Új Szó, 1989. június (42. évfolyam, 127-152. szám)

1989-06-05 / 130. szám, hétfő

Szeretem a verset, az irodalmat. Úgy érzem, hogy az írott szó immár mindennapi szellemi táplálékommá vált. Talán ez az érzés vezérli szán­dékomat, hogy olvasmányélményei­met másokkal is megosszam. Évek óta járok szavalóversenyekre, olykor a kerületi forduló­ba is eljutok, ahol csupa hozzám hasonló emberrel lehet találkozni, akik odafigyelnek egymásra, érté­kelni tudják egyebek között a fára­dozást, melyet a felkészülés igé­nyel... Eddig legalábbis így hittem. De egy torokszorítóan megdöbbentő és kiábrándító „élmény“, a kassai (Koáice) kerületi döntőben tapasz­taltak, megváltoztatták eddigi „naiv“ elképzeléseimet. Mentségemre le­gyen mondva, hogy még csak tizen­hat éves vagyok. Most persze ne higgyék, hogy csupán a saját fellé­pésem leértékelése fölötti fájdal­mam juttatott e gondolatok megfo­galmazásához, hiszen tudom, vala­kinek mindig győznie kell, tehát min­dig lesznek vesztesek is. De fáj az, amikor értékek kerülnek a veszte­séglistára. Elmondom hát sorjában. Már reggel fél kilenctől (egyesek még korábban érkeztek) várakoz­tunk az egyébként tetszetős és egy ilyen seregszemlére alkalmasnak tetsző kulturális központban. A kez­dés meghirdetett időpontjára lehet­tünk vagy százötvenen. A többség versenyző, de voltak ott még jobban izguló pedagógusok és szülők is. Mindannyian az alkalomhoz illő, mértéktartóan ünnepi ruhában. Iz­galmunkat enyhítette, hogy a vára­kozás közben kitöltöttük az útiszám­lát. A kezdés azonban késett. Né­hány szervező gyanúsan futkosott fel-le, amikor jó negyedórás késés­sel megérkeztek a „társaságnak úri tagjai“, vagyis az értékelő bizottság fővárosi képviselői. Szinte vonszol­va magukat, az út porától alaposan megviselt (nem vasalt) öltözékben, támolyogva a szemmel látható fizi­kai fáradtság miatt. Lezajlottak a Jókai-napok, az idén sem kevés tanulsággal szolgálva, amint az egyébiránt természetes, hiszen amatőr művészeti munkáról és mozgalomról van szó, ahol a sikerek, a nemes élmények mellett különböző előjelű, gyakran okkal felháborító, a mozgalom szelleméhez méltatlan jelenségekkel is szembe találja magát az ember. Már a központi seregszem­lét megelőző járási és kerületi fordulókban, például a zsűri vagy a válogatóbi­zottság tevékenysége során. Az elmúlt hetekben éppen ezzel kapcsolatban érkezett több, az idei Jókai-napok válogatóbizottságának, illetve az egyik kerületi zsűrinek a munkáját és magatartását elmarasztaló levél. Közülük az egyik szerzője, Belá Etelka, egyebek között a következőket írja a losonci (Lucenec) színjátszók Kármán József-Szabó Magda: Fanni hagyományai című előadásának ,,szakmai“ értékeléséről, melyet a rappi (Rapovce) bemutató után tartott a válogatóbizottság (szó szerint idézve): ahhoz, hogy értékeljünk egy produkciót, elsősorban józannak kell lenni és nem aludva végigkínlódni az előadást, a szünetben pedig lehetőleg mindenki füle hallatára nem arról beszélgetni, hogy ki hogyan pihente ki előző napi fáradalmait. Ez éppen olyan nagy fokú neveletlenség, mint kockás ingben és hózungtrágliban beülni egy színházi előadásra. A fellépőknek, legyenek amatőrök, vagy hivatásos művészek, kijár az a tisztelet, hogy a válogatóbi­zottság is az alkalomhoz illően felöltözzék és figyelmesen végignézze az előadást, mégha az a világirodalom legunalmasabb monodrámája is“. Az alábbi levelet teljes egészében közöljük. (A szerkesztőség.) A szép szó „ünnepe“ avagy rögtönzés arra a témára, hogy versenyen voltunk ZŰROK ÉS OROMOK Jegyzetek egy művelődési táborról- Messziről jöttek, hosszú út áll mögöttük - mondogatták együttér­zően a tapasztaltabbak. Bizony a kultúra önzetlen napszá­mosai rengeteg áldozatot képesek hozni a közösségért... Később kiderült, hogy az éjszakát a közeli szállodában töltötték.- Ez már így megy évről évre! Minél magasabb szintű a verseny, annál kevesebbet törődnek a sze­replőkkel! - jegyezte meg egy még tapasztaltabb jelenlévő. Végre aztán félórás késéssel kezdhettünk: ünnepi beszéd, a ver­senyzők elosztása, két zsűrihez. Hárman ülnek a bíráló bizottság­ban, és nagyon praktikusan: munka- megosztást alkalmaznak. Egv fi­gyel, a másik kettő beszélget, ásíto- zik, nyújtózkodik, a körmét piszkálja vagy szunyókál. Olykor tesznek egy-egy jelet az előttük heverő lajst­romba. Miközben nagyon megértő­nek mutatkoznak. Például azokkal a pöttöm emberkékkel szemben, akik a megengedett öt percnél is terjedelmesebb szöveget magoltak be. Hagyják mind végigmondani. Aztán a szavalóversenyből kezde­nek elveszni a szép szavak. Marad a lóverseny. A kategóriák közti, egy­re hosszabbra nyúló szünetek alatt képes csak regenerálódni a tisztelt zsűri. Mire ránk, középiskolásokra kerül a sor, korgó gyomorral várjuk a csodát, hogy talán majd mi felkelt­jük lankadó figyelmüket. Minden hiá­ba... Kimegy a szereplő, alig mond néhány mondatot, leállítja a zsűri. Jelezve, hogy nekik ennyi is elég, jó fülük és szemük van a tehetségek felismerésére. Mérjük az időt. Két perc, kettő és fél... sőt egyikünknek hármat is engedélyeznek. A kivá­lasztott prózának csak töredéke hangzik el. (Hogy lehet így a belső szerkesztést, az előadói építkezést, az ívelést értékelni?) Te jó ég, minek tanultam én meg négy oldalt, mi­kor itt egy is elég? Szegény Tamási Áron, hát újra elhallgattatnak? Letaglózva, az éhségtől és döb­benettől kábultan szédelgünk kifelé. Fásultan várjuk az eredményhirde­tést. Vajon kié lesz a legnagyobb könyvcsomag, ki juthat tovább, ahol talán majd végre teljes terjedelmé­ben megoszthatja irodalmi élményét a közönséggel? Avagy ott a legma­gasabb fórumon még ennyit sem engedélyeznek...? Sokan már a díjkiosztást sem vár­ják meg, rohannak haza, a Bodrog­köz és Gömör felé. ók ugyanis kora hajnalban keltek, hogy jelen lehes­senek. Az előcsarnokban először csak visszafojtva, suttogva jön, majd egy­re hangosabban tör fel az emberek­ből az elégedetlenség. Még azokból is, akik díjat nyertek. A pedagógusok munkájának lebecsüléséről, a fiatal szereplők kedvszegéséről, a költé­szet és az irodalom iránti tisztelet­lenségről, pimaszságról, gőgről, •a versmondó-mozgalom arculköpé- séről szóinak. Eső után köpönyeg... mint, való­színű ez az írás is. BARTÓK MÁRIA Jó lenne, ha egyre szaporodó művelődési táboraink „közönség- szavazással“ zárulnának. Ha a tá­borból távozók jó, közepes, gyenge vagy más, hasonlóan minősítő jelző­ket írnának le, esetleg bíráló vagy dicsérő megjegyzéseket dobnának urnába, így értékelve a rendezvényt. Jó lenne, mert. akkor talán könnyeb­ben tudnék választ találni a már hosszabb ideje bennem bolyongó kérdésre: vajon milyen is a jó tábor? Olyan-e, amely csupa mély és mé­lyebb mondanivalót tartalmazó elő­adások sorát kínálja, vagy amely könnyebb műfajoknak is teret ad? Olyan-e, amely régi és új barátok találkozójának, véleménycseréjének a helyszíne, vagy amelyben mind­egyikből találunk valamit? Nem könnyű a válasz. Nem köny- nyű, mert a lehetőségek egyike sem értékelhető pusztán önmagában. A helyszín, a hírnév, a népszerűség olyan plusz tényezők, melyek még az előkészítés idején kell rugalmas­nak, határozottnak és körültekintő­nek lennie, hanem a tervek gyakor­lati megvalósítása során is. Konkré­tan! A kényszerű műsorváltozáshoz- a nyitónap délelőttjére tervezett gyermekműsort (Levente Péter és barátai) délután kellett megtartani- jobban kellett volna alkalmazkod­ni. A másik gond, amely már tavaly is előtérbe került: jóval kisebb a kemping befogadóképessége, mint amilyen az érdeklődés. Nem okozott örömet az a hír sem, hogy technikai okok miatt elmarad két várt előadás Ettől függetlenül, azért volt miből válogatni. Essék szó néhány műsorról. Virt István néprajzkutató néprajzi barangolása Erdélybe, a csángó hétköznapokba vezetett, dokumen- tumértékűvé váló diafelvételekkel, vidám és kevésbé vidám élmények elmondásávál. A ghymesi kastély kertjében, a zoboralji lakodalmi szo­Zoboraljai lakodalmi szokások - a kastély kertjében (A szerző felvétele) az esetleges negatívumokat is fe­ledtetni tudják. Égen és földön fellegek árnyékol­ták be ez évi táborozásaink ghymesi (Jelenec) nyitányát. A földön marad­va, az elszállásolás körüli fejetlen­ség olyan kezdet volt, amilyenre ed­dig itt talán még nem akadt példa. Szerencsére, a táborozok alkalmaz­kodó képességének, valamint a szervezők utólagos, a helyzetet mentő intézkedéseinek köszönhető­en rend lett. Tanulságként mindene­setre lejegyezhető, hogy a fő szer­vezőnek - a nyitrai (Nitra) Juhász Gyula Ifjúsági Klubnak - nemcsak Alapok a jövőnek KÖZMŰVELŐDÉSI FÓRUMAINKRÓL Klubvezetők a megmondhatói, manapság már nem is annyira előadót nehéz találni egy-egy klubestre, hanem inkább időpontot, olyat, amely a meghívott írónak, tudósnak, orvosnak, közéleti személyiségnek, zenésznek vagy néprajzosnak és a klubosoknak egyaránt megfelel. Gyakran az előbbiek azok, akik nemcsak munkahelyi felada­taik miatt kénytelenek az ajánlottnál más, korábbi vagy későbbi időpontot kérni, hanem azért is, mert „akkor éppen“ egy másik helyszínen szere­pelnek. Lemondva persze egyről-másról. Leg­frissebb példám: a Jókai-napokon megkérdez­tem két költő barátomat, megnézik-e este az elődást, mire nemmel válaszoltak, író-olvasó találkozóra hivatalosak, utazniuk kell, az egyik­nek ide, a másiknak oda. (gy vannak mások is ezzel, történészek, orvosok stb. Ha kifelé egyelőre még nem is nagyon látszik, mozgásban van nemzetiségi szellemi életünk, egyre szélesedő körben, legalábbis a közműve­lődés tartományaiban. Hol van már az az idő, amikor a Csemadok központi amatőr művészeti seregszemléin, a Magyar Területi Színház és az Ifjú Szívek előadásain kívül jószerivel csak a járá­si dal- és táncünnepélyeken, helyi méretekben pedig nótaesteken, színjátszócsoport fellépésein és író-olvasó találkozókon jutott - alkalomszerű­en - a csehszlovákiai magyarság anyanyelvén mindahhoz, ami kultúra, művészet, ami a hétköz­napokból kiemelkedő, önismeretet gyarapító, nemzetiségi azonosságtudatot erősítő gondolat, élő szóban. Tudományos ismeretekhez meg alig. A Csemadok - főként alulról jövő, tehát helyi és járási szintű kezdeményezéseire vagy keretein belül - ma már olyan formák, egyben fórumok is kínálnak mindenre lehetőséget egyre több he­lyütt, mint a közművelődési klubok, művelődési, csillagászati, képzőművészeti és olvasótáborok, kerékpártúrák, kiállítások, könyvnapok, vetélke­dők, táncház-találkozók, egy-egy jeles személyi­ség, haladó mozgalom jubileuma alkalmából ren­dezett szemináriumok, kulturális és irodalmi na­pok, melyek közül többet az egyetemes magyar kultúra és művészet tájainkhoz (is) kötődő jeles művelőinek neve fémjelez. Czuczor Gergelyé, Erdélyi Jánosé, Kármán Józsefé, Madách Imréé, Mikszáth Kálmáné, Szenei Molnár Alberté, Szep- si Csömör Mártoné. Felidézve az elmúlt évekből ez utóbbi rendezvénysorozatok programjait, megállapíthatjuk, az ismeretterjesztés és a mű­vészi megnyilvánulások mellett itt, ezeken a nem központi fórumokon is mind nagyobb szerephez jut a tudomány, azaz, jelenségek, korszakok, tudományos igényű feldolgozásairól beszélhetünk, melyek egyrészt akár már kész fejezetei lehetnek a mindeddig fel nem térképe­zett és meg nem írt nemzetiségi irodalom-, illetve művelődéstörténetünknek, másrészt mennyiségi növekedésükkel (kényszerítő erő) párhuzamo­san nő az esély arra, hogy végre intézményes keretek között folyjék mindannak tudományos kutatása, ami a csehszlovák kontextuson belül sajátos nemzetiségünk múltjában és jelenében. Ha már itt tartok, akkor még egy gondolat, a napok kapcsán. Születtek, éltek vagy dolgoztak tájainkon tudósok is szép számban, átböngészve a Magyar Életrajzi Lexikont, alig belátható a sor. Annál elgondolkoztatőbb, hogy, néhány kivételtől eltekintve, nem tudunk róluk, nincsenek a köztu­datban, még az adott településeken sem, ame­lyekhez egykor így vagy úgy kötődtek. Nem őrzik, nem ápolja emléküket senki. Pedig sokuk élete, munkássága, magatartása szolgálhatna szá­munkra akár ösztönző, tartást adó példaképként. Meg kellene kezdenünk e hagyományok ébreszt­getését is, és bekapcsolását nemzetiségünk mai szellemi áramkörébe. Visszakanyarodva az idézett közművelődési formákhoz, fórumokhoz, a büvöléssel természet­szerűleg megnövekedett a kezdeményező, a szervezők száma, új emberek, fiatalok tűntek föl a műszaki értelmiség köreiből is. És megnöve­kedett az érdeklődők száma, egy-egy rendez­vény esetében tömeges jelenlétről beszélhet­tünk, ami egyebek között arról tanúskodik, hogy mind több fiatal életében vált-válik természetes szükségletté a kultúra, a kulturális (tehát egyúttal társadalmi) aktivitás. Paradox módon, épp olyan időszakban, amikor a hangoztatott szép elvek és célok ellenére iegkevésbé a humán szférának kedveznek a szociális-gazdasági-erkölcsi viszo­nyok, az egyén és közösség életmódjában és értékrendjében végbemenő változások, melyek egyelőre - gyarapodás ide, gyarapodás oda - még mindig több embert fordítanak el a kultúrá­tól, a művészettől, mint amennyi vonzódik hozzá különböző indítékok vagy individuális adottságok hatására. Véletlen-e, hogy húszezres városban öt-tíz ember jelenik meg egy-egy klubesten, alig valamivel több egy-egy kórustalálkozón, színházi előadáson. Mindaz, ami eredmény közművelődésünkben a hetvenes évek derekától, örvendetes, de lát­nunk kell, csak a múlthoz képest eredmény, mennyiségi és minőségi szempontból egyaránt. Ha önmagában vizsgálnánk, a háttérrel együtt, bizony számtalan fehér folt talán élesebben tűn­ne szemünkbe, kezdve az aprófalvak kultúrájától, melyben ráadásul az évszázados értékek is pusztulófélben, a csehszlovákiai magyar tudo­mányosság fentebb már említett intézményes formáinak a hiányáig. Mindenesetre: mutatkozik már olyan szellemi bázis, melynek alapján nem­csak a hiányok felszámolását lehet elkezdeni, hanem egész közművelődésünk, egyáltalán, kul- turális-művészeti-tudományos életünk infrastruk­túrájának, szervezeti kereteinek bővítését, kíépí­tését IS BODNÁR GYULA kásokat bemutató folklórcsoportok bemutatóját, a Jókai Mária által ösz- szeállított műsor szépségét a több­ször eleredő eső sem tudta megza­varni. Váratlanul nagy érdeklődés kísér­te az egyik elmaradt előadást pótló klubfórumot. Ennek szinte egyetlen témájává a Szovjetunióban zajló vál­tozások okai lettek. Szabó L. Mátyás beszélt róluk, érthetően, magas szinten, reális képet adva. Nem kel­lett külön meghívókat küldeni Laár András és Galla Miklós műsorára sem, mely sziporkázott az ötletektől, a szereplők sajátos humorától. S ha nem is volt minden érthető az első pillanatban, remek szórakozást nyújtott mindenkinek. Jókai Mária és Ág Tibor. a ghymesi leánykórus közreműkö­désével, a zoboraljai népdalkincs gyöngyszemeiből nyújtott át a hall­gatóságának. Bepillantást adva a te­rület egykori ünnepi szokásvilágába is. A Ghymes zenekar fellépésekor ismét kicsi lett a terem. Nagyon kicsi! Külföldi szereplésről jött az együttes a táborba. Oda, ahonnan lényegében egykor elindultak nép­szerűsíteni a népzenét. Dalaik Ag Tibor ajánlásával találtak megértés­re. Zúgott a taps, forró volt a han­gulat. A szép élmények mellett azonban megmaradtak a gondok. Olyanok, amelyekre főként az utóbbi időben kezdünk odafigyelni. A nagy számú résztvevő egyre kevésbé alkot olyan közösséget, melyről gyakran nosz­talgiával beszélnek az első táborok résztvevői. Nem kevesen vannak, akik nem művelődési céllal érkeznek a táborba, akik bizony nem odava­lók. Szórakozni máskor, máshol is lehet. A művelődési táboroknak ennél több, nemesebb a céljuk. Igaz azon­ban az is, hogy jobban oda kell figyelni az először táborozókra. Szervezőknek és a tapasztaltabb tá- borozóknak egyaránt. Ha nincs, aki kézen fogná a kezdőt, nehéz az indulás... Jó volt ez a tábor? Minden negatív észrevételem ellenére azt kell mondanom, igen. A szervezési hibák elkövetésében nem csak a JUGYlK volt vétkes. Különböző körülmények is közrejátszottak. Rit­kán történt meg, ami az idén, hogy a kopjafa mellett a szervezők elné­zést kértek mindazért, ami nem úgy sikerült, ahogy eltervezték. PUNTIGÁN JÓZSEF ÚJ SZÚ 4 1989. VI. 5.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents