkules-gép gyomra. S az áldozat árán összeforrott társaság már csak a sír fölött elmélkedhet hajdani hosszúhajúakról és tűnt időkről. Mestere a dramaturgiának Formán, az önfeledtebb jeleneteket kemény képsorok követik, lazul és megpattan a feszültség filmjében. Töretlenül ível a csúcspontig a történet: az a jelenet, amelyben a barátja helyett a Vietnamba induló gépbe bemasírozó Bergert követjük végig, egyszerre tragikus és felemelő. Treat Williams nagyon egyszerű, szinte észrevehetetlen eszközökkel játssza el a hippivezér átalakulását: a konvenciófelrúgó fiatalemberből egyetlen jelenetsor alatt lesz elszánt, tudatos, gondolkodó felnőtt. Igaz, a következő képsoron már sírkövét látjuk, rajta a halál dátuma: 1968. Vietnam. Felkavaró, megrázó, lenyűgöző a Hair, emellett szórakoztató látványosság, operatőri bravúrok sorozata (a rendező állandó* munkatársa, a cseh Miroslav Ondrícek fényképezte), rendezői ötletek tárháza, a színészvezetés és a színészi játék iskolapéldája. Kevésbé ismert színészek, John Savage (Claude), Treat Williams (Berger, a hippivezér), Beverly D’Angelo (Sheila, a lány) közvetítik a rendező és az eredeti mű üzenetét. Talán nem érdektelen megjegyezni, hogy a mű címéül szolgáló haj, a másság jelképe. A hatvanas években az úgynevezett popkultúra ifjú hívei a megnövesztett és elhanyagolt bozonthoz, a mássághoz úgy ragaszkodtak, mint az életükhöz, igazán komoly indokot igényeltek, hogy lemondjanak a szimbólumról. A Hair borzas hőse habozás nélkül lenyíratja díszét; megéri az áldozat, hiszen emberéletről van szó. Persze, hatvanas évek amerikai ifjúsága nemcsak öltözködéssel, zenével, kábítószerrel lázongott az előítéletek, megkövesedett társadalmi formák ellen. A hatvanas évek hippimozgalma, a „virág gyermekeinek" sokmilliós tömege a mindent tagadást, az erőszak, a háború, a társadalmi hazugságok megvetését polgárpukkasztó jelszavakban fogalmazta meg. Apáik jól fésült társadalmából kivonulva, lázongott a túlszabályozott, az igazságtalannak bizonyult társadalmi rend ellen, amely a szabadságot hirdetve az otthontól sok ezer mérföldre vérez- tette el ifjúságának egy részét. Ebből az Egyesült Államokból lett elege sok millió fiatalnak, s ez az ifjúság kiáltotta világgá elégedetlenségét. Az amerikai hippimozgalom jól megfért a diáklázadásokkal, a háborúellenes megmozdulásokkal, sőt a Fehér Ház előtti több százezres tüntetéssel az esztelen háború ellen. A rendezői szándék nyilvánvaló: Formánt az érdekelte, hogy az 1978-as forgatás idejére mi maradt meg az amerikai fiatalok társadalomjobbító törekvéseiből. A rendező és alkotótársai - a zeneszerző, Gált MacDermot, a koreográfus, Twyla Tharp - úgy érzékeltetik a most negyven körüliek hiteit, tévhiteit, hogy alighanem minden nézőréteg felfedezheti a számára érvényes mondandót. -ymA film világából ■ Meryl Streep lesz az Evita filmváltozatának címszereplője; nemcsak játsz- sza: énekli is a szerepet, mert kiváló énekhangja van. ■ Andrzej Wajda, a világhírű lengyel rendező filmre szeretné vinni a Miért? című Lev Tolsztoj-elbeszélést. ■ Marcel Carné filmet akar forgatni a Szép nyár című Maupassant-elbeszé- lésből. ■ A szervezett bűnözés elleni küzdelemről szól az Ajándék az ügyésznek címú szovjet film; Galina Beljajeva és Jurij Szolomin a két főszereplője. ■ A Blaze című filmben Paul Newman egy amerikai kormányzót alakít, aki beleszeret egy vetkőzőhölgybe. ■ Union Street a címe Jane Fonda új filmjének, Róbert De Niro játssza benne a férfi főszerepet. ■ Kuroszava Akira most kezdi Különleges hatások című filmjének forgatását; Steven Spielberg a producere. ■ Madridban forgatják A testőrök visszatérése című filmet Richard Chamberlain (Aramis), Olivér Reed (Athos), Michael York (D’Artagnan), Frank Finaly (Porthos) közreműködésével. ■ Catherine Deneuve játssza a Jea- nin háza címú lélektani filmdráma főszerepét; Magali Clément a rendező. Jelenet a zenés-táncos társadalombírálatból; a képen a Central-Park-i hippik Idén lenne negyvenéves, alig élt harmincnyolcat. Gyújtózsinórként végigégett, buktatókkal terhes élete, vívódó, nehéz sorsa egycsapásra ért véget, egy végzetes nyári éjszakán. A szülőföldjén, alig pár kilométernyire szülőfalujától. Vannak festők, akiknek két marékkai osztogatják az elismerést, titulusokat, pedig féltehetségek, s mindenkit szolgálnak, csak tehetségük parancsszavát nem, a Múzsát nem. Elegáns villákban élnek, dőlnek hozzájuk a megrendelések, szobraik köztereken állnak, képeik közszemlére téve. Dúdor Istvánt nem kényeztették el soha. Életében alig vett részt tehetségéhez méltó kiállításon, életművéről, művészetéről értő és méltányos összegezés nem íródott, kivéve a barátok verseit, egykét újságcikket. Mondhatnók: az igazi tehetségnek mindig rögösebb az útja, ez azonban nem szolgálhat mentségül, igazolásul. Adósságunk vele szemben több mint nyomasztó Mert istenadta tehetség volt, s bár zilált, önpusztító, magát a nyájból kizáró élete sokakat meghökkentett, s távol tartott tőle, igazi életét kapkodó ecsete rajzolta meg, s a lassan kirajzolódó életmű, amely Gulácsyéhoz, Kondor Béláéhoz hasonlítható, ha szabad hason- lítgatni. Szinte lesújtva állok a Nógrádi Galéria fehérre meszelt termeiben, s ha nem volna igazi, olcsó hatásvadászatnak tartanám a város fölött lebegő harangszót. Pedig valódi, mint az ablakon kitekintve az udvar békés zöldje, a falakon túl a városka araszoló, hétköznapi élete. Mint a lassú malomként őrlő idő, amelyDúdor István: Zuhanás (tus, 1987) bői Ikaroszként kilépett a festő. Igazán csak így, összegyűjtve képei javát, mérhető le, mekkora tehetség is volt valójában, (gy, együtt látva a Balladát, a Gömöri balladát, az öreganyámat, a Szent festőt, a Női ÚJ SZÓ 4 1989. VI. 1c Anne Frank Meghalt tizenhat éves korában, a bergen-belseni haláltáborban. Ebben a hónapban lenne hatvanéves.
