Új Szó, 1989. június (42. évfolyam, 127-152. szám)
1989-06-16 / 140. szám, péntek
A CSKP KB-nak a tudományos-műszaki fejlesztéssel, a kohó-, a gép- és az elektrotechnikai iparral kapcsolatos határozatai teljesítésének ellenőrzéséről (Folytatás a 5. oldalról) tartott három szeminárium is igazolta ezeket az eddig kihasználatlan nagy lehetőségeket. Továbbra is legfontosabb partnerünk Valamennyi érintettől alapvetően új hozzáállást, lényegesen nagyobb igényességet és aktivitást követel meg a Szovjetunióval tolytatott gépipari kereskedelem új szerkezetének kialakítása. Ez az ország lesz továbbra is legfontosabb partnerünk. A csehszlovák gépek és fogyasztási cikkek szovjet nyersanyagokkal való cseréjén alapuló hagyományos modell lehetőségei jelentős mértékben kimerültek. A beruházás-politika új irányzatai és az olaj világpiaci árának csökkenése azt jelenti, hogy nem számolhatunk a kivitel hagyományos volumenének és szerkezetének folytatásával. Hogy helytállhassunk az egyre igényesebb szovjet piacon, lényegesen jobban kell igyekeznünk és a szükséges minőségben kell kínálnunk azokat a termékeket, amelyekre a Szovjetuniónak ma szüksége van. Ugyanakkor keresnünk kell azokat a lehetőségeket, amelyekkel növelhetnénk a számunkra vonzó gépek és berendezések behozatalát a Szovjetunióból. A kiviteli-behozatali koncepció fontos elemévé válik a fejlett tőkés országokba irányuló gépipari export növelésének szükségessége. Nem elégedhetünk meg ugyanis azzal, hogy a 80-as évek elejéhez képest ezen országokkal folytatott kereskedelmünk passzív szaldója több mint a felével növekedett. Azzal sem, hogy a 8. ötéves tervidőszakban ráadásul csökkent a gépipari és elektrotechnikai termékeink kivitele ebbe a térségbe. A fordulat elérésének feltétele azonban az, hogy versenyképes termékeket kell felkínálnunk, sokkal bátrabban kell új együttmúködési formákat teremtenünk a kapitalista cégekkel, s mindezt a kölcsönös előnyösség elvén, hogy ne növekedjen adósságállományunk. Lényegesen javítanunk kell üzleti tevékenységünk színvonalát, kiindulva abból, hogy a mai világ nem küzd kínálati nehézségekkel. Csak naprakészséggel, rugalmassággal, minőséggel, tökéletes szolgáltatásokkal és mindazokkal a tulajdonságokkal lehet helytállni, amelyek a mai kereskedelem részét képezik. Csak így lehet létrehozni azokat az anyagi forrásokat, amelyek a technika behozatalára és szükségleteink fedezésére kellenek. Valóban nem kevés és nem egyszerű feladatok várnak állami vállalatainkra. Dolgozókollektíváik, élükön a pártszervezetekkel azonban a múltban már nem egyszer bizonyították öntudatosságukat és tettrekészségüket, a nehézségek leküzdésére való alkalmasságukat. Folytatni kell minden pozitív dolgot, fejleszteni kell e kollektívák alkotó, termelő és műszaki potenciálját, s ezt teljes mértékben ki is kell használni. Ez azt jelenti, hogy minden vállalatnál a helyzet és az értékesítési lehetőségek felelősségteljes elemzése alapján olyan világos fejlesztési programot kell kidolgozni, amely a tudomány és technika legújabb ismereteinek komplex kihasználására és megvalósításának meghatározott útjaira épül. Másszóval a vállalatoknak tudatosítaniuk kell, hogy elsősorban tőlük függ, hogy biztosítsák-e a szociális szükségletek és fejlesztés fedezésére, a korszerűsítés és felújítás megoldására, gazdasági létük és távlataik megalapozására a szükséges forrásokat. Megköveteli ez, hogy határozott lépéseket tegyünk a dolgozókollektívák aktivizálásában, a minőségre és a tudományos-műszaki haladásra való érdekeltségük megteremtésében. Az átalakítás szükségletei, a tudományos-műszaki fejlesztés felgyorsítása mélyrehatóan érinti a dolgozók legszélesebb rétegeinek érdekeit és szükségleteit. Ennek a megoldása mérhetetlen igényeket támaszt az egész párt valamennyi láncszeme politikai, ideológiai és szervezőtevékenységével szemben. Megköveteli azt, hogy a pártmunkát minőségileg új szintre emeljük. Hogy hogyan kell az átalakítás és a demokratizálódás feltételei között előrelépni, azt a Központi Bizottság 9. ülése szabta meg. A XVIII. kongresz- szus intenzív előkészítésének hónapjaiban, valamint az évzáró taggyűléseket és konferenciákat megelőző időszakban felmerülő jelenlegi feladatokról a ma előterjesztett jelentésben Milos Jakes elvtárs, a Központi Bizottság főtitkára beszélt. Ennek megvalósítására tereljük most figyelmünket. A pártmunka átalakításáról A pártmunka átalakítása összefüggésben van a párt szerepének, mint a társadalom politikai avantgardjának megerősítése szükségességével, s azzal, hogy határozottan küzdjük le azokat a tendenciákat, amelyek az állami és gazdasági szervek tevékenységének pótlására az általuk vállalt felelősség átvételére irányulnak. Ez azonban nem jelenti a párt figyelmének a gazdasági kérdésekre, a speciális gazdasági fejlődés stratégiájára, a gazdasági mechanizmus működésére, a tudományos és tudományos-műszaki politikára és a népgazdaság egyes láncszemeiben való megvalósítására gyakorolt hatásának gyengülését. Ellenkezőleg, megerősíti befolyását erre a területre, természetesen a politikai és szervezési hatásgyakorlás eszközeivel. Mi kerül jelenleg legfőképpen az előtérbe? A kommunisták aktivitása, harciassága, igényessége és felelősségérzete a határozatok teljesítéséért. Ez főként azokra vonatkozik, akik felelősségteljes beosztásokban dolgoznak. Növelni kell valamennyi alapszervezet és pártszerv azon képességét, amely a párt politikájának saját vállalatuk, intézetük, dolgozókollektívájuk feltételei közé történő konkretizálását eredményezi. Ezen az alapon kell fejleszteni a kezdeményezést, igényes célokat kell kitűzni, olyanokat, amelyeket mindenki magáénak vall és saját érdekében dolgozik elérésükért. A gazdasági mechanizmus lefolyása és eredményei a tudomány és technika határozottabb érvényesítése szempontjából döntő fontosságú a káderellátottság. Az új feltételek között még nagyobb szükségszerűséggel jelentkezik a politikai, erkölcsi és szakmai érettség egysége, a magas fokú hozzáértés, a kollektívák csúcseredményekre ösztökölésének és vezetésének készsége. A vezető dolgozókat az alkotó hozzáállásnak, a minden új iránti fejlett érzéknek kell jellemezniük. Kezdeményezően, vállalkozóan, bátran kel) magukra vállalni a felelősséget, vállalniuk kell a kockázatot, nem lehet feladniuk a nehézségekkel szemben, szívósan kell harcolniuk az előrahaladásért. A problémák rendhagyó megoldása ma szükségszerűbbé válik, mint csak a megadott feladatok megbízható teljesítése. A vezető beosztású káderek sikeres munkájának fontos feltétele az irányítási készség, az emberek vezetése és meggyőzése, valamennyi problémáról nyílt vita folytatása. Ugyanakkor a kollektív tevékenység jó szervezőjévé kell válnia, s kell, hogy legyen képessége a kollektíva, az egyén, valamint a társadalom érdekeinek egyeztetésére, teret kell biztosítania az újítói útkeresésnek. A mély tárgyi ismeret, a szerénység és elvszerűség, az önmagával és a többiekkel szembeni magas fokú igényesség, az emberek megértése, ez mind olyan tulajdonság, amelyek nélkül elképzelhetetlen a vezető tekintélye. A pártszervezetek, a gazdasági vezetés, valamint a társadalmi szervek és szervezetek éppen az ilyen vezetőknek nyújtanak majd maximális támogatást. A pártszervek és -szervezetek konkrét tevékenységében ezért kell majd a vezető beosztású kádereket igényesen értékelni, következetesen mérlegelni munkájuk eredményét, célszerűen kihasználva a számadás módszerét. A megállapított hiányosságokból le kell vonni pártvonalon is a következtetéseket, érzékkel, de fölösleges időhúzás nélkül kell káderváltozásokat eszközölni ott, ahol az egyes területeken lemaradnak, ahol a vezetők nem akarnak, vagy nem tudnak az új feltételek között dolgozni, ahol a régi sztereotípíák fogságában maradnak, s nem használják ki azt a lehetőséget, amit az átalakítás nyújt, de még a szükséges eredményeket sem érik el. A pártmunkában megkülönböztetett figyelmet érdemelnek azok a munkahelyek, amelyek a tudományos-műszaki haladást döntő mértékben befolyásolják. Ide tartoznak a kutatóintézetek, a tervezőszervezetek, a termelést megelőző részlegek és a korszerű technológiai vonalak. Ezeken a munkahelyeken feltétlenül megerősítésre szorul a párt befolyása. Népgazdaságunk mai helyzete és azok a célok, amelyeket a társadalomfejlesztésben magunk elé tűztünk, megkövetelik, hogy a Központi Bizottság 14. ülésének határozatai ösztönzően hassanak a munkásosztály és a tudományos- műszaki intelligencia, valamint valameny- nyi dolgozó aktivitására, szövetségük megerősítésére, alkotói ötletei mozgósítására. E határozatokat mindennapi becsületes munkával kell megvalósítanunk. Arra kell törekednünk, hogy a tudomány és technikai ismereteinek kihasználásában alapvető fordulathoz vezessenek. Ezek az ismeretek az ember kezében a szocializmus gyorsított fejlesztésének valódi és magas fokúan hatékony eszközévé válnak. Ugyanakkor a kohászati, gépipari és elektrotechnikai komplexumnak az emberi szükségletek kielégítésében vállalt szerepének növelésére, hazánk anyagi-műszaki bázisa átszervezésére és a nemzetközi munkamegosztásba való bekapcsolódásunk hatékonyságának növelésére is hatással lesznek. Olyan folyamatról lesz szó, amely az állami, gazdasági és társadalmi szervekben és szervezetekben, a párt és a kommunisták összevont igyekezetét követeli meg. Megvalósítása ren- kívüli politikai jelentőséggel bír, a szociális-gazdasági fejlesztés meggyorsítása, az átalakítás megvalósítása, a társadalmi élet demokratizálása, köztársaságunknak a világban betöltött pozíciója megerősítésének szempontjából. Meggyőződésünk, hogy a párt XVIII. kongressszusának előkészítése során ebben az irányban határozott lépéseket teszünk előre. (Alcímek: Új Szó) Szépen mesélő gyerekek (Prózamondók a XIV. Duna Menti Tavaszon) Akár felnőttek, akár gyerekek léptek pódiumra az elmúlt évek versenyein, bevallom, engem mindenkor jobban érdekeltek a versmondók, jobban le tudták kötni a figyelmemet, mint a „prózások“. Talán azért, mert a vers, úgymond, fürgébb, tömörebb műfaj. A mai napig is inkább érzem pódiumi előadásra alkalmasnak, mint „társát“. Ebbéli érzésemben bizonyára közrejátszik a hagyomány, a szokás, ugyanis - és azt hiszem, ezzel mindnyájan így vagyunk - jószerivel csupán verseket tanultunk, versekkel szerepeltünk annak idején az iskolában, hallottunk, hallunk ma is különböző ünnepségeken, a rádióban, televízióban. Prózát alig. A próza mostoha gyerek ilyen szempontból, ami részben érthető, műfaji ismérveire gondolva. (Paradoxonnak tetszhet, hogy ugyanakkor a mindenkori nagymamák, nagyapák vagy a gyermekeik lelki-szellemi művelését elsőrendű feladatuknak tekintő szülők többnyire prózát, azaz mesét, különböző történeteket mondanak esténként csemetéiknek, akik szintén inkább ezeket kedvelik, mint a verset, talán mert közelebb van a beszédhez-beszélgetéshez, mint formához.) Persze, hallottam már - nemcsak profi - „mesélőt“ pódiumról, aki az egyéniségéből adódó karakteres előadásmódjával vagy ízes nyelvezetével csodát - művészetet - tudott teremteni ebből vagy abból a - jól megválasztott - szövegből, illetve szöveggel. Hallottam ifjút, gyermeket is, az elmúlt esztendők Duna Menti Tavaszain is, akikre oda kellett figyelni, ám a többség előadása - a közönség szemével nézve - érdektelen maradt, mintha a gyerekek kívül rekedtek volna a saját maguk vagy a pedagógusok, szülők által választott feladaton vagy mintha soha el sem is jutottak volna hozzá igazán - lelkűkben. Ezzel egy pillanatig sem akarom állítani, hogy az esetek zömében nem ért célt a szándék, mely legfőbb a gyermekkel végzett művészeti tevékenységben - a pedagógiai. Ha emlékezetem nem csal, most a XIV. Duna Menti Tavaszon tudtam először nem lankadó figyelemmel végigkövetni a prózamondó-versenyt, köszönhetően a harmincöt gyereknek, akik a három kategóriában szerepeltek, valamint az őket felkészítő pedagógusoknak, szülőknek. Ezzel egyúttal szeretném jelezni, hogy nem volt lényegesebb különbség az egyes kerületek, járások, tájegységek között, melyeket a gyerekek képviseltek. Mintha vezényszóra: mindenütt komolyan vették, hozzáértéssel végezték volna ezúttal a felkészülést. Ami persze nem jelenti, hogy nem voltak halványabb teljesítmények. De még talán soha ennyi olyan, különösen az első és a harmadik kategóriában, amelyen érződött: részletekbe menően - érzelmi, gondolati, nyelvhelyességi, hangtani, ritmikai, technikai, „színészi“ szempontból egyaránt - átgondolt, tudatos munka eredménye. Már a szövegválasztás erről tanúskodott; amiként az is, hogy, az egyik zsűritag szóhasználatával élve, az idén jóval kevesebb volt az úgynevezett „alaphibákból“ (hangsúlyeltolódás, „éneklés“, „felvitt“ mondatvégek, helytelen hasonulás, véghangzók elmaradása stb.), és egy-két kivételtől eltekintve valamennyi szöveg belefért az öt percbe. Amiből több lehetett volna, az a humor, mely sok szövegben benne is volt, csak éppen kiemelni és érzékeltetni nem sikerült, legalábbis nem a kellő fokon. Izgalmat, lámpalázat legyűrve, bátorságból is jelesre vizsgázott a legtöbb gyerek. Soha ennél alacsonyabb színvonalat! Vajha a családban, az iskolában, utcán, játszótéren, mindenütt ily tisztán szólnának édes anyanyelvűnkön - gyermekeink! Persze, ehhez, nekünk, felnőtteknek is szebben kellene beszélnünk. BODNÁR GYULA ÚJÍTANI - KELLETT ___ Má r több mint tizenkét esztendő van mögöttünk az oktató-nevelő munka reformjának kezdete óta. Azóta az alap- és középiskolák padjaiból kiröppentek azok a tanulók, akikkel ezt több-kevesebb sikerrel végigcsináltuk. S ha a pedagógus visszatekint és mérlegre próbálja tenni munkája eredményét, minden bizonnyal felteszi magának a kérdést: Megérte? Sikerült? Mi volt benne a jó és mi a rossz? Hiszen azóta egy nemzedék nőtt fel, s ha még hasznosabban akarunk a pályánkon tevékenykedni, a jó és rossz tapasztalatokból nem árt okulnunk a következő nemzedék érdekében. Tekintsünk hát vissza és mérlegeljünk. Tíz-egynéhány évvel ezelőtt az oktató-nevelő munkát új tartalommal és szerkezettel próbáltuk megtölteni. Kikísérleteztünk egy igényesebb és lényegesen terjedelmesebb tantervet az alap- és középiskolák számára. A kísérleti munkában, amely mindezt megelőzte, magam is részt vettem, az anyanyelvi oktatás és a szlovák nyelv oktatása során, a Pedagógiai Kutatóintézettel együttműködve. Ügy érzem, hogy a változtatásra szükség volt, még akkor is, ha voltak buktatói is. Hiszen az oktatói-nevelői folyamatok és minden, ami ezzel összefügg (tanterv, tankönyvek, módszertani útmutatók stb.), soha nem voltak egyszer s mindenkorra adottak, mint ahogyan a nevelőmunkánk sem lehet alkalomszerű és befejezett, hanem állandóan ismétlődő és újat, jobbat kereső folyamat. Amikor bekapcsolódtunk ebbe a tevékenységbe, sokunkat izgalom, lelkesedés és kíváncsiság kerített hatalmába, vajon sikerül-e megbirkóznunk mindezzel. Mi tagadás, tele voltunk optimizmussal (és félelemmel). Később, amikor 1976-ban az átépítést országos szinten elkezdtük, akkor ez már minden tantárgyat érintett az alapiskolák első osztályaiban. Szülők és pedagógusok egyformán izgultak, hiszen a matematikai halmazelmélettől kissé megijedtünk. A gyerekeknek mindegy volt, hogy az új ismeretek hogyan épülnek fel. Számukra a régi is új lett volna. Nos, az eligazodás az új dolgok özönében nem volt könnyű, de megbirkóztunk velük. S hogy valójában elértük-e célunkat, azt legjobban azon mérhetjük le, hogy tanulóink milyen alapokkal, biztonsággal vagy bizonytalansággal állják meg helyüket az EiSi Táncházainkról - még egyszer Az (El)ismerjük-e egymást? című cikk margójára Az alcímben jelzett írás (Új Szó, 1989. június 2.) táncházat érintő része hosszabb gondolatsort indított el bennem. Úgy érzem, a hiteles kép kialakításához alábbi gondolataim is hozzátartoznak. Hazai táncházmozgalmunkban, sajnos, mindmáig nincs olyan pozitív példa, melyet egyértelmű sikerként könyvelhetnénk el a táncház gyakorlati meghonosítása és elterjesztése terén. Kár, hogy ez így van, annak ellenére, hogy az ország különböző pontjain, bár nem nagy számban, de műkődnek táncházzenekarok, amelyek jelenthetnék sikeres, rendszeresen működő táncházak állandó vonzerejét. örömmel konstatálhatjuk, hogy mára kiérlelt a mozgalom néhány olyan táncos egyéniséget is, akik jó zenekar „oldalán" szintén kamatoztathatnák kisugárzásukat bármilyen jól működő táncházunkban. Ami mégis hiányzik, s ami miatt az egészről feltételes módban kell beszélnünk, az érzésem szerint, esetről esetre: a szervezési háttér teljes hiánya. Amíg a két fő tényezőt (zenekar, táncházvető) nem fogja kiegészíteni egy harmadik, szintén elengedhetetlen körülmény, nevezetesen az, hogy táncházainknak legyen végre gazdájuk, amely gondoskodna a rendszeres működéshez szükséges feltételekről, mindaddig: induló táncházaink valószínűleg tiszavirág életűek lesznek. A hangsúly elsősorban a rendszerességen van. Csak átgondolt, hosszú távú koncepció alapján tudná bármely táncház igazán kifejteni többirányú pozitív hatását fiatalságunk körében. Ilyen, működési zavarokkal teli helyéletben. Hiszen értük volt minden. Remélem. Vagy egyszerűen csak újítani akartunk magáért az „újításért“ és az időszerűség kedvéért? Nem hiszem. Mindenesetre azokról a tapasztalatokról szeretnék szólni, amelyeket magam figyeltem meg munkám során az alapiskola 1-4. osztályában. Az integrált anyanyelvi oktatás területén a tapasztalataim pozitívak. Már a kisiskolások is képesek az ún. komplex művelődésre a maguk szintjén, amikor a figyelmüket tudatosan ráirányítjuk az egyes jelenségekre és az összefüggések keresésére. A matematikával és a többi tantárggyal is elboldogultunk. De ha figyelembe vesszük, hogy közben hány tankönyvet kellett egyszerűsíteni, átdolgozni és lerövidíteni, akkor nem nehéz kitalálni, hogy sokat akartunk markolni, de nem mindig fogtunk eleget. Ezt minden pedagógus és tanuló a saját bőrén érezte. Köztudott, hogy a tanítás régi, elavult színvonala nem volt elég, nem volt kielégítő és minőségileg már nem felelt meg. Nem számolt a gyermekek fejlettségi fokával, hiszen napjainkban a gyerekek lényegesen többet hoznak magukkal a környezetükből, mint sok évvel ezelőtt. Azt is tudjuk azonban, hogy az új több, mint amivel a gyerekek meg tudnak birkózni, s ez nem célravezető, mert sok kapkodásra, idegességre és kiegyensúlyozatlanságra ad okot. Nem lehet ugyanis a gyors tempót állandó jelleggel, megállás nélkül tartani, hiszen így kevés idő és alkalom marad a rögzítésre és a nyugodt munkára. Remélem, hogy azok a módosított tankönyvek, amelyeket az utóbbi években kaptunk, olyan feltételeket teremtenek, amelyek lehetővé teszik mind a pedagógusok, mind a gyerekek számára a tartó- sabb, főleg a derűs és nyugodt ismeret- szerzés légkörét, ami olyan nagyon hiányzik iskoláinkból. Szerintem minden új bevezetését, amelynek köze van a gyerekekhez, körültekintő és sok szakembert (pedagógus, pszichológus, szociológus, gyermekorvos) bevonó, alapos, átgondolt munkának kell megelőznie. Végezetül szeretném megemlíteni azt a körülményt is, amely nagyon sok esetben nem teszi lehetővé a pedagógusok számára a zavarmentes, nyugodt munkalégkört, önállóságot, döntési jogot és hatáskört, ami kerékkötője az eredményes munkának. Gondoljuk csak meg, hányszor fecséreljük el az energiánkat haszontalan, a munkát hátráltató torzsalkodásokra, a felsőbb szervek helytelen döntései vagy közömbössége miatt. Ez persze egy más terület, amely megérdemelne néhány hasábot az újságokban, mert átépítés ide vagy oda, a sikeres munkának ez is fontos alapfeltétele. Az írásom bevezetőjében feltettem a kérdést: Mi volt a reformban a jó és mi a rossz? Nem törekedtem a teljességre. Remélem azonban, hogy sikerült e kérdésre a választ, ha csak nagyjából is, érzékeltetnem. JAKABNÉ GÁL ETELKA, a Kassai (Koáice) Magyar Tanítási Nyelvű Alapiskola tanítója ÚJ SZÚ 6 1989. VI. 16 zetben, természetes módon felértékelődik központi nemzetiségi rendezvényeink jelentősége - táncházmozgalmunk szempontjából is. Az utóbbi években e rendezvények táncházai örvendetesen kezdenek kilépni „megtűrt" szerepükből, s véleményem szerint a szombat esti táncházak - a résztvevők szempontjából - hovatovább fesztiváljaink egyik fő vonzerejévé válnak. Idén Zselizen (2eliezovce) talán minden eddiginél nagyobb számban gyűltek össze táncolni vágyó fiatalok, szombaton éjjel. A házigazda (Varga Ervin és a Ghymes zenekar) gömöri táncokat tanított. A felfokozott fesztiválhangulatban azonban az előcsarnokban teljesen spontán kialakult egy „össznépi vigadalom“, amely eddigi tapasztalataim szerint természetes velejárója a hasonló rendezvényeknek. Ezt N. Gyurkovits Róza fent említett írásában, számomra érthetetlen okokból, a Varsányi együttes rosszindulatú kezdeményezéseként tünteti fel. Cikkének címe jut az eszembe erről: úgy látszik, valóban nem ismerjük egymást. Az igazsághoz tartozik ugyanis, hogy az előcsarnokban már kialakult féktelen szórakozásba kapcsolódott be a Varsányi együttes egy-egy tagja, de semmiképpen sem kezdeményező módon. Tény, hogy a táncház vezetői nem tudták kielégíteni a közönség felfokozott érdeklődését, ezért azonban talán nem az előtérben maradottakat kellene okolni. Nem tudom elfogadni továbbá N. Gyurkovics Róza cikkének azt a részét sem, melyben élvonalbeli együtteseink „megmérkőzéséról“, „viadaláról" ír. Semmilyen ügynek, a táncházmozgaloménak sem használ vélt, nem létező ellentétek szítása. VARSÁNYI LÁSZLÓ
