Új Szó, 1989. május (42. évfolyam, 102-126. szám)

1989-05-15 / 112. szám, hétfő

Jacsmeník József rajza Saját erőforrásból - is M ielőtt még bárki kalandos, int­rikákkal átszőtt történetet várna az alábbi írástól, rögtön eláru­lom, szó sincs ilyesmiről. Az alábbi­akban a többezer éves „királynőről“ lesz szó. Már az ókortól ezzel a ki­tüntetett címmel illetik a tudományok egyik legszebbikét, a csillagászatot. A csillagászat tudománya talán már az ember öntudatra ébredése óta létezik. A természet viszontag­ságainak kiszolgáltatott primitív em­ber leginkább abban különbözött az állatvilágtól, hogy a fennmaradásá­ért vívott harcban nemcsak erejére és ügyességére támaszkodott, ha­nem felhasználta környezetének tár­gyait, ismereteit és tapasztalatait is. Az idők során a csillagos égbolt is hasznos segítőtársnak bizonyult; számos természettudós véleménye szerint a Nap járása, a Hold fázisvál­tozásai nagymértékben hozzájárul­tak a gondolkodás, a számolás és az idő felosztása képességének kia­lakulásához. A végeláthatatlan pusztákban vándorló nomád tör­zsek, a sivatagi karavánok vagy akár a nyílt tengerre merészkedő hajósok útbaigazítását is a csillagok segítették. A babilóniai népek, a su- mérok, a perzsák, majd a görögök rendkívül sokoldalú ismeretekkel rendelkeztek az égitestekről. Csilla­gászati táblázatokat állítottak össze, előre meg tudták határozni egy-egy nap- és holdfogyatkozás időpontját. A sötét középkort követően a csil­lagászat új felismerései által a vallás alaptételei buktak meg és értelme­ződtek át dogmákba merevült, örökérvényúeknek hitt igazságok. A távcső felfedezésével kitárultak a Világegyetem valóságos színfalai, s az új felfedezések, eredmények helyet kaptak a természettudomá­nyokban, szinte gyökeresen átfor­málva az anyagról és megjelenési formáiról addig vallott törvényeket. E távolról sem kimerítő jellemzés után méltán merülhet fel az olvasó­ban a kérdés: miért hát a címben szereplő „mostohagyermek“ jelző? Talán nem túlzás azt állítani, hogy a történelem során egyetlen más tudományág sem vonzott maga köré annyi érdeklődőt, műkedvelőt, ki­váncsi elmét, mint éppen a csillagá­szat. Úgy vélem, törvényszerűen, hiszen az égitestek önmagukban is szép látványt nyújtanak, ugyanakkor a végtelen csillagvilág egyben a leg­mélyebb titkok birodalma is. Manap­ság többmilliósra tehető a világ amatőr csillagászainak tábora. Hosszú órákat töltenek el távcsöve­ikkel az éjszakai égbolt alatt, s tekin­tetükkel nemcsak bekalandozzák a végtelen teret, hanem fényképez­nek, pontos megfigyeléseket, méré­seket végeznek, melyek eredmé­nyeit a csillagászati központoknak juttatják el. Nagy szükség van erre, hiszen a megszámlálhatatlanul sok változócsillag, üstökös, kisbolygó fo­lyamatos megfigyelése a jelenlegi­nél nagyságrendekkel több csillag- vizsgáló sem lenne képes. Mindezek után elmondható, hogy az amatőr csillagászat olyan hobbi, amely a tudományok szempontjából is hasznos foglalatosság. Ezért is érthetetlen, miért kezelik annyira mostohán az amatőr csillagászokat. Barkácsboltok, akvarisztikaí, filatéli- aí szaküzletek tucatja áll rendelke­zésre az ilyen irányú érdeklődők, gyűjtők igényeinek kielégítésére, bármilyen hihetetlen, hazánkban egyetlen szaküzlet sincs, ahol ki­sebb-nagyobb távcsöveket, optikai kelléket, eszközöket, csillagászati térképeket, katalógusokat lehetne vásárolni. Tapasztalatból tudom, or­szágszerte milyen nagy az ilyen eszközök iránti érdeklődés. Néhány évvel ezelőtt a Kozmos, kéthavonta megjelenő csillagászati folyóirat ha­sábjain országos vita bontakozott ki az immáron tarthatatlan helyzet megváltoztatása érdekében. Az amatőr csillagászok akkor ígéretet is kaptak, ám a vita hullámainak el- csendesedése óta semmi sem vál­tozott. (Ha csak azt nem hozzuk fel eredményként, hogy az elmúlt évtől a játéküzletekben vásárolható 150 korona értékben egy összerakható műanyag távcső, ami valljuk be, hát­vakaráson kívül semmire sem hasz­nálható.) Maradt tehát minden a ré­giben. Be kell szerezni az üvegko­rongokat, a gyantát, a szurkot, a kü­lönböző csíszolóporokat, és kezdőd­het a házi tükörcsiszolás. Mire az emberfia kitanulja a csiszolás forté­lyait és jó minőségű tükröt kezd csiszolni, elfogy a készlete és kez­dődhet újból a beszerzés. Közben persze optikai padot is kell készíte­nie, hogy menet közben tudja el­lenőrizni munkája minőségét. Ha mindezek után nem ment el az em­ber kedve a csillagászattól, akkor legjobb esetben is egy-másfél év múlva készül el a kicsiszolt üvegko­rong. A következő lépés az üvegko­rong bealumíniumozása, amit az ember csak speciális, alumíniumpá­rologtatóval is ellátott laboratórium­ban végeztethet el. Ha ez sikerül, akkor már csak a távcső megkonst­ruálása marad hátra, no meg egy jó minőségű okulár beszerzése. Ez utóbbi, ugye, egy NDK-beli út alkal­mával elintézhető. Biztos vagyok abban, hogy vannak emberek, akik az ilyesfajta munkában, sikerél­ményben lelik örömüket. A többség azonban nem ilyen - ügyetlen, két­balkezes, ám szeretne egy igazi táv­csövet. Ugyanakkor azt sem hallgat­hatjuk el, hogy a saját készítésű távcső aligha vetekedhet japán kol­légái messzehordó látcsöveivel. Nem hinném, hogy a biológusok különösképpen örülnének annak, ha mikroszkópjaikat maguknak kellene elkészíteniük. És akkor még csak a távcsövekről szóltam, meg sem említve egy kö­zönséges csillagtérkép beszerzésé­nek nehézségeit. Ez irányban is tör­téntek persze lépések. A prágai csil­lagvizsgáló közel két évtizede adja ki, három-négy évenként, a legfel­jebb falidíszként használható csil­lagtérképét. Ezen csak a szabad szemmel látható csillagok vannak feltüntetve (szép, színes kivitelben), ám teljesen hasznáhatatlan a váltó-' zócsillagok, üstökösök, kisbolygók észlelésére. E sorok írója naponta találkozik ezekkel a problémákkal, lévén egy amatőr csillagászati szer­vezet elnöke. Jómagam is csak az­zal biztathatom a hozzám forduló­kat, hogy remélhetőleg Uránia újból királynői rangra emeli mostohagyer­mekét. BÖDŐK ZSIGMOND Egy település kulturális életének minősége és magának az emberek­nek a kulturális érettsége nem csu­pán a jelenben végzett tevékeny­ségből ítélhető meg. Történelmün­ket, kulturális életünk egészét múlt és jelen együtt alkotja. Hazánk tájain barangolva, kirán­dulások, utazások alkalmával nem kerüli el az ember figyelmét egy-egy helység régmúltját idéző épület, szobor. Ezek állapota, a róluk való gondoskodás sok mindenről árulko­dik. Látni az emberek fáradozását, igyekezetét a még megmaradt mű­emlékek megmentése során, s ez mindig elismerést érdemel. Szép eredményeink vannak a műemlék­védelem területén, de legkisebb te­lepüléseink, falvaink kúriái-kasté- lyai, szobrai még mindig kívül esnek a figyelmen. Talán nem kellene min­dig a központilag előirányzott költ­ségvetésre, a központilag szabályo­zott megoldásokra várnunk. Olykor a helyi feltételek, adottságok és tar­talékok is elegendőek lennének. Ke­resni kell a megoldást, hogyan meg­őrizni a még megóvható történelmi értékeinket, műemlékeinket. Azt az érvelést elfogadom, hogy elsősorban turisztikai központjaink műemlékvédelme, vagy az azok kö­zelében előforduló értékek meg­mentése a fő feladat. Mégis jobban kellene ösztönözni a saját erőforrá­sok kihasználására, s így megmen­teni a falusi települések kulturális, történelmi értékeit. A kiút és a meg­oldás keresése nem szabad, hogy elakadjon olyan kezdeti munkáknál, mint a szakvéleményezés, jóváha­gyás, a beleegyezés az illetékesek részéről. Szőgyén (Svodín) az Érsekújvári (Nővé Zámky) járás nagyobb köz­ponti községei közé tartozik. A járási székhelytől távolabb eső település említésre méltó történelmi és kultu­rális hagyományokkal rendelkezik. Határában több mint tíz évig tar­tott a Nyitrai (Nitra) Archeológiái In­tézet régészeti ásatása. Az előkerült értékes leletanyag az i. e. 3-5. évezredből származik. Az ásatások után állandó helyi kiállítást szeret­nénk nyitni belőle. A falu határában volt egy Palánk-vár, mely Érsekújvár előretolt megfigyelő bástyájaként szerepelt; ez teljesen elpusztult. Egyházi tulajdont képez a község épségben fennmaradt, műemlék­ként nyilvántartott temploma a XIV. századból. Ennek most folyik a res­taurálása. Az épület teljes felújítása több évig tart. Korábban született, a XI—XII. században a valamikori kéttornyú kistemplom. A negyvenes években még részben álltak a falai, sajnos köveit építkezési célokra „széthordták“, ez meggyorsította pusztulását. Most az épület megma­radt alapjait szeretnék megóvni, de az eddigi kérvényekre nem jött vá­lasz a kerületi műemlék- és termé­szetvédelmi intézettől. A régmúlt emlékeinek megóvását szolgálja majd egy tájház, valamint a forradalmi hagyományok szobája. Szőgyénben szükségét érezzük ezek létesítésének, hiszen a múltat idézők, a hagyományokat ismerők sorai egyre ritkulnak. Történelmi és néphagyományaink fennmaradt ér­tékeit továbbadni: a ma emberének a feladata. Az ifjú nemzedék annyit képes megőrizni, amennyit megis­mertetünk vele. A meglevő értékek megőrzése tehát közügy, a haza, a szülőföld egyetemes kultúrájának részei. HINZELLÉR LÁSZLÓ Mitől kitűnő a magaviselet? Egyik amatőr kisszínpadunk is­mert rendezőjével futottam össze a minap. Láttam rajta, valami nyo­masztja, indulatos volt. Nem kellett sokáig várnom, hogy elárulja rossz kedve okát. Pár napja fontos próbát tartott középiskolásokból álló cso­portja. Az egyik lány e próba miatt nem tért időben vissza a kollégium­ba, ezért most magaviseletből kettes osztályzat fenyegeti. Még mielőtt megszólalhattam vol­na, barátom tovább mesélt. A kis-- színpad legjobb szereplője a lány, sorra nyeri a szavalóversenyeket. Érthetetlen hát a tanári rosszindulat. Miután a rendező elköszönt, el­gondolkoztam. Vajon az iskola, melynek jó hírnevét öregbíti minden hasonló eredmény, nem lehetne-e ^engedékenyebb? Vajon atanárok lát- Iták-e a lányt szerepelni, hallották-e szavalni? Ha igen, bizonyára nem lelkesednek a költészetért meg az amatőr művészeti mozgalomért... Gondoljunk bele: mennyivel egy­szerűbb lenne a lány helyzete, ha nem lenne vidéki, ha középiskolai tanulmányait a lakhelyén folytathat­ná. Tegyük fel, szülei autóval elmen­nének érte, ha elhúzódik a próba. Megmenekülne sok-sok szorongás­tól - meg a kettes magaviselettől is... Vagy az lenne jó, ha próba helyett inkább otthon nézné a tévét? Kezdődnek a Jóka-napok, ahol színre lépnek az amatőr mozgalom legjobbjai, köztük talán ez a lány is. A néző csak a próbafolyamat vég­termékét látja majd. A munkát, a közben elszenvedett kisebb-na- gyobb sérelmeket nem. Elismerés helyet - neki legalábbis - Örömét szegi az iskola, amely ugyanakkor - szóban és írásban - minduntalan ilyesfajta tevékenységre buzdít. BÁRÁNY JÁNOS Ám szeretne egy igazi távcsövet (A szerző felvétele) J' ideje figyelem a szomszédasszonyunkat. %JU A mellettünk lévő lakásban él a fiával, egy, harminc-negyven év közötti, örökké bocsánatkérö mo- solyú, az alkoholizmus vizein hánykolódó férfival. Hogy sokáig nem vettem róla tudomást, talán éppen a fia az oka: nyilvánvaló, az ember inkább a markánsabb, kirí­vóbb viselkedést veszi észre. S az alkoholizmus lovagja­it lehetetlen nem észrevenni. Egyszer azonban, egy tavaszi délelöttön, az írás nyűgétől menekülve, pótcselekvések közt téblábolva, kinéztem az ablakon, s megpillantottam, amint éppen kerekes bevásárló táskájával sietett az utca túloldalán. Nem is sietett, szinte galoppozott. Egy nagy fekete bogár jutott eszembe róla ösztönösen, egy régi filmből, az futott ily céltalanul, bár tudtam, ez a sietség ugyan­csak célirányos. Máskor is láttam már teli szatyrokkal, ételhordó edényekkel megrakottan hazajönni és távozni, sokszor elviharzott mellettem, amint épp a postaládát nyitogattam a földszinten, vagy a szeméttel caplattam le a ház elé. Kicsit csodálkoztam is, mi a fenét vásárol annyit, hisz sejthetően elég szűkösen élnek, s mért rohangál örökké, mint akinek pusztán ez a dolga a vi­lágon. Tulajdonképpen semmit sem tudtam róluk, kapcsola­tunk a szokásos köszönések, válaszok, időjárásról ejtett egy-két közhely régiójában mozgott, mint ez már lenni szokott a panellakók pincebogárszerú életében. Ki-ki a maga odújában, a saját ajtaja mögött. Hogy a fia hol dolgozik, vagy dolgozik-e egyáltalán, nem tudtam, hisz hol délután bukkant fel, hol reggel, volt úgy, hogy este köszönt rám elfuserált protézise mögé sáncolt mosolyá­val. Az asszony, gondolom, nyugdíjas lehetett. Attól fogva azonban, hogy megláttam a nagy táskával az utca túloldalán gurigázni, kíváncsi léttem. Elkezdtem figyelni. S lám, a figyelem fokozásával párhuzamosan, egyre gyakrabban láttam a lakótelep szürkeségében, amint edényeivel, bevásárló szatyraival, táskáival jön- megy, hazaérkezik és útnak ered a falanszter-rekeszek erdejében. S minél tovább figyeltem, annál pontosabban kezdett kirajzolódni az utak iránya, s a menetrend, amely oly pontos volt, hogy a gyorsvonatokat lehetett volna hozzáigazítani. Volt valami megfejthetetlenül nyugtalanító ebben a menetrendszerű ingázásban. S minél tisztábban kez­dett kialakulni a kép, amelyet ezek az utak megrajzoltak, annál ideges/többnek éreztem a magatartását. Néha már akkor elkezdődött, amikor meghallottam a szom­széd ajtó csapódását, s egyre fokozódott, amint kipillant­va az ablakon, láttam siető alakját elsuhanni a reggeli sugarakban fürdő nyárfák sziluettje mögött, túl a játszó­A „szamaritánus“ tér kopott hintáin, a kóbor kutyák vizeldéjéül szolgáló homokozón. Tudtam én, legalábbis sejtettem kezdettől fogva, hogy mivel foglalkozik. Idős, magatehetetlen, beteg embereken segít, nekik végzi a bevásárlást, rajtuk próbál segíteni, mint egy egyszemélyes intézmény az elidegenedett, önző városban. Nekik hordja a meleg ételt és a reményt, hogy vannak még segítőkész, önzetlen emberek. Tulajdonképpen csodálnom illenék, sőt, felmagaszto­sult szavakkal dicsérnem. Szobrot emelni neki, körbe­hordani a fényképét: íme, az ember, akibe szorult annyi emberség, hogy saját fáradalmát nem tekintve, maga is leélve legjobb éveit, feláldozza magát másokért. Aki, ahelyett, hogy pihenne, reggeltől estig lohol. Akinek küldetése van. És mégis, bevallva-bevallatlanul, tudat alatt vagy tuda­tosan van valami megmagyarázhatatlanul idegesítő, vagy inkább nyugtalanító a szomszédasszony viselkedésében. Ne higgye senki, hogy az anyagiakra gondolok, hogy vajon fizetésért csinálja-e, amit csinál. Az ő dolga, végső soron megszolgálja. Akkor meg mi ez az alig titkolt ellenszenv a részemről? Talán a másság elfojtott láza­dása? De hisz nem ő az a tipikus, társadalmi jelenség, amely ellen lázadni szokás, hisz az ellenkezést épp a tipikussá merevült formák szokták kiváltani az ember­ben. Hisz éppen ő a kirívó eset! Talán éppen erről van szó. Lehet, hogy az elidegenü- lés jól kibélelt odújában zavart meg ez a viselkedésfor­ma. Az önzetlen jóság irritál, amely alig palástolt de­monstrációval vonul el nap mint nap ablakom alatt. Amely soha egy szóval nem mondja, de minden mozdu­latával, puszta jelenlétével azt sugallja: ezt várom el tőled is. Légy te is ilyen! Légy önfeláldozó! Légy jó! Valami őrült kontaktushiba történhetett, talán csak a sok-sok üres és semmitmondó, ellentétes magatartás- formát és társadalmi eltévelyedést kendőző jelszó konk­rét formát öltött, megtestesült alakja vált valahol elfogad­hatatlanná. Pedig „csak" egy örökmozgó, segítőkész asszonyról van szó, aki lehet, hogy maga a megtestesült jóság. Aki ráadásul nincs is egyedül, hisz több százan teszik ezt városszerte, nap nap után. Talán az intézmé­nyesített jóság, szeretet ellen lázongok tudat alatt? Hogy már ez is intézményesíthető? 1 /agy már ennyire asszimilálódtam? Ennyire elide­V genedtem? A sok kérdés és kétely mögött, szerencsére, hajszálnyi biztosat sem érzék, ami világo­san kimondatná velem, honnan ered, mi ez az idegenke­dés egy tulajdonképpen rokonszenves magatartásforma iránt. S bármennyire is szégyellni való érzés, azért tudtam leírni, mert tudom, hogy valahol tipikussá vált, valahol mélyen egyre inkább talajt fognak a hajszálgyö­kerei, s félő, hogy az a néhány ember, aki a szeretetet naponta műveli, inkább tűnik csodabogárnak, anakro­nizmusnak mint követendő példának. Hogy valami nagy- nagy szeretetvesztés következtében, amelynek a pon­tos eredetét ebben az írásban nehéz lenne feltárni, s amely mégis sejthető, lassan az emberi értékvesztés legmeredekebb szakadéka szélére sodródunk. KÖVESDI KÁROLY Királynőből mostohagyermek? ÚJ SZÚ 4 1989. V. 1£

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents