Új Szó, 1989. május (42. évfolyam, 102-126. szám)

1989-05-07 / 107. szám, vasárnap

KITÜNTETETT MŰVÉSZEK Jozef Novÿ felvétele egykori élményeket, érzéseket. Igen, ez hiányzik a tátrai képeimről; azok viszont drámaiabbak, expresz- szívebbek, néha balladisztikusak.- Népszerű dolog ma tájat fes­teni?- Az emberek szeretik a tájképe­ket. Kötelességemnek érzem, hogy megörökítsem a szülőföldemet. Azt akarom, hogy minél többen megis­merjék és szeressék ezt a vidéket. A tájjal is ki lehet fejezni ugyanazo­kat a gondolatokat, mint az abszt­rakciókkal. Persze, a természeti je­lenségek, a tájban lejátszódó külön­féle változások többszöri megfigye­lésével, előbb meg kell ismernem az élő táj anatómiáját, karakterét. Egy­Emberség, rend, harmónia Beszélgetés Barta Gyula érdemes művésszel Sokáig ipartelepeket, gyárnegye­deket megörökítő konstruktív tájké­pek születtek Barta Gyula műtermé­ben. E vásznain kimért, szinte steril rendet teremtett a pontos geometriai szerkesztéssel. Tavaly új témával, új technikával lépett a nagyközönség elé. Nosztalgikusabb, misztikusabb lett: a harmóniát és az örökké fenn­maradó értékeket keresi a gyermek­kor színterein - a természetben. Karakterisztikus képeket fest az ezüstösen csillogó Dunáról, megadó hűséggel kószál a Vág- és a Duna- part falvainak határában, balladiszti- kus részleteket örökít meg a Tát­ráról.- Évek során alakítgatta, alkotta meg azt a formanyelvet, amellyel hosszú időn át ki tudta fejezni önma­gát, s amelyet közönsége elfoga­dott. Miért döntött úgy, hogy mást és másképp fog festeni?- A háború után, akkor kezdtem, nem kaptunk megrendeléseket, a legtöbben borosüveg- és sajtcím­kéket festettünk, de néha akadt egy­két film- vagy egyéb tárgyú plakát. Ilyen munkákkal kerestünk pénzt ennivalóra meg vászonra, és csak azután festhettem a magam ízlése szerint, amikor ezekkel a megrende­lésekkel készen voltam. Később sokfélét festettem: illusztrációkat például, de épületbelsőket díszítő monumentális alkotásokat is. Köz­ben meg jártam a világot, s valahogy sose volt alkalmam arra, hogy be­csavarogjam a szülőföldemet. Koro­sodván, erősebben vágyom vissza azokra a helyekre, ahol gyermeké­veimet töltöttem. Az elmúlás közel­sége visszavisz: nosztalgiázni, el­gondolkoztat, honnan jöttem, hová megyek, mi voltam és mivé leszek. A környéket járva, az azonosulás misztikussá teszi a déli tájat, ahol fel tudom idézni, újra át tudom élni az­egy képen csak ezeknek az észlelé­seknek a szintéziséből születhet meg komplex vallomás a tájról. Ol­vasom Gál Sándor verseit, gyönyö­rűen, féltő szeretettel szólnak a szü­lőföldről. Én se kopírozom a tájat, hanem az egyéniségemet hozzáad­va, megfogalmazok róla ilyen vagy olyan mondanivalót.- De lehet-e még újszerűen fo­galmazni a tájról?- Nézze, új korstílust már biztos, hogy nem teremtünk, akkor sem, ha manapság divatos extrém dolgokkal kísérletezni. A képzőművészek a temperamentumukkal különböz­nek egymástól - és a forma milyen­ségében mindig szerepet játszik az alkotó természete, általa lesz egyé­ni. Mindenki csak saját stílusában, illetve stílusával lehet nagy. Olyan nincs, hogy jön egy fiatal géniusz és azt mondja, én nagyobb vagyok Pi- cassónál. Picasso csak egy volt. Amikor már mindenféle technikát tu­dott, akkor megformálhatta a saját egyéni stílusát. A Guernicához pél­dául több mint háromszáz, a realiz­must követő rajzot, vázlatot készí­tett. S azután addig-addig torzította az alakzatokat, amíg létrejött az a forma, az a stílus, amely az övé, csak az övé, egyedi, utánozhatatlan. Nem a mással, hanem a saját stílu­sával volt nagy. A külsőt mindenki úgy rajzolja, ahogy gondolatai kifeje­zésére a legmegfelelőbbnek érzi. Hogy a kép jó-e, úgyis az dönti el, a festő milyen mélyen látta meg a lefestett figura lelkét vagy az ábrá­zolt tárgy lényegét. Én is élvezem az absztrakt művészetet, de nem ez a célom. Úgy gondolom, ma első­sorban a tartalmi szempont a fontos, a közérthető üzenet, nem pedig a bravúros formai megoldások.- Igen, lehet hogy ezeket nagyra értékelik szakmai, illetve képzőmű­vészberkekben, de nem biztos, hogy a közönség eléggé felkészült a befo­gadásukra.- Mondja, ki tudja megállapítani egy képről, hogy az jó, vagy rossz! Ennek eldöntése nagymértékben szubjektív dolog. Mindig vigyáztam arra, hogy ne legyenek a vásznai­mon hókuszpókuszok, s hogy egy- egy képen mindvégig megmaradjak abban a stílusban, amelyikben fes­teni kezdtem. Stílusában ugyano­lyan tiszta legyen, amiként például a szürrealista vers az első sorától az utolsóig szürrealista. Nem utolsó­sorban arra törekedtem mindig, hogy átfogóan megismerjem azt, amiről szólni akarok. Az üzenet csak így lehet igaz és valós.- Kísérletezni azért kísérletezett ön is.- Igen, arra szükség van, hogy az ember ismerje és alkalmazni tudja a különféle festészeti technikákat, az egyes irányzatok formanyelvét. Annak idején én több vásznammal reagáltam Gagarin űrrepülésére, a vietnami háború borzalmaira, a Holdra szállásra, s mivel nem voltam részese az eseményeknek, konkrét tapasztalat híján csupán absztrakt, szürrealista képekkel fe­jezhettem ki mondanivalómat. Fes­tettem konstruktív tájképeket. Azok sem természetelvű képek. Redukált formákkal dolgoztam: milliméteres pontossággal helyeztem el, rendez­tem el minden vonalat.- Gondolom, nem véletlen, hogy ezt a megoldást, kifejezési formát alkalmazta.- Életfelfogásom, hogy mindenütt és mindenben rendnek kell lennie. S én a képeimen rendet csináltam, azt remélve, hogy ezzel másokra is hatok. Nem a technika, az úgyneve­zett mesterségbeli tudás elsajátítása a legnehezebb, mert akinek tehetsé­ge van, az sok munkával, gyakorlás­sal, gyorsan elsajátítja a mestersé­get. Annak az iránynak a megtalálá­sa a nehéz, amelyen el kell indul­nom. A képesség állandó tökéletesí­tése, hogy meglássam azt a lénye­get, igazságot, amiről művészi meg­fogalmazásban.beszélnem kell.- Mit tart művészi hitvallásának?- A sikerhez, a fejlődéshez az élet minden területén szakmai felké­szültségre, hitre és elfogadható er­kölcsre van szükség. Én mindig arra törekedtem, hogy humánusan éljek, képeimmel emberséget fejezzek ki és terjesszek, a meglelt harmóniát, a rendet láttassam, s a munkámat becsületesen végezzem. Hiszek ab­ban, hogy a jó, az elkötelezett művé­szet befolyásolja az életet. Minél több művész lesz a világon, annál kevésbé kell attól tartanunk, hogy előfordulhatnak velünk olyan vissza­élések, amilyeneket a múltban meg­éltünk. . . TALLÓSI BÉLA Az irodalom dialógus Négy kérdés Grendel Lajos érdemes művészhez • Az idén negyvenéves ön. Ép­pen tíz esztendővel ezelőtt jelent meg első könyve, az elbeszéléseket tartalmazó Hűtlenek, majd követ­keztek regényei, az Éleslövészet, a Galeri és az Áttételek, legutóbb pedig a Bőröndök tartalma című no- velláskötetét vehette kézbe az olva­só. Ezenkívül, gondolom, esszéiből, publicisztikai munkáiból is összeáll- na már egy vaskosabb kötet. Mindez azonban még csupán a mennyiség. Meggyőződésem, az Érdemes Mű­vész cím, mint korábban Tőzsér Ár­pád esetében, a minőségnek szól, mellyel szokatlanul nagy elismerést váltott ki határainkon innen és túl, nem véletlen, hogy egyes művei szlovákul, illetve franciául is megje­lentek. Tehetségén, adottságain, írói szándékain kívül vajon mi játszott Prikler László felvétele még termékenyítő szerepet a kiváló minőség elérésében? Gondolok itt olyasmikre, mint az egykori családi­társadalmi háttér, főiskolai évek, példaképek, a csehszlovákiai ma­gyar irodalmi közeg, a tér(ség) és idő, melyben élnie és alkotnia ada­tott.- Ezen a kérdésen sosem gon­dolkodtam még, így elég nagy za­varban vagyok. Külön-külön mind­egyik. Családi háttér? Az olvasás szeretetét tekintve feltétlenül. Jókai­ért, Mikszáthért, Kemény Zsig- mondért a mai napig hálás vagyok szüleimnek. Ámde otthon Móriczcal, Krúdyval, Szabó Dezsővel véget ért a magyar irodalom, az ún. moderne­ket nem kedvelték a szüleim. Kosz­tolányi, Ottlik, Mészöly, a mai ameri­kai próza stb. - őket én fedeztem föl a magam számára már a szüleim halála után. Főiskola? Turczel és Zeman tanár úr. Tőlük nagyon sokat tanultam. Példaképek? Az előbb fel­sorolt írók és még nagyon sokan mások, de az utánzás szándéka és képessége nélkül. Szinte mindent képes vagyok befogadni, az ízlé­semtől, elképzeléseimtől nagyon tá­„írás közben az olvasóra gondolok...“ Jirí Marék nemzeti művész Azok közé a prózaírók közé tartozik, akik műveik tárgyát elsősorban kortársa­ik, nemzedékük életéből merítik. Jirí Ma­rék cseh íróról van szó, aki május 30-án tölti be 75. életévét, s aki az elmúlt öt évtizedben legalább félszáz alkotást - re­gényeket, elbeszéléseket, útirajzokat, if­júsági műveket, film- és tv-forgatóköny- veket, rádiójátékokat - tett le az asztalra. Több olvasónemzedék elismert és ked­velt szerzője. Az olvasók mindenekelőtt lenyűgöző, közérthető stílusáért, elbeszé­lő művészetéért, leheletfinom jellemábrá­zolásáért, az emberi gyengeség iránti megértéséért, sziporkázó szellemessé­géért, derűs humoráért zárták szívükbe. Munkássága szorosan kapcsolódik a háború utáni cseh társadalmi és irodal­mi fejlődéshez. Mindig érdekelte minden, irodalmi formában, a művészet eszközei­vel kifejezhető, szélesebb érdeklődésre számot tartó emberi sors, eset vagy ese­mény.- írás közben inkább az olvasóra gon­dolok, nem pedig a hivatásos kritikusokra. Az emberek a könyvben szórakozást és tanulságot keresnek, ezért az irodalom­nak a lehető legtöbbet kell foglalkoznia az emberrel, az emberi sorssal, hiszen mind­annyiunk élete megismételhetetlen tör­ténet. Prágában született, évekig középisko­lai tanár vidéki városokban, majd 1945 után szerkesztő. Egy ideig a Svét sovétú című újság főszerkesztője, 1954-195^ között a Csehszlovák Állami Filmvállalat igazgatója. Később cseh irodalmat ad elő a Károly Egyetem bölcsészkarán. Első versei, írói próbálkozásai píseki diákévei­hez kapcsolódnak. A harmincas évek vé­gén és a megszállás idején három kötete - lélektani regények, elbeszélések - jele­nik meg, köztük a Lidé z Poljany (Poljanai emberek, 1937) című, a Kárpátalján töltött vakáció élményanyagára épülő regénye. Az első igazi sikert azonban az 1946- ban megjelent Muzi jdou ve tmé (Férfiak a sötétben) című kisregényével aratja. Az izgalmas, fordulatokban gazdag könyv­ben a német megszállás idején a Vysoci- na erdeiben eltévedt négy szovjet ejtőer­nyős és egy cseh komisszár hősies maga­tartásának állít emléket. Ugyancsak a fa­siszta megszállás idejéből meríti tárgyát a Vesnice pod zemí (Falu a föld alatt, 1949) című regénye. Mindkét mű több kiadást ért meg. Ugyancsak kedvező visszhangot váltott ki a bányászokról szó­ló Nad nami svítá (Virrad már felettünk, 1948) című elbeszéléskötete. A Hovorí matka (Egy anya megszólal, 1954) című háborúellenes elbeszélést több nyelvre lefordították. Műveinek középpontjában a hétköz­napi kisember sorsának, életszemléleté­nek művészi megjelenítése áll. Nagy sze­retettel, rokonszenvvel foglalkozik az ele­settekkel. A Marek-elbeszélésekben és -regényekben ábrázolt emberek élő, ér­dekes arcképcsarnokára jellemző, hogy a szerző felszínre hozza hősei cselekede­teinek erkölcsi mozgatórúgóit, jellemük egyedi vonásait. Ifjúsági regényeinek, no­velláinak, útirajzainak pozitív vonása, hogy bennük a valóságot a humor szemü­vegén keresztül ábrázolja. Az ötvenes (CSTK-felvétel) években útirajzai jelennek meg a Szovjet­unióról, később Kínáról, majd Jáváról és Báliról. Elbeszéléseiben a szatíra finom eszközeivel veszi célba az élet visszássá­gait, de mindig hisz az emberi gyarlóság gyógyíthatóságában, az ész és a jóakarat győzelmében. A hatvanas-hetvenes években közön­ségsikert ér el a Za tebou stín (Mögötted az árnyék, 1963) című regényével, nem­különben a Blazeny vék (Boldog idő, 1967) című tudományos-fantasztikus re­gényével, amelyben a jövőt vetíti a jelen­be. Regényeinek sorából kiemelkedik a Műj stryc Odysseus (Bácsikám, Odüsz- szeusz, 1974), című alkotása. Ebben, az első világháborút megelőző évekből a mücheni döntésig, egy ember sorsán keresztül rajzolja meg a közép-európai történelem tanulságos és fájdalmas sza­kaszát. Regényeinek sorából kiemelkedik a Súl zemé (A föld sója, 1980) című kétrészes regény, amelyben egy munkás­család három nemzedékének somsát ecseteli századunk első öt évtizedében. A csehek és németek lakta határvidéken játszódó történet sajátossága a nemzeti­ségi és társadalmi kérdések összefüggé­seinek művészi erejű ábrázolása. A re­gény, amely sok tekintetben Marié Maje- rová Szirénájára emlékeztet, 1982-ben háromrészes tévé-feldolgozás formájá­ban a nézők millióihoz is eljutott. Megfil­mesített alkotásai közül mfegemlíthetjük még a Hrísní lidé mésta Prazského (Prá­ga város bűnös emberei) című nagy sike­rű tévésorozatot. Vacátka felügyelő és a két nyomozó, Bruzek és Mrázek, mind­máig feledhetetlen figurák a tévénézők emlékezetében. Jirí Marék egyik legutóbbi alkotása a Tristan, aneb o lásce (Tristan, avagy a szerelemről, 1986), amely az ismert eposz átültetése mai cseh környezetbe, ahol Tristan egy kishivatalnok, szerelme, Izolda pedig egy sikertelen énekesnő. A Vyprávení o psaní (Beszélgetések az írásról) című könyvében Marék az iroda­lomról, az írás művészetéről elmélkedik, könnyed stílusban osztja meg az olvasó­val véleményét az írói örömökről és gon­dokról. A 75. születésnapjához közeledő író művei nagy felelősségtudatról és igaz­ságtiszteletről tanúskodnak. Szerinte az írói felelősség lényege az, hogy az író minden erejéből, a tények tiszteletben tartásával igyekezzen, megírni az igaz­ságot. Az írónak szeretnie kell az embert, ellenkező esetben nem írhat róla sem­mit... SOMOGYI MÁTYÁS vol eső irodalmat is, ha jó, ha igaz. Ha úgy érzem, költészet van benne. A csehszlovákiai magyar közeg? Hát nem tudom. Inkább néhány idő­sebb pályatárs. Tőzsér Árpád és Koncsol László, például, akik nagy szerkesztőegyéniségek is voltak az Irodalmi Szemle legszebb korszaká­ban, amikor a pályámat kezdtem. Tér(ség) és idő? Talán a legkevés­bé. A hetvenes évek és részben a nyolcvanas évek első fele annak az irodalomeszménynek kedvezett, amelyet régen túlhaladott az idő. Másfelől éppen erre a két évtizedre esik a magyar prózának a nyugato- sok óta legradikálisabb megújulása. A magyar próza új hulláma kezdettől fogva hatással volt rám. • Az írószövetség magyar szek­ciójának egyik vezető képviselője­ként is az utóbbi években elég gyak­ran szerepel különböző fórumokon, irodalmi és közgondolkodást formá­ló nyilatkozatai, felszólalásai figyel­met keltenek a szlovák és cseh körökben is, emellett jelentős iroda­lomszervező és -közvetítő tevé­kenységet végez. Pedig megenged­hetné magának, hogy íróként, vala­mint a Madách kiadó szerkesztője­ként csak a műveknek szentelje minden erejét. Hajlamai indítják, úgymond, a közéleti szereplésre, vagy szükségét érzi, esetleg kény­szer hajtja?-Az írás egy dolog, a közéleti szereplés pedig egy másik dolog. Kezdettől fogva igyekeztem elvá­lasztani magamban az írót az állam­polgártól. Az irodalom az emberi lét feltételrendszerét, paradoxonait vizsgálja, nemegyszer absztrakt tér­idő viszonyok között, metaforikus át­tételekkel, az elvonatkoztatás olyan síkján, mint a filozófia. (Ezzel nem azt akarom állítani, hogy csak ilyen módszerrel írható érvényes iroda­lom.) A közéleti szereplés ellenben állampolgári tevékenység, s bár ez is belső igényből fakad, legmegfele­lőbb műfaja a publicisztika. Azzal is tisztában vagyok, hogy irodalom és közélet nem választható el mereven. Az irodalomnak mindig lesz olyan akusztikája, amely idegen a lénye­gétől, hiszen az irodalom mégiscsak a nyelv eszközével kifejezett világ­kép: tehát az a fontos benne, hogy a világ dolgai, látható és elrejtett attribútumai áttekinthető és az egész létet átfogó renddé formálód­nak-e a művész vagy író tudatában, aki ennek a világnak az arculatát maga is módosítja, tehát felelős is érte. Zavar ebben a rendben akkor támad, ha a partikulárist valamilyen oknál (prekoncepciónál) fogva fölé­be emelem az egyetemesnek, le­gyen ez a partikularitás akármilyen időszerű. • Eddigi műveit szinte kivétel nélkül elismeréssel fogadta a hazai és külhoni kritika. De miként az olva­sók? Mit tapasztalt az ő köreikben, amelyekben ugyancsak elég gyak­ran megfordul? Hogyan fogadják sa­játos stílusát, másrészt meg azt a képet,t melyet ön rajzol tipikus csehszlovákiai magyar nemzetiségi magatartásokról, múltunkról?- Nincsenek rossz tapasztala­taim, bár a kép csalóka is lehet. Hiszen aki eljön egy-egy író-olvasó találkozóra, föltehetőleg rezonál ar­ra, amit írtam. Akinek pedig rossz véleménye van az írásaimról, való­színűleg otthon marad. Már csak tapintatból is. Tudom, hogy sok írá­somat nehezen fogadja be az az olvasóközönség, amelyben egy egészen más irodalmi ízlésnorma rögzült. Ennek ellenére - talán mert az én nálunk rendhagyó prózai for­máim mégiscsak a mi itteni magyar múltunk és' jelenünk sok apró való­ságelemét is tartalmazzák - ha nem is népes, de hűséges olvasótábo­rom kialakult az évek során. Az irodalom dialógus, és velük érdemes párbeszédbe bocsátkozni. Nem állí­tom azt, hogy nekik írok, de azt sem, hogy csupán magamnak. • Min dolgozik jelenleg?- Az idén jelenik meg Szakítások címmel új regényem, s egy követke­zőn kezdtem el dolgozni azóta. Nem szívesen beszélek róluk, az ilyet nem szeretem- Talán csak annyit erről a kész, illetve készülő két könyvről: az emberi lét elviselhetet­lenül tragikomikus. Szép, de ab­szurd. Abszurd ugyan, de szép. BODNÁR GYULA ÚJ SZÚ 6 1989. V. 7.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents