Új Szó, 1989. június (42. évfolyam, 127-152. szám)
1989-06-06 / 131. szám, kedd
Nagyító alatt a kultúra A Közvéleménykutató Intézet felmérésének tanulságai UJ FILMEK Tapasztalhattuk, hogy az utóbbi években a központi irányító szervek egyre gyakrabban veszik igénybe a Közvéleménykutató Intézet szolgáltatásait. A lakosság véleményének ismerete elengedhetetlen feltétele a helyes döntéseknek. A Szövetségi Statisztikai Hivatal keretében működő Közvéleménykutató Intézet illetékesei a napokban tájékoztattak egyik tavalyi felmérésük eredményeiről. A város és a falu kulturális életének feltételeiről kérdeztek meg közel háromezer állampolgárt. A vizsgálat abból indult ki, hogy a kulturális igények kielégítésének lehetőségei összefüggnek az emberek elégedettségével, általános közérzetükkel. A városi lakosság lényegében pozitívan nyilatkozott a falvak lakóit reprezentálok viszont a legkevésbé elégedettek ezzel a területtel. A válaszok elemzéséből az is kiderült, hogy a kulturális élethez szükséges feltételek mellett ugyancsak fontos tényező a kulturált lakóhelyi környezet, az elégedettség fokmérői a társasági élet és az aktív kikapcsolódás lehetőségei, a kereskedelem, a szolgáltatások és a közlekedés színvonala. Egészében véve, Csehszlovákia lakosságának több mint a fele elégedett lakóhelyének kulturális feltételeivel. A felmérésből kitűnik, hogy Szlovákiában kritikusabban ítélik meg a helyzetet, mint Csehországban. Ennek oka nyilván-' valóan az, hogy Szlovákiában többen élnek kisebb településeken. A megkérdezettek közel kilencven százaléka úgy véli, hogy tartalmasabbá tenné a városok és falvak kultúráját az emberek nagyobb aktivitása és érdeklődése. Ez a vélemény arra hívja fel a művelődéspolitika, a kulturális dolgozók, népművelők figyelmét, hogy jobban törődjenek az emberek kulturális igényeinek kielégítésével és érdeklődésük növelésével. Kisszámú vélemény ugyan, de fontos dolgot jelez: a kulturális élet felpezsdítése érdekében új kulturális létesítményeket kellene építeni. Erőteljesebben kapott hangot az a vélemény, hogy fontosabb az emberek kulturális aktivitása, mint a kultúra anyagi feltételeinek bővítése. Különösen a vidéki lakosságot befolyásolja negatívan, hogy elégtelen a művelődési házak kihasználtsága, s hogy hiányos a felszereltségük. A felmérés felszínre hozta a kulturális dolgozók munkájában rejtő tartalékokat, a kisebb települések kulturális életéhez szükséges személyi feltételek hiányosságait. A megkérdezetteknek közel a fele véli úgy, hogy még a legkisebb helységekben is rendszeresen kell szervezni a kulturális életet... Kiderült, hogy mind a városi, mind a vidéki lakosság körében túlsúlyban van az igénytelen, „látványos“ szórakozás iránti érdeklődés, ami, az intézet véleménye szerint, főként a tömegkommunikációs eszközök, elsősorban a televízió hatásának tulajdonítható. A hivatásos színház, a hangversenyek és az esztrádmű- sorok iránti érdeklődést általában meghatározza, hogy az emberek „élőben“ láthatják a tévéből ismert népszerű énekeseket, színművészeket. Azaz, a hangsúly nem a műsor tartalmán van, hanem azon, hogy az ismert személyiségek közül ki szerepel benne. Ezzel függ össze, hogy a helyi kulturális élet szervezői a saját „hazai“ kultúrával szemben előnyben részesítik az „importált“ kultúrát, a hivatásos művészetet az amatőr előadásokkal szemben, jóllehet, különösen vidéken az amatőr színjátszás iránt számottevő az érdeklődés. A felmérés eredményei egyértelműen igazolták a rádió és a televízió műsorai iránti tömeges igényt. Tíz lakosból kilenc kapcsolja be naponta a tévé- vagy rádiókészüléket. A lemezjátszó és magnó hallgatása már-már háttérbe szorítja az olvasást. Vonatkozik ez különösen a 14-19 évesek korosztályára. Ezen a téren alig van különbség a városi és a vidéki lakosság közt, talán csak annyi, hogy a falvak lakói több időt áldoznak a tévénézésre és kevesebbet olvasnak. Alig van eltérés a mozilátogatás arányaiban vagy a könyvtárak és az ifjúsági klubok látogatottságában. Ez a város és a falu közti kiegyenlítődés jele. Am ami a hangversenyeket, színházi előadásokat, kiállításokat és múzeumokat illeti, itt a vidéki lakosság hátrányos helyzetben van. A felmérésekből az is kitűnik, hogy Csehszlovákiában a könnyűzenei műfajok között a fúvószene, a népi muzsika és a country a legnépszerűbb. A legfiatalabb nemzedék azonban a diszkó- és rockzenét részesíti előnyben. Ugyanakkor az is kiderült, hogy viszonylag kevesen érdeklődnek a komolyzenei hangversenyek iránt. Érdekes megállapítás, hogy a lakosság hatvan százaléka végez alkotó jellegű tevékenységet, igaz, a leggyakrabban gazdasági jellegű tevékenységről van szó, például barkácsolásról, kertészkedésről, kisállattenyésztésről. A művészeti alkotótevékenységek sorában legelterjedtebb a rajzolás és a festés (a lakosság hat százaléka). A népesség egynegyede játszik hangszeren. Kedvező jelenség, hogy a fiatalok 33 százaléka alkotja az amatőr zenészek derékhadát. A Közvéleménykutató Intézet felmérése feltárta a város és a vidék kulturális élete közti különbségeket, a közművelődési intézmények helyzetét és hozzáférhetőségük fokát. Ugyanakkor rámutatott arra, hogy mindkét településtípusban, főként a tévézés elterjedésével, negatív előjelű folyamatok is tapasztalhatók (a kultúra passzív befogadása, a „papucskultúra“). A felmérés fő tanulsága, hogy a helyi kulturális élet szervezési kérdéseinek megoldása, a lakosság érdekeinek és igényeinek megfelelő kínálattal történő kielégítése mellett fontos feladat az emberek motiválása, érdeklődésének felkeltése a kultúra igazi értékei iránt. SOMOGYI MÁTYÁS Fejreállt szimbólum Egy kis mozizás: állok az erkélyen és nézem a falatnyi zöldet a ház előtt. Néhány fa, s az egyszer már lekaszált, ám újból dúsan zöldellő fű. A zöld hullámzás tengerében keskeny gyalogutacska kígyózik a buszmegálló irányában. Reggel lévén, munkába siető emberek, pajkos diákok csoportjai húznak el a képzeletbeli vásznon, mintha egy láthatatlan rendező mozgatná őket. Nem, nem statiszták: megannyi főszereplő az élet rohanó képekkel viliózó mozijában - megszokott és új szereplők, ismerős és ismeretlen arcok, ahogy az minden reggel lenni szokott. Hirtelen vágás: honnan, honnan nem, idős anyóka tűnik fel a lombok mögül, kezében póráz. A póráz végén fajtiszta eb (pardon, fajtatiszta, súgják a téma bennfentesei), gyér ismereteim szerint lehet pincsi, öleb, pekingi palotakutya vagy mi a fene, egyszóval olyan tipikus panelkutya, szobafalak közé nemesített, farkát, fejét méltósággal hordozó rabszolga. A nénin fejkendő, elálló, harangszerű, gazdag mintázatú szoknya, rengeteg fodorral, fekete topán - mintha egy népművészeti fesztivál szereplőjét látnám elvonulni pár méterrel az erkélyünk alatt. A kép annyira szokatlan, hogy körmömre ég a cigaretta, mialatt eltűnnek a sarok mögött. Kisvártatva, gondolom, egy kör megtétele után, jönnek visszafelé. A kibodorított, jólfésült pincsi és a népviseletbe öltözött anyóka. Két világ, helyesebben két világ szimbóluma egy pórázzal összekötve. Micsoda képsor, gondolom, micsoda filmbe illő jelenet, a maga groteszkségével! Nem, ez semmiképp sem groteszk, hessegetem el a gondolatot, s talán csak az öreg Freud mester a megmondhatója, miféle képzettársítás folytán jut eszembe egy kamaszkori kép, amikor először láttam apácát autót vezetni. Négy-öt apáca robogott keresztül a kisváros álmos utcáján egy Wartburg-combiban ülve, mint később megtudtam, napi bevásárlásuk végeztével a városka piacán. Eladdig apácát csak olvasót morzsolgatva, imakönyvvel, arcot, egyéniséget takaró fityulával tudtam elképzelni, s íme, mire képes a rohanó kor és a fejlődés: motorizált apácák száguldoznak a világban. Ám abban a képben, bármenynyire is meghökkentett akkor, volt valami természetes, hogy azt ne mondjam, pozitív tendencia. Az a kép, akkor, elárult valamit a változó világ arcainak panoptikumából, volt benne valami megkapóan bájos vonás, bár csak egy tipikusnak nem mondható jelkép erejéig. De hová tendál az ölebet sétáltató, népviseletbe öltözött néni látványa? Ez a meghökkentő kép, amely, bevallom, elszomorít, mert ha történetesen nyakkendös, öltönyös hivatalnokot láttam volna kecskét legeltetni a házunk előtt, legfeljebb arra gondolok, micsoda groteszk látvány, micsoda szürrealista festmény, filmkocka! Dali, Buhuel megirigyelhetné. Ezt az anyókát azonban aligha. Mert több ez a kép a puszta látványnál, több annál, hogy egy letűnő és egy új világ jelképeit mutatja, bizarr párosításban. Ez a kép, ha jól megnézzük, tükrözi a városiasodó kultúra (vagy kultú- rálatlanság) szimbólumát, amely elszakadva a gyökerektől, a há- betler-mozi, a videó, az öleb-tartó, a pincsi-sétáltató rongyrázás jelképeiben tárgyiasul. S tükrözi azt az értéket, amely csak a maga közegében, kiszakítatlanul érvényes és csodálnivaló, azt a tiszta szépséget, amely így, funkciótla- nul, azt ne mondjam, megcsúfolva, elszomorító. Mert egy kultúra, amely hadat üzen az éltető gyökereknek, s a külsőségekben nyilvánul meg, nem képes (nem is akarja) magába szívni azokat az értékeket, amelyek tartalommal tölthetnék meg. Legfeljebb kiteszi a kirakatba őket, valójában nem tud mit kezdeni velük. Bár, tegyük hozzá, ennek is két éle van: ama tiszta, éltető gyökerekből táplálkozó népi kultúra, amelynek egyszemélyes, népviseletbe öltözött jelképét láttam elmenni az ablakunk alatt, valahogy kilóg a mi, toronyházak határolta képünkből. S ha már a kettőt nem tudjuk ötvözni, az lenne a természetes, ha mindkettő a maga közegében maradna, a maga helyén gazdagodna tovább, közös épülésre. Ehhez azonban, jól tudjuk, jóvátehetetlen bűnöket kéne helyrehozni. Hogy mást ne mondjak: el kéne törölni a központi és a fejlődőképtelenné nyilvánított falvak kategóriáját. Senki sem hiheti komolyan, hogy létezik falucska, feküdjék bármennyire is a ,,végeken“, amelynek ne lehetne perspektívája, amelyet el kellene pusztítanielnépteleníteni, „elszippantani“ a szürkeség felé. Alig hihető, hogy ama hőskorban, amikor kiadatott a jelszó, hogy a város és a falu közötti különbségeket el kell törölni, bárki is a falvak elnéptele- nítésére gondolt volna. Számomra legalábbis végtelenül elszomorító látvány az aprófalvak megüresedett, gazverte portáit látni, ahová beköltözött a Zöld Angyal, ahol a gyerekek télvíz idején dideregve várják az iskolabuszt, ahol nincs mozi, nincs áruellátás, nincs ifjúsági klub. Ahol nincsből fonják a kerítést, s ahol vágyakozva tekintenek a városra, ahol mindez megvan. Kétségtelen, bármely fájdalmas is a migráció, világjelenség, s amíg a nagyobb érték (bár kérdés, van-e egyáltalán bármilyen értéknek is prioritása?) felszippantja a kisebbet, szomorúan nézzük, ám érthető. De a státuszszimbólumot sétáltató, értéktelen világba „átültetett", értékeit odahagyó nénike látványa mindenképp szomorú, s több mint groteszk. KÖVESDI KÁROLY A menyasszony Gábor Pál, a sajnálatosan korán eltávozott rendező olasz-magyar koprodukcióként forgatta utolsó filmjét, A menyasszony gyönyörű volt címmel. Ez az alkotás teljessé teszi a rendező fájdalmasan korán lezárult életművét, de nem teszi teljesebbé. Hiszen a filmből hiányzik az a Gábor Pál, akit a világ az Angi Vera, a Tiltott terület, az Utazás Jakabbal, a Horizont alkotójaként ismert meg és tart számon. Az a rendező, akinek a magyar filmművészet egyik legjelentősebb nemzetgyönyörű volt külföldre dolgozni, aztán elfelejt hazajárni Rendszerint egy másik asz- szony miatt. Ebben a mesében a férj az NSZK-ban áll vendégmunkásnak és ottmarad; a még mindig gyönyörű nő minden szeretetét egyetlen fiára fordítja és mindhalálig hűséges a hűtlen férjhez. Mindhalálig? Szívszorító talán, hogy az asszony épp akkor lel új, tiszta szerelemre, amikor a halálos kór elhatalmasodik rajta. Mindezt egy érzékeny, tiszta kamaszlélek tükrében látjuk. Csakhogy a film a jellegzetes sziEgyütt a film főszereplői: Stefania Sandrelli, Marco Leonardi (a kamaszfiú), Massimo Ghini (az orvos) és Angéla Molina közi sikerét köszönheti, a máig is eleven hatású Angi Vera jóvoltából. A gyorsan megszakadt, sokat ígérő rendezői pálya utolsó darabja Enzo Lauretta magyarul is megjelent borongós-édeskés kisregénye alapján készült, s bár e szentimentális lektűrt a rendező alaposan átrostálta, a ritkítás nem tette erőteljesebbé a történetet. Igényes vállalkozás a kisregény filmre vitele, a mesének ugyanis semmiféle magyar vonatkozása nincsen, az alkotónak idegen terepen, olasz közegben kellett mozognia. Igaz, olaszos műveltsége, itáliai tájékozottsága könnyíthetett valamit helyzetén. Ezt a szeretetteljes vonzódását Itália iránt érezhetően tükrözi a film. Szép tájak, szép emberek, kulturált társalgások, szép és megható érzelmek; az olasz filmesek többségének Szicília-képé- vel szemben Gábor Pál még a tragikus történetet is már-már valamiféle idillé transzponálja a helyszín és a téma iránti szeretetével. Bár a film bizonyos részleteiben, hangulataiban emlékeztet a rendező igazi világára, egészében - sajnos - meglehetősen üres melodráma, amely egy szicíliai fehér özvegy tragédiába torkolló történetét beszéli el úgy, ahogy ezt egy kamaszfiú megéli. Fehér özvegynek nevezik Szicíliában azokat az asszonyokat, akiket magukra hagy a férjük, mert elmegy cíliai problematika ellenére sem idézi fel a nézőben a mediterrán vidék túlfűtöttségét, forróságát, sötét tónusú belvilágát. Sőt, az alkotók a történetet bárhol, bármikor előadható mesévé szelídítették. Ebben a filmben minden csendesen, színtelenül pereg a végkifejletig. S ezt a stílust erősíti, hangsúlyozza a színészi játék egyszerűsége, visszafogottsága is. Ami él ebben a filmben, jobbára a rutin élteti. Pedig a történetben benne rejlenek a dráma mélységei. Talán mondanunk sem kell, mindez nem tesz jót a filmnek, mely a maga halk és érzelmes hangvételével aligha mondhatja ki a lényegét napjaink dáliájáról. Gábor Pál erőteljes rendezői tehetsége viszont most is világos, tiszta képi helyzeteket teremt. A mesterségbeli feladatot jól végezte el, de a hozott anyagból szabott film nem remekmű. Igényesen készítette a rendező, látni ezt a színészi munkán is: a szépséges Angéla Molina érzékenyen jeleníti meg a mélabús, fehér özvegyet, Stefania Sandrelli, hervadó szépasszonyként egy másik fehér özvegyet alakít. S ha nem főmű is ez a film, de azért jobb, színvonalasabb, s mindenképp tisztességesebb, mint a moziműsor nagy része. Jelentéktelen történet, de emberségesen ábrázolva. Négybalkezes Nem először áll együtt a kamerák elé Gérard Depardieu és Pierre Richard, a francia filmművészet két kiválósága. E furcsa páros szerencsés találata volt Francis Vebernek, a forgatókönyvíró-rendezőnek, hiszen Depardieu maga a megtestesült hős, a férfias férfi, a verekedés bajnoka, s ha kell, az ártatlan szerelem lovagja, Pierre Richard viszont a megtestesült balfácán, az örök balek, palimadár, a magas szőke férfi felemás cipőben, ahogy őt a közönség megismerte. Szóval e kettősben sokféle komikus lehetőség rejlik. Meggyőződhettünk erről már a három évvel ezelőtt bemutatott Balekok című bohózat láttán. Ez alkalommal a hatalmas, kissé mackós típusú Depardieu a nehéz vagány, a kasszafúró bankrabló, aki INNEN a film első képsorain úgy hagyja el a börtönt, hogy megfogadja; nem vesz részt több nagy balhéban. S mit tesz isten, illetve a forgató- könyv, legelső útja egyikén, amikor a bankban egy kifogástalan, törvényes csekket akar beváltani, ő lesz a túsza a kétbalkezes, végső kétségbeesésében bankrablóvá vált Pierre Richardnak. Kettősük kényszerű együttléte sok mókára ad alkalmat, s ráadásul ezt tetőzi egy különös tekintetű kislány meg egy kutya. S bár a gyerek és a kutya, meg a fura páros nem különösebben eredeti, de kellemesen szórakoztató vígjátékot produkál, amelynek talán az az érdekessége, hogy most Pierre Richardtól látjuk az elmélyültebb alakítást.-ymONNAN ■ Két és fél órás játékfilmet állítottak össze egy háromrészes osztrák tévéfilmből, amely Schubert életéről szól; címe: Notturno, a zeneköltőt Udo Samel alakítja. ■ Mireille Darc, az ismert francia színésznő a felvevőgép mögé áll; hamarosan filmrendezőként mutatkozik be. ■ Michael Douglas és fivére, Joel Franciaországban forgatja a Scam című filmet. ■ Vidéken, a második világháború után játszódik az Örök fény című litván film, amelyet Algimantas Piupa rendez. ÚJ SZÚ 4 1989. VI. 6.
